RUDNYÁNSZKY GYULA, AKI A MAGYAR KÖLTŐK KÖZÜL ELŐSZÖR JÁRT AMERIKÁBAN
RUDNYÁNSZKY GYULA, AKI A MAGYAR KÖLTŐK KÖZÜL ELŐSZÖR JÁRT AMERIKÁBAN
Ma már nagyon feledésbe megy alakja, amely külföldieskedő, különcködő, extravagáns volt – mint ahogy a költők már a megjelenésükkel is mutatni akarják vala különös foglalkozásukat. Amíg valaha Lisznyai Kálmán cifraszűrben járt: Rudnyánszky Gyula nyugat-európai kokettériával simára borotválta az arcát, és csupán két göndörödő pofaszakállt hagyott meg az állán, amely szakállnak az állásából, alakjából, kifejezéséből mindig pontosan lehetett következtetni a költő lelkiállapotára.
Amíg fiatal korában a Debreceni Hírlap-ot szerkesztette a költő (és a színtársulat primadonnáját sikerült is feleségül venni), addig ezt a szakállt mindennap sütővasa alá vette a debreceni Hugli. Később, idő múltával, a múzsa is öregedett, a szakáll is hervadt; Rudnyánszky költeményei „kiszorulnak a fővárosi lapokból”, mint akkoriban mondogatták, amikor a költő szuflája fogyóban volt. Reviczky egykori barátjának – a hármas számban egyesülő felvidéki, úgynevezett „tót költők” (Rudnyánszky, Reviczky, Gáspár Imre) egyikének – Debrecenben valamely olyan feltűnőséget kellett elkövetni, hogy megint beszéljen róla az „egész ország”. (Az nem terjed túl Debrecen határain, hogy Gáspár Imrével naponta legazemberezik egymást a hírlapjaikban.)
Éppen Kossuth Ferenc tartotta országos körútját, amikor a száműzött fia Debrecenbe is ellátogatott, amely városnak szabadságharcunkban olyan feledhetetlen emléke van. Most kellett megmutatni, hogy a debreceni szerkesztőből, R. Gy.-ból nem halt meg a költői inspiráció. Más költő talán valamely verset ír vala, amelyért szívesen vállalt volna még börtönbüntetést is (mint például a kis Pongrátz, aki csak azt a versét tartotta sikerültnek, amelyért lezárták), de Rudnyánszky, miután felvidéki volt, hamiskásabban gondolkozott. A helybeli cigányprímást, bizonyos Rácz Károlyt ugratta be, hogy a Kossuth fiú tiszteletére rendezett banketten a magyar Himnusz helyett a „Mégis261 huncut a német” kezdetű bánatdalt muzsikálja. Szervilis országunkban persze nagy botrány keletkezett a debreceni bankettből. Mit szól Ferenc József, ha megtudja a dolgot? – kérdezték még a flegmatikus cívisek is egymás között. És a nótarendező Rudnyánszky Gyula (aki kérkedett is) megint országos érdeklődés központja lett.
Talán ezért is kellett később Amerikába kivándorolnia? – gondolták a romantikus lelkek, amelyek még elég nagy számban voltak az országban.
Rudnyánszky külsőleg és belsőleg irtózott a hétköznapiasságtól, mert már fiatal korában megszokta, hogy a költőről beszéljenek.
Talán még azzal sem törődött, hogy Gáspár Imre, egykori barátja gyakran írogatta róla, hogy „váltóhamisító”, mert ebben az időben a szónak nem volt olyan jelentősége a vidéki zsurnalisztikában, hogy kardot vagy pisztolyt rántsanak érte. De ha előhozták is a kardot a vidéki szerkesztők, ez sem okozott nagyobb emóciót, mert hisz a szerkesztők azért vannak elsősorban a világon, hogy vérük hullatásával is hitet tegyenek igazságuk mellett. „Reviczky Gyula se lett volna olyan nagy költő, ha éppen a legjobb időben meg nem hal a klinikán” – mondogatták az élő költők. Ebben a korban, amikor egy költő, Indali Gyula a Dunába ugrik, egy másik (Benedek Aladár) lóháton járja be az országot, és a nyeregből gyűjt előfizetőket legújabb költeményes könyvére, a harmadik (Bartók Lajos) hiába írja legszebb költeményeit, országos nevezetességű voltaképpen csak akkor lesz, amikor egy szabómesterrel (annak csinos felesége miatt) összeverekedik a Váci utcában, mert a „nőies dolgok” mindig legjobban érdeklik vala a publikumot – ebben a korszakban Rudnyánszky Gyula úgy vél közérdeklődést (s egyben megélhetést) szerezni, hogy mindenfelé híresztelni kezdi, hogy elmegy Amerikába.
Amerika! Akkoriban a magyar úrirendből legtöbbnyire olyanok utazgatnak oda, akiknek itt ég a talpuk alatt a föld: a tettvágytól – vagy pedig valamely szépséghiba miatt, amely múltjukat rútította. Költő, akinek Amerika jutott eszébe, még idáig nem akadt a legelszántabbak között sem, aki Amerikát tűzte volna ki boldogulása céljául. Nem volt ugyan Amerika ismeretlen ország, jöttek a tótok pénzecskéi onnan akkoriban is, megérkezett Kobrányi nevű amerikai szerkesztő, aki az262 amerikai Szabadság-ot szerkesztette, amelyet azonban itthon még annyiba se vettek, mint egy vidéki újságot.
Rudnyánszky Amerikába indult, hogy költeményeivel eszébe juttassa Magyarországot azoknak, akik innen elvándoroltak. Akik amúgy sem jöhetnek haza, ha adnak valamit a becsületre! – mondogatták az úri kávéházakban, amelyekben R. Gy. napjait költötte, amikor sehogy sem tudott elhelyezkedni a pesti szerkesztőségekben.
Mit csinált Rudnyánszky Amerikában?
Sohasem lehetett ezt megtudni valójában. Némelyek szerint a felesége ügynöke volt, aki Réthy Laura néven emlékezetében lehet az operák kedvelőinek. Az énekesnő utazója lett volna Rudnyánszky Gyula, aki költeményekkel indult el, hogy elvadult magyarokat meghódítson.
Akármint volt a költő dolga Amerikában (aminthogy például a legtöbb, Amerikát járt magyarról sohasem tudtuk meg akkoriban a szent igazságot), annyi bizonyos, hogy dollárokat nem hozott magával, amint ezt például a józsefvárosi költőtől mindenféle kiskocsmákban várogatták. Nem, sehogy se nyitotta meg az útját a magyar költészetnek, amely az ő személyében elment új területeket és új olvasókat keresni, mint valami hősi kalandban. A költészet továbbra is itt maradt a Kárpátoktól az Adriáig terjedő zónában – Petőfin és Jókain kívül nem olvasnak más magyar költőt Amerikában, még ha R. Gy. személyesen szavalja is verseit.
Megint itt ült Rudnyánszky Gyula az írók kávéházaiban, de hová lett régi önérzete, ambíciója, törekvése, amellyel egykor elindult vala a Felvidékről, hogy meghódítsa az országot? A „Fényben-árnyban” és „Fanny dalai”-nak szerzője magányosan üldögélt a kávéház sarkában, és még régi ismerőseit sem vette észre. Valamely szembetegség támadta meg, amely miatt a homályt kellett keresnie, Jézus és Mária felejthetetlen költőjének, aki valaha, éppen a kálvinista Debrecenben, az ottani Wolafka katolikus püspök hatása alatt lészen szerzője sok áhítatos költeménynek. (Ámde mindez az irodalomtörténetre tartozik, mi csak a költő tragikumát látjuk egyelőre a bús kávéházi vendégben, akinek szakálla megfehéredik, ami sohase történik meg vala a Childe Harold költőjével például, s aki ugyancsak átúszta a tengert. Holott ifjúkorában Rudnyánszkynak is, mint másoknak is, egyik ideálja volt Byron.263 A bécsi kongresszus idejéből divatban maradt szakáll megfehéredett; megkopott a daliás Mencsikoff-kabát, amely egykor pontosan megmutatta R. Gy. karcsúságát – amely kabátot talán éppen azért szerettek mindenkor viselni a lírai költők, mert szerelmük személyét ők is mindig Katalin cárnőnek képzelik.)
Megvakult Rudnyánszky Gyula, midőn visszatért Amerikából, s ekkor lett tragikus alakja a magyar költészetnek, akit méltatlanul felejtettek manapság. Hiszen megvakult már más költő is az apró betűk sorakoztatásában, de sorsuk nem volt oly boldogtalan, mint azé a magyar költőé, aki egy körúti kávéház cinikus, divatos, mának élő közönségének körében tölté mély hallgatásban napjait, mintha vakságát titkolná. Élete utolsó éveiben azért nem mert megszólalni, hogy észre ne vegyék vakságát. Egy zsebóra volt az egyetlen kívánsága, amelyet elővonhatna néha, mintha látná az idő múlását. Úgy emlékszem, önfeláldozó felesége, szegény Réthy Laura jószívűségéből jutott is ilyen zsebórához, amelyről a vakok emberfeletti intelligenciájával megérezte, „megnézte” gyakran, hány óra van. Egyébként nem alkalmatlankodott senkinek, igazi úriassága, büszkesége, nemes karaktere (amelyben néha kételkedni szeretett volna változatos élete folyamán) nyomorúságában mutatkozott meg igazán, amikor panasztalanul, szinte észrevétlenül igyekezett sorsát elviselni. A régi hiúságaiból, amelyek mindig az elsőség, a feltűnés, az ifjú Anyégin-féle robogások felé vitték, amellyel mindenkor helyet kért magának a társaságokban; – a régi zajgásokból, dacokból, kraválokból, újságírói gimnasztikákból, amelyekkel évtizedeken át magára akarta irányítani a közfigyelmet, miután jó versekkel már abban az időben sem lehetett kitűnni Magyarországon; – a női madonnaszöktetésekből, a debreceni heccnótákból, Reviczky Gyula konkurrenciájából, Gáspár Imre támadásaiból (aki egyébként éppen úgy kórházban halt meg, mint ez magyar költőhöz illik) – a Fényben-árnyban című versek sikereiből, Fannyból és az egész nagy Amerikából, ahol valaha a magyar költészet diadalmas lobogóját akarta „lecölöpözni”, nem maradt egyéb, mint egy nikkel zsebóra, amelyet elővonogatott a kávéház sarkában és a néhai asztaltársaságának diadalmasan mondogatta:
– Az én órámon húsz percben két óra van – monda amerikaias magyarsággal,264 mintha ezzel is világjártasságát dokumentálná. – Mennyit mutat a ti órátok?
A kevéske ismerős, a vak költő barátai zsebéből (már ahol volt), előkerültek a zsebórák, és élénk vitatkozás indult meg e vak ember asztalánál, hogy kinek pontosabb az órája.
– Higgyétek el, hogy az én órám a legpontosabb, mert ezt feleségem még Amerikában vásárolta részemre. Monroe, a híres elnök nemcsak Amerika függetlenségét vásárolta meg Floridával, de az amerikai ipar fölényét is Európa felett.
Ennyit hozott Amerikából a vak költő, aki valaha olyan lírikus volt, mint a legboldogabb 19. század, majd forradalmár, mint a századvég, azután katolikus, mikor nyara muladozott, és észrevette az élet és az eszmék hiábavalóságait, legkésőbb pedig amerikánus volt, mintha csak váteszi lelkével mindig megérezte volna az új hajnalokat. Ült a kávéház sarkában egy fél századnál hosszabb terminusra szabott életpálya után, látott fényt és árnyat, kalandot és valót, hódolást, nyomort és betegséget, zsebóráját nézegette, és Amerika fölényességét jósolgatta Európa felett. Úgy emlékszem: a világháború második évét írogattuk akkor, amikor ugyancsak kórházba került (mint a Reviczky, Gáspár-féle triász utolsója) és elment régi költőtársai után. Könyvein gyászfátyol, nevén a felejtés pókhálója.
(1927)265
