t
t [té] főnév t-t, t-je [e]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: a nyelv elülső része és a felső fogsor, foghús v. a szájpadlás legeleje közt képzett zöngétlen mássalhangzó, zárhang; a d hang zöngétlen párja (pl. a tíz v. a túl szó első hangja). A t ejtése, képzése.
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének tizenkilencedik, a teljesebb ábécének az sz és a ty közé eső harmincharmadik betűje; nyomtatott alakja: t, T. Kis t; nagy T. Lassan vigyázva a papirosban megakadozva leír egy vastag kamójú meredt nagy T betűt. (Gárdonyi Géza) || a. (jelzőként v. összetételben) A nyomtatott nagy T betűhöz hasonló (alakú) <tárgy>. T alakú; (műszaki nyelv) T-acél; (rádiótechnika) T-antenna; T-asztal; (villamosság) T-dugó; (orvostudomány) T-hullám: <az elektrokardiográf rajzolta görbében>; (villamosság) T-huzal; (műszaki nyelv) T-vas; T-vonalzó: fejes vonalzó.
2. (rendsz. jelzőként) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik:> A szakasz t) pontja.
3. <Írásbeli rövidítésül:> t: a) (fizika) hőmérséklet (temperatúra); b) (fizika) idő (tempus) c) tonna; t.: <vmely egyesületi tagság megjelölésében:> tag; t. v. T.: a) <megszólításban:> tisztelt; b) <könyvészeti hivatkozásban, főként idegen nyelvű könyvek címe után:> kötet (tomus); T.: a) (kereskedelem) tara; (zene) tenor; c) (mértan) terület; d) (mennyiségtan) <kamatszámításban:> tőke.
