PETŐFI ZOLTÁN

Teljes szövegű keresés

PETŐFI ZOLTÁN
Én ugyan személyében nem ismertem őt, mert korábban elment a földről, mintsem a mai nemzedékből sokan emlékezhetnének rá. (1870-ben halt meg.) De a régi Józsefvárosban, ahol „Zoltánka” életének egy részét leélte, ezelőtt huszonöt-harminc esztendővel, még sokan emlékeztek rá a Gyöngytyúk utcától a Zerge utcáig, a Bodzafa utcától a József utcáig: kocsmárosok, kvártélyos asszonyok, öregségükön elborongó írók és lelkesebb iparos mesteremberek, akik valaha Petőfi Zoltán társaságában a fent nevezett utcákon jártak, és stációt tartottak, ama földszintes házakban, amelyeknek egyikéről gyaluforgácsot eresztett le az őszidő.
„Zoltánka”, amint az Ivkoff-féle bormérőben emlegették, a mai Reviczky téren, amely nem a Reviczky-palotáról, de Reviczky Gyuláról, a nyomorgó poétáról van elnevezve, tulajdonképpen csak olyankor jelent meg pesti ismerősei között, amikor valami csínyt követett el Debrecenben vagy más vidékeken, ahol atyja példájára a Thespis kordéját húzta, azaz vándorszínészkedett. Jött gyalog vagy jószívű útonjárók lóhajtói mellett; jött sápadtan, mintha a sírgödörből kelt volna fel, amikor a betegségek elől a Lisznyai doktor úr gyógyításához menekedett Pestre, hogy az néhány esztendővel meghosszabbítsa életét a tüdővész, a vérbaj, az elmezavarok ellen; – jött vidéki lakodalmak vőfélyi pirosságával, miután a lakodalmakból, ahol amúgy is mindenki mulatozva töltötte idejét: az ország árvája, Petőfi Sándor szegény fia sem maradhatott ki; – jött ama „dáridók” mámoros hangulatában, amely „dáridók”-on verseit felolvashatta és költeményeiért dicséretben részesült a lelkes hazafiaktól. (Voltaképpen „költői esték” voltak ezek a dáridók, amelyek versszavalással, énekkel, tánccal, zenével, de rengeteg borfogyasztással is egybe voltak kötve. A palóc dalok írója, költője, Lisznyai Damó Kálmán volt a kitalálójuk.) Jött „Zoltánka” adósságok elől, amelyeket ugyan nem nagyon kéregettek tőle a debreceni cívisek,79 se az ottani kosztos asszonyságok, de „Zoltánka” önérzetét bántották. És Pestre jött vidéki kisasszonykák elől, akik az apa nimbusza révén a szegény színészgyerekbe is belészerelmeskedtek, holott ez az illedelem szabálya ellen volt. – Zoltánka felleghajtó köpenyegében, mint egy fantom futamodott végig a Józsefvároson, lázas, lelkendező, boldogtalan, epekedő, mindig hóbortosságokra hajlamos fantom, aki felkiabált az udvarokról az emeletekre, ahol ismerősei, barátai laktak, a nyakába ugrott a józsefvárosi nyárspolgárnak az utcán, miután valaha a kocsmában találkozott vele, ölelkezett a házmesterekkel, akik a józsefvárosban a költőket kiszolgálták, és pártfogásába ajánlotta magát minden bormérőnek, akinek a kocsmájában törzsasztal volt, amely mellett valaha Petőfi Sándorról beszélgettek. A városnegyed fia volt az ország árvája: egy rongyos kis trónörökös, aki még álruhában jár, de már közeleg az idő, amikor megillető rangját elnyeri dicsőségben és vagyonban – hiszen nagyapja, az öreg Szendrey már nem győzi magányosan kezelni „mérhetetlen” vagyonát, a vejére, Horvát professzor úrra bízta például a pesti házait.
Mikor az őszi dongónak hangja a kuglizók és „csendillák”, filagóriák és lugasok környékéről, a kocsmaudvarokból a bolthajtások alá küldte a józsefvárosi polgárságot, ködbe borult a torony, és a földszintes ablakokban a virágcserepek helyét az uborkás- és paprikásüvegek foglalták el, más szóval beköszöntött az ősz: Petőfi Zoltán kiruházkodása végett rendszerint Pestre jött. Szeretett meleg gúnyát viselni.
Szemere Miklós, a költő egy levelében azt írta Petőfi Sándorról, hogy híres ember volt, aki egy pár kifényesített új csizmával a lábán olyan cézári léptekkel járt a pesti utcák kellős közepén, mintha minden szembejövőt fel akarna öklelni. Az új csizma – írja Szemere – kiforgatta nyugalmából a poétát, aki életében mezítláb eleget kutyagolt. – Hát „Zoltánká”-ról nem hallottam ilyen rosszindulatú megjegyzést ama józsefvárosi öreg barátaitól, akik hajdanában a magyar sasfiókkal beszélgettek. Nagyon meg volt elégedve, ha mostohaapja, ama Horvát nevű tanár úr, aki a Hét Bagoly nevű kvártélyosház számadásait vezette: egy-egy régi ruhájával megprezentelte. Horvát úr (aki bizonyára derekabb ember volt, mint a Petőfi-rajongók őt utólag lefestették), púposságra hajlamos, kis termetű ember volt, mint a fiatal hercegeket szokták ábrázolni a színpadokon. Hát bizony nemigen illettek rá a hajlott hátú professzor ruhái. De mire valók lettek volna azok a régi kis80 szabómesterek, akik olyan művészek voltak a maguk tudományával, hogy a nagyapa lóbőrré száradt, padláson kísértetgető ruháiból is divatos öltönyöket alakítottak az unokáknak? Zoltánka tehát a kis szabómesterrel barátkozott össze, amikor a téli felszerelés miatt Pestre jött. Volt ilyen szabómester a Gyöngytyúk utcában (mai Gyulai Pál utca, holott Gyulai Pál sohasem lakott benne), aki Zoltánkának még Horvát tanár úr dandyfrakkjait is magyaros kabáttá tudta varázsolni. A ruha tehát elkészült az ágrólszakadt ifjú részére, vasárnaponként bízvást elmehetett a józsefvárosi templom mellett, ahol a városnegyed gavallérjai a lányokra várakoztak.
Bizonyos baj csak a kalappal volt, mert Horvát tanárnak a feje sokkal nagyobb volt, mint a keskeny fejű Zoltánkáé. Kalapot nehéz kisebbre formálni, legfeljebb újságpapiros-béléssel sikerül ez valahogyan. A lábtyűvel még nagyobb baj volt. Horvát tanár úr nőies szabású, magas sarkú, kicifrázott fejű cúgos cipőt viselt. Hát ez úgysem volt alkalmatos Zoltánkának, aki csizmanadrágot hordott. Hol lehetne egy pár használható csizmát szerezni a régi országúti rongy helyett? – Hát ezt megoldotta néhány jószívű polgár, aki elment Zoltánka nagyatyjához, a gazdag Szendrey úrhoz, és rábeszélte, hogy valamelyik csizmáját ajándékozza az unokájának. Bizony nem voltak az egykori tiszttartónak divatos csizmái, sártaposásra kellettek azok a vásári kupeckedésben, utazásokban, de legalább nem folyt beléjük a víz. Télikabátot az a kerületi kéményseprőmester adott kölcsön, kinek háza (a fából faragott kéményseprővel) ott állott a Sándor utcában. A mester amúgy is a maga speciális, kormos ruhájában járt dologidőben, télen, kabátra tehát nemigen volt szüksége.
És amikor az ifjú Petőfi, a korán elárvult Zoltánka – mindenki Zoltánkája – amúgy megfelelő városi ruházathoz jutott, kezdetét vette ama vidám, de egészségtelen életmód, amely a polgári számítás szerint korai bús halállal szokott végződni. Bejárattak már a reggeli órákban a kiskocsmaházak a Józsefvárosban, ahol a szakácsné még csak akkor kergette az udvaron a déli ebédhez való malacot vagy csirkét. Ezekben a régi kocsmákban mindig üldögélt valaki, egy itt felejtett ember, katona vagy pesti író, aki Petőfi árvájával hajlandó volt elbeszélgetni. Anyjától, Szendrey Júliától, a későbbi Horvátnétól, sohasem hallott apjáról Zoltánka. Asszonyi szemérem vagy más egyéb hallgattatta a másodszor81 is férjhez ment, özvegyi fátyolát eldobott anyát. A kocsmasarkokban, pókhálókba, ábrándokba, félálomba, merengésbe merült, fél lábbal már a másvilágon levő öregemberek, semmire nem jó kocsma vendégek mesemondásaiból tudta meg Zoltánka, hogy ki is volt az ő atyja... ahogyan a körülötte szövődött legendák mind bizonytalanabbul kezdték mutogatni alakját, mint a ködön átnézegető napot. Minden kiskocsmában pihentette a görbe asztal alatt a lábait olyan valaki, aki magát Petőfi Sándor barátjának mondta, holott mi mostanában már tudjuk, hogy a költő, éppen fiatalkori szenvedései miatt: bizalmatlan volt az emberekhez, barátokat nem keresett. Ezeknek a hordószagú, elhasznált, hazugságokból tengődő, őszi embereknek a mesemondásaiból tanulta meg Zoltánka, hogy atyja a legnagyobb korhely és szoknyahős volt Magyarországon, holott ez nem volt egyéb kocsmai mesénél, amellyel a tehetetlenek a maguk meddő életét, dologtalanságát vigasztalják. A „majlandi harcos”, a „kufsteini vértanú”, a viszontagságok után visszatért „száműzött”, akikkel telve voltak a Józsefváros kocsmái, olyan mítoszokat nevelgettek a becsülettel meghalt magyar költő körül, amely szóbonyodalmakkal, átláthatatlan sűrűségekkel, viharvert nádasokkal a maguk elaprózott vagy átsvindlizett életét is mentegetni akarták. Honnan tudhatta volna az árva fiú, hogy atyja, bár verseket írt a betyárokról: maga sohasem kóstolt bele a betyáréletbe, ellenben angol nyelvtant forgatva, ballagott el a kutyakaparó-csárda mellett? A Zerge utcai házmester, aki éppen csak annyi ideig volt távol a kocsmától, amíg bajszát kipödörte: határozottan állította, hogy együtt haramiáskodott Zoltánka apjával. És mind a többiek, a divatból kimentek, az élet jegén már bukdácsolva járók, a földre terítettek, akiknek minden lélegzetvételükhöz az szükséges, hogy egy másvilágról lecsüngő aranyos köpönyegbe kapaszkodjanak, az újborok segítségével. A Gyöngytyúk utcától a Bodzafa utcáig, bolthajtástól bolthajtásig, hitetlen élettárs, mesemondások helyett kenyeret kérő gyermekek elől menekedve, minden megcsalatkozott hazug Zoltánkának kábította hóbortosságra amúgy is hajlamos lelkét a Józsefváros apró kocsmáiban.
Hiszen énekeltek azóta is a Zerge utcában, amikor a kocsmáros végre megunta a krétát, és hazaküldte a vendégeit; beverték Gyulai Pál (a sógor) ablakait mások is, nemcsak Petőfi maradéka; a keresztény boltosok cégtábláit kicserélték a zsidókéval, és a patika ajtaját megdöngették82 olyan szilvóriumok és almáriumok végett, amelyeknek mindig a gyógyszerészek voltak a nagymesterei. De a józsefvárosi öreg emlékezők, akik a régi kocsmákban lehetőleg mindig azokról a régi szép időkről beszélgettek, amelyeket valaha átéltek (míg hazajövet, otthon az öreg feleséget az esküvési nap emlékeivel enyhítgették), Petőfi Zoltánról szólván, azt mondják nekem egykor:
– Olyan derék korhely és szoknyahős, mint Zoltánka volt, nem akadt az egész városnegyedben.
Amint az apáról szövögették egykor a legendákat – mert égbe szállott – ugyanígy emlegették a szárnyanyírott, koravén ifjút, aki a Petőfi név varázsa alatt mintegy varázssipkában járt a Bodzafa utcától a Zerge utcáig, kocsmárosok voltak a gyámapái, vén, hazudós kocsmavendégek a nevelői, jobb társaságba kívánkozó házmesterek a leghívebb barátai, és kosztadó asszonyságok a nevelőanyjai, akik a maguk szájától vonták el a falatot, hogy a boldogtalan, kovászarcú, szökés, minden züllöttségre hajlamos fiatalembernek némi táplálékot nyújtsanak. Koldusdiákok szobáiban aludt, mint egy bujdosó királyfi. Kiöregedett poéták hordták magukkal, mint egy sétapálcát. Riadtan állott meg az utcán, amikor a meleg kocsmából egy vagy más okból el kellett távozni, nem tudta merre venni útját ebben a nagy városban, ahol Ferenc József megkoronázása után a bujdosókon és elégedetleneken kívül nem mertek hangosan beszélni a nemzeti álmokról. Horvát tanár úr, mostohaapja „betársult” egy tejkereskedésbe, anyja, ama világszép Szendrey Júlia társaságos, estélyes, szórakoztató életmódot folytatott, amelyben nem volt helye a farkaskölyöknek. Ilyenformán történt, hogy az ország árvája, Petőfi Sándor fia, mindenki Zoltánkája, alig húszesztendős korában eltávozott az élők sorából, a Józsefvárosból, ahol pedig látszólag mindenki azon igyekezett, hogy az életet megkönnyítsék neki. A fiatal és öreg emberek betegségében, a tüdővészben halt meg.
(1926)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages