Bikahecc - bulldogokkal
Bikahecc - bulldogokkal
Spanyolországban és másutt kutyákat használtak arra, hogy a bikákat a vásárra tereljék, és kordában tartsák. Az alauntban az ember megfelelő mészárosszelindekre talált - ha egy bika kitört, az eb megragadta a fülénél, s sakkban tartotta mindaddig, míg a mészároslegények meg nem béklyózták, le nem "nyűgözték" a megvadult barmot. Ide vezethető vissza egy másikvéres "sport", a bull baiting (bikacsipkedés, bikahecc), melyet a középkor "látványosságkedvelő" emberei számára rendeztek.
Bikahecc, London 1819
A 15. században külön kutyafajtát alakítottak ki a bikák elleni küzdelmekre. Valószínűleg alaunt, masztiff és egyéb brachykefalikus (azaz előreharapásos fogazatú) típusok keresztezésével tenyésztették ki az első bulldogtípust, melyet számos országban a német elnevezés nyomán "Bullenbeissernek" hívtak. Ez a fajta alacsony állású eb volt, előreharapásos fogazattal, s ez tette lehetővé számára, hogy megragadja a bikát, s légzési nehézségek nélkül is fogai között tartsa. Ha a kutya elhibázta a harapást, vagy idő előtt elengedte a jószágot, a bika felnyársalta vagy felöklelte. A tenyésztők meg akarták óvni kutyáikat ettől a veszélytől.
Medve és kutyák viadala (Könyvillusztráció az 1800-as évek elejéről)
Ahhoz, hogy az eb győzedelmeskedjék - pontosabban szólva, hogy túlélje az "akciót" -, igen gyorsan kellett odakapnia, és szilárdan tartania a bikát, hogy térdre kényszeríthesse. Angliában e "sport" fellendülése I. Erzsébet egyik rendeletének köszönhető, mely értelmében csütörtök esténként semmiféle más játékra, rendezvényre nem kerülhetett sor, így - őfelségét is beleértve - mindenki megtekinthette a bull baitinget.
Az eb most már rendszerint a fül helyett az egyik legérzékenyebb pontján, az orrán ragadta meg a bikát. Ezt az orrharapásos fogvatartást rendkívül nagyra értékelték. Egyszer előfordult, hogy a bikaorrba belekapaszkodott egyik ebet "bevetés" közben csonkolták a mancsán, hogy bizonyítsák érzéketlenségét a fájdalmakra. Ash 1939-ben megjelent könyvében beszámol erről az esetről. Eszerint a szóban forgó kutya "még megcsonkított lábakkal is képes volt fogva tartani a bikát, ugyanis fogadásból előzőleg levágták a mancsait".
A bull baiting pártfogói szerint a "sport" ízletesebbé, porhanyósabbá teszi a marha húsát. Nos, akár gasztronómiai megfontolásból, akár egyszerűen a vad viadal élvezetéért, a bull baiting még 700 éven keresztül folytatódott, mígnem 1835-ben Nagy-Britanniában végérvényesen be nem tiltották.
A kutyák balszerencséjére a bull baiting eltörlése után egy másik véres sportot vezettek be. Állatvédelmi törvény védelmezte a bikákat, a kutya azonban, mely immár ősidők óta hűséges kísérője volt az embernek, ott maradt az arénában, most egymással viaskodtatták őket. A kutyaviadalok Angliában a 18-19. században élték virágkorukat. Erre a sportra ismét speciális fajtákat tenyésztettek ki. A bulldogot sima szőrű terriertípussal keresztezték, a gyorsaság, mozgékonyság, fordulékonyság fokozása érdekében. Minthogy a legtöbb ilyen terrier fehér volt, a kereszteződés révén egyre több fehér jegy jelent meg a viadorkutyákon, sőt akadtak teljesen fehér példányok is.
Természetesen nem minden harci kutyát tenyésztettek ilyen elfajzott célokra, előrelátó szakemberek számos európai országban teherhúzó ebeket, mentőkutyákat, sőt ideális társasági kedvenceket alakítottak ki a viadorkutyákból. Az európai reneszánsz idején kontinensünkön számtalan erős mészárosszelindek akadt. Ezek a békés molosszusok terelték a jószágot a vásárokra, őrizték a barmokat és gazdájukat, sőt gyakran ők vitték haza a tetemes bevételt is, a nyakukra erősített erszényben. Talán mondani sem kell, hogy kevés útonálló akadt, aki a busás zsákmány reményében összeakaszkodni merészelt volna egy ilyen ebbel. Sok nagy termetű kutya a "kisemberek lovaként" szolgált, húzta a kordét, a kiskocsit. Ilyen célokra a szelídebb példányokat használták.
Törpe formák keresztezésével a tenyésztők "minióriásokat" alakítottak ki. A harci kutyák csoportjában sok-sok típust találunk, ám a széles skála ellenére az egyes fajták végül is - legalábbis részben - a közös hatalmas ősre, a tibeti elődre vezethetők vissza.
A kutyaviadalokkal egyébként a következő fejezetben részletesen is foglalkozunk, most azonban térjünk még vissza néhány sor erejéig a kutyák háborús tevékenységéhez.
