62. Debrecen, 1849 január 13. Kossuth nagy beszéde a képviselőház ülésén az önvédelmi harc folytatásáról.
62.
Debrecen, 1849 január 13.
Kossuth nagy beszéde a képviselőház ülésén az önvédelmi harc folytatásáról.
Debrecen, 1849 január 13.
Kossuth nagy beszéde a képviselőház ülésén az önvédelmi harc folytatásáról.
Délelőtt 11 órakor nyitotta meg az ülést Palóczy László korelnök; bejelentette Pálffy János alelnök és két jegyző, Kazinczy Gábor és Irányi Dániel megérkeztét s azt, hogy Pálffy betegsége miatt nem vehet részt az ülésen. Az ülés tárgya a Windischgrätznél járt küldöttség jelentése volt.* A Windischgrätz által követelt feltétel nélküli behódolás gondolatát elsőnek Szacsvay Imre és Asztalos Pál utasították vissza azzal, hogy a nemzetnek készülnie kell az élethalálharcra. Bezerédy Istvánnak, aki a küldöttség gondolatát a dec. 31-i ülésben erősen pártfogolta,* ugyancsak az volt a véleménye, hogy a nemzet számára »nem marad egyéb hátra, mint az igaz ügynek harcát folytatni«. Bezerédy felszólalása a békepárt állásfoglalását tükrözte, amely a feltétel nélküli behódolás gondolatát ugyancsak elutasította. Utána Kossuth emelkedett szólásra:
A küldöttség jelentése eredetiben az országgyűlés iratanyaga között található. (O. Lt. Arch. Regn. Lad. XX. 22. Fasc. 2/A 792. sz.) Szövegét teljes egészében hozza a Közlöny, a jan. 13-i ülés ismertetésénél. (1849 jan. 17. sz.)
V. ö. előző kötet, 944. l.
Az örökkévaló gondviselés úgy akará, hogy azon időperczek óta, mióta arról van szó, hogy e nemzet ujjászüléssen-e hosszú, dicső életre, vagy meghaljon, a körülmények viszontagságainál fogva inkább, mint saját tehetségem s érdemeimnél fogva nekem azon szerep jutott, hogy nem kevés részt veszek e dolgokban, s azért engedjenek meg a tisztelt képviselők, hogy a most felolvasott válasz értelmezésére nézve, némelly körülmények felemlítésével alkalmatlankodjam.
Az ausztriai ház, melly rég nem volna már, ha a magyar nemzetnek példátlan hűségű kegyelme nem tartotta volna meg, az ausztriai ház, melly a múlt időkben is, igazán lehet mondani, ritkán volt Isten által megáldva emberrel, ki mondhatta volna: én tartottam fel a házat, – hanem hol gazságok, hol váratlan körülmények vezették keresztül őket az életen; az ausztriai ház, melly Istennek ezen különös kegyelmét, – mert csak ez tarthatta fel ollyan egyénekkel, – azzal hálálta meg, hogy minden perczet, melly a despotismusnak kedveze, a népnek leigázására fordított, az ausztriai ház mondom, a múlt márcziusi napokban Magyarország hűségében találta fel ismét támaszát. Ezt merem állítani, ezt a história igazolni fogja. És a magyar igen keveset kötött ki ezen hűsége feltételeül, semmit egyebet, mint a mihez joga volt Isten s világ előtt, megtartását azon kötéseknek, mellyeknek feltétele alatt tette ezen háznak fejére a koronát; mert legújabb törvényeinkben nincs újabb engedmény, ez Magyarország szabadságát meg nem alapíthatá; mert Magyarország nem hódított tartomány, hanem olly önállóságú ország, melly három század előtt azt mondotta az ausztriai háznak: itt a korona, uralkodjál, de tartsd tiszteletben szabadságomat, mellyel birok. Semmi újat tehát az utóbbi országgyűlésen hozott törvények nem adtak, mert az önállás, mellyet biztosítanak, ezer éves joga a magyar földnek; más különbség nincs benne, mint pusztán az, hogy a körülmények változatossága szerint, változott a kormányzatnak formája; méltóztassanak visszaemlékezni, valjon magyar királyi helytartótanácsa mindig volt-e a nemzetnek? Nem, csak a múlt század második felében alkottatott.* A mint fejlődnek a körülmények, s az uralkodási eszmék tágulnak vagy szorulnak: akint alkottatnak a kormányok. Előbb voltak nem tudom minő tanácsosok, kormányzók, főispánok, hadvezérek, biztosok; azután jött a helytartótanács, s ezután a ministerium, semmi egyéb okból, mint pusztán azon nézetből, hogy testület nem lehet felelős, s azért a helytartótanács dolgait egyes emberekre kell bízni, kik felelhessenek a nemzetnek. Ennyi a változás; de az önállás, mellyet az 1790: 10-ik törvényczikk biztosított, kötelessége volt ugy a helytartótanácsnak, mint kötelességévé tétetett a ministeriumnak. Következéskép új adomány, jogszerzés a 848-iki törvényekben nem foglaltatik, a minélfogva azt mondhatná valaki, hogy nehéz körülmények közt csikarta ki talán a nemet fejedelmétől, mit ez, kedvezőbbé változván a körülmények, megtartani nem köteles. Ujabb adomány itt fenn nem forog, mert ha a helytartótanács teljesítette volna kötelességét a múltban, mint esküje szerint teljesítenie kellett volna: a magyar önállás, az, hogy Magyarország vére és pénze ne pazaroltassék idegen zsarnokok czéljainak kivitelére, szinte kötelessége lett volna a helytartótanácsnak, mint kötelességévé tétetett a ministeriumnak. Igy áll a dolog, s nem is tettek ez ellen kifogást az első időben sőt azok ellenében, kik ezen nem jog, hanem országlási forma ellen feltámadtak, tudja a nemzet s tudni fogja a história, mikép a fejedelem összehívta az országgyűlést, hogy gondoskodjék védelmi eszközökről, azon pártütések elnyomására, mellyek arra voltak intézve, hogy az 1848-iki törvény ne álljon meg; maga hívta fel erre az országgyűlést ama Ferdinánd, ki később, midőn felhasználtatott, leugrott a királyi székről. Azon a téren, áll tehát a nemzet, miszerint a király hívta fel, hogy védelmezze a hazát, mert lázadás és pártütés támadta meg; azon a téren állunk, miszerint akkor, midőn erőre kapott a lázadó, a pártütőt, kit titkon mindig ápolt, de hogy még is imitt-amott a legalitás színét viselje, egy pár szóval kárhoztatott az udvar, maga rántotta le később a fátyolt, megfordította a szót, s mondja: nem az az áruló, kit én királyi esküm szerint annak bélyegeztem, s kinek legyőzésére felhívtam e nemzetet, hanem most ti, kiket összehívtam, hogy védelmezzétek a hazát, ti vagytok a pártütők, és ki megtámadta az országot, az az én kedves hívem.*
Kossuth megállapítása nem pontos: a Helytartótanács III. Károly alatt létesült, szervezetét és hatáskörét az 1723: 97–102. törvénycikkek állapították meg s az 1741: 11. majd az 1791: 14. törvénycikkek fejlesztették tovább.
Célzás a szept. 4-i királyi manifésztumra, amelyben a király »kedves hívének« nevezte Jellacsicsot.
Ezen alapon állunk.
Tehát: ha van még az egekben Isten, miről kételkedni nem fogok soha ez életben, – mert hiszen az élet támaszát veszteném el általa – ha van igazságos Isten, lehet-e, hogy megáldja az illy alávaló, az emberi nyelven ismert szavakkal eléggé nem bélyegezhető, irtózatosan istentelen bánásmódot, mellyet elkövetnek? Ha nyilt harczra léptek volna, s mondották volna: nem akarjuk megtartani a törvényt, legyünk ellenségek, – ám jól van; de nem! hanem kivitték seregeinket, felhasználták, a szabadság után sóhajtozó népek leigázására, hónapokon keresztül áltattak s kecsegtettek; s mikor eléggé elzsibbasztottak, eléggé nevelték a pártütők erejét, akkor hozzá állott a királyi hatalom, és a mi homlokunkra akarja sütni a pártütés bélyegét, s feltétlen megadásról beszél; mi a feltétlen megadást illeti, mely a válaszban írva van, ezt nem akarom saját nézetem szerint magyarázni, hanem magyarázni fogom tények elbeszélésével, mellyek világosak.
Én az Istennek különös rendelete szerint, a múlt országgyűlés végén, azon vettem magamat észre, hogy a királyi szék zsámolyára voltam állítva, mint a királynak egyik ministere; és mielőtt oda állottam volna, a királynak kezébe esküt tettem le, hogy meg fogom tartani azon törvényeket, mellyeket a nemzet alkotott, s ő szentesített meg. S én, mint pénzügyminister, esküm s kötelességem szerint, a magyar pénzeknek, a magyar nép véres verítéke keserves gyümölcsének az ország czéljaira fordítását s minden pazarlástóli megóvását, kötelességemnek tartottam, nemcsak mint hazafi, hanem úgy is, mint a király által kinevezett minister, ki az ő kezébe tettem le az esküt, hogy meg fogom óvni az ország kincsforrásait; de midőn eskümet teljesíteni kezdettem, rossz néven kezdték venni, hogy miért tagadom meg az ország pénzét olly czéloktól, mellyekre azt fordítani nem volt szabad.
Az országgyűlés összehivatott, hogy adjon katonát, s gondoskodjék financiális kútforrásokról az ország védelmére; s midőn az országgyűlés mindkettőről gondoskodott, akkor a király azt mondotta: rá nem állok ám én, hogy jogaitok védelmére állítsatok katonát, hogy legyenek kútforrásaitok a katonaság fizetésére; hanem azt kivánom, hogy olvossátok meg ezen iratot, mellyet az én kedves bécsi ministereim, a nem kedves magyar ministereimhez intéztek, s a szerint cselekedjetek, s a mellyben a bécsi ministerek kimondják, hogy a magyar királynak, ki ausztriai császár is, az ausztriai császár rovására, nem volt szabad olly törvényeket szentesíteni, mint a legutóbbiak.* Ez az országgyűlés előtt felolvastatott, ez a nemzet előtt tudva van, s ebből természetes következés volt, hogy a nemzet azt mondotta: én nem engedhetem, hogy Rajacsicsnak, kit a császár hívének nevez, rablócsordái öldököljék a magyarokat, s pusztítsák falvaikat; nem tűrhetem, hogy az oláhok irtózatos gyilkolásokat kövessenek el, minőket az ember még nem hallott; nem tűrhetem, hogy pater Hurbán toborzza a rablókat, s üssön bé az országba; védelmezni kell magamat, hiszen hogy is kívánhatná a király, hogy a magyar hajoljon meg a gyilkosok bárdjai előtt.
Az aug. 31-i királyi leiratról van szó. (V. ö. előbb, 97. l. 1. jegyzet.)
S ezen védelmi téren állunk most is. Voltak kedvező perczek, voltak ollyanok, mellyek könnyen elragadhaták a melegkeblűeket: de felhívom Istent, fel a világot, felhívom a történetet, feledkezett-e meg a magyar annyira, bizakodott-e el annyira a szerencse perczeiben, mikép kimondotta volna, hogy máskép áll, mint a kényszerített védelem terén? Soha! eddig ezt az országgyűlés nem tette.
Azok az ármányok, mellyek a magyar ministerium megbuktatására elkövettettek, a kisebbszerű dolgok közé tartoznak; hanem végtére, midőn látták, hogy sergeinkkel meghódították Olaszországot, – meddig? az Isten adja, mert nem sokára vége a fegyvernyugvásnak,* – miután Bécs elesett, s Ausztria az önkények prédájává lőn; miután seregekkel, mellyeket a pártütők gyüjtöttek, meglepni készültek az országot; voltak emberek, kik mondották: mégis különös dolog, hogy 5-dik Ferdinánd a magyarok ellen háborút viseljen, különös, mert hiszen ez a becsületes ember megesküdött azon törvényekre, mellyeket a magyarok védelmeznek. Azt mondották tehát: tessék leszállni a trónról! Hivatalos hírlapjaikban nyiltan hirdették, miként ezen változtatásnak oka az, mert Ferencz József meg nem esküdött még a magyar alkotmányra, következéskép lelkiismeretének megsértése nélkül felforgathatja az országot;* s ezt mondották szemérem nélkül, olvashatta mindenki hivatalos lapjaikban, kinek ezek kezéhez kerültek, én olvastam. Tehát ez alapja Ferencz József trónralépésének, s Ferencz Józsefnek, mint ausztriai császárnak ministerei, a kremsiri országgyűlésen megkérdeztetvén, hogy mit akarnak Magyarország harczával? azt mondották, hogy Magyarországot mint külön önálló országot tűrni, az austriai érdedekkel ellenkezik; következéskép azért viselnek háborút, hogy Magyarországot elfoglalják, az önálló nemzetek sorából kitöröljék, s az ausztriai birodalomba beolvasszák. Ez mondatott a kremsiri országgyűlésen, mire szoktak aztán egy hoch-ot kiáltani.*
A Milanó 1848 aug. 6-i bevétele után kötött fegyverszünetet a piemonti nemzeti párt nyomására végül Károly Albert mondta fel márc. 20-ára. Az újból megindult háborúban azonban Radetzky serege már márc. 23-án döntő győzelmet aratott Novaránál. Az ütközetet márc. 23-án újabb fegyverszünet követte.
V. ö. előbb, 97. l. 2. jegyzet.
V. ö. előbb, 97. l. 4. jegyzet.
Tehát már most méltóztassanak értelmezni azon szót, melyet herczeg Windischgrätz a nemzet elébe szab: »Unbedingte Unterwerfung«. A tények nyiltan megmagyarázzák, hogy ez nem tehet, nem teszen egyebet, mint azt, hogy Magyarország megszűnjék Magyarország lenni, és legyen az ausztriai birodalomnak eldiribolt tartományai közől egy, nemzeti lét, országos existencia nélkül, mellyet még nehezebb időben is ezredéven át fel tudott e nemzet tartani. Szóval: az unbedingte Unterwerfung annyi, hogy írja alá e nemzet saját halálának ítéletét. (Általános felkiáltás: úgy van!)
Már most kérdem tisztelt képviselőház, kitől a béke ára gyanánt nem kívánnánk levesebbet mint halált, a nemzetnek halálát, ha nem is ember, kiben önérzet van; ha nem is magyar, kinek, a múltakra visszaemlékezve, kötelességei vannak ősei és maradéka iránt; ha nem is képviselő, kinek szent tiszte megőrizni e nemzet jogait, hanemcsak féreg volna, nyomorult féreg, melly a földön csúsz, s melynek azt kötik ki feltételül: béke lesz veled, hanem meghalsz: ha féreg volna mondom, nem védetné-e magát a halál ellen? Mi rosszabb történhetik velünk, mint hogy kitöröljenek a nemzetek sorából? talán hogy egypárunknak leütik fejét, s az örökkévalóságba hamarabb mozdítanak át, mint a természet törvényei szerint történt volna különben? Ez mind ollyan dolog, hol nem arról van szó: meghalni vagy meg nem halni, – hanem meghalni holnap vagy egy hét múlva, vagy talán két esztendő múlva erőkimerültségben. Ez mindössze a változás, melly történhetik közöttünk, a megadás, vagy meg nem adás esetében. De ha a nemzettől kívánják, hogy haljon meg, nem volna-e gyávább alávalóbb, nyomorultabb a féregnél ha azt mondaná: meghalok! Előbb megkisérti védelmezni magát, hiszen ha elvész, sem történhetik roszabb, mint hogy meghaljon, de jobb történhetik. (Zajos tetszés, éljenzés.) A halál, mellyet itt elénkbe szabnak, bizonyos, de melly a harcz végén ránk vár, nem bizonyos; mert van Isten az égben, s a nemzetben erő, és ha élni akar, – élni fog! (Helyeslés, tetszés.)
Én tehát nem arról beszéllek, jó-e, tanácsos-e ezen a téren alkudni; hanem azt mondom, hogy nem lehet. Ha a borjut mészárszékre viszi a mészáros, hogy leölje, s szabadkozik a kötélen, ez pedig azt mondja: ne szabadkozzál, legyen köztünk béke de azon feltétel alatt, hogy végezzelek ki: mit tesz ez? hiszen ez a legrosszabb, a mi történhetik vele! Védjük tehát magunkat, s a békealkudozásról többé szólni sem kell, hanem csekély vélekedésem szerint azt mondani: Magyarország az önvédelem terén áll, olly igazságos téren, mellynél igazságosabbat nem ismer a história, még is kinyújtá az engesztelésre karjait, de azt felelék: halj meg, ha békét akarsz! Ha pedig így felelnek, nem tehetünk egyebet, minthogy védelmezzük magunkat, mert hiszen halni lesz idő, erre még ráérünk akkor is, ha elvesztettük a nemzeti létnek harczát. Azt kérdi talán valaki, hát lehet-e valami remény a jó kimenetelre? Erre ismét azt felelem: ha semmi remény nem volna is, a nem is valószínűség, tehát a véletlenségek sorában megtörténhetik az, hogy megmaradunk, ha védjük magunkat, de ha megadjuk magunkat, úgy bizonyosan elvesztünk. Ha a harmadik emeletről száz ember ugrik le, megtörténhetik, hogy talán egy talpra áll; s már most, ha a harmadik emeletben volna a hóhér, ki azt mondaná: leütöm fejedet vagy ugorj: bizonyára leugrik, mert még megtörténhetik, hogy életben marad. Ezen a téren vagyunk, s így az sem lehet kérdés, hogy lehet-e jó kimenetel vagy sem? mert nincs egyéb választás, mint meghalni mindjárt, vagy megkísérelni védelmünket. (Helyeslés.) S ha ezt mondom, ne méltóztassanak biztatásnak, kecsegtetésnek tartani, valamint azt sem, ha mondom, hogy e nemzet, ha élni akar, élni fog. Ha a honvédelmi bizottmány, a nemzeti képviselők, vagy bárki azt mondja, illyen, amolyan erősek vagyunk, ez célra nem vezet; a magyar nemzetnek millióit nem lehet legyilkolni, nem Ausztriának, hanem a világnak sincs annyi hatalma; és ha elvész, csak öngyávaság által veszhetne el. Ha akarja védeni magát, élni fog; ha nem, elvész. (Igaz, helyeslés.) Hijába minden kecsegtetés hogy illyen, amolyan erősek vagyunk, s nem akarom én sem kecsegtetni a tisztelt képviselő házat, sőt azt mondom, ha nem védelmezi magát a nemzet, ha nem áll fel mint egy férfiu, úgy meg fog halni, olly gyalázatosan, hogy a nemzetek pökni fognak a magyar népre; ellenben ha védeni fogja magát, akkor megél. (Helyeslés.) Fogja-e ezt tenni? (Mindnyájan felkiáltanak: fogja!) Ha fogja, akkor esküszöm az örökkévaló Istenre, hogy akár én, akárki a kormányon, megmentheti e hazát; de ha nem teszi, akkor tessék leütni még ma fejemet, mert nem tudom megmenteni a hazát. (Éljenzés, lelkesedés.)
E körül forog tehát a kérdés, s én azt mondom, hogy mi küzdünk nehézségekkel kétségtelenül, de miben áll ez a nehézség? abban, hogy háromszáz esztendő óta systematice semmivé tették e nemzetben a harczias szellemet, s ha egyes perczenetnyi időben felhívták is harczra, s fel engedték ébredni hősies szellemét, de aztán annyival inkább iparkodtak systematice elfojtani azt ismét; s ennek következése az, hogy – nyiltan megvallom – seregeink nem mindenütt állják ki a tüzet, mint kellene. Már kérem, mi a honvédelmi bizottmányt illeti, én nem a materialis, hanem a moralis felelősség tekintetéből előre kénytelen vagyok kijelenteni, hogy seregeket kiállítani, felfegyverezni, élelmezni, bizony nagy bajjal jár, de meg fogjuk kísérteni; hanem arról, hogy ki a harcztéren áll, kötelességét bátran teljesítendi-e, jót állni nem fogok, s azért kérem, hogy a tisztelt képviselőház hozzon némelly határozatot. (Halljuk!)
Az egyik határozat vélekedésem szerint az volna, hogy méltóztassék a képviselőház kijelenteni azt, mikép vették azon declaratiót, mellyben halállal kínálnak; de erre nincs más felelet mint az, hogy védeni fogjuk a hazát utolsó emberig, kötelességünkhöz híven. Ezt kérem egy rövidbe foglalt nyilatkozványban kijelenteni, s ezernyi példányokban a nép között kiosztatni. Másodszor, – s itt bocsánatot kérek, bizonyára méltóztatnak emlékezni az országgyűlés első perczeiben egy alkalomra, midőn gyenge szózatommal felhívtam önöket, a nemzet képviselőit, hogy gondoskodjanak a hon védelméről: akkor Nyáry Pál s vele mindnyájan, midőn kétszázezer fegyveres embert kértem, felállottak, mint isten lelkétől ihletett hazafiak, s felemelt kézzel azt mondották: megadjuk!* Nem tehát valamely formalis, hanem illy önkénytes esküre hívom fel önöket, mellyben nyilatkoztassák ki, hogy mi, Magyarország képviselői, a harcznak utolsó perczéig együtt maradunk. (A képviselők mind felállnak, s esküre felemelt kezekkel a legnagyobb lelkesedés közt egyhangúlag kiáltják: Együtt maradunk!)
Az 1848 július 11-i ülésben.
Az uraim meglehet, hogy innen máshova is fogunk menni, és magunkkal viendjük – mint hajdan a rómaiak, vagy trójaiak, házi isteneiknek szobrait – keblünkben vinni a hazafiságot, és azon elhatározott szándékot, hogy Magyarországot meg kell mentenünk. És ha vándorolni kell helyről helyre, míg Örök az eskühöz hívek maradnak Magyarország nincs elveszve, (Éljenzés!) Ezután a háznak határozatát kívánnám arra nézve, hogy azon határozat kihirdetése napjától kezdve a gyáva megfutamlás a nemzet által azon bűnök közé számíttassék, mellyek kérlelhetetlenül halállal büntettetnek, halál azon emberekre, mert a haláltól félvén szaladnak, ha fogják tudni, hogy szaladásuk végén halál vár reájuk, előre menendnek. Én ezt eddig nem tehettem, de jelenleg szükségesnek tartom, hogy ki legyen mondva, miként Magyarország igazságos harczában a gyáva megfutamlás olly vétek, mint maga a hazaárulás, ezt kívánom határozatilag kimondani, valamint óhajtom, méltóztassék a ház egy olly határozatot is hozni, melly által ki legyen jelelve, hogy a kormánynak legszorosabb kötelességévé tétetik, mennyire csak emberi tehetségtől kitelik arra ügyelni, hogy a hadjáratok által a föld népe semmi sanyargatást ne szenvedjen, és ügyelni arra, hogy a ki rablást vagy zsarolást követ el a népen, oly kérlelhetetlenül lakoljon halállal, hogy az Istennek könyörgése se menthesse meg. (Közhelyeslés.) És méltóztassanak kötelességévé tenni a honvédelmi bizottmánynak, hogy mennyire csak az ország ereje engedi, mindazt, mit a nép kiszolgáltat, igyekezzék részint adóbani elfogadás, részint készpénzzeli fizetés által megtéríteni, és kijelenteni, miként ha valaki az országnak e nehéz időkbeni pénzügyi körülményei miatt azon kármegtérítés után, mellyet a hadjárat által szenvedett, várakozni volna kénytelen, a nemzeti becsület oltalma által biztosíttatik, hogy a hadvégével kétszeresen fog kifizettetni.
Még egy kérésem van. Méltóztassanak elhinni, hogy ezen nemzet jó s a Tiszának népe romlatlan, becsületes és tiszta magyar. Mi itt szent emlékezetek földén élünk, azon időkből, midőn az országnak nagyobb részét a török birta, épen úgy mint most Windischgrätz bitorolja. Ne gondoljuk azt, hogy az ország az által mindjárt el van foglalva, ha valamelly részén az ellenség keresztülmegy, mert valameddig a dolog úgy áll, hogy egy csatanyerés által kikergettethetik az ellenség Pozsonyon túl, addig az ország meghódítva nincs. Méltóztassanak visszaemlékezni a mohácsi vészre, hol elvérzett a nemzetnek virága, azon pillanatban Magyarországban a török nem birt egy talpalatnyi földet sem, mellyről azt mondhatta volna, hogy meg van hódítva, az később következett be, akkor, midőn az ausztriai háznak uralkodó vágya minden eszközzel utat talált néhány magyarok szívéhez és a hont megvásárolta és a nemzet felett hatalmát felemelte; ekkor felemelkedett a török is, és kétszáz év alatt nyomta a hazát, és azért nincs meghódítva az ország, mert azt egypár ütközettel vissza lehet nyerni. Azon időben, midőn a német császár zsarnokai szívták a nemzet vérét, s Erdély a szomszéd Magyarország szabadságharczainak biztos menhelye volt: felállott egy férfiú, és a Tiszának népe, a vitéz hajduk őt körülseregelték és megszerezték a nemzet politicai és vallási szabadságát. Itt állunk, azon emberek maradékai között, kik magokra hagyatva olly körülmények között, midőn az országnak egy részét a török birta, más részét a német, harmadik részében megmentették az ország politicai lételét, és vallásszabadságát. Illy népnek közepette vagyunk itt, és a néphez szólani kell és fel kell rázni keblében a múltak emlékének hirjeit, meg kell neki mondani, hogy azon hajdu és a Tiszának azon embere, ki elég gyáva volna elveszteni azt, mit ősei nehezebb körülmények között vérrel meg tudtak szerezni, nem lesz boldog soha a világon, mert szolgaságra fogja nevelni gyermekét, mellynek első szava átok lesz apjára, s ki az Isten ítélete mellett sem fog üdvözülni, mert nincs nagyobb bűn, mint a nemzetnek halálát okozni: halált okoz pedig az, ki elhagyja a nemzetet igazságos harczban, midőn a győzedelem bizonyos. Azért én a nemzet szent nevében kérem a tisztelt képviselő urakat, használjanak fel minden alkalmat a néphez szólani, minél nagyobb körben, minél nagyobb kiterjedésben, kiki úgy mint keble istene vezeti, mert a népnek ép érzelme van, azt tapasztaltam. Mi érdemem van nekem? elmondhatom azt, hogy én a népnek hű szolgája vagyok, ki tudott szenvedni érte akkor, midőn kellett, és tudni fog máskor is, ha kell. (Éljen!) Engem nem vesz körül gazdagság fénye, nekem nincsenek a múltakban emlékeim, mégis a merre megyek, a magyar nép szeretettel fogad, miért? mert azt mondom: testvéreim, én a népnek hű szolgája vagyok. Fel kell rázni a népet, mi nem mindenkinek adatott meg, tudatni az országnak állását és megértetni vele, mit tesz az, ha élni akar, s hogyha nem védi magát, a halál jövend, melly nemcsak a nemzetre lesz kimondva, de maga után vonja, hogy a mostan élő nemzedéknek népe még azon vígasztalásnak sem nézhet elébe, hogy hazájának szent földén nyugodjanak hamvai, mert ki fogják vinni, leigázni az olaszt, és más népeket, és azon elnyomott népeknek átkaival idegen földben fognak senyvedni, mi halála lenne a nemzetnek. Kéréseim ezúttal ezek, én a honvédelmi bizottmány részéről nem sokat igérek, nem igérhetek egyebet, mint becsületes igyekezetet, kérem önöktől, fontolják meg a körülmények nehézségeit. Könnyű azt mondani, gondoskodjék a honvédelmi bizottmány, de illyen körülményben egy nemzet kormányzatának azon aprólékos ágazatai, mellyek közül némelyek alig tartathatnak méltónak megemlíttetni, a kivitelben, az emberek megválasztásának nehézségében megbuknak. Ha az eredményről akarnak bennünket felelősökké tenni, azt el nem vállalom, ha azzal megelégesznek a képviselők, hogy magam és társaim nevében megigérem, miként mindent el fogunk követni, mi a körülmények nehézségei között emberi erőtől kitelik a haza megmentésére, akkor elvállalom a felelősséget. Hanem hogy búza teremjen tenyerünkön, hogy táborainkban nemcsak seregünk, hanem az ellenség előtt is megálló seregünk legyen, arra nézve a felelősséget el nem vállalom. Tudom azt, hogy a harcziasságnak legjobb nevelője maga a harcz, vannak honvéd zászlóaljaink, mellyek gyakorlatlanok lévén, voltak tűzben és be van nevök iktatva a rendíthetetlen magyar bátorság évkönyveibe, mint a 9-ik honvéd zászlóalj, a nélkül hogy másoknak becséből legkevesebbet is le akarnék vonni, melly a hadigyakorlottságnak hiányait lelkesedés által pótolva kivívta magának a dicsőséget, úgy mint hajdan korban legharczosabb seregünk, Mátyás fekete serege. Az a fő, hogy az Isten áldjon meg jó vezérekkel. Én bennem egy nagy hiba van, nem tudom e szót megfogni árulás, nem vagyok képes emberről annak lehetőségét feltenni, és ez hiba. A külföldi lapok a magyar kormány terrorismusáról beszélnek, ugyan kit bántottunk mi eddig: Igaz, hiba az eredményre nézve, hogy nem tettük, (igaz!) nem tehetünk róla, én nehezen hiszem e szót árulás. Egy pár nap várunk, talán megérkezik egy bizonyos bíróság, ha nem, a képviselőháznak kell arra nézve rendelkezni. (Közhelyeslés!) Sok szerencsétlenségek nem árulásból, hanem becsületes ügyetlenségből történtek. A lehető legdesorganisáltabb sereg, melly olly rémülést terjesztett el, hogy egy bizonyos városbeliek három napig keresték az ellenséget, hogy jöjjön már elfoglalni a várost,* most Bem vezérlete alatt dicsőségesen viseli magát, és azt tartja magát szerencsétlennek, ki nem vezettetik harczba, hanem valamelly város, vagy helyőrségre hátrahagyatik. Tehát azt mondom: csak az Isten áldjon meg jó vezérekkel és áldjon meg több jó tisztekkel, mint eddig voltak; sajnálom, de itt már az Istennek teremtő eszére van szükség, és hogyan fogna ezen bajon a honvédelmi bizottmány segíteni? Azért szükségesnek tartom azon határozatot hozni, hogy aki fut, kivált ha tiszt, találja a halálos golyó hátul. És ezután adjon az Isten egyetértést, egyetértést vezéreink között, hogy egyik a másiknak dicsőségét ne irigyelje és ne calculálja, hogy ha amazt segítem, az lesz Magyarország vezére, ha nem segítem, elvész népszerűsége,* s ne legyen senki, ki azt méri, hogy ez vagy azon embert többnek tartja máról holnapra a közvélemény, mint engem, hanem vállat vetve igyekezzünk egymást segíteni éjjel-nappal; ha lelkesítjük a népet és felvilágosítjuk a jelenlegi viszonyok között, akkor nekem, ha a nemzet úgy akarja, reményem van, hogy megmentjük a hazát. Ennyit akartam mondani, méltóztassanak megengedni, ha túlcsapongó valék beszédemben: összevonom előadásomat. Mi egyezkedni akartunk, ők harczot akarnak, tehát legyen harcz, a védelemnek harcza legyen közöttünk, és az igazságos Isten legyen velünk. Másik az, minek különös fontosságot tulajdonítok, hogy a képviselői ház szét nem oszlik, és mindvégig képviselni fogja a nemzetet, mert reménylem, hogy így a haza meg lesz mentve. (Általános éljenzés s helyeslés!)
Kolozsvár elvesztésével kapcsolatban történt, hogy a magyar vezérek a nov. 15-ét követő éjjel kivonták csapataikat a városból, annak ellenére, hogy az ellenség is visszavonult a várostól. A város küldöttei az ellenség után mentek s közölték megadási szándékukat, mire 17-én be is vonultak az első ellenséges csapatok a városba.
Kétségtelenül a Görgey–Perczel ellentétre céloz Kossuth, amely a közfelfogás szerint okozója volt Perczel móri vereségének.
A békepárti Kubinyi Ferenc is hangoztatta, hogy az önvédelmi harcot folytatni kell, de Asztalos indítványával szemben Bezerédy javaslata mellé állt.* Kossuth szükségesnek tartotta, hogy ezzel kapcsolatban az alábbiakat jegyezze meg:
Asztalos Pál azt indítványozta felszólalásában, hogy mondják ki: „elküldött követeink békelési fölhatalmazásuk ezennel megszűnt.” A békepárti Bezerédy ezzel szemben azt kívánta, hogy dec. 31-én hozott határozat szellemében a küldöttség, ha a fővezér elutasította, kísérelje meg magasabb fórumoknál kieszközölni a fegyvernyugvást.
Én a képviselőházat csak azon egyre kérem, hogy valamelly olly végzést ne hozzon, melly végre nem hajtható, mindig csak olyant határozzon az ember, mi kivihető. Egyik azt mondja hivattassék vissza a bizottmány, másik azt, hogy alkudozzék tovább is, igen de ha el sem fogadják, és kimondták, hogy unbedingte Unterwerfung; sem azt ne mondjuk, hogy visszahívjuk, sem mást, ez haszontalan beszéd, elég annyit mondani »megkisértettük a békét, nem akarták teljesíteni, tehát védeni fogjuk magunkat punctum.« (Helyeslés!)
A békepárttal egyetértő Nyáry Pál azzal kivánta kiegészíteni Kossuth javaslatát, hogy mondja ki az országgyűlés: »védjük magunkat, ameddig lehet, s fel nem adjuk a nemzet jogait, mindamellett a nemzet törvényes jogainak s függetlenségének alapján minden pillanatban készek vagyunk a békére.« A javaslat heves vitát váltott ki. Bónis ellenezte, mire Nyáry újból hangsúlyozta, ki kell mondani, hogy »ámbár a háborút folytatjuk, a békére hajlandók vagyunk mindenkor.« A radikális Kállay Ödön logikai és politikai szempontból kifogásolta Nyáry indítványát s kérte, mondják ki, hogy az »szükségtelen, haszon nélküli és az energiát kétfelé osztja.« Madarász László is szükségtelennek tartotta, hogy a nemzet élet-halálharcának idején békéről beszéljenek. Bezerédy pártolta, Bernáth József ellenezte az indítványt, utánuk Kossuth szólt hozzá a kérdéshez:
Igen sok dolgaim lévén, kénytelen vagyok eltávozni; de nehogy az mondassék, miként nem mondtam meg e részben véleményemet, bátor vagyok egy pár szót röviden szóllani. Arra nézve, hogy képviselve van az ország, Nyáry Pál barátom nem mondott semmi ollyat, a mire nézve azon kérdésnek vitatása itt előfordulhatna. Képviseljük azokat is, kik itt jelen nincsenek, mert megvan a képviselőház többsége, melly megkívántatik a határozat hozatalra. Ez tehát tisztában van. – Mi a másik kérdést illeti, megvallom, nem szeretek subtilitásokba bocsátkozni. »Ha benne értetik, miért nem mondjuk ki?« azért mert nem kell a világ teremtésén mindent kimondani: a politikának is megvannak a maga szabályai. Én nem akarok egyetlen koczkával játszani. Különös lenne, ha én az ellenségnek azt mondanám: ha mi téged tönkre teszünk is nem lesz semmi bajod velünk, mert megelégszünk a 1848-dik törvénnyel minden garantia nélkül; de ha mégis megtámadsz, én neked kinyilatkoztatom hogy nem lesz köztünk más, mint béke; te pedig ha legyőzöl bennünket, tehetsz velünk, a mit akarsz. – Az én előterjesztésemben benne van az, hogy teljesen biztosított békére készek vagyunk; de több nem foglaltatik benne; s azért nem szeretnék többet mondani, mert hiszen erre Windischgrätz azt mondaná: das sind ja praechtige Menschen, az 1848-ki törvénnyel megelégesznek. Ez már nem értetik az előadásban. Bezerédy barátom azt mondja, erőt ad az embernek, ha tudja, hogy béke lesz. Dehát hol volt valaha háború, melly háborúért küzdött? hiszen a háború nem tart örökké, azt minden ember tudja, hogy békéért küzdünk; s hogy a háború örökké nem tarthat, azt nem szükséges kitenni. De annyit kell mondani véleményem szerint, mellyből kitűnjék, hogy Magyarország sem megtámadni, sem új jogokat szerezni nem akart, hanem kényszerítve van a törvényesség ösvényén a hazának oltalmára. És ennyi kétségtelenül benne értetik, többet nem szeretnék mondani. Én akként voltam alázatosan bátor indítványomat tenni, hogy mondjuk ki azt: Magyarország a királyi esküvel szentesített törvénynek alapján áll: ezen a téren megtámadtatott; ezen a téren kiirtó harcz folytattatik ellene, Magyarország kényszerülve van a maga védelmére, és mikor magát védelmezi, akkor azt mondja: legyetek méltányosak, igazságosak, ne bántsatok minket, hanem egyeztessük ki a dolgot; és nekünk erre azt felelik »nem« hanem kiirtjuk az országot. Ha tehát a mi békés, a mi törvényes ajánlatunkra kiirtással felelnek, arra mi nem felelhetünk mást, mint hogy: kénytelenek vagyunk magunkat védeni. Én tovább nem mennék. Benne van a törvényes, a kényszerített védelem, és hogy mi semmi új jogokért nem harczolunk. De hogy azt mondják ki, hogy akármilly kigondolható esetekben is (Nyáry közbeszól.) Hát valjon mi az indítvány, méltóztassék kimagyarázni; ha mi kijelentjük, hogy az 1848-ik törvények alapján készek leszünk békét kötni, ha ez az indítvány, akkor mondjuk ki annyit, hogy az 1848-i törvény által szentesített önvédelem terén állunk, de ne mondjuk azt, hogy minden körülményekben be fogjuk evvel érni, mert akkor egyenetlen harczot vívunk az ellenséggel. Ha csak annyit tesz az indítvány, hogy békére hajlunk, ez igazán magában értetik, mert a harcz örökké nem tarthat. Én kimondhatatlan szeretném Magyarország önállóságát biztosítva látni, és ha azt mondanák: sok adósságaink vannak, segítsetek egy kicsit, és bizony számítást tennék, mert a háború sok pénzbe, sok vérbe került; vagy ha azt mondaná Ausztria: mi fogunk benneteket védeni fegyveres erővel, ahányszor Magyarország megtámadtatik pártütők által, de kötelezzétek ti is magatokat, hogy ti is adtok segítséget, amennyi szükséges lesz, szinte számítást tennék. Ez úgy gondolom nincs benne a 48-iki törvényben, hanem a béke okáért calculust tehetnénk; de azt nem mondanám ki, hogy nem fogunk többet kívánni semmi esetben, mint az 1848-diki törvény. Ha nem ez volt az indítvány, akkor nincs ellene szóm, de ha az volt, hogy bármiként forduljanak is a körülmények, a 48-iki törvények alapján mindég mindent elegendőnek fogunk találni, akkor nem helyeselhetem.
Kossuth felszólalása után, Nyáry a ház többségének ellentmondásai közepette hosszasan magyarázta megalkuvó jellegű indítványát, amelynek szerinte csupán az volt a célja, hogy a bizonytalansággal és a köztársaságról, Kossuth királyságáról szóló mende-mondákkal szemben a képviselőház világosan állapítsa meg azokat a célkitűzéseket, amelyekért a nemzet a rákényszerített háborút folytatni kívánja. Hunfalvy Pál és Kazinczy Gábor pártolták még Nyáry indítványát; az elnök végül a ház növekvő ingerültsége mellett szavazásra bocsátotta a kérdést. Az eredmény az lett, hogy a képviselők nagy többsége elutasította Nyáry javaslatát.
Kossuth indítványai pedig még aznap az alábbi szövegezésben váltak a képviselőház határozatává s kerülte be a jegyzőkönyvbe:
792. Olvastatott az ellenséges császári hadsereg fővezére Windischgrätz herczeghez fegyvernyugvás, s onnan Ferencz József ausztriai császárhoz a Magyarország ellen folytatott jogtalan háborúnak az ország jogai, integritása, nemzetisége, és nemzeti becsületének sérelme nélkül leendő békés kiegyenlítése végett a törvényhozó testület m. évi december 31-én kelt határozata erejénél fogva utasíttatott küldöttségnek Bicskén f. hó 4-kén kelt s az országgyűléshez intézett levele, mellyben jelenti, mikép a nevezett herczeg Windischgrätz a küldöttség egyik tagját, gróf Batthyány Lajost épen nem a többi négy tagot pedig: ú. m. Majláth György országbírót, Lonovics József egri érseket, gróf Majláth Antalt, és Deák Ferencz képviselőt pedig elfogadta ugyan, azonban nem mint az országgyűlés küldötteit, mivel azt a trónról lemondott 5-dik Ferdinánd király által eloszlatottnak állította. A küldöttségnek a békés kiegyenlítésre czélzó szavaikra pedig azt válaszolá: hogy azok után, mik az országban történtek, sem fegyvernyugvásról, sem bármi egyéb egyezkedésről szó sem lehet, hanem egyedül csak föltétlen alávetésről (unbedingte Unterwerfung,) hogy ő az országot fegyverrel fogja elfoglalni, katonai kormányt hozand be, s majd akkor ő felsége (értsd a magyar trónra alkotmányellenesen lépni akaró, s meg nem koronázott Ferencz József ausztriai császárt) fogja elhatározni a jövendőre nézve teendőket. Most azonban Ferencz József császárhoz sem bocsátja a küldöttséget, mert ez őt teljhatalommal ruházta fel, s az sem adna egyéb feleletet. Tanácsolja tehát herczeg Windischgrätz, hogy feltétlen alávetéssel igyekezzünk kegyelmet nyerni az ausztriai császárnál. A katonaság azonnal tegye le a fegyvert, s esküdjék hűséget Ferencz Józsefnek, az elfoglalt várak pedig haladék nélkül adassanak által.
Melly válasz után látván a küldöttség, hogy miután az országgyűlés sem ösmertetnék el, s ők országos küldötteknek nem tekintetnek, s Ferencz József ausztriai császárhoz sem bocsáttatnak, kérdést tőnek Windischgrätz herczeghez az iránt: mikor és mi módon mehetnek vissza? s kérdésükre az válaszaltatott, hogy mivel a herczeg tábor nagynak előre nyomuló seregei hadi munkálataikat már Buda kötelében is megkezdették, a küldöttség visszamenetelére most intézkedések nem tétethetnek addig, míg azt a hadi munkálatok meg nem engedik. Minek következtében a küldöttség tagjai gr. Batthyány Lajost is ide értve, a kíséretökre rendelt tiszt és többi katonákkal együtt ott tartóztattak, s tartóztatnak mai napig.
Melly jelentés nyomán, miután a magyar nemzet nem valami új jogok megnyerése, hanem csupán királyi esküvel is biztosított, s most hitszegőleg fegyveresen megtámadott ezred éves országos létele, önállása, és alkotmányossága megvédése végett kényszerül az önfenntartás természeti törvényénél fogva szinte fegyveresen ellen állani; s miután, hogy a további vérontást megszüntesse, az alkotmány biztosítása feltétele alatt maga részéről béke ajánlatot tőn, s a helyet, hogy ez elfogadtatott volna, az ausztriai császár teljhatalmú fővezére által a nemzet küldöttsége népjogellenesen letartóztatott, s föltétlen alávetés követeltetvén, az alkotmány megsemmisítésével az ország elfoglaltatni, s katonai kormány alá vettetni fenyegedtetik; a képviselőház ezen feleletből teljesen, s a legméltóbb indignatióval meggyőződvén, mikép az ausztriai ház, melly eddigi fennállásáért is annyi hálával tartozik ezen nemzetnek, olly fennhéjazó hangon, s olly zsarnok feltételeket nem által szabni, minőket még tökéletesen megvert nemzet irányában sem szabad tennie, holott a magyar nemzet eddig nem csak hogy leverve nincs, sőt seregeink száma, és vitézsége, s a nép áldozatkészsége győzedelmet is igér, egy akarattal elhatározta: miszerint országos lételét, függetlenségét, alkotmányát, és nemzetiségét utolsó emberig, utolsó csepp vérig tovább is védelmezni fogja.
Melly határozat sok ezer példányokban kinyomatni, a nép és hadsereg közt mielőbb kiosztatni rendeltetett.
793. Kossuth Lajos kormányelnök indítványára minden egyes képviselő ünnepélyes igéretet tőn, s illetőleg a képviselőház elhatározta:
Hogy mindaddig, egy sem fog eltávozni, és a képviselőház együtt maradand, míg a haza megmentve nem leend.
Irányi Dániel
napi jegyző
napi jegyző
794. Kossuth Lajos, a kormány elnöke, további indítványaira még következő határozatokban történt megállapodás:
1-ör, miszerint ezen határozat kihirdetése napjától mind az, ki a harczban gyáván megfutamlik, főkép a tisztek, mint hazaáruló, halállal fog büntettetni.
2-or, miszerint a kormány főbb gondjai közé számítsa ügyelni, hogy a hadjáratok által a nép minél kevesebb terhet érezzen; minden zsarolás, bárki kövesse is el, szinte halál büntetést huzandván maga után. Végre
3-or, hogy mind azt, mit a nép kiszolgáltat, a kormány vagy adóba elfogadja, vagy pedig készpénzben kifizesse, s mennyiben az álladalom pénz ereje a tüsténti kifizetést itt ott meg nem engedné: a képviselőház ezennel ünnepélyesen fogadja, s ezen kötelezést a nemzeti becsület oltalma alá helyezi, hogy mihelyt a körülmények megengedik, az álladalom részére történt minden bárminemű kiszolgáltatás törvényes kamatokkal együtt meg fog térítettetni.
Irányi Dániel
jegyző
jegyző
A képviselőházi ülés Kossuth felszólalásaival:
Közlöny, 1849. jan. 17. és 18. sz. A határozatok: OHB 1849: 1591. és Közlöny, jan. 18. sz.
Közlöny, 1849. jan. 17. és 18. sz. A határozatok: OHB 1849: 1591. és Közlöny, jan. 18. sz.
