Byron lord versei
Byron lord versei
Ebből az időből Iokoff kocsmájára emlékszem.
Iokoff hasonlított külsőleg Perotti Gyulához, a már említett tenoristához, de sohasem énekelt; komoly, hallgatag, megtermett, szálas férfiú volt, születésére nézve bolgár (akire legjobban a Nemzetközi Hálókocsi Társaság barna egyenruhája illett, amilyenben később vele az életben még egyszer találkoztam, amikor valamely női ügyből kifolyólag hálókocsiban tettem meg az utat az Orient-Expresszen Szabadka és Budapest között, amikor Iokoff úr barátságának hasznát vettem). Egyelőre azonban Iokoff a hegylakók szakállával, szótlanságával még csak első lépéseit tette a barna egyenruha felé, mindig lépett, mint egy diplomata, és tán még önmaga előtt is szerette volna titkolni, hogy egyetlen470 foglalkozása a józsefvárosi kocsmárosság az egykori Üchtritz-házban, annak a kis térségnek a közelében, ahol Mikszáth Kálmán lakott. A kocsmának neve se volt, és Iokoff csak estefelé járt haza, hogy nyomban a kocsma hátulsó részében lévő fekvőszobájába igyekezzen. Ha ilyenkor néha „menésközben” elcsíphette őt a sarokasztalnál üldögélő Gáspár Imre költő, és néhány francia szót válthatott vele, vagy pláne angolul idézett valamely verset Byronból (akit röviden csak a „Lord”-nak említett), Gáspár Imre nagy műveltségre valló idézetei után Iokoff megint levetette komor kalapját fejéről, melyet már alig billentett meg, ha kocsmáján végigment, és a sarokasztalnál üldögélő írói társaságra olyan furcsa tekintettel nézett, mintha már a múlt héten megmondta volna az itteni íróknak, hogy névtelen, félig-meddig földbe süllyedt, alig világított és gidres-gödrös, penészes, embertelen kocsmáját már csak azért se látogassák, mert újabb hitelezésről szó sem lehet. És a zsíroskarimájú, szinte megjegecesedett, keménykalap lejött az elkeseredett bormérő elszánt fejéről, ha Gáspár Imre a Lord verseit eredetiben idézte.
(Ha esetleg, „nagyobb baj” esetén, némi készpénzkölcsönről is szó volt a Gáspár Imre hányt-vetett életében, a bolgár oroszlánt úgy szelídítette, hogy egy Tennyson-versstrófát regélt el a kocsmárosnak: Jerünk a völgybe, túl a réten – a zúgó, vén malomhoz át – , Nézd, nézd, elönti földön, égen – Az est áttetsző bíborát…” Pedig szép verseket írt G. I. magyarul és önmagából is; de „született műfordító” volt, mint önmagáról mondogatta.)
