~ A (4)
~ A (4), időrag, mely mélyhangú igékből úgynevezett félmúltat képez: száll-a, jár-a, gondol-a, mutat-a, mely egyszersmind a harmadik személyt is rejti magában, mely a többesben an (= ön) alakban tétetik ki: járának = jára-an-ak (jára–önök), szállának = szálla-an-ak (szálla-önök), épen úgy, mint a többi időkben: járnak = jár-önök, jártanak = járt-önök, járjanak = járj-önök, járnának = járna-önök. A magashanguakban párhuzamos társa e: kel-e, tör-e, ül-e, honnan, kelének = kele-önök, törének = töre-önök, ülének = üle-önök. Ugyanez a határozott igeragozásban köz nézet szerint a tárgymutató a alakban tétetvén utána, ezzel összeolvadva hosszú á-t alkot: láta-a látá, monda-a mondá, és így a többesben, láták = láta-a-ak = láta-a-ők, mondák = monda-a-ak = monda-a-ők; hanem a tárgymutató itt is inkább i vagy átváltozva j, mint a jelen időben, mert látá, régiesen: láta-i-a vagy láta-j-a, mondá = monda-i-a vagy monda-j-a, hallá = halla-i-a = halla-j-a (= halla-v-a, a régi hallotti beszédben). Így az óhajtó módban is látná = látna-i-a = látna-j-a, mondaná = mondana-i-a = mondana-j-a. V. ö. ~ A (3).
A párhuzamos magashanguakban: vere-e vagy vere-i-e = veré, üt-e vagy üte-i-e = üté, verne-e vagy verne-i-e = verné, ütne-e vagy ütne-i-e = ütné, a többesben: vere-i-ők = verék, üte-i-ők = üték, verne-i-ők = vernék, ütne-i-ők = ütnék, úgy hogy régente valóban is megvolt: verné-j-e, ütné-j-e, veré-j-ek, üté-j-ek, verné-j-ek, ütné-j-ek.
A mi magát az a időragot illeti: Révai véleménye szerint ezen időképző eredetije: va, melyből van, val, vagy létige törzse is fejlődött ki, s a v elhagytával lett volna puszta a, magashangon e, miszerint lát-a = lát-va = lát-vala. Azonban itt azon nehézség áll elő egy részről, hogy va gyök magában semmiképen nem jelent múlt időt, más részről épen a vala szóban levő a rag az, a miről itt szó van; mindig fenmarad tehát azon kérdés: hát a vala szóban, vagyis ennek a ragában, hol vette magát a múlt idő fogalma? Mennyiben t. i. e rag múlt időt képez, mely bizonyos távolban áll tőlünk: valószínűnek tartjuk, hogy ezen a rokon a távolra mutató a hanggal (l. A 1.), s tovább fejlődve a távol levő időnek, vagyis a múlt kornak fogalmát magában rejtő ó, vagy av szóval, melyből avúl, avik is stb. származtak. Alapfogalomban, valamint hangban, egyezik ezzel az előlehes ha, mely először jelent általán időt, p. né-ha, vala-ha, so-ha, minden-ha, másodszor különösen múlt, régi időt, ezekben: hajdan, elemezve ha-időn, azaz régi időben, és hái-bái, mely túl a Dunán régit, ócskát, elavúltat jelent; p. háibái (régi) irományok. E szerint e múltképző legeredetibb s egyszerűbb alakja a, mely általában távolba mutat, tehát távolt jelent s a magashangú igék után a hangrendhez alkalmazkodva e-re változott. Megemlítendő még, hogy a szankszkritban az a, a görögben pedig e augmentum épen az imperfectumnak is jellemzője, mint a magyar félmúltban; a persában pedig a múlt időhöz minden számban és személyben i járúlván, azt tartós és viszonyos múlttá teszi, mi általános és igaz jellemes jelentése a legtöbb úgynevezett imperfectumoknak a nyelvekben.
