g [1]
g [1] [gé] főnév g-t, g-je [e]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: a nyelv háta és a szájpadlás középső része között képzett zöngés mássalhangzó, zárhang; a k hang zöngés párja (pl. a gida, a gulya szó első hangja). A g ejtése, képzése.
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének hetedik, a magyar ábécének az f és a gy közé eső tizenkettedik betűje; nyomtatott alakja: g, G. Kis g; nagy G. Marcinak már akkor a markában van a tollszár is … Egy malac, – amit a Marci gyorsan felnyal, – aztán az írás egy takaros G betűvel megkezdődik. (Gárdonyi Géza)
2. jelzői használat(ban) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik> hetedik. A g) bekezdés; az első szakasz g) pontja; G-vitamin.
3. (írásbeli rövidítésül) g: a) gramm; b) (fizika) nehézségi gyorsulás; (1945 előtt, ritka) g.: <név mellett> gróf (pl. g. Széchenyi István).
