la [1]
la [1] mondatszó (népies)
1. <Rámutató szó nyomósítására, főleg magas v. mély hangú mutató névmással, mutató határozószóval kapcs. rendsz. a mondat v. tagmondat végén, gyak. mutató kézmozdulattal kísérve:> ni; a [4] (II), e [4]. Itt van la! Ott van la! Így la! Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet! – | Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz: – Majd meglássátok, háromszor megverem azt la! (Fazekas Mihály) No merre vagy hát? – Itt la: ide gyer. (Arany János–Shakespeare-fordítás) Tudja-e azt az úr, hogy hány esztendeje viselem én ezt a nadrágot la? (Jókai Mór) || a. <A beszélő v. a megszólított személyt jelölő szó nyomósítására, főleg személynévmással, visszaható névmással v. személyragos határozószóval kapcs.> Kérdi az úr: – ki ezen lúdak gazdája? – Magam la! – | Így szólott nagy nyers nyakasan Matyi. (Fazekas Mihály) „De, mikor haragszom, hát kin álljak bosszut?” – | „Én rajtam la!” kiált a nagyszivü vajda. (Arany János) Ezelőtt két héttel, mikor az a körte érni kezdett, egy ilyen szomorú úr vetődött hozzánk, mint az úr la. (Jókai Mór) Ezt én mondom Korczos Pesta. Én la! (Móricz Zsigmond)
2. Itt van la: na tessék (, most megvan a baj). Már most itt van la, engem ér a szégyen, gyalázat. (Jókai Mór)
3. <Mutató szót nem tartalmazó mondatban, nyomósító szóként.> Megyek la!
