Tavasz
Tavasz
Az altábornagy szokása szerint egész délelőtt a piacokat járta. Csak délfelé vetődött haza egy kis csomagocskával a kezében, amelyben a szezon ritkaságai voltak: spárga, újhagyma, földieper és néhány gallyacska rózsaszínű almavirág.
Még erős tél volt, a Mester utcán gyakran száguldott végig a havas förgeteg, és az altábornagy folyton a piacokat, a kereskedéseket járta tavaszi eledelekért. – Mert a tavaszt óhajtotta. Egyebekben nevezetes volt ő arról, hogy még tényleges tábornok korában sem restellte a fáradságot, hogy egy őszibarackért bekóborolja az egész várost. Amióta pedig nyugalomba ment, egyéb dolga sem volt többé, mint a piacok újdonságait, a csemegekereskedők kirakatait számon tartani. És mert olyan volt a természete, hogy kevésbé szerette az üvegházban termelt gyümölcsöket, növényeket, mint a természet kis vadoncait – fenn a Mátra rengetegeiben nem dughatta ki rózsaszín fejecskéjét az első csiperkegombácska, hogy az altábornagy úr a Mester utcában tudomást ne szerzett volna róla. Megérezte a levegőben, a szélben, amikor vastag orrát fölemelve, néha ily szóval nyitott be lakására:
– Nem értem, sehogy sem értem a dolgot… A levegő már oly lágy, oly szelíd és illatos, mint a költők verseiben a szép tavasz, idei csirkének pedig sehol semmi nyoma. Talán nem is lesz az idén?… Mit gondol, Käti?
Käti, az excellenciás úr régi szakácsnője, aki a hosszú szolgálatban bizonyos katonás magatartásra, előírásos feszességre tett szert, kimérten felelt:
– Parancsára, excellenciás uram… A tavasz valóban késlekedik az idén.
Az altábornagy azután a kalendáriumot vette elő, és azt forgatta, tanulmányozta, végül földhöz csapta:523
– Azt mondja, hogy tavasz-elő!… Mit jelentsen az: tavasz-elő, ha nem a csirkét jelenti?
Roppant haragudott az altábornagy, ha tőle függött volna, vasra verette volna az egész időjárást. Nem kisebb okból, mint abból az okból, hogy csirke nem termett a falusi udvarokban.
A spárgát, hagymát és földiepret átadta Käti kisasszonynak, az almafa-virágot az asztalra helyezte, és míg a szobában fel és alá sétált, a rózsaszínű virágok útjában mosolyogva nézegettek utána. Akármerre fordította haragos ráncokkal telibarázdált arcát, a virágok mindig utánamosolyogtak. Mintha csak azt mondták volna: „Ne haragudj, öreg!” Addig-addig mondogatták, amíg a mély barázdák elsimultak lassan, a lépések nyugodtabbak lettek, és az altábornagy úr nagyot sóhajtva a díványra telepedett.
– Hát igen, valóban tavasz van… – dohogta elcsendesülve.
Még nem volt túlságosan öreg ember, de ezüstfehér volt haja és bajusza, mint az aggastyánoké. Ilyen volt már húsz esztendeje, de amíg fekete volt, addig sem ismert egyéb földi jót az őszibaracknál. A nőket, szerelmeket, dorbézolásokat pótolta a szamóca januáriusban, a csík, amit a halászok a zajló Tiszán fognak és a spárga, amelyet gondos kertészek tél fagyában elővarázsolnak. A nőkről különben is nem sokat gondolkozott, kétféle kategóriába osztotta őket. Vannak olyan nők, akik főzni tudnak, vannak olyan nők, akik betegápolók. Hogy másféle nők is volnának a világon, az altábornagy úrnak erre nézve nincs semmi bizonyítéka. Azazhogy egyszer, egy kicsi és kacér özvegy még ezredes korában mindenáron a nyakába akarta magát varrni. Naponta főzött az akkori ezredesnek olyan eledeleket, amelyek még a Nagy francia szakácskönyv-ben – az altábornagy mindenkori legkedvesebb olvasmányában – sem voltak feltalálhatók. Az ezredes el volt ámulva, és csaknem mindennap az özvegynél ebédelt. Ugyanakkor történt, hogy régi sebe, amelyet az olasz hadjáratban szerzett, kiújult és nagy fájdalmakat okozott neki. Az ezredes úgy feküdt ágyában, mint egy villámsújtotta tuskó, és már a legrosszabbra is elkészült. Enni sem tudott már, és hetekig abból táplálkozott, amit a legénye felolvasott neki. A legény ugyanis összeszedte a városi kocsmák étellapjait, és azokat vigyázzállásban és szolgálati hangon felolvasta urának. Az akkori ezredes megtörten figyelt, és csak néha villant meg keselyűszeme:
– Hogy mondtad? Hideg fogoly áfonyával?… olvasd még egyszer.
Tehát már csak így ebédelt az ezredes, amikor az a bizonyos kicsi és kacér özvegy bátorságot vett magának arra, hogy a tehetetlen ezredest524 lakásán meglátogassa, és mindenféle jeges borogatásokkal ellássa a megfelelő helyeken. Az ezredes azon az éjszakán mélyen aludt, és reggel olyan étvágyat érzett, mintha az egész Nagy szakácskönyv-et végig tudta volna enni, de aztán jóllakott egy híg tojáskával. Estefelé, amikor az özvegy ismét megjelent, és felrakta a borogatásokat, az ezredes nem mulasztotta el megjegyezni:
– Holnap már foglyot szeretnék enni, nagyságos asszony, kérem tehát úgy intézni a gyógyítást.
Az özvegy mosolyogva bólintott, és másnapra teljesült az ezredes óhajtása: már egy foglyocskával tudott megbirkózni, és a legénynek csupán az étlapok alsó részét kellett felolvasni, ahol a sajtok, tészták és gyümölcsök vannak felsorolva.
Így haladt napról napra a gyógyítás. Az ezredes ott tartott, hogy a Nagy francia szakácskönyv-ből azokat az ebédeket állította össze, amely ebédek a szerző megjegyzése szerint csupán vadászatokon és pusztai összejöveteleken alkalmatosak télidőben. De az ezredesnek már a legzsírosabb oldalas pecsenye sem ártott meg. Midőn az ágyat elhagyta, egy negyed angol ürüt ebédelt annak az örömére, és csak akkor vette észre, hogy az özvegyasszony itt van a nyakán. Az ezredes lovagias ember volt. Nem is lehetett az másképpen: a „burazzai hős”, ahogy az ezredest a hadseregben nevezték, köztudomás szerint a legfelsőbb hadúr személyes barátságával dicsekedhetett. A kicsi és kacér özvegyet, belátta, feleségül kellett venni, aztán nyomban áthelyeztette magát Innsbruckba. Az özvegy ott maradt, ahol eddig volt, mert megtiltatott neki az akkori ezredes után menni, miután eljárása csalásnak minősíttetett. Ravasz fondorlattal kompromittálta magát a beteg hős lakásán – de egyébként is az ezredesnek, midőn ismét egészséges lett, nem volt többé semmire másra szüksége, mint a Nagy szakácskönyv-re, a női nemet lelkéből megutálta. De nem úgy az özvegy. Az asszony állandóan írkálta leveleit az ezredesnek, amelyekben egészségére figyelmezteti, majd különböző ételek recipéjét közli véle, amely recipék a Nagy-ban nem foglaltatnak. Elolvasta-e az ezredes a leveleket? Nem lehet tudni. Csak annyi bizonyos, hogy nem válaszolt rájuk. Az asszony megunta végtére az egyoldalú levelezést, és titokban Käti leányasszonnyal kezdett levelezni. Käti, aki többször volt férjnél, őrmesternél, sőt egyszer gyógykovácsnál is, méltányolni tudta a szalmaözvegy asszony szerelmét, és hűségesen és kellő tisztelettel válaszolt a méltóságos asszony leveleire. Utóvégre, a méltóságos asszony, akárhogy vesszük a dolgot, tulajdonképpen mégiscsak az ő asszonya525 volna. Käti tudta a szubordinációt, és a távolból éppen úgy engedelmeskedett asszonyának, mintha az a konyhán pattogott volna. A heti étlapot rendesen elküldte jó előre asszonyának, oda messzi Erdélybe, aki gyakran lényeges változtatásokat tett az étlapon. Máskor egyes ételek elkészítésének a módját írta meg Kätinek a méltóságos asszony, és Kätinek be kellett számolni a sikerről, amelyet az étel keltett – a „katonai körökben”, amint az ezredest, majd később vezérőrnagyot titokban nevezték.
– A katonai körökben a lencséről álmodtak – írja egyszer Käti. – Nem tudná a méltóságos asszony, hányféleképpen csináljuk meg a lencsét, hogy a katonai körök meg legyenek elégedve, kezét csókolom?
Erdélyből terjedelmes levél jött a kérdésre, és a „katonai körökben” nemhiába álmodtak azután a lencsével. Erdélyből érkeztek az utasítások a rendezendő nagymosások, nagytakarítások irányában. Erdélyből egészítették ki a házi patikát, ha valami fogyatékán volt.
Természetesen mindez a legnagyobb titokban történt. Az altábornagynak – ez lett, midőn nyugalomba vonult – sejtelme sem volt arról, hogy a „kicsi és kacér” asszony olyannyira törődik vele a távolból. Vagy ha talán gondolt is valamit magában, amikor az asztalára kerültek némely ételek, amelyeket hajdanában a kicsi és kacér asszony főzött, amidőn még gyanakodni se lehetett csalárd terveire; ha gondolt is magában valamit – mert a gyomor hálás és nem felejtő emlékező, midőn már a szív régen pergamenné száradt, a gyomorban még mindig visszatérnek az ifjúkori emlékezések egy-egy ízre, egy-egy szagra –, az altábornagy nem szólt soha semmit. Csak a homlokát szedte szigorú ráncokba, és Käti lesütötte a szemét bűnös módjára.
Azon a téli napon is, midőn a kegyelmes úr a piacról fáradtan hazajött, és a dívány közepén üldögélve, elgondolkozott hirtelen azon, hogy milyen semmiséggel tölti el az ember az életét, hirtelen valami szag ütötte meg az orrát töprengésében. Vastag, kövér orra idegesen rándult meg minden behatásra, és most is nyomban a szag után nyomult. A szag az erkélyajtóhoz vezette. A havas erkélyen széles, kék virágos tálban pástétom állott üvegharanggal leborítva. Az altábornagy kinyitotta az ajtót, felemelte a harangot, és hosszasan gyönyörködött a pástétomban. Kis kést vett elő, és egy picike darabot lemetszett kóstolóba. Amint a pástétomot a nyelvén elolvasztotta, mély ráncok támadtak homlokán, és haragosan elmordult:
– Käti túlságosan szemtelen kezd lenni…
Majd még néhány falatot kóstolt a pástétomból, és nem tagadhatta el,526 hogy az remek. Olyan remek, amilyen csak egyszer, egyetlenegyszer volt a pástétom ott messzi Erdélyben…
Csakhamar elkövetkezett az ebéd ideje, és a kegyelmes úr elhelyezkedett asztalánál, amely úgy volt megterítve, amint azt a Nagy szakácskönyv előírja. (A penzióban a szakácskönyvben keresendők a szolgálati szabályzatok.) Négy-öt különféle pohár, ugyanannyiféle ital az asztalon. Ragyogó porcelán és ezüst hirdeti, hogy aki most enni készül, az ismeri az evés fortélyait. Jakab, a régi inas hófehér kesztyűben, széles táblán halacskákat, étvágycsináló halgyűrűcskéket nyújt a kegyelmes úr felé. Nyolc-tízféle halacskában lehet választani, de az altábornagy, aki az erkélyen elkövetett torkosságáért nem akarja magát azzal büntetni, hogy esetleg ne ebédeljen a legjobb étvággyal, ezúttal lemond a halacskákról.
Már jön a párolgó leves. Jakab olyan szertartásosan emeli az Altwien-porcelán tálat, mint a lelkész a keresztelőmedencét. Az altábornagy csendesen kanalazni kezdi a levest, és ettől a perctől fogva az egész osztrák–magyar hadsereg megszűnt, nem létezik, por és hamu, történelmi emlék lett: a kegyelmes úr levest evett, amit szeretett.
Jakab egymás után hordja fel ez ételeket. A poharak is munkába állnak, és csillog a bor a kristályüvegben… A finom pecsenyét ezen a napon bizonyos apró, kirántott halacskák alkották.
Béka! – gondolta magában a kegyelmes úr, és beleharapott a pecsenyébe.
Tágra nyílt a szeme, amíg evett, majd meglepetten nyomta meg az asztalon álló ezüstharangot.
Käti leányasszony lépett be aggódó arccal. Uram Istenem, vajon mi nem tetszik a kegyelmes úrnak?
– Käti! – mondja szigorúan az altábornagy. – Ez nem béka.
Käti rázza a fejét.
– Ez csirke! – dörmög a szigorú hang.
Käti lesüti a szemét, és nagyon elpirul. A kegyelmes úr tudja már tapasztalásból, hogy mit jelent ez a bűnös pirulás, ezért nem is firtatja tovább a dolgot. Másról kezd beszélni:
– És az a pástétom ott az erkélyen?
Käti csak pirul, és a szemét a földre süti.
A tábornok mérgesen rárivall:
– Miféle pástétom az?
– Parancsára, kegyelmes úr… – rebegi Käti. – A kegyelmes asszony527 itt van egy-két napja, és ő főz odakünn… Minden esztendőben el szokott jönni titokban néhány napra főzni.
Az altábornagy úr ámulva teszi le az evőeszközöket. A fejét csóválja, és a gyomrában különös jó ízek jelentkeznek: a fiatal, gyenge csirkepecsenye íze, a szarvasgombás pástétom íze… Meghatottan emelkedik fel az asztaltól, és az asztalkendővel a nyakában, nehéz sarkantyús lépésekkel döcög a konyhára.
– Kedves Mari, maga mégse maradhat a konyhában. Lépjen be, kérem…
(1907)528
