ő [2]
ő [2] névmás és főnév (tájszó) ű, ü
I. névmás, személynévmás, egyes szám 3. sz őt, (népies, bizalmas) őtet [e]; ők; határozóként a megfelelő személyragos határozószókat használjuk: alá v. alája; alatta; alóla; általa; bele v. belé v. beléje; belőle; benne; elé(je); ellene; előtte; előle; érte v. érette; fölé(je); fölötte; fölüle; felőle; helyette; hozzá(ja); iránta; kívüle; köré(je); körötte; körüle; körülötte v. (irodalmi nyelvben) körülte; közé(je); közötte v. közte; közüle; mellé(je); mellette; mellőle; miatta; mögé(je); mögötte; mögüle; nála; neki; nélküle; rá(ja); rajta; róla; szerinte; tőle; utána; végette; vele v. véle. Nyomatékos alakja gyak. ő maga v. maga, ld. maga [1].
I. (alanyként v. tárgyként) <Tárgyként az egyes számú őt alakot a köznyelvben csak emberről használjuk, a többes számú őket alakot nemcsak emberekről, hanem állatokról és konkrét tárgyakról is.>
I. <A szövegbeli előzményben említett személyről, dologról szólva.>
1. Az előzményből ismert, az említett személy <a beszélővel és a megszólítottal szemben>. Ez ő (lesz)! Az utcán szembejött velem Pál. Ő nem vett észre engem, de én rögtön megláttam őt. Szegény atyánk! Ha ő úgy nem bizik Az emberekben: jégre nem viszik. (Petőfi Sándor) Versenyt ittam az elborult elméjű emberrel, és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam őtet. (Krúdy Gyula)
2. (költői, ritka) Az előzményből ismert, az említett emberi közösség. [Tömeg] Munkát! kenyeret! | Munkát! kenyeret! | Jön a tömeg, a tömeg! | … | Ő az épület s az építő, | lenn alapkő és fönn tető. (József Attila)
3. (többes számban, alanyként) (népies) Az előzményből ismert, az említett állatok. Még a darvak hátravannak, Mennek ők is, most akarnak. (Arany János)
4. (költői) <Rendsz. megszemélyesítésként:> az a tárgy, természeti jelenség, elvont dolog, amelyet az előzményből ismerünk. Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója. (Petőfi Sándor) Ekkor a hold feljött a fáról | furcsán mozogva jött fel ő. (Babits Mihály) [Éjszaka!] Im, itt a tág, a szabad éjszaka,| … |Ő mindenekre egyaránt figyel, | jól tudja mindig ő, hogy mit mível, | Ő szárazságra bocsát harmatot, | meleg nap után hűs fuvallatot – | Ó éjszaka! Ó, gondos éjszaka! (Babits Mihály)
5. <Tárgyként, többes számban, a köznyelvben is:> őket: az előzményből ismert, az előbb említett állatokat, tárgyakat v. dolgokat. [Mit csináltál a lovaiddal?] – Eladtam őket. Nagyon hervadtak azok a virágok. Menj, öntözd meg őket. Majd meglátod, hogy letörpülnek azok a dolgok, amiket most nagyoknak gondolsz, mihelyt elmondod őket. (Babits Mihály) És kiszáradt hasábfák döngenek, | amint dobálják őket a vagonból. (József Attila)
II. (ritka) Az a személy <a beszélővel és a megszólítottal szemben>, akit a szöveg következő részében, a következő mellékmondatban közelebbről meghatároz a beszélő. Őt, aki mindig jól dolgozik, csak nem fogják mellőzni.
III. (ritka) Az a látótávolságban levő személy, akire rámutat a beszélő, ha az nem azonos sem a beszélővel, sem a megszólítottal. [Ki fecseg?] – Ő, ott (a harmadik padban).
IV. <Szerelmes személy, főleg fiatal leány gondolatában beszédében, ébredő szerelem idején; szerelmesének neve helyett:> az a személy, akibe szerelmes; a szeretett lény. Ezt ő mondta. Ezt ő így szereti. A leányka híven és hívebben Bámulá a lelkes idegent. | „Vajh ki ő, és merre van hazája?” | Gondolá, de nem mondotta szája. (Vörösmarty Mihály)
V. (tréfás) <Telefonbeszélgetésben, a hívott fél jelentkezésekor, az egyes szám első személyű névmás helyett.> [Halló! Nagy Pétert kérem.] – Ő beszél.
Használata:
a) <Névmással v. főnévvel megjelölt, ill. a szövegkörnyezetből v. a beszédhelyzetből odaérthető személlyel v. személyekkel szembeállítva, az egyes számú v. többes számú 3. sz. kiemelésére, fő- v. mellékhangsúllyal.> Nem ő vitte el a könyvet, hanem én. Ő az első. Ő is kap a csokoládéból. Ő sem gondol senkivel. Őket sem láttuk már hetek óta. Én nem vagyok ő. Vagy én, vagy ő: a) annak, aki dönteni hivatott, választania kell kettőnk közül; b) ketten nem maradhatunk életben, egyikünknek pusztulnia kell. Inkább ő, mint én: károsodjék, szenvedjen, pusztuljon – ha már valakinek károsodni, szenvedni pusztulni kell – kettőnk közül inkább a szóban forgó személy. No most én vagyok ő. (Gárdonyi Géza) Megint szerettük egymást, de én nem őt szerettem most, hanem egy kimérát [= ábrándképet]. (Ady Endre) Hát csak Turi Daninak szabad minden? Hát csak ű gázolhat keresztül mindenkinek az asszonyán? (Móricz Zsigmond)
b) <Szembeállítás nélkül, a figyelemnek a szóban forgó személyre való erősebb ráirányításával v. érzelmileg erősen színezett mondatban; fő- v. mellékhangsúllyal.> Ő valóban meg tudja csinálni. Őt ne féltsd. Ez ő: ez rá vall. Mit tehet ő róla? Csak egyszer őtet a kezem közé vehessem. (Katona József) Más szemében ő a szálkát megleli. (Petőfi Sándor) Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin [= szattyánbőr] kötésbe volnának foglalva. (Krúdy Gyula)
c) (kiemelő v. érzelmi hangsúllyal) <Szembeállításban v. szembeállítás nélkül, értelmezővel, amely megokolja v. magyarázza a mondatban kifejezett állásfoglalást.> Ő, a kiváló szakember, ne tudná? Őt, Nagy Jánost, mindenki ismeri. Az én rózsám takaros, Takaros egy kis menyecske, … Áldja meg az isten őtet, Az én kedves szeretőmet. (népköltés) Hol van ő, a nyájas ösmeretlen? (Vörösmarty Mihály) Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! … Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla, Mint egy fehér zászló lengedez. (Petőfi Sándor)
d) (hangsúlytalan helyzetben) <gyak. a stiláris hatás v. a versmérték, rím kedvéért; prózában kerülendő.> [Mit csinálnak a gyerekek?] – Ők játszanak a kertben (helyesen: Játszanak a kertben). És nevetgélnek a habok felém. | Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. (József Attila)
Megjegyzés:
1. A tárgyul haszn. őt, őket alakok valamelyikét az említett eseteken kívül mindig kitesszük, valahányszor az ige alakjából v. a beszédhelyzetből nem világlik ki a tárgynak 3. személyű volta. Ne kínozzátok őket! Nagy zsivány ez [a fiákeres] Egyszer csak nekem áll, hogy vizsgáljam meg őtet. (Móricz Zsigmond)
2. Az őt v. őket alakot akkor is kitesszük, ha a beszédhelyzet v. a szövegkörnyezet nem dönti el, egyes v. többes számú tárgyat kell-e értenünk. – No, ugyan messze elmentetek, – feddette őket Tóth Mihály, – az egész hegyet tűvé tettük értetek. (Mikszáth Kálmán)
II. (birtokos jelzőként)
1. (egy birtokos esetén -a(i), -e(i) v. -ja(i), -je(i), -i ragos birtokszó előtt, rendsz. megelőző határozott névelővel) A vele meghatározott kapcsolatban levő; az <a személy, dolog>, aki, ami az övé, aki, ami hozzája tartozik. Az ő háza; az ő keze; az ő gyermekei; az ő férje; az ő lapjai; az ő filmjei; az ő fái. –11 (tájszó) (Többes számú alakban, több birtokos esetén, -uk, -ük v. -juk, -jük, -aik, -eik v. -jiaik, -jeik v. -ik ragos birtokszó előtt, megelőző határozott névelővel) Az ők háza v. az ők házuk: az ő házuk.
2. (ritka) <Az alannyal és birtokos jelzővel jelölt személy, dolog azonossága esetén, visszaható névmás értelmében.> Az anya gyakran elfogult az ő gyermeke iránt.
3. (ritka) <Általános névmási alany v. ritk. határozó, tárgy, ill. alanyként, határozóként, tárgyként használt általános névmási jelzős szerkezet mellett; az általános névmás arra utal, hogy minden egyes személyt, dolgot az alany v. ritk. határozó, esetleg tárgy szerepében, az ő pedig arra, hogy minden egyes személyt, dolgot a birtokos szerepében kell értenünk>. Minden kakas úr az ő szemétdombján.
Használata:
a) <Birtokos jelzőként v. más mondatrészként álló főnévvel, főnévi névmással v. -é jelű főnévvel szembeállítva v. a beszédhelyzetből odaérthető személlyel v. személyekkel szemben, az egyes számú 3. személyű birtokos kiemelésére.> Az ő fia idősebb, mint a szomszéd(ék) fia v. mint a szomszéd(ék)é. Az ő férje lett az első, nem a Pista. Az ő háza a legszebb a faluban. Az ő körtefája jobban terem, mint az enyém. [Pató Pál úrnak] Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája. (Petőfi Sándor) –a1 (ritka, népies) (határozott névelő nélkül) Ő dolga: nem avatkozom bele, ám lássa, hogy mit csinál.
b) <Szembeállítás nélkül, az egyes szám 3. személyű birtokosnak némi kiemelésével, gyak. bizonyos hangulati értékkel, néha stiláris hatás végett v. a ritmus kedvéért; olykor fölöslegesen is, minden különösebb szerep nélkül.> A jó anya félti az ő gyermekét. A pók se azért szövi az ő vásznát, hogy kereskedésben eladja. (Mikszáth Kálmán) [A Tűz csiholója.] Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét. (Ady Endre) Rákhel nagyon szerető nő volt s ikreket adott mihamar az ő férjének. (Ady Endre) –b1 (népies, elavult) <Megelőző főnévi birtokos után, rendsz. névelő nélkül.> Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége. (Petőfi Sándor) Nagy lett volna a tudósnak az ő tudománya. (Arany János) A pápai várnak eő [= ő] várnagya, Imre deák, egy kóbori [= kóbor] lantossal üldögélt. (Móricz Zsigmond) –b2 (pongyola haszn.) <Megelőző főnév után, visszaható névmás v. mutató névmás helyett.> Magával vitte Jánost és az ő fiát: (szabatosan) a) magával vitte Jánost és annak fiát; b) magával vitte Jánost és saját fiát (v. fiát és Jánost).
c) (ritka) <Elavuló v. elavult címzések első tagjaként.> A fejedelem ő fényességével szeretnék beszélni. (Mikszáth Kálmán)
II. főnév -t, -je [e] (gyak. nagybetűvel írva) Ő, v. a nagy ő: a meg nem nevezett szerelmes, a kedves (II. 2a), az ideál (3). Az én őm nem olyan, mint más. Az az úr … ma még csak a nagy X, az ismeretlen. Hogy holnap nem válik-e előttem a nagy Ő-vé, arról fogalmam sincs. (Ambrus Zoltán)
III. névmás, személynévmás (csak birtokos jelzőként és összetétel előtagjaként, többes számú birtokos esetén, „ők” helyett -uk, -ük v. -juk, -jük, -aik, -eik v. -jaik, -jeik v. -ik ragos birtokszó előtt; rendsz. megelőző határozott névelővel)
1. A velük meghatározott kapcsolatban levő; az <a személy, dolog>, aki, amely az övék; aki, amely hozzájuk tartozik. Az ő házuk; az ő testvérük; az ő barátjuk; az ő kertjük; az ő barátaik; az ő gyermekeik; az ő útjaik; az ő nénjeik; az ő fáik. Malinka megállapíthatta, hogy szórul szóra az ő beszédjük pereg le. (Mikszáth Kálmán) || a. (bizalmas) Az ő emberük: a) az ő érdekeiket képviselő, az ő nevükben szereplő személy; b) (aki) tetszik nekik, mert hasonlóan gondolkozik, mint ők.
2. (ritka) <Az alannyal és a birtokos jelzővel jelölt személy, dolog azonossága esetén, visszaható névmás értelmében.> A szóban forgó személyekkel magukkal meghatározott kapcsolatban levő; az <a személy, dolog>, aki, amely maguké a szóban forgó személyeké. A szülők gyakran elfogultak az ő gyermekük iránt.
3. (ritka) <Általános névmási alany v. ritk. határozó, tárgy, ill. alanyként, határozóként, tárgyként használt általánosító jelzős szerekezet mellett; az általános névmás arra utal, hogy minden egyes személyt, dolgot az alany v. ritk. határozó, esetleg tárgy szerepében, az ő pedig arra, hogy minden egyes személyt, dolgot a – visszaható értelmű – birtokos szerepében kell értenünk>. Az összes jelenlevők előadták az ő javaslataikat. Valamennyien magukhoz ölelték az ő gyermekeiket.
Használata:
a) <Birtokos jelzőként v. más mondatrészként álló főnévvel, főnévi névmással v. -é jelű főnévvel szembeállítva v. a beszédhelyzetből odaérthető személlyel v. személyekkel szemben, a többes számú 3. személyű birtokos kiemelésére.> Az ő lányuk csinosabb, mint a szomszéd(ék) lánya (mint a szomszédé v. a szomszédéké). Az ő fiuk lett az első, nem a Jancsi. Az ő házuk a legszebb. Az ő házukban több lakó van, mint a miénkben.
b) <Szembeállítás nélkül, a szóban forgó személyeknek mint birtokosoknak némi kiemelésével, gyak. bizonyos hangulati értékkel, néha stiláris hatás végett v. a ritmus kedvéért; néha fölöslegesen is, különösebb szerep nélkül.> Ezek mindig csak az ő bajaikkal hozakodnak elő.
Szóösszetétel(ek): őalá(ja); őalájuk; őalatta; őalattuk; őalóluk; őáltala; őáltaluk; őbelé(je); őbeléjük; őbelőle; őbelőlük; őbenne; őbennük; őelé(je); őeléjük; őellene; őellenük; őelőle; őelőlük; őelőtte; őelőttük; őér(et)te; őér(et)tük; őfelé(je); őfeléjük; őfelette; őfelettük; őfelőle; őfelőlük; őfölé(je); őföléjük; őfölötte; őfölöttük; őfölüle; őfölülük; őhelyette; őhelyettük; őhozzá(ja); őhozzájuk; őiránta; őirántuk; őkívüle; őkívülük; őköré(je); őköréjük; őkörüle; őkörülötte; őkörülöttük; őkörülük; őközé(je); őközéjük; őköz(öt)te; őköz(öt)tük; őközüle; őközülük; őmellé(je); őmelléjük; őmellette; őmellettük; őmellőle; őmellőlük; őmiatta; őmiattuk; őmögé(je); őmögéjük; őmögötte; őmögöttük; őmögüle; őmögülük; őnála; őnáluk; őneki; őnekik; őnélküle; őnélkülük; őrá(ja); őrajta; őrajtuk; őrájuk; őreája; őreájuk; őróla; őróluk; őszerinte; őszerintük; őtőle; őtőlük; őutána; őutánuk; ővégette; ővégettük; ővele; ővelük.
IV. névmás, személynévmás, 2. sz. -k (tájszó)
<Udvarias beszédben használt személynévmás, nagyjából olyan értékű, mint a köznyelvi ön, maga.> Ő [= ön] mit szól hozzá? Istennek ajállom üket [= önöket].
