ó [1]
ó [1] főnév ó-t, ó-ója
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: az o-hoz hasonlóan, de a beszélőszervek izmainak erősebb megfeszítésével képzett veláris (mély) hosszú magánhangzó (pl. az ócska szó első hangja). Hosszú ó; az ó ejtése, képzése. Az ó hang, tiszántúli ajkon, tudtomra csak egy szóban változik ú-ra, s ez éppen a szerencsétlen lú. (Arany János) [A magánhangzók szonettje.] Ó!: – szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek, | és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek. (Tóth Árpád–Rimbaud-fordítás)
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a magyar ábécének az o és az ö közé eső, huszonötödik betűje; nyomtatott alakja: ó, Ó. Kis (hosszú) ó; nagy (hosszú) Ó.
2. <Írásbeli rövidítésül:> ó: <időpont megjelölésében:> óra.
