A »Hungaria« szerkesztőségének
A »Hungaria« szerkesztőségének
22. Via dei Mille. Turin, 1888. február 29.
Tisztelt Uram!*
* A New-Yorkban megjelenő »Hungaria« czímü újság akkori szerkesztőjének szól. K. F.
Mult január 19-kéről keltezett levelében hozzám intézett azon kérdésére, hogy vajjon Rózsafy Mátyás úr volt-e titkárom vagy sem? nemmel felelek. A Rózsafy név azt a bizonytalan sejtelmet kelti fel bennem, mintha ez a név nem volna előttem ismeretlen, de idő és viszontagságok annyira megviselték emlékezőtehetségemet, különösen a nevekre nézve, hogy teljességgel nem birok visszaemlékezni, vajjon csak hallomás után tünik-e fel előttem ez a név ismeretesnek, vagy pedig valamely előfordulhatott viszony vagy érintkezés folytán, melyre azonban természetesen nem emlékszem, hanem azt bizonyosan mondhatom, hogy Rózsafy nevü titkárom, soha sem volt. Egykoron az én állítólagos titkáraim és hadsegédeim oly sűrün tüntek fel, mint a falevél Valomonocában, a hajdani magyar menekültek közt, sőt még olyanok közt is, kik magyar menekülteknek adták ki magukat, noha nemcsak azok nem, de még csak magyarok sem voltak; pedig bizony az én valódi titkáraim s hadsegédeim összes száma még annyira sem ment, mint a mennyi kézújjam van. Hja, mert volt idő, midőn ezt a minősítést módul lehetett itt-ott felhasználni, azon rokonszenv kizsákmányolására, melylyel a szabadságszerető népek a magyar ügy iránt viseltettek; de az idő rég elmult, most már nincs rokonszenv a magyar ügy iránt, és nem is lehet, mert hiszen már »magyar ügy« a 48–49-ki honvédelmi harcz értelmében nincs, kitörölte azt maga a magyar nemzet a függőben levő ügyek lajstromából a ki-, vagyis inkább elalkuvás által; hát bizony most már annak a titkársági czímnek nincs értéke a világnak semmiféle piaczán, és én valóban csodálkozom, hogy ez a minősítési kérdés valahol még előfordulhat; de minthogy előfordul nem szeretném, ha az Ön kérdésére adott válaszom Rózsafy úr valamely hátrányára polemice felhasználtatnék, minthogy önmaga, oda nyilatkozik, hogy az a bizonyos úr azt nem állítja, hogy titkárom volt s mindössze is csak az a körülmény forog fenn, hogy ő eddig nem czáfolta meg ezt a minősítési hirt, melyet, a mint levelében Ön állítja, »túlbuzgó barátai ország-világnak hirdetnek«. Nagyon kicsi lehet az »ország-világ«, s én a meg nem czáfolást nem itelhetem tisztességtelen eljárásnak, mert a megczáfolást nem tarthatom kötelességemnek. Boldog isten! mennyi pletykát költöttek, hirdettek az emberek énfelőlem, s én bizony nevetséges dolognak tartanám, ha valaki azt nekem kötelességmulasztásul róná fel, hogy a felőlem mások által terjesztett hireket meg nem czáfoltam. Amerikába kivándorlott oly magyarnak irván, ki a Helfy-körnek elnöke, tehát a függetlenségi pártnak egyik kiválóbb tagja volt, nem zárhatom be levelemet, a nélkül hogy ki ne jelenteném, miként engem az újabbkoru tömeges s a magyarságra is kiterjedő kivándorlás hazámból Amerikába mondhatlanul aggaszt és mélyen elszomorít. Nem politikai kényszerüségü menekülés, hanem hazát cserélő kivándorlás forog fenn. Aggasztó dolog ez, mert kórjel, mely arra mutat, hogy szegény magyar hazám már nemcsak politikailag, hanem közgazdászatilag is súlyosan beteg, de mélyen elszomorító is, mert meggondolva, hogy mennyi ellenség tör a maroknyi magyarságra, úgy hazáján kívül mint belül is, lehetetlen valódi nemzeti szerencsétlenségnek nem itélnem, hogy a szülőföld szeretete már sem nem eléggé általános, sem nem eléggé erős abban a boldogtalan országban, visszatartani a magyarságot attól, hogy maga magát kivándorlásokkal gyöngítse. Tudom, hogy Önök ott Amerikában iparkodnak a kivándorlott magyarok magyarságát az elmulástól megóvni, s annak lehet, lesz annyi hatása, hogy a magyar kivándorló magyar marad, s az maradhat az is, a kit magyar apának magyar anya szült Amerikában, mert az anyai kéz nyoma, az anyai nevelés bélyege kitörölhetetlen, de nemzedékről nemzedékre a kivándorolt magyarok magyarsága csak úgy lehetne Amerikában fentartható, ha vagy tömegekben együtt lakva magyar községeket alkotnának, vagy pedig magyarságuk (a mitől isten őrizzen) új meg új kivándorlások által folyton felfrissítetnék. E nélkül az amerikai magyarság az idegen anya, idegen környezet nyelvébe, jellemébe, szokásaiba a második nemzedéknél is beleolvad. Számos levelet kaptam én Amerikából, egykori magyar menekülteknek amerikai anyától született fiaitól, a kiken annyira nincs már semmi nyoma magyar származásuknak, hogy még apjoktól öröklött magyar családi nevüket – sem tudják, a nevetségig eltorzítják. – S még ha mindez nem volna így, annyi bizonyos, hogy a magyar hazából állandóul kivándorlottak a magyar hazára nézve elvesztek.
Pedig hejh’ a magyarság méhköpüje nem oly túltömött ott abban a hazában, a melyen kívül (a mint költő meg irá) a nagy világon nincsen számára hely, hogy még rajokat is bocsáthasson ki. Nagyon szomoru tünemény ez az elrajzás, valódi nemzeti szerencsétlenség.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
