Tengerhez magyar! el a tengerhez!*
Tengerhez magyar! el a tengerhez!*
Az 1846-ik évi »Hetilap« 8-ik számából. K. F.
Nyolcszázados emlékezettel lelki szemeink előtt a magyar bánatosan szorult kebellel utazik keresztül Hovátországon. A magyarnak a Drávától egészen Adriáig, a horvátnak innen a Dráván a lomniczi csúcsig otthonosan kellene magát éreznie. Ezen közös érzés a jövendőnek záloga volna. Ámde a szenvedélyes pártviszály az érzés kapcsait megszaggatá, gyűlölség lakozik, hol a közös törvény, közös szabadság védszárnyai alatt közel ezred évig baráti egység érzelme honolt, a Dráván innen a horvát magát még mindig otthon érezheti, de a Dráván túl a magyar magát otthon csak ritkán érezheti. Nem a nyelvkülönbség az, mi ezt teszi. Igaz, van valami varázshatalom a hazai hang zengzeteiben, a míg azt halljuk, bármi távol legyünk is saját tűzhelyünktől, mindig oly otthonosan vagyunk, s a haza nagy családjában testvérnek érezzük magunkat mindenkivel, ki »jó napot« mondva megy el mellettünk. De midőn a hazai nyelv édes zengzete nem hangzik többé szívünk felé, az ember akként érzi magát, mint a száműzött. Ámde ezen nyelvkülönbség maga a kebelszorultságot még nem fejti meg, melyet a magyar érez, midőn a Dráva-folyam légrádi révén túl halad, hiszen nem magyar hanggal itthon is gyakran találkozik! hanem megfejti azon előleges bús sejtelem, hogy a mint e rév kompjából kilép, sok ellenszenvvel találkozandik. És az embernek itthon, házias csillapultságában szinte nevetségesnek tetszik, mennyin e tud örülni amott a Dráván túl, ha véletlenül bármi csekély jellel találkozik, mely oda mutat, hogy a magyar név képviselői iránt még van rokonszenv, oly helyeken is, hol azzal találkozni nem számolánk. – Emlékezem, miként Zágráb felé utazva, egy helyütt, míg lovaink fölváltatnának, betértünk egy piszkos úti csárdába. Az utas nem válogat, s mi egy verem mód kilyuggatott, ronda szobában rostélyosnak keresztelt disznószeletet vertünk fogainkhoz. Ámde a ronda szoba falán egy valami mellett, mit valaha tükörnek hívtak, két kép függött. Egyik az öreg Papirus consul, midőn a gallusra buzogányt emel, ki szakálához merészelt nyulni, a másik pedig – Deák Ferencz! – Nem mondhatom, mi jól esett Deák képével találkoznom.
Hol a magyar kebelre váratlan örömmel hat ily körülmény, jel az, hogy ott sok van, a minek lehetlen örülnie. És mégis azt mondom, minden magyarnak oda kellene zarándokolnia, legalább egyszer életében; kiket pedig önerő, vagy véletlen oly állásba tett, hogy a nemzet tanácsaiban szavok súlyt képez, oda kellene menniök minél gyakrabban; beh sok bajnak vehetné elejét az élénk találkozás!
És ide kellene menni az elfásult korban minden magyarnak, mert az út erre visz tengerpartunkhoz, tengerpartunkhoz! melyen a ki megáll, s a magyar tükrére lenéz, ha magyar és hazafi, lehetetlen hogy erős cselekvési akaratra ne feszüljön szívében minden érverés. Neked pedig oh kor! hideg önzésben lelkileg elmállott törpe fajodnak nemzedékével, tenéked oh kor! lelkesítőre szükséged van. Tengerhez magyar! homokod porából, s fekete sarad ragadalmiból! Tengerhez magyar! melynek viharában, a brit költőnek érczszava szerint, istennek képe tükrözi magát, melynek azur homlokára ránczot nem írtak végtelen idők, mely ma olyan is, mint minőnek látta a teremtés első hajnala, melynek habhátán tizezer hajóhad nyomot nem hagyva hömpölyög tova, a míg e földnek vizenyős sarában nyomot hagy hátra minden gyáva nyúl.
Kit az örökkévalóság emez arczképének szemlélete sem gyujt lelkesedésre, ki itt sem képes egy cseppjét merítni ama férfias határozottságnak, mely emberekből titánokat edz: az magát bízvást eltemetheti, neki az élet többé nem való.
És mégis hány magyar utazik évenkint ide? hány magyar borul le a Luiza-útnak 2936 lábnyi tetőpontjánál, midőn elterül előtte a fiumei öböl mint egy roppant kapu, melyet azért tárt fel a mindenható, hogy a magyarnak nem ismert nevét becsültté tegye a nagy világnak távol részein, s a külvilágnak civilisatiójával összefont magyar itt honában legyen, nagy, szabad, dicső.
Engem tengerünkhöz a fiumei vasut ügye vitt. Ama vasat ügye, mellyel maradandólag eljegyzendjük a Dunát Adriának, a magyar a világ civilisatiójának, s mely legyen egyszersmind az aranyházassági jegygyűrü magyar és horvát között, hite hat százados békés házasság után öregségükben összezörrentek.
Tárgyam nagysága, s édes hazámnak minden érdeke, mely e vasuttal kapcsolatban van, e vállalat iránt már évek óta lelkesítve tart, s nem tagadom mégis, midőn Fiuméba menet a bródi kastély ablakaiból a körítő hegyekre föltekintgeték, miket isten haragjában látszott odavetni czélunk akadályául, s itt óriásilag feltornyosulni láttam egy sziklahegyet, melynek szirtfalában az akadozó szem egy maréknyi földecskét sem lát, hasadékiból még is gunyosan nyúlnak fel a keservesen nőtt fák ágai, lombtalanul meresztve galyaikat az egek felé, mintha karjaikat nyujtanák könyörögve egy kis tápláló földért; amott pedig fenyegetőzve emelé fel szédítő magasig tömör gerinczét a Tergomelhegy, mintha azt kiáltná le a völgy be hozzám, hogy az emberész merényletének ő határt szaband, s gunyolja a vakmerőt, ki arról mer gondolkozni, miként röpítse hátán a gőz-paripáktól vontatott magyart a tenger felé, megvallom, volt egy-két percz, midőn ily scenák között az akadályokra gondolva, miket ármány és ellenkezési viszketeg polgártársaink köréből is czélunknak ellene gördít, határozottságom kissé lankadott; de a mint másnap Vukasovics óriásilag nagyszerű teremtményén, a gyönyörű Luiza-úton, robogó kocsimból a magyar tenger tükrére nézék, minden nehézség hatását veszté, szilárdítva érzém agyamban a meggyőződés erejét, hogy hazánk jövendőjének életkérdése fekszik vasut társaságunk ujai közt, s mióta gondolkozva a magyar tenger partját taposám, erőt érzek magamban a fiumei vasutért megvívni, ha kell, a poklokkal is.
És hát Vukasovics hol vette ama lelkesedést, mely őt a Luiza-út óriás művének megteremtésére képessé tevé? A tenger szemléletéből, a tenger fontosságának érzetéből uraim! Szembetünőleg látja az ember midőn a Luiza-úton halad a tenger felé miként nőtt Vukasovics keblében az erő, miként magasult az isteni szikra a mint a tengerhez közelebb állott. A Luiza-út mindenütt felséges, mindenütt szép, minden magyar vétkezik, a kinek tehetségében van, s Horvátországba csak a végett is nem utazik, hogy a Luiza-utat meglássa. Ez a magyar birodalom legfelségesebb műve! semmit sem mutathatunk fel, a mi ezzel csak a távolról is mérkőzhetnék! A Luiza-út oly óriási mű, melyet méltán számíthatunk Európa büszkeségei, az emberész nagyszerű teremtményei közé. 18 mértföldnyi irtózatos hegyláncz, melyen keresztül közel 3000 lábnyi magasságig emelkedik a gyönyörű Luiza-út, amott mértföldeken átnyúló galeriákkal támogatott völgy meredek partján; s az út mindenütt, mint kődeszka nemcsak jó, hanem a fényüzésig szép, roppant kanyarulatokban kigyózik a tenger felé, s rajta, e szörnyű emelkedettségen, lengő könnyűséggel robog a kocsi. A római legdicsőbb korszakhoz méltó nagyszerű mű, melyet egykoron romjaiban is bámulni jövend messze távolból a régiség-búvár, míg most a magyarnak 9/10 része sohasem látta. És mégis! az ember szemlátomást veszi észre, e mindenütt gyönyörü úton, mennyivel magasabb lelki erő hevíté Vukasovics keblét, midőn a tenger közelében véste be a kő puszta szirtjeibe prometheuszi lángeszének merész bélyegét; mint akkor, midőn a tengertől távolabb dolgozott. Imitt kitért az akadályok előtt, amott, csaknem mondhatnám, kedvtelve kereste fel, miglen a tengernek tőszomszédjában, a Porto ungariconál úgy tünik fel a bámuló utas előtt emlékezete, mint egy óriásé a titánok mesés korából, kik vakmerő kezekkel Ossát Pelionra halmozák.
»A völgyben ülő gyáva kor, határa szűk köréből őse saslakára – szédeleg ha néha felpillant« dallá felejthetlen Kölcseynk. Miként a völgyek szédelgősei szeretnek vasuttársaságunknak az által tenni akadályokat, hogy a nemzet fülébe lehetetlenségről sivítnak: úgy midőn Vukasovics is nagyszerű művét vonalozá: lehetetlen! lehetetlen!! kiálták a völgyesek. A nép szájában még ma is él a szó, melyet Vukasovics felelt a kétkedőknek: »Pénzzel s primorczaimmal lehetetlenséget nem ismerek.* E szót Vukasovics szájába a tenger lelkesítő ereje adá.
Grimorcz = tengermelléki lakos.
És az új kor új szükségeket teremtett. Nekünk Fiuméhoz vasut kell!! e határozatban hazánk jövendőjének egyik kulcsa rejlik, és ha e nemzet minket el nem hágy, a vasut meglesz, s benne egy oly mű leend alkotva, melyhez hasonlót e büszke világ nem sokat mutat, mely a magyar névnek dicsőséget vívand ki, minőről addig alig álmodánk.
Magyar és hazafi, ki a Luiza-utat látta, s a magyar tenger szemléletén keble felmelegült, érezni fogja a kimondhatlan érdeket, mely ez ügyhöz csatolva van, s nem fogja tőlünk megvonni pártfogását.
Tengerhez magyar! el a tengerhez!!
