rest
rest [ë v. e] melléknév és főnév, (tájszó) röst
I. melléknév -en (-ül), -ebb [e, e] (választékos)
1. Olyan <személy>, aki a munkát utálja, a fáradságot kerüli, akit erővel sem lehet dologra fogni; lusta, tunya. Rest fickó; rest vmit megtenni; rest fölkelni. Resten hever egész nap. Ne légy olyan rest! Még az unalomra is rest vagyok. (Arany János) Serény a vágyban, rest a tettben. (Reviczky Gyula) || a. Nem rest vmire: nem sajnálja a fáradságot; mindjárt kész a gyors, hirtelen cselekvésre, arra, hogy valamit azon nyomban megtegyen. Én se voltam rest, elfutottam. A mi emberünk se rest, Oda nyargal egyenest, A lyuk mellé. (Petőfi Sándor) A kosztos diák sem volt rest, odatartotta a poharat. (Móricz Zsigmond) Sok urunk nem volt rest, se kába birtokát óvni ellenünk. (József Attila) || b. (tájszó) Rest a füle v. restül hall: (kissé) nagyot hall.
2. Ilyen személyre jellemző <cselekvés, magatartás>. Rest mozgás.
3. (átvitt értelemben) Lassú, lassan, nehezen mozduló v. mozgó <tárgy, dolog>. A hullámtalan Duna | Resten mozog. (Vörösmarty Mihály) Kék hamvadozását Estéli sugárnak, Mikor ifjú párok Összébb bújva járnak, S láttukra szivedben Habot vet a rest vér … Ismered-e testvér? (Tóth Árpád)
II. főnév -et, -je [e, e] Rest személy.
Közmondás(ok): A rest kétszer fárad: aki lustaságból nem végez el vmit, később sokkal több munkával kell ugyanazt elvégeznie.
