~B, (2)
~B, (2), névrag, mely melléknevekből hasonlító, vagyis másodfokot alkot, s azt jelenti, hogy azon tulajdonság, melyet bizonyos alanyról mondunk, nagyobb fokon van meg benne, mint a hozzája hasonlítottban, pl. a ló hasznosb állat az ebnél, Pest nagyobb, mint Buda. Mai közdivat szerint mássalhangzó után kettőztetve s előhanggal abb ebb: okos-abb, bolond-abb, bölcs-ebb, eszes-ebb; önhangzók után: bb, utó-bb, késő-bb; ha a e rövidek, ezeket megnyújtva: butá-bb, tisztá-bb, gyöngébb; az u ü i után kétalaku: szomorú-bb vagy szomoru-abb, keserű-bb vagy kererü-ebb, deli-bb vagy deli-ebb. Régente gyakran találtatik egy b-vel az ilyenekben is: szeb, job, könyűeb, eleszteb, stb. Egyszerűen járulhat oly többtagu melléknevekhez, melyek sziszegő sz, s, z, továbbá, melyek l, ly, n mássalhangzókkal végződnek; midőn pedig ragoztatik, általán ez alakban használható, valahányszor a kiejtést nem nehezíti, pl. gonosz-b, ravasz-b, igaz-b, közel-b, kevély-b, külön-b. A régies nyelvben pedig a legkeményebb kiejtés daczára is egyszerű, pl. kemény-b, kerekded-b, álnok-b, tömérdek-b, stb. melyeket Révay Etym. Pars II. Sect. I. Cap. II. fölös számmal idéz, s véleménye szerint ezen b eredetileg öb, mely alapfogalomban a fordított és sokaságot jelentő bő melléknévvel egyezik. Ehhez odatehetjük, hogy rokona azon be vagy beh is, mely nagyítást jelent, pl. be jó! beh szép! miszerint így elemezhetnők: okosb = okos-be. Tulajdonképen és eredetileg itt is a nagyítás, bővítés fogalma rejlik. Az abb ebb alakbeli előtétes önhangzó csak a kiejtés könnyebbítésére szolgál, épen úgy, mint az igék multjában a kettőztetett t képző előtt, pl. győz-t helyett győz-ött; ragozva egyszerüen: győz-t-em, győz-t-él, győz-t-ünk. Egyébiránt a két bb, bőv vagy beh toldott alakokkal is igazolható: keserű keserűbőv = keserűbv = keserűbb, vagy a beh szóval: keserű-beh = keserű-bh = keserűbb. Néha a b vagy bb rag még ik ragot is veszen maga mellé, mely nyilván ki névmásból alakult át: nagyobb-ik, szebb-ik, okosb-ik. Régente szintén: „Szegénybiknek neve az Jankula vala.“ Istvánfi Pál a XVI. századból.
Hasonló hozzá a keményebb hangzatu finn p, pi, mely az n ragos alapfoku birtokos esethez járulva, másodfokot képez, pl. makia, édes, makian, édesé, makian-pi édesb, s az n-nek hangtani oknál fogva m-re változtával: makiam-pi. Minthogy tehát a régi magyar nyelvben a hasonlítási rag egyszerű b, ellenben az abb ebb inkább csak könnyebb kiejtés végett toldott alak; továbbá minthogy a finn ampi, empi-nek első íze a birtokos eset ragja, s a fokozóé tulajdonkép csak p, pi: innen következik, hogy a magyar abb, ebb és finn ampi empi elemileg egészben véve nem hasonlók, hanem csak a b és p, pi.
Annak igazolására, hogy a hasonlító fok némely más nyelvekben is a bőség fogalmát rejti magában, példákul szolgálhatnak e következők: A török nyelvben a hasonlító fok ragja, de a mely leginkább csak iratokban s itt is ritkán fordul elő: rek, rak, melyet a szótárkönyvekben így értelmeznek: „plus“ (több), pl. güzel szép, güzel-rek (szép-több) szebb, alcsak alacson, alcsak-rak (alacson-több) alacsonabb; e helyett közbeszédben dakhy (népiesen daha) tétetik a melléknév elébe, melynek jelentése: tova, tovább, még, több, pl. büjük nagy, dakhy büjük nagyobb (tova nagy vagy tovább nagy; de szokásban van az is, hogy a mondott elő vagy utó szó helyett andan (= attól) tétetik a melléknév elébe, pl. andan büjük szószerént: attól, (annál vagyis a mellett) nagy, azaz nagyobb stb. Az árja nyelvekben, különösen szanszkritban, zendben levő másodfoki tara (görög τερος) stb. ragot Bopp Ferencz a tar (trans-gredi) gyöktől származtatja, melyből keletkeztek a többek közt a zend előljáró: taró, a latin: trans, a német: durch stb. is, melyekben tehát ismét a túl, tova, terj értelmét látjuk. Hogy a persában ezenkivül előfordul még a bih (jó) hasonlító szó, melyet e viszonyban Vullers „valde“ „multo“ szókkal magyaráz, ~ABB czikk alatt láthatni.
A magyarban némely melléknevek fokozása rendhagyónak tekinthető, ú. m. szép, szebb, (e helyett: „szépebb“), jó, jobb, („jóbb“ helyett), nagy, nagyobb, („nagyabb“ helyett, minthogy a többi alhangú fokozások mind a-val veszik fel e ragot), kicsi vagy kicsiny, kisebb (kis szótól), sok, több (tö gyöktől, tö-lt tö-m stb. szókban, vagy már magától a töm törzstől, tehát tömebb = tömb = több, azaz tömöttebb, teljesebb); ezekben pedig hosszú, könnyű, a végső ú, ű kiesik: hosszabb, könnyebb.
