kietlen
kietlen [e-e] melléknév, határozószó és főnév
I. melléknév -ül, -ebb [e] (választékos, irodalmi nyelvben)
1. Terméketlen v. már nem termő talajú és a mostoha éghajlati viszonyok következtében elhagyott v. lakatlan, lehangolóan kopár, sivár, barátságtalan <táj, vidék>. Kietlen föld, pusztaság, vidék. Sík, puszta, kietlen az őszi határ. (Vörösmarty Mihály) A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha. (Mikszáth Kálmán) || a. Üres, rideg, barátságtalan <helyiség>. A tágas ivóház hangos és szomorú, … Még kietlenebbé a pisla mécs teszi. (Tompa Mihály) Bennünket … az első és második emelet négy kietlen helyiségébe zsúfoltak. (Kuncz Aladár) || b. (fokozó szóként) (régies) Kietlenül: roppantul, ormótlanul, idomtalanul. [Az üreg], mely a szikla aljába van vágva, … kietlenül magas. (Jókai Mór)
2. (régies) Nyomorúságos, kellemetlen, barátságtalan <dolog>. Romba dőlt a fél világ, … kietlen Látomány, mely szemet s szívet bánt? (Petőfi Sándor) A sok kietlen dologról elterelődik a szó. (Móricz Zsigmond)
II. határozószó (régies) Egyedül, elhagyottan, magányosan. Piroska, szegény szív! egyedűl s kietlen Maradott. (Arany János)
III. főnév -t, -ek, -e [ë, e] (régies, irodalmi nyelvben)
1. Lakatlan, kopár terület, pusztaság. [Az ifjú] Búva futott a két hatalomnak előle szivének Gondjaival s hogy senki ne lássa, ez árva kietlent Választotta utúl. (Vörösmarty Mihály) Ezt a laktalan [= lakatlan] kietlent egy … töltés választja el a … sívó homoktól. (Jókai Mór)
2. Vminek vigasztalan, örömtelen, sivár volta. S e csend kietlenében Haszontalan mereng … (Vörösmarty Mihály) A terített asztal … Ez ami búban engemet vigasztal, Ennél virít a lét kietlene. (Petőfi Sándor)
kietlenség.
