mi [2]
mi [2] névmás, kérdő, vonatkozó és határozatlan•
Az 1303. lap második hasábjában a címszó sorában levő szófaj helyesen így: névmás, kérdő, vonatkozó, határozatlan és általános
I. kérdő (főnévi) -t, -je [e]
I. <Főleg érzelmileg nem színezett mondatban.>
1. Miféle tárgy, dolog, cselekvés, folyamat, jelenség? Mi van a kosaradban? Mi lelt? Mi bánt? Mi van veled? Mi történik itt? Mire határoztad magad? Mire mész ezzel? Mire vitte az öcséd? Miről van szó? Mit akarsz? Mit keresel itt? Vajon mit hoz a jövő? Mivel szolgálhatok? Mivel leped meg a feleségedet? A mezőre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett? Ejnye vajon mit szemlélhet? (Petőfi Sándor) Mit érezhet a méh, mikor a rózsa kelyhében hempereg? (Mikszáth Kálmán) Nem tudjátok, mi az: tigris barlangjába bocsátani be egy kisdedet. (Gárdonyi Géza) || a. (bizalmas) (egyes számú állítmánnyal is) <Több, ill. sok tárgy, dolog mindegyike iránt érdeklődve, mindegyikének megnevezését várva:> miféle tárgyak, dolgok? Mi minden? Mi mindent vettél? Mi mindenről beszélgettetek? || b. Mi más: a) az említetten v. a feltételezetten kívül még miféle (v. mely) tárgy, dolog? És még mi mást vettél?; b) valami egyéb, mint az említett v. a feltételezett dolog. Mi másról lehetne szó, mint…? || c. <Mondást, véleménynyilvánítást jelentő igével kapcs.; a szavakkal, esetleg egyetlen szóval kifejezett mondanivaló tudakolására.> Mit mondott? Mit szólsz hozzá? Mit beszélsz?: miféle furcsa dolgokat beszélsz? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? (Petőfi Sándor) Mit szólnának hozzá a taljánok, ha egyszerűen macskának neveznék a horgonyt? (Mikszáth Kálmán) || d. Mi…, mi nem v. se(m): <elbeszélésében a bizonytalanság érzékeltetésére:> nem tudhatni, hogy mi. Mit mondott, mit nem, de… Miről beszéltek, miről nem… Mit akart tőle, mit se, nem tudom. Végre mitől, mitől nem, az egyik nekibátorodva… lerakta szűrét. (Tolnai Lajos) || e. (bizalmas) (m értékű szóként) <Önállóan, rosszul értett szavak ismétlésére való felszólításként:> hogy mondtad?, jól értettem? Mi? Mégsem jön el? Nem is a hideglelésről beszéltem, hanem… – Mit, hanem? (Vas Gereben)
2. <A jelenlevő, a szóban forgó, részben ismert tárgy, cselekvés, folyamat, jelenség jellegét, mibenlétét tudakolva, pontosabb megjelölését kérve.> Mi ez (a csomag) itt? Mit jelent ez a zaj? Mi (az) a villamosság? Mire véljem ezt a szokatlan fellépést? Mik azok a hibák? Mi a baj? Mi a teendő? Nem félek a haláltól, mert tudom mi. (Kosztolányi Dezső) Mi vagyok én? Felelj. (Szabó Lőrinc) || a. <A jelenlevő, a szóban forgó nem eléggé ismert v. távol levő, ismeretlen személy> származását, jellemét, társadalmi helyzetét, a beszélő v. a szóban forgó személyhez való viszonyát, egyéb körülményeit, főleg foglalkozását tekintve miféle ember? Mi a bátyád? – [Munkás.] Mi ez az ember, barát vagy ellenség? Mi vagy te? Egy nagy senki! Mi lett Jóskából? S anyánkat, ezt az édes jó anyát, | Oh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! | Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom. (Petőfi Sándor) Miféle tündérlány? Kinek mije, kije? (Mikszáth Kálmán) || b. <A szóban forgó személy, tárgy, dolog nevét tudakolva, megnevezését kérve.> Mi a neve?: hogy hívják? Minek hívják, nevezik ezt?: hogy hívják? Minek nevezzelek? (Petőfi Sándor) || c. <Vmely tárgy, dolog árát tudakoló kérdésként;> mennyi? Mi az ára ennek a kabátnak? Mibe került a kalapod? Mire tartja ezt a csirkét?
3. (m értékű szóként) (bizalmas) <Kérdő mondat után igenlő válasz sürgetéseként.> Rossz fát tettél a tűzre, mi? Szép leány, mi? [A báróné] Vén asszony. Ön is szeretgette mi? (Tolnai Lajos)
II. <Érzelmileg színezett mondatban, gyak. a kérdő jelleg háttérbe szorulásával.>
1. <Csodálkozó kérdésben.> Mit látnak szemeim?: csakugyan ez a tárgy, dolog van itt?! csakugyan ez történt?! (, amit látok?) || a. Mit tesz isten: furcsa, de az történt, amit mondani fogok. Megyek az utcán, hát, mit tesz isten, szembe jön velem egy volt osztálytársam, akit rég halottnak hittem. || b. Mi nem <csodálkozás, megütközés kifejezésében:> milyen furcsa, rendkívüli dolog. Mi nem jut eszedbe?! Mire nem gondol ez a gyerek?! Miket nem beszélsz?! Bátyám uram, mit nem kell hallanom? (Petőfi Sándor)
2. <Harag, bosszúság, felháborodás v. nagyfokú kíváncsiság kifejezésére; gyak. értelmezőszerű nyomósító szóval; ez a nyomósító főnév ma rendsz. névelővel áll; névelő nélkül régies.> Mi az ördög jutott eszébe? Mi a csudát csináljak? Vagy mi a szösz? Vagy mi az ördög lelt?… (Petőfi Sándor) Mi a fenének jöttem én ide[?!] (Móricz Zsigmond) || a. (m értékű szóként) <Felháborodott kérdésként, vmely bántó megjegyzésre v. szavakkal ki sem fejezett feltevésre válaszul.> Mi? Én hazudtam? Mit? nem vagyok én az Ég üstököse? (Arany János) || b. Hát még mit nem! v. (ritka) hát még mi!: <méltatlankodás, felháborodás, visszautasító felkiáltás vmely nem várt kívánságra v. kijelentésre>. Karórát is most akarsz? Hát még mit nem! Mit? Maga akarja betűzni [a rózsát a hajamba]? Hát még mi? Hogy a hajam közt babráljon? (Mikszáth Kálmán) Egy gallérra valót még adok. – Még mit nem! szólt Janka felindulva. (Móricz Zsigmond) || c. Majd megmondom, mi!: <bosszús felkiáltásként, fenyegetésként vmely erős v. illetlen szó helyett>. [Kérek pénzt.] – Kapsz, majd megmondom, mit! [Igaz, hogy a menyasszony kétszobás lakást kap hozományul?] – Kap ám majd megmondom mit!
3. (feltételes módú igével) Mit (…) nem…!: <teljesülhetetlen vágy kifejezésében:> milyen (nagy, jelentékeny, értékes) dolgot; [állító szerkezettel:] bármit. Mit meg nem próbáltam volna, csak…! Mit nem adnék érte, ha…! Mit nem tettem volna érted, Szép kis szőke gyermekem! De szerelmem bemutatni Megtiltotta végzetem. (Petőfi Sándor) Mit nem adtam volna egy ilyen… bajért én is. (Móricz Zsigmond)
4. (kérdő v. felkiáltó hangmenettel) <Választ nem váró, általánosan tagadó közléshez hasonló értelmű kérdésben, főleg méltatlankodás, rosszallás kifejezésében; a magától értődő felet: semmi!> mit is várhattam tőle?! Mit tehettem volna?! Mi van abban, ha…?: semmi különös nincs benne. Mit ér ez? Mit tudsz te erről? Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? (Petőfi Sándor) –41 <Ugyanilyen mondatban, megszorító kiegészítéssel.> Mit is mondhattam volna, ha már olyan nagyon izgatott volt? –42 <Értelmezőszerű nyomósító szóval; e szó ma rendsz. névelővel áll; névelő nélkül régies.> Mi a csudát is csinálhattam volna? || a. <Felkiáltásban:> milyen jó, szép dolog!, ill. milyen rossz, csúnya dolog! Miket csinál! Az ember azt se tudja, mit gondoljon róla! És miket mond, milyen kedveseket. Gyöngédeket, jókat. (Móricz Zsigmond) || b. Mi minden!: milyen sok mindenféle tárgy, dolog! Mi mindent összebeszél! Mi mindent hurcol magával a táskájában! De még mi minden történt azalatt! (Arany János–Arisztophanész-fordítás)
5. Vagy mi: a) <fölényes v. gúnyos, megvető felkiáltásként>. Én szolgáljalak ki, vagy mi? Apád vagyok, vagy mi?; b) <bizonytalanság, határozatlanság és ezzel kapcsolatos lekicsinylés, fitymálás kifejezésére:> valami olyasmi, valami az előbbihez hasonló. Egy napló vagy mi.
II. kérdő (melléknévi) (csak tárgyra, dologra vonatkoztatva)
I. <Főleg érzelmileg nem színezett mondatban.> (népies, régies) Milyen?, miféle? Jaj de mi hangok ezek! (Petőfi Sándor) Hogy és miképpen gazdálkodjak? Mi könyveket vegyek? (Gárdonyi Géza) || I1 <Számos állandósult szókapcsolatban, az előbbi jelentéssel a köznyelvben is.> Mi jogon? Miokból? Mi célja van? Mi baj? Mi bajod? Mi újság? Mi hír Pesten? Mi jót hoztál? Mi szél hozott ide? Mi járatban vagy? Mi dolog az, hogy kigyelmed Bajuszát levágja tőbe? (Arany János)
II. <Érzelmileg színezett mondatban.>
1. Milyen (furcsa, szokatlan, helytelen)? Mi dolog ez?
2. <Felháborodás, visszautasítás kifejezésében.> Mi okon, mi jogon mondaná azt róla: „nem adom.” (Jókai Mór)
3. (irodalmi nyelvben) <Felkiáltásban, fokozó értelemben:> milyen nagy, milyen feltűnő. S óh mi vakság! fölemelte még a Népszerűség őket paizsára. (Petőfi Sándor)
4. <Felkiáltásban, kérdő hangsúllyal, feleletet nem várva. A kérdés közel áll az általános tagadással kifejezett közléshez.> Mi közöm hozzá? Mi gondom rá? Mi szükség rá, hogy…? Mi szükség setétben bódorogni? (Katona József) Süvölt a zivatar… Eső és hó szakad. | Mi gondunk rá? (Petőfi Sándor)
5. Mi tagadás? v. mi tűrés-tagadás?…: nehezemre esik ugyan elismerni, bevallani, de nem tagadom, hogy… Sokan voltunk, de, mi tagadás, én nem a legjobban éreztem magam. Ezt akkor különösen méltányoltam, és – mi tűrés, tagadás – ma is méltányolom. (Kosztolányi Dezső)
III. kérdő (határozószóként) (régies, költői) <Rendsz. jelzős kapcsolat v. melléknévi állítmány előtt, felkiáltásban:> milyen nagy fokban, mértékben; mennyire, milyen. Legkivált az esték ilyenkor mi szépek! (Petőfi Sándor) Oh mi pogány beszéd! (Jókai Mór)
IV. (-t ragos alak, kül. határozószóként) <Érzelmi mondatokban.>
1. Mit: <türelmetlen kérdésként olyankor, ha vmit helytelenítünk:> miért?, minek? No mit bámulsz? Mit háborgatsz? Mit kínozod azt a macskát? Mit lopod a napot? Te átkozott kis alvó, mit mosolygsz? (Katona József) Oh, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek? (Tóth Árpád)
2. Mit: <a kérdésben a tagadó felelet benne foglaltatik, erős érzelmi nyomatékkal:> egyáltalán nem. Mit bánom én? Mit érdekel téged? Mit gondolok vele? Mit törődik ő azzal? Mit tudom én? A leány letérdelt Riumin mellé. Mit nézte az, hogy ez férfi, lehúzta róla felső öltönyét. (Jókai Mór) Mit tudom én abból [= a Ferenc névből], melyik malac ki ökre. (Mikszáth Kálmán)
3. <Felkiáltásban, lekicsinylésként:> mit (nekem, neked stb.): mit jelent?, mit számít?, mit ér? Eh, mit!: bánom is én az egészet! Mit nekem az egész családi viszály? Mit nekem te zordon Kárpátoknak | Fenyvesekkel vadregényes tája! (Petőfi Sándor) Amit mi többiek tettünk, az mind semmi. Mit Bem… hadjárata? Mit Perczel Mór… harcai? (Jókai Mór)
V. vonatkozó (kötőszóként, főnévi)
1. (közmondásokban régies, egyébként választékos) Ami (I). Mit a szeme meglát, keze ott nem hagyja. Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. (Petőfi Sándor) Minden, mi új, felém üget. (Ady Endre) || a. S mi több: s ez még az előbbieknél is többet jelent. A románc nem volt rossz, s mi több: elég világos értelmű. (Jókai Mór)
2. (ritka) Amely (II). Ha föld volnék, mit kapás vénje tört, | csicsókás volna az a krumpliföld. (József Attila)
3. (rendsz. tárgyként) Van mi: van valami (elég), ami. Van mit aprítania a tejbe. Nincs mit mondjon. [Köszönöm.] – Nincs mit: <a köszönetet elhárító szokásos fordulat>.
VI. határozatlan (főnévi)
1. (elavult, irodalmi nyelvben) <Ha v. mikor kötőszóval bevezetett mondatban:> valami. Ha mit nem néznék…: nem sok híja, hogy… Ha mit nem néznék: azonnal elbocsátanám a kisasszonyt a házamtól. (Tolnai Lajos)
2. Majd mit mondok (mondtam): most majdnem valami erős szót használtam. Majd mit mondok az anyai tanácsának. (Csiky Gergely)
3. (népies) <Vele egyenrangú mondatrészhez csatlakozva:> vagy más ilyesmi; és még valami (hasonló); s a többi efféle. Pedig négy nap óta csak gombát mit evett. (Arany János) Nem kínozta el lápisszal, mivel a beteg szemet. (Móra Ferenc)
VII. határozatlan (melléknévi) (elavult, költői) <Ha v. mikor kötőszóval bevezetett mondatban:> valamely; valamennyi. Most, ha mi lisztlángot őrölt e garad [= garat], Mind korpa ez. (Arany János) Ha mi bűnt megbántak, száz annyit vétkeznek. (Arany János)
VIII. általános (főnévi) Mi sem: <a tagadás általánosítását kevésbé hangsúlyozó kifejezésként:> (szinte) semmi. Mintha mi sem történt volna… Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy… Madárfüttyről Mit sem tud a corpus juris [= a törvénykönyv]. (Arany János)
IX. általános (melléknévi) (népies) Mi… sem <a tagadás általánosítását kevésbé hangsúlyozó kifejezésként:> semmiféle. A hajó… könnyen haladt, a legényeknek mi dolguk sem volt. (Tömörkény István)
X. (Kérdő-vonatkozó-határozatlan névmással v. ilyen határozószóval kapcs.) <Általánosító értelmű közlésben:> közelebbről meg nem határozott és meg nem nevezett bármely tárgy, dolog; bármi; valami; ami. Akárki mit mondjon… Hol mit talált, elvitte. Ki mit szeret, abból vegyen. Ki minek nem mestere, hóhéra az annak. A jó nép mindenféle apróságot hozott vagy küldött: babot, krumplit… kinek mije volt. (Gárdonyi Géza)
Szóösszetétel(ek): ami; akármi; bármi; némi; semmi; valami.
