ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Kossuth Lajos Összes Munkáinak jelen XV. kötete egyben zárókötete annak az ötkötetes sorozatnak, amely Kossuth pályája tetőpontjának, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakának dokumentumait öleli fel.* Ebben az utolsó kötetben az április 14-i függetlenségi határozatot követő négy hónap anyaga kerül kiadásra; zárónapként aug. 15-ét vettük fel, azt a napot, amely a határátlépés előtti utolsó irat keltezésében szerepel. A határátlépés tényével válik Kossuth ténylegesen is száműzötté, életében új korszak kezdődik, az emigráció kora s ennek a kornak az emlékei már sorozatunk további köteteibe tartoznak.
A sorozat második – Kossuth pályájának pénzügyminiszteri időszakát felölelő – kötete a jelen kötet megjelenésekor már szintén sajtóra kész állapotban van. Az anyaggyűjtést és a sajtó alá rendezést Sinkovics István végezte.
Kossuth kormányzóelnökké választása és a második magyar felelős minisztérium megalakulása éles határvonalat jelent mind a forradalom belső fejlődésében, mind Kossuth egyéni pályájának alakulásában. Ma már tisztázott tény, hogy a minisztérium megalakulásával a magyar forradalom belső fejlődésének lendülete megtorpant, hajtóereje, Kossuth és a baloldal szövetsége felbomlott s ez a körülmény, párosulva a békepárt előretörésével, a katonai erőviszonyok mind kedvezőtlenebb alakulásával és az egyre nyomasztóbbá váló külpolitikai elszigeteltséggel, drámai gyorsasággal sodorta a bukás felé a magyar szabadságharc ügyét. Az új viszonyok között Kossuth korábbi vezetőszerepe is elhalványul, tettereje, határozottsága csökken, a parlamentáris országkormányzás bénító, fékező formái közé szorul, pedig az országnak ekkor lenne a legnagyobb szüksége a formákkal nem törődő, de gyors, határozott, forradalmi tettekre képes vezetésre. Kötetünk anyaga híven tükrözi azt a változást, amelyen Kossuthnak az országvezetésben betöltött szerepe az április 14-ét követő hetekben keresztülmegy. A minisztérium megalakulása a korábban csaknem kizárólag Kossuth által gyakorolt, vagy legalábbis ellenőrzött állami funkciókat felparcellázza a szakminiszterek között, s az államvezetés legfontosabb dokumentumai sincsenek a továbbiak folyamán olyan elválaszthatatlan kapcsolatban Kossuth személyével, mint korábban. A kormányzóelnöki hatáskör szabályozása szigorú határok közé szorítja Kossuthot s Szemere miniszterelnök az országgyűlési többség szándékainak megfelelően kínos gonddal ügyel, nehogy a formák által gúzsbakötött lángész kitörjön a szűkreszabott korlátok közül. A honvédelem szervezése a hadügyminisztérium feladata lesz, a diplomáciai kapcsolatokat a külügyminiszter intézi, az egész belső igazgatás, benne a kormánybiztosok kiküldése és irányítása, a népfelkelés, a nemzetőrség stb. a belügyminiszter hatáskörébe kerül. A több mint féléves gyakorlatot persze nem lehet egyik napról a másikra átalakítani: a hatóságok, a csapatparancsnokok, a kormánybiztosok s a mindent rendű és rangú kérvényezők csak nehezen szokják meg, hogy ne Kossuthhoz forduljanak ügyes-bajos dolgaikkal* s Kossuth is csak lassan törődik bele, hogy a hozzá érkező jelentéseket, beadványokat, kéréseket eleinte iktatva és az elintézésre vonatkozó megjegyzésekkel, később megjegyzés és intézkedés nélkül továbbítsa az illetékes szakminisztériumhoz. Lassan azonban mégis kialakul az új rend, az államvezetés fontos ágai kikerülnek Kossuth közvetlen irányítása alól s a kormányzóelnöki irattár is megszűnik az országos ügyeknek olyan központi gyűjtőhelye lenni, mint amilyen a Honvédelmi Bizottmány irattára volt. Az így kieső anyagot csak részben tudja pótolni az a körülmény, hogy az egyre élesedő válság időszakában egyre szaporodnak azok a döntő fontosságú ügyek is, amelyek – túl minden szakminiszteri illetékességen – Kossuth közvetlen intézkedését igényelték. Kötetünket így a mindjobban szürkülő hivatalos iratanyag mellett a hadvezérekkel és államférfiakkal folytatott izgalmas, formailag kevésbé bürokratikus jellegű, jobbára iktatatlan levelezés jellemzi, egészében azonban csak egyes időszakokban tudja elérni a korábbi kötetek gazdag, változatos, sokoldalú anyagának színvonalát. Az anyaggazdagság mellett a forma is hanyatlást mutat már ebben az időszakban: Kossuth ragyogó tolla ugyan nem hanyatlik a balsors napjaiban sem, a hivatalos iratszerkesztést azonban egyre inkább átengedi a kormányzói hivatal munkatársainak s a polgári iroda meggyöngült gárdája, főként azonban a katonai iroda gyönge stílusú, magyarul is rosszul tudó fogalmazói meglehetősen gyenge színvonalú írásműveket alkotnak ügyintézés közben.* A kevésbé jelentős ügyekre vonatkozó iratok színvonalának hanyatlásához hozzájárul az a körülmény is, hogy Kossuth a kormányzóelnöki iroda fogalmazóinak jóval nagyobb önállóságot enged, mint korábban: meggyérülnek a fogalmazványokon a sajátkezű javítások, betoldások s bár a személyesen aláírt iratok fogalmazványait kézjegyével látja el Kossuth, elég nagy számmal mennek ki olyan iratok, amelyek »a kormányzó úr rendeletéből«, de ellenőrzése nélkül készülnek és amelyeket Stuller Ferenc és Záborszky Alajos kormányzói tanácsosok, illetőleg a katonai iroda vezetői, Szabó Imre ezredes, vagy Asbóth Sándor őrnagy írnak alá.
Szemere a minisztérium megalakulásának napján, május 2-án meghagyta »minden törvényhatóságoknak, hatóságoknak, kormánybiztosoknak, hivatalnokoknak, parancsnokoknak és megbízottaknak«, hogy jelentéseiket »a különböző tárgyak szabados elkülönölésével mindig s egyenesen az illető ministeriumhoz adják be«. (Közlöny, május 3.) Az új rendre való áttérés azonban nehezen megy: Szemere még július közepén is panaszkodik amiatt, hogy a hatóságok és kormánybiztosok még mindig egyenesen a kormányzónak írnak és kéri Kossuthot, hogy a hozzá érkező jelentéseket küldje át az illetékes minisztériumnak. (O. Lt. Belügymin. eln. iratok 1849/540., 545. sz.)
A kormányzóelnöki iroda szervezetére, a külön katonai iroda létrejöttére és a hivatal személyzetére az iratok közt található adatokon túl l. Ember Győző előadását: Az 1848/49-i minisztérium levéltára. Bp. 1950. 21. s köv. l.
Célunk a Kossuth-sorozat hivatalosan megállapított jellegének megfelelően* ebben a kötetben is az volt, hogy kiadjuk Kossuthnak, illetve a kormányzóelnöki irodának minden olyan iratát, amely a kötet által felölelt időszakban keletkezett s amely az események megvilágításához bármilyen kis segítséget is nyújt.* A lehető teljességre való törekvésnek azonban ennél a kötetnél még nagyobb akadályai voltak, mint az előzőknél. Az egyik ilyen nehézségre már előbb céloztunk: a kiadásnál felhasználásra került anyag nem kapcsolódott olyan mértékben Kossuth irodájához, mint a korábbi időszakban, sokkal több a bizalmas formában, vagy rögtönözve, fogalmazvány nélkül készült, s ennélfogva nehezebben feltárható irat, mint korábban. A kormányzóelnöki irattár ennélfogva gyérebb s használatát megnehezíti az a körülmény, hogy az anyaghoz csak a 8164. számig, jún. 14-ig van iktatókönyv, míg az iratanyagban az aug. 4-i keletű, 9806. számú irat az utolsó darab.* Az eredeti iratanyag rekonstruálását és különösen a közölt iratok összefüggéseinek megállapítását csak hiányosan – és sokkal fáradságosabb munkával – végezhettük el a mutatókönyvek segítségével, amelyek viszont az egész iktatott anyagot tartalmazzák* Nem nyújthatott segítséget itt az a német nyelvű iratjegyzék sem, amelyet a császári hatóságok a szabadságharc bukása után a lefoglalt iratokat tartalmazza és legfeljebb annak a megállapítását teszi lehetővé, hogy a lefoglalás óta milyen iratok kallódtak el az irattár akkor meglévő anyagából.*
A Magyar Történelmi Társulat vezetőségének a Kossuth Lajos Összes Munkái jeligével kapcsolatos határozatára l. a Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I. rész. Bp. 1952. bevezetését. 5. l.
Az anyaggyűjtés és szerkesztés módszerére és problémáira általában ennél a kötetnél is érvényesek az előző jegyzetben idézett kötet előszavának megállapításai.
Ma az iratanyagban egy augusztus 8-i, a magyar hajózási intézetnek szóló, 9827. iktatószámot viselő irat van az utolsó helyen, ez azonban utólag került be és nem is helyesen, mert a szóban forgó irat tisztázat és így a címzett iratanyagában lenne a helye. Kötetünkben az iktatókönyv néklüli időszakból természetesen sok olyan irat van, amelynek van ugyan iktatószáma, de fogalmazványa nincs a kormányzósági irattárban; az utolsó ilyen irat augusztus 8-án kelt és a 9829. iktatószámot viseli.
Az Országos Levéltár megfelelő osztályán most pótolják a hányzó iktatókönyvet a meglévő iratanyagnak és a különböző egyéb gyűjteményekből előkerülő, iktatószámmal ellátott iratoknak az alapján. Megközelítő teljességgel ezt a munkát a mutatókönyvek felhasználásával lehetne a legbiztosabban elvégezni.
Vö. Ember Győző: Az 1848/49-i minisztérium levéltára. Bp. 1950. 46. s köv. l.
Az iktatókönyv hiánya és a meglévő iratanyag sorszámozásában lévő nagy ugrások ellenére is feltehető azonban, hogy az igazi hiányok nem az iktatott anyagban vannak és az üres itkatószámok iratai jórészt előkerülnének, ha a minisztériumok és egyéb szervek iratanyagából rendszeresen kiírnánk és rövid úton áttett iratokat. Ennek a munkának az elvégzése nem lehetett a szerkesztő feladata, de szükség sem volt rá, mert az ilyen iratok az anyaggyűjtés közben anélkül is megfordultak a kezén. Az igazi hiányok a nem iktatott, tehát fogalmazvány nélkül, többnyire sajátkezűleg írt, bizalmas jellegű iratoknál lehetnek, amelyek személy szerint szóltak hadvezérekhez, politikusokhoz, kormánybiztosokhoz, magánszemélyekhez, tehát a címzettek sem iktatták őket. Az ilyen levelek könnyebben elvesztek, elkallódtak, megsemmisültek a szabadságharc hanyatló szakaszában s a bukást követő zavarok idején, mint az összefüggő, rendezett levéltárak. A Kossuthhoz befutó levelekben ebben az időszakban több olyan Kossuth-levélre történik hivatkozás, amelyet ma már nem ismerünk. Nem kétséges, hogy pl. Perczelhez, Nagy Sándorhoz, Beőthyhez, Vukovicshoz, Ludvigh Jánoshoz, Bónis Sámuelhez stb. jóval több levelet írt Kossuth, mint amennyit ma ismerünk.
De nemcsak az egyes szereplőkhöz írt levelek és egyéb iratok voltak fokozottabb mértékben kitéve az elkallódás és elpusztulás veszélyének: egész levéltári állagok is szétszóródtak, eltűntek, megsemmisültek. Így kétségtelen bizonyossággal megállapítható, hogy a minisztertanácsnak külön irattára volt, amely az ugyancsak szórványosan fennmaradt teljes minisztertanácsi jegyzőkönyveken kívül tekintélyes mennyiségű országos fontosságú iratot is tartalmazott, köztük bizonyára Kossuthtól származókat is. Ez a levéltár teljes egészében elkallódott, vagy megsemmisült. Ugyanígy feltétlenül bizonyos az, hogy a hadügyminisztériumnak 1849 folyamán voltak külön elnöki iratai is: az 1849-es hadügyminisztérium irattárának szép rendben meglévő, 30 000-nél több iratot tartalmazó anyagában ugyanis csupán harmadrendű, a hadsereg szervezésre és katonai igazgatásra vonatkozó iratok vannak, teljesen hiányoznak az igazán fontos ügyek, az olyanok is, amelyekkel kapcsolatos egyéb hadügyi iratokat ismerünk. Viszont rendszeresen bukkannak fel a hatóságok és parancsnokságok irattáraiban olyan hadügyi iratok, amelyek külön, B-vel tört, a központi sorozaténál jóval alacsonyabb, 4000-en aluli iktatószámot viselnek és általában fontos tárgyakkal foglalkoznak. Kétségtelen, hogy ezeket az iratokat mint a hadügyi elnöki iroda iratait adták ki, maga az elnöki irattár pedig sok fontos fogalmazványt és beadványt, köztük ismeretlen Kossuth-iratokat is tartalmazhatott.* De talán a legfájóbb hiány időszakunk anyagában a diplomáciai természetű iratok rendkívül gyér volta. Más forrásokból – különösen a magyar kormány külföldön lévő képviselőinek leveleiből és visszaemlékezéseiből – elég részletesen ismerjük azokat az erőfeszítéseket, amelyeket Kossuth eleinte egyedül, később a minisztériummal és Batthyány Kázmér külügyminszterrel karöltve tett a Függetlenségi Nyilatkozat propagálása és elismertetése, valamint a cári intervenció megakadályozása érdekében. Ezeknek a diplomáciai lépéseknek az iratai csak szórványosan vannak meg kötetünkben s elég jelentős lehet azoknak az iratoknak és leveleknek a száma, amelyeket nem ismerünk, bár egykori létezésükről különböző forrásokból tudunk. E tájékozatlanságunk egyik oka az, hogy az 1849-es külügyminisztérium irattára – kb. 300 itkatott és megállapíthatatlan mennyiségű iktatatlan irat – teljes egészében elkallódott s mindössze néhány kevéssé jelentős irattöredéke ismeretes. Egy másik ok az a körülmény, hogy a bizalmas jellegű diplomáciai iratok, de főleg a külföldi megbízottakhoz írt levelek jelentékeny része fogalmazvány nélkül készülhetett s egyetlen külföldre került példányuk könnyebben elkallódott. Vannak bizonyos nyomok arra nézve is, hogy a Honvédelmi Bizottmánynak, illetőleg később a kormányzóelnöki hivatalnak titkos levéltára is volt, amelyben a bizalmas, főként diplomáciai jellegű iratokat őrizték.* Ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy bár különböző forrásokból bőséges tudomásunk van pl. Kossuthnak, Teleki Lászlóval és Pulszky Ferenccel való élénk kapcsolatairól, a két kiváló diplomata neve elő sem fordul a kormányzói iktatókönyvekben.
A hadügyminisztérium lappangó elnöki irataihoz tartozhatott a Hadtörténelmi Levéltár 1848/49-es vegyes anyagában lévő, 16/c jelzésű iratköteg, amely a július–augusztusi időszakra rendkívül fontos katonai anyagot tartalmaz.
Beőthy Ödönnek egy Brassóból, május 20-án írt, »A magyar nemzet kormánya által követendő diplomatiai irányról és más teendőiről« szóló tervezetére pl. Kossuth sajátkezűleg írta rá: »Titkos levéltárba, diplomaticai rovat«. Ez a 7477. sz. irat Vörös Antal gyűjteményéből került vissza a helyére, a kormányzósági iratok közé. Vörös Antal volt az OHB és a kormányzóelnöki hivatal levéltárosa, ez a magyarázata annak, hogy közismert gyűjteményében maradt fenn eredetiben és másolatban a legtöbb diplomáciai irat 1848/49-ből.
Az elmondottakon túlmenően komoly károkat okozhatott az 1848/49-es iratanyagban a szándékos elpusztítás is. Visszaemlékezések elmondják, hogy Aradon a fegyerletételt megelőző napokban nagyban folyt az iratégetés; Gelich Richárd azt írja, hogy az aradi vér átadását megelőző napon megsemmisítették Kossuth elnöki irodájának ottmaradt bizalmas levelezését, amely másokra nézve jobbára »kompromittáló« tartalmú volt.* Lenkey tábornok az aradi hadbíróság előtt azt vallotta, hogy iratait – tábornoki kinevező irata kivételével – a fegyverletétel előtt megsemmisítette.* De van adat pl. arra is, hogy Szabó Irme ezredesnek, aki később Londonba került, a hadügyminisztérium irattárának fontos részei voltak a birtokában.* Az utolsó időszak iratanyaga tehát még inkább kivolt téve a pusztulásnak és elkallódásnak, mint a korábbi, különösen ha a kormány és a hatóságok többszöri költözését, az iratanyag viszontagságait, levéltározását, Bécsbe szállítását is figyelembe vesszük.
Gelich R.: Magyarország függetlenségi harca 1848/49-ben. Bp. 1889. III. köt. 885. l.
Vö. Bartha A.: Az aradi 13 vértanu pörének és kivégzésének hiteles története. Bp. 1930. 103. l.
Schwarzenberg miniszterelnök írta 1851-ben Csorich hadügyminiszternek, hogy értesülése szerint Szabó ezredes magánál tartja a forradalmi hadügyminisztérium levéltárát. (Hadtört. Lt. 1848/49-es vegyes anyag 66. Csomó. Kriegsarchiv-másolatok 1851. év.)
Mindezekből következik, hogy a lehető teljességre való törekvés ennek a kötetnek az anyagánál sem járhatott egészen megnyugtató eredménnyel. Fenn kell tartanunk ennél a kötetnél is annak a lehetőségét, hogy további, közlésre érdemes iratok kerülnek még elő, s meg kell találnunk majd a módját, hogy a utólag előkerült anyagot is nyilvánosságra hozzuk. Éltünk ezzel a fenntartással az előző köteteknél is, és a Kossuth bizományi működésének dokumentumait tartalmazó előző két kötet anyaggyűjtésének lezárása után valóban került még elő jónéhány olyan irat, amelyeknek közlése szükséges. Ezeket az iratokat a jelen kötethez csatolt Függelék tartalmazza. E darabok egynémelyike az anyaggyűjtés során elkövetett hibák következtében maradt ki, töbségükben azonban szétkallódott, elkeveredett iratokról van szó, amelyeket a mostani kutatómunka során tártunk fel és helyeztünk vissza a maguk levéltári rendjébe. Természetesen továbbra is fennáll még a lehetőség, hogy ismeretlen anyag kerül elő, különösen azoktól a területekről, amelyeken az iratok szétszóródása, elkallódása fokozottabb volt.
Egyébként a sajtó alá rendezésnél követtük az első kötetek elkészítése során kialakult és jól bevált gyakorlatot: ragaszkodtunk az időrendi közléshez, egy-egy napon belül a fontosság sorrendjét tartottuk szem előtt s a Kossuthtól származó iratok megelőzik a munkatársai által írtakat, vagy az esetleg közlésre került befutó aktákat. Az iratok magyarázata – az előzmények ismertetése, az intézkedés további sorsára való utalás, a kapcsolódó akták, mellékletek felsorolása, jegyzetelés stb. – kissé részletesebb, mint az előző köteteknél; indokolttá teszi ezt az a körülmény, hogy ebben az időszakban Kossuth intézkedései nagyobb mértékben kapcsolódnak országos fontosságú ügyekhez, mint korábban, előzményeik és körülményeik ismertetésétől tehát a legtöbb esetben nem lehetett eltekinteni. A magyarázatokat azonban ennek ellenére is a lehető legszűkebbre korlátoztuk s azok egyáltalán nem pótolhatják a kötet használója számára 1849 politikai és katonai történetének alapos ismeretét; a kiadvány jellege ezt nem is tette volna lehetővé s így a kötet magyarázó anyaga ebben az esetben is csak arra terjed ki, hogy kezébe adja az olvasónak vagy kutatónak az iratba foglaltak helyes megértéséhez és a további alaposabb kutatásában való elinduláshoz szükséges fonalat.
E kötethez is részletes név- és tárgymutató készült, amely lényegesen megkönnyíti a kötetben közreadott tekintélyes mennyiségű anyagban való eligazodást. Itt kell megemlékeznünk arról, hogy az előző kötet név- és tárgymutatójával kapcsolatban mind a M. Tud. Akadémia Történettudományi Intézetében 1953 novemberében megtartott vita, mind a szakbírálat komoly hibákra és hiányosságokra mutatott rá. A bírálók elsősorban a névmutatóban szereplő személyek értékelésére, politikai vagy katonai szerepére utaló rövid megjegyzésekben megnyilvánuló álobjektivitásra s az abból származó veszélyekre hívták fel a figyelmet és rámutattak ezzel kapcsolatban a sajtó alá rendezőt és a lektorokat egyaránt terhelő felelősségre.* Az érintettek ennél a kötetnél fokozott figyelmet szenteltek az említett hibaforrások s azebben a kötetben is előforduló személyekkel kapcsolatban igyekeztek kijavítani az elkövetett hibákat.
A bírálat részleteit l. Borus József ismertetésében, Századok 1953. évf. 438. S a köv. l.
A nagy fontosságú sorozat zárókötetének megjelenésekor a sajtó alá rendező ismét csak köszönetet mondhat mind a Magyar Történelmi Társulatnak, mind munkahelye, a M. Tud. Akadémia Történettudományi Intézete vezetőségének a kutatás és sajót alá rendezés munkája során élvezett állandó, sokirányú támogatásért. Az Országos Levéltár dolgozói is változatlan, meleg érdeklődéssel és segítőkészséggel támogatták ennek a kötetnek az anyaggyűjtő munkálatait is, hasonló előzékenységgel könnyítették meg ezt a munkát a Hadtörténelmi Intézet Levéltári Osztályának,* valamint az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárának munkatársai is. Külön köszönet illeti meg a Miskolci Állami Levéltár vezetőségét azért, hogy a Borsod–Miskolci Múzeum rendkvül fontos 1848/49-es anyagának használatát az Országos Levéltár révén lehetővé tette. Varga János néhány, romániai tanulmányútja során másolt iratot bocsátott lekötelező módon a szerkesztő rendelkezésére. Az iratanyag gyűjtésében és másoltatásában a korábbi két kötethez hasonlóan működött közre Salacz Gábor. Mind az anyaggyűjtésnél, mind a feldolgozásnál hasznos segítséget nyújtottak azok a bíráló megjegyzések, amelyeket Borus József fűzött a Kossuth-sorozat előző két kötetéhez a Századok 1953. Évfolyamában megjelent két ismertetésében. A lektorálás munkáját jelen esetben is Ember Győző és Spira György végezték, segítségük értékesen egészítette ki a sajtó alá rendező munkáját. Átnézte az összegyűjtött és feldolgozott anyagot Berkó István hadtörténész is és hasznos észrevételekkel segítette elő néhány hiba kiküszöbölését. Szolgálja valamennyiünk közös munkája a fejlődő, új utakon járó magyar történettudomány további felvirágoztatását!
Itt kell megemlíteni, hogy a Hadtörténelmi Levéltár rendkívül értékes 1848/49-es vegyes anyagát a jelen sorozat köteteihez végzett kutatások megkezdése óta többször is átrendezték, s újabb átrendezése e kötet nyomdába adásának időpontjában is folyik. Ez azt jelenti, hogy az előző kötetekben megadott levéltári jelzetek mind elavultak, s ez a sors vár a jelen kötet jelzeteire is, az újabb, most már végleges átrendezés után. Az új rendszeren belül azonban bizonyára könnyen meg lehet majd szükség esetén találni bármelyik általunk közölt iratot.
Barta István
