gyí
gyí [í v. i] mondatszó, (népies) gyű [ű v. ü] (gyak. utána következő te szóval, a ló nevével v. nógató mondatszó-val)
<Ló, főleg kocsiba fogott ló elindítására, lassan menő ló nógatására használt szó.> Gyí (te) Fakó! Gyí te! Gyí na! No gyí! Gyí te, ne fakó! – szólongatá … gebéjét. (Vas Gereben) Gyi Sármány, Tüzes! Gyi te! (Mikszáth Kálmán) Ő is szorítja a lovakat most már még jobban. – Gyű, Badár – mondja a pejnek, a Sárgára pedig jót húz. (Tömörkény István) Gyi te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé! (Móricz Zsigmond) – (gyermeknyelv, irodalmi nyelvben, tréfás) <Játékló indítására v. nógatására v. személy biztatására.> Megitattam [nádparipámat], gyi lovam, gyi Betyár. (Petőfi Sándor) Gyi te fakó, gyi te szürke, Gyi, két lábam, fussatok! (Petőfi Sándor) Bemegyek a kávéházba, elolvasom a sportújságot, s azzal gyi!… megindulok vissza. (Ambrus Zoltán) – (költői) <Képes kifejezésben, megelevenített tárgy, állapot, tulajdonság biztatására.> Gyí, keselyem, fiatal Bűn, | Gyí, jó lovam: fekete Álom. (Ady Endre)
