Kutyafajták kialakulása.
Kutyafajták kialakulása.
A kutya háziasítása másként történt, mint a többi állaté; nem küzdelem eredménye, a kutyát nem betörtük, inkább önkéntes és kölcsönös alkalmazkodásról van szó. Kr. e. több évezreddel már sokféle kutya élt, napjainkban pedig a változatosság arányai egyenesen félelmetesek: a hivatalosan elismert, ún. lajstromozott kutyafajták száma is meghaladja a 350-et és a ténylegesen létező fajták száma ennek legalább a kétszerese.
Mint minden más háziasított állat, kutyafajtáink is úgy fejlődtek ki, hogy különböző öröklött jellegekkel rendelkező házikutyákból szelektáltak a tenyésztők. A tenyésztési célok persze időről időre megváltoztak; a korai történelmi időkben a hasznosságot tartották szem előtt, és figyelmen kívül hagyták a színt és a formát. A speciális szín és forma szerinti tenyésztés kb. 100 éve létezik, ezért félrevezető lenne azt feltételezni, hogy jelenlegi fajtáink a korai időszakok hasonló külsejű és hasonló célokat szolgáló állatok leszármazottai.
Ahogy a különböző kultúrák megszülettek és fejlődtek - különböző vadásztechnikával, állatállománnyal, később igényesebb, kulturáltabb életmóddal, amelyben már a háztájon, a kandalló mellett v. ölebként kisebb testű kutyákat tartottak -, úgy alakult ki az ebek széles skálája. Különböző kutyaféleségek formálódtak, fejlődtek ki, amelyek szemmel, füllel v. orral vadásztak, és amelyek a zsákmány méretétől függően változtak testméretükben, valamint abban a módban, ahogyan segítettek a zsákmány elejtésében. Felzavarták, jelezték, behozták, sarokba szorították v. megölték a vadat. Voltak típusok, amelyek inkább az állatállomány, a gazdaság őrzésére feleltek meg jobban, v. éppen egyéb könnyebb, őrző-védő munkára. Egyes területeken a kutyákat élelmiszer-tartalékul tartották, s tartják még mind a mai napig is.
Elképzelhető, hogy a háziasítás és a kiválogatás kezdeti szakaszaiban az őstenyésztők feleségei és gyermekei a munkakutyáknak szánt ebek közül a kis termetű kölyköket kedvelték, különösen a fajtájukhoz képest apró csenevészeket, amelyeket a tenyésztő egyébként elpusztított volna. Amint ezek a mutánsok v. kisebb kutyák felnőttek, igen erőteljesen kötődtek gazdáikhoz, és ha mást nem is tettek, legalább figyelmeztették embertársukat a betolakodókra, sőt ugatásukkal el is ijesztették azokat. Így történhetett, hogy számos területen népszerűvé váltak a kis testű házikutyák, később pedig a miniatűr- v. öleb-variációk, amelyek nagy értéket képviseltek a nemesség, és státusszimbólummá váltak a polgárság körében. Az ilyen típusok száma napjainkban olyannyira nagy, hogy a birtoklás státusa rendszerint a tulajdonos érzelmi világától függ.
Ma már meglehetősen nehéz rekonstruálni az egyes típusok végső kialakulását, de annyi bizonyos, hogy a kutya rendkívül értékes kereskedelmi cikk volt, és ahogy az utazás, a szállítás fejlődött, a területi és nemzetközi kereskedelem fokozódott, számos fajta földrajzi felosztás szerint izolálódott, majd fokozatosan elterjedt az egész civilizált világban. A különböző kutyafajták szelektált tenyésztésében a legtöbb történelmi érdemet kétségtelenül Nagy-Britannia szerezte. A XVI. sz.-ban Caius, a cambridge-i egyetem professzora tájékoztató tanulmányt írt az akkoriban fellelhető különböző kutyafajtákról. Egyebek között a következő ebeket ismertette: a ma már nem létező néma vadorzó kutyát v. más néven tolvajkutyát, a nyúlvadász akrobatát és a vérebet. Számos terriert is leírt; ezeket rókahajtásra, valamint a borzok felzavarására használták. A spánieleket különösen a szárnyasok hálóval történő vadászatánál hasznosították. Ezek a kutyák v. becserkészték és a hálóba zavarták a szárnyasvadat, v. csendben jelezték, hogy merre bujkálnak és lapulnak a madarak. Caius szettereket is említett, amelyeket ugyancsak a hálóval történő szárnyasvadászatra tenyésztettek ki.
Lelógó fülű és lifegő ajkú nyomkövető kutyákat ugyancsak ismertek a XVI. sz.-ban, beleértve a vérebeket v. a hajtókutyákat, sőt az agarakat is, amelyek olyan nagy testű állatok után iramodtak, mint pl. a szarvas. Nyájőrző kutyákról, nagy testű masztiffszerű őrző-védő ebekről is beszámol a XVI. sz.-i kutyakrónikás.
Richard Blome mintegy évszázaddal később kiadott könyvében kibővítette Caius listáját a nyúlvadászatra használt vadorzó kutyával, továbbá leírta a terepvadász spánieleket is, amelyeket arra képeztek ki, hogy kutassák fel a szárnyasokat, majd mozdulatlanul feküdjenek. Valószínű, hogy a vadászpuska megjelenésével egyidejűleg újabb fajták alakultak ki. A springer spánieleket pl. arra tenyésztették ki, hogy zavarják fel v. ugrassák ki a szárnyasokat a rejtekhelyükről; másokat arra tanítottak be, hogy megállással jelezzenek (pl. a pointerek), megint másokat (pl. a szettereket), hogy fekve mutassák, hol bujkálnak a vadak.
A 19. századig már a kutyafajták egész sora alakult ki a szigetországban, s ezek a legkülönbözőbb feladatok elvégzésére voltak alkalmasak. Kisebb vadakra bullterriereket és foxterriereket, nyájterelésre skót juhászkutyákat, falkavadászatra agarakat, nyomkereső és szimatvadászatra kopókat és beagle-ket használtak. Az őrzőkutya a masztiff, a "házi kedvenc" pedig a King Charles spániel, a mopsz és a pomerániai törpespicc volt. A nagy francia vizslákat voltaképpen Hollandiában tenyésztették ki, a weimari és a vadásztacskót Németországban. A nyomkereső kutyák a Harrier típusból származnak, amelyekből a ma élő fajták (a beagle, a rókavadász kopó és az angol véreb) keletkeztek.
A skót juhászkutyát, a shetlandi juhászkutyát és a welsh corgit Angliában, a német juhászkutyát pedig Németországban használták nyájőrzésre. A szamojéd, az eszkimó kutya és az alaszkai malamut - különböző sarkvidékekről származó szánhúzó kutyák. A pekingi palotakutya őshazája Kína, a csau-csau egyesek szerint Mexikóból származik.
Felsorolásunk nem törekedhet teljességre, mert ma már a fajták hihetetlen gazdagsága jellemzi négylábú kedvenceink világát. Szakértőnek is nehéz csalhatatlanul kiismernie magát a különböző méretű, színű és szőrváltozatú fajták szinte áttekinthetetlen dzsungelében.
A boxer kialakítása valahol itt kezdődött...
...és így végződött
