ölel
ölel [e] ige -t, -jen [ë]
1. tárgyas Karjával v. karjaival huzamosabb ideig átfog v. átfogva tart vkit, vmit. Részegségében sorra ölelte a fákat, a járókelőket: Szíved haszontalan eped A földi vak lármában … Ott az érzékeny szeretőt Csapodár kar öleli. (Berzsenyi Dániel) Öleltem a nyakát, … ezzel az öleléssel a szeretetemet és a féltékeny haragomat egyformán kiadtam. (Móricz Zsigmond) || a. tárgyas Öröme, szeretete, szerelme jeléül átkarol és magához szorít vkit. Keblére, szívére ölel vkit; magához ölel vkit. Tündöklő aráját szivéhez ölelte. (Arany János) Ölelni vágyom a világot És sírni milliók szivén. (Komjáthy Jenő)
2. tárgyas <Levél végén, búcsúzóul, a levélíró szeretetének v. bizalmas viszonyának jeleként.> Ölel szerető öcséd. Pistát ölelem.
3. tárgyas (tárgy nélkül is) (irodalmi nyelvben) Szerelemben testileg érintkezik (vkivel), közösül, szeretkezik. Ehess, ihass, öllelhess, alhass! | A mindenséggel mérd magad! | Sziszegve se szolgálok aljas, | nyomorító hatalmakat. (József Attila) Vidám csavargók ölelnek | most a reccsenő ágú bokrok alatt. (Radnóti Miklós)
4. tárgyas (átvitt értelemben, költői) Vmi körülvesz, körülfog vkit, vmit. Főnemtől [= főnemestől] vagyok én, nagyatyámat bíbor ölelte. (Vörösmarty Mihály)
Igekötős igék: általölel; átölel; felölel; hozzáölel; körülölel; megölel; összeölel; végigölel.
ölelő; ölelt; öleltet.
