zsendül
zsendül [ë] tárgyatlan ige -t, -jön
1. (népies v. választékos) <Növény> fejlődni kezd. Kikeletkor zsendül a fű. Az őszi árpa tavasszal már zsendül. Zsendült minden fa, cserje. (Kosztolányi Dezső) Széna még nincs, a fű csak most zsendül. (Móricz Zsigmond) || a. (átvitt értelemben) Agyában a mohóság Helyett valami jóság Zsendül. (Tóth Árpád) Itt nap sütött | s élet zsendült. (Szabó Lőrinc) || b. (tájszó) <Gyümölcs> érni kezd, színesedik. S a fügét … ha zsendülni kezd Úgy kinálom s eszem! (Arany János–Arisztophanész-fordítás) Zsendült a szilva, kékült, gömbölyödött. (Tolnai Lajos) || c. (költői) Vidulni kezd. Étel-ital közben Miklós szive zsendül | Vérmes egészségtől, bortul, szerelemtül. (Arany János)
2. (átvitt értelemben, ritka, költői) <Személy> betegségből erőre kap; gyógyul. Lajos pedig készűl ostromlani Melfit | … Maga is már zsendűl; – mikor aztán fent-űl Paripáján … Kap olyan éljenzést, hogy bent is az őrség Ijedve fut össze. (Arany János)
Igekötős igék: felzsendül; kizsendül; nekizsendül.
zsendülés; zsendülő; zsendült.
