317. Debrecen, 1849 március 1. Kossuth beszámolója a képviselőház előtt a háromnapos kápolnai csatáról.
317.
Debrecen, 1849 március 1.
Kossuth beszámolója a képviselőház előtt a háromnapos kápolnai csatáról.
Debrecen, 1849 március 1.
Kossuth beszámolója a képviselőház előtt a háromnapos kápolnai csatáról.
Kossuth háromnapos távollét után március 1-én számolt be a képviselőház előtt hirtelen szükségessé vált útjának céljáról, eredményeiről, a kápolnai csata lefolyásáról és a hadseregnél szerzett tapasztalatairól. A délelőtt 10 órára összehívott ülésnek néhány egészen jelentéktelen bejelentésen kívül Kossuth beszámolója volt az egyetlen tárgya, amelyet Kossuth a képviselőház nagy figyelme és gyakran megismétlődő helyeslése közepette tartott meg:
Utólagosan bocsánatot vagyok kénytelen kérni a tisztelt képviselőháztól, hogy egy pár napra a kormány székhelyéről el kellett távoznom a nélkül, hogy a képviselőháznak – mint különben kötelességemben állott volna – arra előlegesen engedelmét kikérném; de a körülmények olly fontosaknak és sürgetőknek látszottak, hogy 24 órai vesztességet a hazára nézve igen károsnak gondolt a honvédelmi bizottmány; s azért útólagosan bátor vagyok alázatosan, bocsánatot kérni, hogy elmenni kényteleníttettem. (Helyeslés.)
Elmenetelemnek fő czélja, bizonyos igen ijesztő alakban mutatkozni kezdett egyenetlenségeknek a táborbani kiegyenlítése volt volna. Erre nézve méltóztassék a képviselőház azon örvendetes jelentésemet kegyesen venni, hogy röviden szólva Istennek hála, minden rendén, van, semmi baj nincs. (Tetszés.)
Egyébiránt ezen alkalommal a hadi munkálatokról a következőket van szerencsém jelenteni. Dembinszki altábornagy ur már ezelőtt mintegy két héttel, akkor, még mikor Kassa és Putnok táján állottak seregeink, azon véleményét fejezte volt ki a honvédelmi bizottmánynak, hogy igen valószínűleg az első nagy ütközetek Eger táján lesznek. Megvallom, hogy a katonai tudományokban jártasságot magamnak nem igényelvén, ezt nem igen tudtam akkor megfogni; azonban ez belátását igazolja, mert úgy történt, 26-án, 27-én és gondolom tegnap is ütközet volt; de már ennek eredményéről nem tudok bizonyost. Eger táján Tarna völgyén volt az ütközet, nagyobbszerű, mint a minők eddig hazánk védelmének mostani egész históriájában előkerülnek. 26-án nem voltak még a kiszemelt positiókban együtt seregeink, csupán csak Klapka ezredes úrnak seregosztálya volt Egeren túl Verpelét táján elhelyezve, s a főhadiszállás Egerben, hol Dembinszki maga volt jelen, és a nép által fáklyás zenével üdvözöltetvén a többi közt azon szívreható jelenet adta magát elő, hogy az ellenség tőszomszédjában akkor, mikor mondhatnám csaknem – nem akarom mondani, minden, de legfőbb disponibilis erejét összevonta az ellenség, Eger városának összes lakossága a főhadvezérnek és kormánybiztosnak kezébe tette le azon esküt, hogy a hazát minden kitelhető áldozattal, és eréllyel fogja védelmezni. (Éljenzés.) Nem lévén 26-án seregeink még egészen összepontosítva, a tábornok vezér nem szándékozott 26-án már csatát kezdeni; hanem legyen, hogy az ellenség kívánt csatázni, legyen hogy némelly seregparancsnokaink ütközetvágya szolgáltatott a megtámadásra alkalmat az ellenség részéről: mintegy 2 óra tájban délután megkezdetett a csata, olly irtózatos ágyúzással, mihez hasonlót hallani még nem igen volt alkalmunk, és tartott addig, míg az ütközetnek a sötétség véget nem vetett. Akkor 26-án az ellenség 3 órai hosszú vonalon a csata minden positióiról visszaveretett, és a mi seregeink azon positiókat foglalták el, mellyeket az ütközet előtt az ellenség tartott. 27-én, mikor már két osztály, Guyon és Kmety osztályvezérek Görgei táborának többi részeivel csatlakoztak volt, reggel hajnalban, mindjárt megkezdte az ellenség a támadást; a csata színhelye a Tarnavölgye volt Verpeléttől Kálig, a hol három helységet: Tófalut, Kápolnát, és Kált, az ellenség föl is égetett. Megkezdődvén hajnalban az ütközet, 8 óra hosszat tartott a nélkül, hogy seregeink csak egy talpalatnyi földet is vesztettek volna. Azonban, délután mintegy három és négy óra közt, mikor Dembinszky altábornagy személyesen vezetné az ostromot Kápolnára, hogy az ellenséget onnan kiverje, amint hogy szuronyszegezve győzedelmesen be is vonult, mikor bevonult a faluba, akkor a Zanini zászlóalj, az egyetlen idegen zászlóalj, melly seregeink között volt, a győzelem után, minden lövés nélkül általment az ellenséghez, újabb jeléül annak, hogy csak magában bízhat a magyar. Természetes, hogy egy illy erős zászlóaljnak, 8 órai fárasztó csata után, miután előtte való nap folytonos csatázásban fáradtak seregeink, általmenetele némi kis zavart idézett elő, mellynek nehogy káros következései legyenek, a fővezér czélszerűnek találta a seregeket a csata előtti positiókba visszarendelni, ami úgy történt meg, hogy a főhadiszállás Maklárra tétetett által. Akik ismerik a vidéket, tudják, hogy az egy jó órai távolságra van. Ott állomásoztak tehát seregeink, tegnap reggelre ismét parancsot kapva, hogy az ütközet előtti positiókat foglalják el, s oda vonuljanak be. – A tegnapi napnak tehát eredményét nem tudhatom; hanem ezen parancs, mellynek még tanuja voltam, s melly tegnap reggel adatott ki, hogy seregeink az ütközet előtti positiókba vonuljanak, igazolni látszik azon hírt, a mi egyébiránt csak hír, hogy a tegnapelőtti csata végével, mikor a mi seregeink a maklári, csata előtti vonalba vonultak, az ellenség Gyöngyös felé vonult vissza. De erről positív tudomásom nincs, csak onnan gyanítom, mert a fővezér azon parancsot adta ki, hogy seregeink az ütközet előtti positiójukba menjenek. Az altábornagy várta a megtámadást tegnapra is; egyébiránt mind ő, mind Görgei tábornok úr azon véleményben voltak, hogy ha az ellenség nem támad, ők fognak támadni, miután már 2 nehéz divisióval, kilencz-tízezer emberrel erősebbé vált seregünk, mint tegnapelőtt volt, mert két osztály nem vett részt az ütközetben, Kmety osztálya általában nem vehetett részt, Guyon pedig az ütközetnek csak végére jött. Egyes bravourokról és fényes tettekről, minthogy azokat tökéletesen revellálva kell átaladni a nyilvánosságnak, jelentést nem tehetek, hanem örömmel mondhatom, hogy egész seregünk, mellyben tagadni nem lehet, megvan a lelkesedés, de más részről nem minden osztályban van meg a kellő gyakorlat, még a tiszturak közt sem, igen sokat javult azon időtől fogva a gyakorlatban, fegyelemben és rendtartásban, mióta utolsó alkalommal láttam a sereget, mert akkor mondhatom a háromnegyed résznyiben megnyert győzelem után, egy fegyverzetlen és rendetlen sereg közébe vetett bombának sikerült annyi bajt okozni, melly az egész sereget rendetlenségbe hozta.* Még egész bizonyossággal mondhatom, hogy ha seregünk egyrésze az ellenség irtózatos tüzelése alatt megzavarodva hátrált is, nem volt arra szükség, hogy saját tisztjei állítsák helyre a rendet, hanem, ha egy más zászlóaljbeli tiszt szólt is hozzájuk: »szuronyt szegezz előret« megtörtént, s így esett meg, hogy megfutamodott zászlóaljak egy szóra ismét nekiindultak és szuronynyal űzték el az ellenséget, s már e tekintetben az ellenség seregeink támadását ki nem állotta; hanem ágyúkban hogy erős az ellenség, az igaz! Nem mondhatom tehát, hogy a tegnapelőtti napon fényes győzelmet nyertek volna seregeink, melly ha megtörtént volna, az ütközet olly nagyszerű volt, hogy azt jó részben Magyarország sorsára nézve eldöntőnek lehetett volna mondani. Az ellenségnek körülbelül 24–30 ezernyi ereje volt a csatában, azonban elvesztve sem volt ütközet, hanem a lipcsei másodnaphoz volt hasonló, melly nem dönté el még a csatát,* mert tegnapra ismét visszamentek seregeink a csata előtti vonalba. A Zanini zászlóaljnak általmenése nagy szerencsétlenség volt, s óhajtottam volna, mondotta volna meg szándékát az ütközet előtt, akkor eleresztettük volna őket, mert furcsa dolog, hogy azon battailon hagyjon el bennünket, mellynek élén a fővezér a helységbe vonult be. Az eredmény tehát az, hogy talán még egy alkalommal sem voltak seregünknek különböző osztályai egyesülve illy nagy számban nagy erőnek ellenében, úgy szólva eldöntő alakot magára ölthető ütközetben, mert eddig csak seregosztályok csatáztak s az eredmény az, hogy becsületesen megállották a sarat, úgy hogy tábornokaink egyike,* ki hős elhatározású férfiú, hanem a multak tapasztalásainál fogva nem nagy bizodalommal viseltetett seregeink gyakorlottsága iránt, az ütközet után azt mondá, hogy nem lehet már most Magyarország sorsáról kételkedni! Habár szerencsétlenség történt is, nem lett belőle szaladás, s egy buzdító szó elég volt helyreállítani a sereget, a mi jó jel s a jövőre nézve biztosítékot foglal magában. Ennyit jelenthetek ezuttal. Több sebesültekkel a huszárok közül szólottam magam is, kik, amint drastice szokták magokat kifejezni, azt mondták, hogy a dzsidások úgy hevertek a földön mint a csirkék, hanem biz ők is sokan, nehéz sebeket kaptak. Számszerinti veszteségről nem tehetek jelentést, mert az ütközet eldöntő perczeiben senki sem számította öszve, egyes osztályokról tudok annyit, hogy például Szekulics osztálya 12 embert vesztett, Guyon osztálya, melly az arriére garde-ot képezte a hátravonulásnál vesztett 20–25 embert. Egyébiránt akik ott voltak, mind ütközetben voltak, még a gránátosok is. Számról tehát nem szólhatok, a hírt pedig nem említem, mert ezerekről szólanak az ellenség részéről, valamint a mi részünkről is nem kevésről, mindenesetre az ütközet véres és kemény volt. Most tehát legjobb reménnyel várom a tegnapi napnak a kimenetelét, mert bizonyos, ha tegnapelőtt a mi seregeink hagyták is abba az ütközetet estefelé, hanem személyes tapasztalásomból mondhatom, hogy csaknem csudás dolog volt, egyszerre mintha elvágták volna az ágyúzást, pedig a futamló sereget az ellenség kergetni s lőni szokta, s körülbelől mind a sereg kissé kifáradt s hátrább vonult újra kezdendő a csatát. Ennyi jelentésem van jelenleg, mellyben első örvendetes eredmény seregeinknek megedzett gyakorlottsága, másik pedig, hogy az első nagy eldöntő ütközetet el nem vesztettük, ha nem mondhatjuk is, hogy eredményes győzelmet vívtunk ki, és a harmadik, hogy azon baj, mellynek elintézése végett mentem el a táborba, megszünt. (Éljenzés!)
A schwechati csatára utal Kossuth, amelyben személyesen részt vett. (Jelentését és képviselőházi beszámolóját erről l. az előző kötetben, 208. és 246. sz. alatt, 312. s köv. ill. 376. s köv. l.)
A lipcsei csatát az egyesült orosz-osztrák-porosz seregek vívták Napoleon seregei ellen 1813. októberében. A csata első napján, okt. 16-án a Wachau és Möckern falvakban vívott harcok még nem eredményeztek jelentős sikert egyik fél számára sem. A második napon Napoleon helyzete érezhetően megromlott, a harmadik nap döntő összecsapása során pedig a szász és württembergi csapatok elpártoltak tőle s emiatt visszavonulásra kényszerült; a visszavonulásból a negyedik napon a francia sereg döntő veresége bontakozott ki.
Alighanem Görgey, erre lehet következtetni a Csányihoz márc. 2-án írt levél hasonló utalásából.
Közlöny, március 3.
