Kamatbiztosítási rendszer.*
Kamatbiztosítási rendszer.*
Az 1846-ik évi »Hetilap« 7-ik számából. K. F.
Közlekedési eszközök czélja: járkelést, levelezést, forgalmat, kereskedést előmozdítani. Ezeknek gyorssá olcsóvá biztossá tétele nélkül, különben legdúsabb országban is a közjólét, sőt a szellemi kifejlődés is, lehetetlen.
Ebből azon axioma következik, hogy a közlekedési eszközöket nem csak nem kellene pénzjövedelmi forrásnak tekinteni, sőt nem is volna szabad jövedelmet hozniok, elannyira, hogy ha valamely közlekedési eszköz, például vasut, jövedelmet hoz, a státusnak az áll érdekében, hogy az útivám mindaddig leszállíttassék, míg az útfentartás költségeinek fedezésén felül, semmit sem jövedelmez, mert az ekként eszközlött közlekedési olcsóság közvetve sokkal több, s nagyobb hasznot áraszt az országra, mint a legbővebb jövedelem, melyet a közlekedést drágító útivámból kaphatott volna.
E nézetből ismét az következik, hogy minden státus hibáz, mely a közlekedési eszközöket akár egyenes jövedelemforrásnak tekinti, akár pedig speculatió, s financialis vállalat tárgyává teszi.
Következőleg a státusnak magának kell a közlekedési eszközöket előteremtenie, s nem kell azoknak létesítését magánvállalkozókra bíznia; mert ezek természetesen nyereségre számítanak, jövedelmet kivánnak befektetett tőkéik után, érdekök tehát a státus érdekével egyenes ellentétben áll, mely státus-érdek más nem lehet, mint az, hogy a közlekedés minél könnyebb, minél gyorsabb, minél biztosabb, s minél olcsóbb legyen.
Én hát mindig szerencsétlenségnek tartottam, s fogom tartani, ha valamely státus vagy nem tud, vagy nem akar azon cselekvőségre emelkedni, hogy a közlekedési eszközöket maga létesítse, s ha magánnyerészkedő vállalkozástól várja, mit önmagának kellene tennie.
Ezen tant hirdeti a B. P. Hiradó. És ezen tanban igaza volna, ha azon méltánytalansággal nem kötné össze, hogy tanját csaknem mindig és állandóan a fiumei vasuttársaság ellen intézett felszólításaihoz csatolja. Ez pedig méltánytalanság, mert én, kinek a fiumei vasut körüli agitatióban s cselelevésben is ekkorig – mondhatnám – legtöbb részem volt, e tant, hogy t. i. a státus építse a vasutakat, ugyanezen okokkal, melyeket fent előhordék, sokkal előbb folytonosan hirdetém, mielőtt isten a magyar nemzetet jó kedvében (!) a B. P. Hiradóval megajándékozá, sőt azon folyamodásban is, melyet a fiumei vasut-vállalkozók részéről, az ország Rendeinek az illető országos választmány útján benyujtottunk; ép akkor, midőn a vállalkozó társaság számára engedélyezésért folyamodánk, legfőbb kérésünk mindig az vala, hogy az ország maga építse a fiumei vasutat.
Érdekünkben áll a közvéleményt meggyőzni, hogy a vukovár–fiumei vasuttársaság mindig a legloyalisabb téren állt, s azért megbocsát a nyájas olvasó, ha az említett engedélyezési folyamodásból nehány sort idézek.
»Alulírottak – így szól a folyamodás – azon esetre, ha a Duna–fiumei vasut országos költségen nem építetnék, annak felépítése iránti egyezkedésre legalázatosabban ajánlkozunk. Azonban híven a czélhoz és irányhoz, mely küldőinket lelkesíti, ezuttal sem mulaszthatjuk el a n. m. országos választmány előtt mindenek felett az iránt esedezni, hogy ezen vasutnak egyenesen országos költségeni építésére, bölcsesége szerint sikeres módokat találni, s azt az ország Rendeinek hathatósan ajánlani méltóztassék; mert nem kétségeskedünk abbeli meggyőződésünket nyiltan bevallani, hogy az ily nagyszerü vállalat magány-merénylet útjáni létesítéséhez szükséges tőkepénz csak a pénzláb európai conjuncturáitól, s honunk köztudomásu hitelállapotjától korlátozott feltételek mellett levén kiállítható, magány-vállalkozók soha és semmi esetben nem nyujthatnak a közönségnek, közlekedési olcsóság tekintetében egészen oly alacsony feltételeket, mint a státus nyujthat, mely a közlekedési eszközöket egyenes jövedelemforrásnak is tekinteni nem kénytelen, s áldozatainak, ha ugyan áldozatnak tekinthető, mi a közjóra történik, bő jutalmát aratja azon körülményben, hogy a kereskedést felvirágoztatá, s általa az ország közjólétét eszközlötte«.
»Ismételjük pedig ezen alázatos esedezésünket annyival inkább, minél bizonyosabban meg vagyunk győződve, hogy a nemzeti akarat még azon esetben is találhat módokat ezen közhasznu vállalatnak országos erőveli létesítésére, ha a státuskölcsön eszméje idegenkedésre találna, mert a biztos alappal fedezett hitellevelek, vagy pedig a kamatbiztosított vasutrészvényeknek egyenesen az ország általi kibocsátása, mely a köz- s magányvállalkozás fényoldalait egyesíti, mindkettőnek árnyékoldalait pedig a lehető legkisebb fokra szállítja, több más módok között kiviteli eszközül önként ajánlkozik stb.«
Igy nyilatkoznak az ország Rendei előtt, s ugyanakkor, azt, ha az ország magára nem vállalná a fiumei vasut építését, szerencsétlenségnek nyilatkoztattuk: így valánk s vagyunk e tárgyban mindig lelkesülve; azt gondoljuk tehát, a B. P. Hiradó nem méltányosan cselekszik, midőn a státus általi vasutépítés tanát, mely a mi tanunk is, némely külföldi magányvállalkozók zsebelő botrányaival hozva logicai kapcsolatba, épen a fiumei vasat-társaság elleni kikelésekre szereti felhasználni, épen mi ellenünk, kiknek azon meggyőződés, hogy a fiumei vasutra az országnak mulhatlan szüksége van, szívvérünkkel összeforrván, minden tehetségünkben állót elköveténk, hogy az ország azt maga építse, s csak azon szerencsétlenség miatt vevőnk vállainkra a nagyszerü vállalat létesítésének óriási munkáját, mivel adómentesítési s kölcsönforgalmi szomoru viszonyaink mellett, nem volt s nincs legkisebb kilátásunk is, hogy az ország saját erejével vasutépítésekbe már ereszkedjék. Eljövend kétségtelenül ezen cselekvésnek ideje. Istenünk adja, hogy közel legyen, de most nem volt s nincs reá kilátásunk, a fiumei vasat körül pedig a késedelem halálos csapás. Vállalkozónk tehát, de mint a társaság képviselője, azt hiszem, egy társam s megbízóm sem fog meghazudtolni, midőn ujolag s most is kijelentem, hogy bár volna országgyűlésünk, s bár vállalnák ma el a vasutépítést az ország Rendei, mi a legnagyobb szerencsének tartanók a törvény iránti bizodalommal tett költségeink megtérít se mellett visszaléphetni, s »Isten téged áldunk«-at mondandunk, hogy reánk szükség nincsen. De ha egyszer mélyebben s mélyebben bonyolódánk a költségekbe, társaságunk többé így nem nyilatkozhatnék, az természetes.
Ily társaságot tehát, azt gondoljuk, egy kis méltányosság még a B. P. Hiradótól is megilletné.
Azonban a tan igaz, hogy a vasutakat a státusnak kellene építeni; s baj, kár, hiba és szerencsétlenség, ha nem ő építi. Ezt hisszük, valljuk és elismerjük.
Szokták ugyan ellenvetni, hogy a státus mindig drágábban épít, mint magánosok. Okulni kell mások hibáin, s úgy kell intézkedni, hogy ne építsen drágábban. És elvégre ha úgy volna is! ez csakugyan ezernyi ezerszer kisebb baj, hiba, és szerencsétlenség, mintha speculativus vállalkozásra bízván az építést, a közlekedést megdrágítja.
Ámde ha csakugyan nem akar a státus építeni, mi a kisebb rossz? s mire kell ily esetben a státusnak gondoskodását intéznie?
Kettőre véleményem szerint: egyik az, hogy a magányosok által épített vasutat, mihamarabb visszakapja saját rendelkezése alá, saját birtokába, másik az, hogy addig is, míg magánvállalkozók birtokában leend, az útvám rajta minél olcsóbb legyen.
Mert kérdem én, mi jobb: az-e, ha a közlekedési eszközök hosszabb, vagy ha rövidebb ideig vannak elvonva a státus rendelkezési hatalma alul? az-e, ha drágább, vagy ha olcsóbb rajtuk időközben is az útivám? Azt hiszem, a felelet nagyon könnyü.
Már most vegyünk egy vállalkozó társaságot, melynek vasut-vállalatba fektetendő roppant tőkéjétől a kamatláb szerinti legkisebb jövedelmet sem biztosítja a státus; mit fog ezen társaság tenni? mi által igyekezendik a jövedelem bizonytalanságának veszélyét ellensulyozni? Természetesen azáltal, hogy minél több évet köt ki magának a vasut birtokára, s a lehető legjobb útvám szabályzatot, s lehető legszabadabb kezet igyekezendik magának kieszközölni.
Ellenben, vegyünk egy másik társaságot, melynek a kamatláb szerinti legkisebb jövedelmet a státus biztosította, ez a veszteség veszélyének nincsen kitéve, nyereségre pedig kilátása van, tehát igen természetes, hogy kevesebb évre szorított tulajdoni joggal is beéri, olcsóbb vámszabályzatot is elfogad; s méltányos ellenőrködéstől sem vonakszik.
Melyik rendszer jobb hát? Első esetben az útvám drágább, s az útróli szabad rendelkezés hosszabb időre ki van a státus kezéből véve; második esetben az útvám olcsóbb, az útróli szabad rendelkezés jogát a státus hamarabb visszakapja, s időközben is több befolyással lehet a szabályzat mérsékletére, mert garanciája viszonzásául szabhat maximumot, meddig ha felhág a nyereség, az útivám leszállítassék. Melyik jobb, nyájas olvasó?
A B. P. Hiradó azt mondja, hogy az első jobb – ez a kamatbiztosítás nélküli rendszer; én azt mondom, hogy a második jobb – s ez a kamatbiztosítási rendszer. Én nyugton várom a józan ész s a közvélemény ítéletét.
Itt van például a budapesti láncz-hid vállalat. Báró Sina és társai kamatbiztosítás nélkül építik. A vámtarifa, melyet az ország elfogadott, bizony elég magas; és ha jól emlékszem, 85 és 87 esztendő van kikötve a vállalkozó társaság tulajdonául. Közel egy századra lemondott a státus tulajdoni, tehát szabad rendelkezési jogáról. Tegyük fel, hogy a státus a 3-ik, 4-ik s 5-ik percentet garantirozta volna báró Sinának, ugyan, kérdem, nem örömestebb elfogadott volna-e a báró alacsonyabb tarifát, s 85 helyett 65 vagy tán 60 esztendőt? Én azt hiszem, igen. S most kérdem mi volna jobb a státusra? A B. P. Hiradó azt mondja, hogy az első; én azt mondom, hogy a második. Itéljen a józan közvélemény.
Igaz, nem tagadom én, hogy a kamatbiztosítás a vállalkozónak nagy jótétemény; mert a macao-játékosokat kivéve, minden ember örömestebb adja pénzét oly vállalatba, melynél egy bizonyos jövedelem garantirozva, azon felüli nyereségre pedig még kilátás van, mint olyanra, hol nagyobb nyereség is lehetséges, de egy fillér sem bizonyos. Ez tisztán áll. S azért mi is a fiumei vasutnál bizony kérendjük a kamatbiztosítást, mikint azt az ország Rendei, a mult országgyűlésen megajánlották. Ám de ebből nem következik, hogy ez rosszabb rendszer a másiknál, mert a státus nem lesz oly kába, hogy ezen jótéteményt ingyen adja, s érte cserébe más jövedelmet ne követeljen. Do ut des, adok, hogy adj, így szól a leczke. Biztosítok kamatot: de szabok olcsóbb tarifát, és rövidebb idő alatt visszakövetelem a vasutat saját országos tulajdonomul.
Ily nemű adok, hogy adj szerződéseknek utolsó elemzésben a politicai számtan határoz; ha oly nagy a kamatbiztosítási veszély és áldozat, hogy vele a kevesebb esztendő és útvám-olcsítás státus-haszonban fel nem ér: úgy kábaság volna biztosítani, ha ellenben a kevesebb esztendő és útvám-olcsítás oly beneficium a státusra, mely felér a kamatbiztosítás veszélyével, akkor azt hiszem, hiba volna nem biztosítani. Ez az én nézetem a dologról. Hogy a fiumei vasut kitünőleg ezen második eset alá tartozik, azt sokszor megmutattuk, s megmutatandjuk még ujólag is. Legközelebb, midőn e tárgyról szólandunk, még thesisünket tovább viendjük, s meg hisszük mutathatni, hogy a kamatbiztosítás általi vasutépíttetés egyenesen a státus általi vasutápítésnek egy neme, s pedig oly neme, mely financziális tekintetben legrosszabb esetben is, olcsóbb, mintha kölcsön venne pénzt, s azon építené. Ily kérdések fölött vitatkozzék a B. P. Hiradó, ha hivatva érzi magát; világosítjuk fel a dolgot, minden oldalról; hadd legyen a nemzet úgy, mint a legjobb, de ne gázoljon becsületes jellemű társaságunk hitelében; ne gyanusítson, ne kisebbítsen, ne kényszerítsen oly visszatorlásokra, minőre mult számunkban a sértett becsület érzetében kényszerítve valánk.
