f [1]
f [1] [eff] főnév f-et, f-je [effët, efje]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: a felső fogsorral és az alsó ajakkal képzett zöngétlen mássalhangzó, réshang; a v hang zöngétlan párja (pl. a fa szó első hangja). Az f ejtése, képzése.
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének hatodik, a magyar ábécének az é és a g közé eső tizenegyedik betűje; nyomtatott alakja: f, F. Kis f; nagy F. Tyű, az áldóját, … úgy elfelejtöttem én azt, mint Tóth Antal a nagy efföt. (Gárdonyi Géza) || a. (zene) F-lyuk: <vonós hangszerek elülső lapján jobb és bal oldalt> egymás felé hajló, egy-egy kurzív kis f betűhöz hasonló (jobb oldalt a bal oldalinak fordított, szimmetrikus képét mutató) lyuk, nyílás, amelyen át a hangszer testében felerősödött hang szabad utat talál. A két f-lyuk; a hegedű, a mélyhegedű, a gordonka, a nagybőgő f-lyuka(i).
2. (rendsz. jelzőként) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik> hatodik. Az f) bekezdés; az f) pont alatt; F-vitamin.
3. <Írásbeli rövidítésül> f: a) fillér; b) (nyelvtudomány) <nyelvtanban, szótárban, főnév után> femininum (= nőnem); c) (mennyiségtan) függvény; d) (zene) forte; f) a) felső; b) fent; c) folyó; f. év, hó, szám, számla; F: a (ritka) <hőmérséklet mérésében> Fahrenheit(-fok); b) (fizika) farad (= az elektromos kapacitás gyakorlati egysége); c) (vegyi ipar) a fluor vegyjele.
