3

Teljes szövegű keresés

3
1931. május 27
Az óbudaiak mindig hadilábon álltak a mértannal. Egyetlen egyenes utca nincs Óbudán.
Itt úgy görbülnek az utcák, mint a régi emberek, akiknek szüret utáni betegségeik, hasfájásaik ma már csak hírükben élnek; de az utcák tovább tapogatják fájós gyomrukat.
Itt úgy összehúzzák magukat az utcák, mint a kegyetlen országúti szélben az országúti vándorlegény, akinek vigyázni kell a nyakára, a köpenyegére, a kalapjára, hogy a szél el ne ragadja; és az északnyugati szél, amely a hegyek felől mindig fenyegeti Óbudát: okozta azt, hogy a házak lehetőleg mind úgy épültek, hogy a szél ellen védekezzenek. De így is félrecsapja tetejüket a szél a girbegurba utcákban, ahol úgy nyögnek a kapuk, mint az öregemberek, csikorognak az ablakok, mint a kísértetek, az esőcsatorna pedig csorog, mert Óbudán még nem javítottak ki csatornát, szükség van annak csorgására, mióta a bor nem csorog a hegyekből, és az esős éjszakákon ugyancsak jó dolog az álmatlan öregembernek tudni, hogy kívüle még más is ébren van a házban, mégpedig a régi esőcsatorna.
Itt olyan csodálatosan görbülnek a háztetők a görbe utcák felett,452 hogy nagyon vén kandúrnak kell annak lenni, aki az utat itt megtalálja, kiösmeri magát az udvarokban, amelyeken mindig kötél van keresztülhúzva, hogy az öregasszonyok alsószoknyáinak legyen helyük mutogatni magukat, az udvar közepén az utolsó verklis forgatja utoljára zongoraverklijét, amelynek egyik oldalán aranyrámás tükör van, a másik felén púderozott, bájos, rózsaszínű dámák francia szalonban hallgatják a verklis dallamát. Csodálatos, hogy kandúr és verklis kiösmeri magát ezekben az „egyszobakonyha” lakásokkal teli udvarokban, ahol olyan közelségben élnek egymással az emberek, hogy a májusi nyitott ablakon át érthetően meg lehet hallani a nevet, amelyet álmában mond a leányka, amíg a vénasszonyok csorgatni kezdik a vizet.
Itt, a félig földbe süllyedt kapuk, a talajhoz közelgő kéménylyukak, a szél ragadta kalap módjára földre szállott háztetők utcáiban nem kell tréfásan arra esküdni a lakónak, hogy „így görbüljön meg!”. Meggörbültek már előbb-utóbb az emberek, akik abba vénültek, hogy hatvan esztendő óta fanatikusan várják az új Duna-hidat, amelyről az a legenda járja, hogy egy nap alatt megváltoztatja az óbudaiak eddigi életmódját, fiatalok lesznek megint az öregek, megtáncoltatják a százesztendős asszonyokat, akik hiányos ruhájuk miatt csak estefelé mernek kijönni a kapukon, addig bolhát fogdosnak, amit legjobban tudnak Óbudán, mióta az új híd bolháját a fülükbe eresztették.
És kiegyenesedik az a sok girbegurba utca, amely a Duna-partra vezetne, amelyen eddig csak az idevetődő idegenek járnak, akik török hódoltságbeli emlékeket keresnek Óbudán, de az idevalósi embereknek más célt szolgálnak ezek az utcák. „Természeti szükségleteiket” végeznék el az ablakok alatt, amelyek ezekre a Duna-parti utcákra nyílnának, de az ablakokat éppen ezért már a régi lakók bedeszkázták.
– De mi lesz az északnyugati széllel, amely egyszerre elfújja majd a hegyoldalból, a Dunába fújja az egész Óbudát, ha az építkezéseken változtatnak? – kérdezik éppen az óbudaiak, akik nem is tudnák elképzelni városukat másképpen, mint azt századok előtt építették, amikor a házikók egymásba kapaszkodtak a hegy lejtőjén, hogy le ne futamodjanak onnan az esővízzel együtt, hogy egyik udvarból át ne lehessen járni a másikba, anélkül hogy kísértetté válna az ember, amely tudvalevőleg egész utcákat nyugtalanít, ha rájön a hazajárás vágya, mint a kocsmából kivetett boros emberre a hazamenés órája.
– A Mókus utca, a Nád utca, a Serfőző utca, de még talán maga453 a Kiscelli utca is, amelyhez idáig nem lehetett nyúlni, mert a legrégibb óbudaiak rakták ide fecskefészkeiket, és sohase volt semmi panasz ez utcák ellen, éppen arra a tájra esnek, ahol az óbudaiak valamely varázslat folytán hidat akarnának építeni.
– És mi lesz a plébániai templommal, amely talán a pesti belvárosi templom sorsára fog jutni, amely az Erzsébet-híd miatt félig a föld alá került?
– Mi lesz a földkerekség leggörbébb utcájával, a leghosszabb budapesti utcák egyikével, a Lajos utcával, ahol a gyalogjárón megy a villamoskocsi, mégse történik baja azoknak, akik az óbudai takarékpénztárba hordják a pénzüket?
– Mi lesz Leonóra virágosboltjával, ahol templomba menetel előtt mindenki úgy felvirágozhatja magát, mintha az esküvőjére menne? Mi lesz a cukrászbolttal, ahol azok a pestiek tartják titkos találkáikat, akik azt hiszik, hogy óbudai cukrászdában legtitkosabb és legédesebb a szerelem? Mi lesz a kis, százesztendős órásbolttal, ahol húsz álló, függő, harangozó óra olyan nevezetesen van összestimmelve, hogy mindig másképpen üti az időt, mint akár Rudolf császár prágai órái?
– De főként mi lesz a Duna-parttal, ha majd onnan elzavarják azokat a naplopókat, akik itt a fűben heverésznek, és emberemlékezet óta várnak valamit a Dunán lefelé jönni? Igazán korzó lesz belőle, mint akár a pesti korzó? A kecskéket csakugyan az újlakiak őrizetére bízzák majd örökre?
Csak hirtelenében vetődtek fel ezek a kérdések az óbudai Duna-híddal kapcsolatosan, de bizonyára vannak más kérdések is, amelyek rendezésre várnak. Egy egész városrész – egy másfél ezer esztendős város eltűnéséről van szó, amely városnak elődei amúgy is a föld színe alá kerültek. Ott alusznak a föld mélyében mindazok a városok, amelyek itt, a Duna legjobb helyén valaha épültek. Csak a rómaiak városáról tudunk eddig, mert köveik, sírjaik, tárgyaik alig néhány méternyire vannak alattunk az időben. De mélyebben bizonyára más városok is vannak.
És a mostani Óbudának sorsa egyezik a régen eltűnt városok sorsával. Nézzük meg őt, mielőtt elbúcsúznánk tőle.454

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT