halló [2]
halló [2] mondatszó és főnév, (ritka, főleg régies) haló
I. mondatszó
1. <Telefonban híváskor, jelentkezéskor v. beszélgetés közben használt szóként, annak kifejezésére, hogy a hívó kapcsolatot keres, a hívott felveszi a kapcsolatot, ill. hogy a hívó és a hívott között a kapcsolat még megvan, nem szakadt meg.> Halló! Itt Kovács Péter. Halló! Ott ki beszél? Cseng-bong a telefon: „haló! haló!” (Kozma Andor)
2. <Hallótávolságra, távolabb levő személyhez v. csoporthoz intézett figyelemkeltő szóként, rendsz. megszólítás előtt.> Halló, Jancsi! Várj meg! Halló, gyerekek! Halló, úrfi! – kiáltott le a leány az udvarra … Halló, úrfi! (Petelei István) || a. <Hallótávolságra levő ismeretlen személy(ek) megszólításaként.> Halló! Álljon meg! Vidovics … kezdte ostromolni a várat. – Halló, valaki! – s buzgón döngette a nagy tölgyfaajtót. (Ambrus Zoltán) || b. (vadászat) <Vadászok üdvözlő szavaként.> Halló! Halló! Hallóh! az erdők néma rejtekében Itélő kürt riad. (Ábrányi Emil)
II. főnév (ritka) A halló! szó <mint a hívás, jelentkezés, üdvözlés szava>; ezzel a szóval történő hívás, jelentkezés, üdvözlés. Hallik a Bende, jer erre, ne arra, elő ide szózat, | A halló! a hahó! meg az ördög tudja: mifélék. (Arany János)
hallós.
