édes
édes [ë] melléknév és főnév
I. melléknév -en, -ebb [e, e]
1. A cukor, a méz ízéhez hasonló, kellemes ízű. Édes bor, íz, sütemény; édesen issza a kávét. Szóláshasonlat(ok): Édes, mint a ® cukor, mint a cseppentett ® méz. A doktor bácsi … ír medicinát, | keserűt, édest. (Kosztolányi Dezső) || a. Kissé a cukor, a méz ízére emlékeztető, kellemes ízű v. ilyen mellékízű, zamatú. Édes alma.
2. Friss, természetes állapotban levő, ellentétben a savanyítottal v. megsavanyodottal. Édes káposzta. Riedell minden nap kapa egy meszely édes tejet. (Kazinczy Ferenc) || a. Édes paprika: nem erős, nem csípős p.
3. (költői) Kellemes és enyhén bódító <illat, főleg virágok illata>. Tavaszi, édes illat; a jázmin édes illata. Itt mulassunk, itt enyelgjünk [a virágzó rózsafa] Tiszta, édes illatában. (Vörösmarty Mihály) Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot. (Petőfi Sándor)
4. (átvitt értelemben, választékos, irodalmi nyelvben) Kellemes, jóleső érzést keltő; ilyen hatást tevő, ilyennel együttjáró. Édes álom, csók, emlék; édes teher ¬. Lelkem édes, mély mámorba szédült. (Petőfi Sándor) Jött az édes álom, Aki legjobb orvos ezen a világon. (Arany János) Hallotta hangját, azt a[z] … édes, lágy althangot. (Herczeg Ferenc) Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal. (Tóth Árpád) || a. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Hízelgő, kedveskedő. Édes szavakat suttog. Szép ajkak, édesen beszéllenek. (Katona József) Kicsalta a leányt édes beszédével. (Petőfi Sándor)
5. Kedves, nagyon szeretett. Édes anyanyelvünk; édes hazánk. Vidám napod mosolyg ismét reám, Hű gyermekedre, édes szép hazám. (Petőfi Sándor) Tó szigetje édes honná, Sátoruk lőn szép otthonná. (Arany János) || a. <Nagyon bizalmas, szeretetet kifejező, olykor finomkodó megszólításban (gyak. levélben is):> nagyon szeretett, drága. Édes Ilonkám!; édes kisfiam; édes pofám ¬; édes szívem!; édes szüleim! Leányka, édes! … öledben Elszenderülve Mennyet lelek. (Bajza József) Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek? (Petőfi Sándor) „Hadnagy uram, hadnagy uram!” | „Mi bajod van, édes fiam?” (Gyulai Pál) Megyek édes fiam, hogyne mennék. (Mikszáth Kálmán) || b. <Gúnyos, leereszkedő v. kedélyeskedő megszólításban:> Édes asszonyom; nézze édes lelkem! Le onnan [a királyi trónról] édes asszonyom! (Katona József) Tessék, édes lelkem, üljön le. (Mikszáth Kálmán)
6. Vér szerinti, nem mostoha. Édes egyek ¬; vkinek édes gyermeke v. testvére. Ezt az édes jó anyát, Oh Pistikám, szeresd. (Petőfi Sándor)
7. (bizalmas) <Főleg nők társalgásában:> tetszetős, csinos, szép <tárgy>. Nagyon édes ez a ruhád! || a. (bizalmas) <Főleg nők társalgásában:> kedves, bájos, szeretni való <személy>. Édes ez a kislány. Édes kis kölyök… Szeme lenkék. Ötéves. (Kosztolányi Dezső)
8. <Fokozó értelmű, nyomatékosító szóként:> nagyon, túlságosan, teljesen, egészen. Édes mindegy; édes örömest. Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest fölmenteném. (Petőfi Sándor) || a. Édes kettesben: <férfi és nő> bizalmas, meghitt együttlétben. Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe A pacsirtát lesbe te meg én? (Kiss József)
II. főnév -et [e] v. -t, -e [e]
1. Édes íz, édes étel; édesség. Szereti az édeset.
2. (átvitt értelemben, ritka) Vmi, ami jóleső, kellemes; vminek ilyen része. Keserűből jön az édes, Édesből a keserű. (Arany János) Ez még az édese volt a csóknak. (Jókai Mór)
3. <Szeretett személy bizalmas megszólításaként.> Hogy vagy, édesem? Jöjjön csak, édes! || a. (finomkodó) Édesem: <tartalmát vesztett, gúnyos, leereszkedő v. kedélyeskedő megszólítási formaként.> Hát édesem, ez már így van!
4. (tájszó) <Főleg megszólításként:> édesanya v. édesapa. Édes! – kiáltott síró hangon a … leány anyjához. (Tolnai Lajos)
5. (rendsz. birtokos személyraggal) (ritka, népies) Vkinek kedvese, szerelmese. Kimenék, kimenék, kimenék az útra, Látám édesemet, ő is láta engem. (népköltés) Ebből immár alig lesz édes ének, Üdvözletűl a költő édesének. (Tóth Árpád)
Szóösszetétel(ek): 1. édes-keserű; édes-savanykás; édestej; 2. ezerédes; fanyarédes; keserédes; mézédes.
édeske.
