d [1]
d [1] [dé] főnév d-t, d-je [e]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: a nyelv elülső része és a felső fogsor, foghús v. a szájpadlás legeleje közt képzett zöngés mássalhangzó, zárhang; a t hang zöngés párja (pl. a díj v. a dúdol szó első hangja). A d ejtése, képzése; sz-szel és d-vel bővülő v-tövű igék.
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének negyedik, a magyar ábécének a cs és a dz közé eső hatodik betűje. Kis d; nagy D.
2. (rendsz. jelzőként) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik:> negyedik. A d bekezdés; az első fejezet d pontja; D épület; D lépcső; D udvar; D-vitamin.
3. <Írásbeli rövidítésül.> (légkörtan, tudományos) D: dél (égtáj). || a. D v. (ritk.) d: római számjegy, értéke: 500.
