Thallóczy Lajosnak

Teljes szövegű keresés

Thallóczy Lajosnak
Collegno (al Baraccone), 1877. október 29.
Tisztelt Uram!*
Thallóczy Lajos, a Magyar Történelmi Társulat segédtitkárának. K. F.
Ön szives volt, nekem a »Századok« folyó évi négy első füzetét megküldeni. Becses kisérő levelének tartalma szükségessé tette, hogy, mielőtt válaszolnék, a küldött füzeteket elolvassam. Engem emlékezőtehetségem gyarlósága arra kényszerít, hogy tudományos olvasmányaimban bizonyos rendet tartsak, s egy tárgyra összpontosított figyelmemet különböző irányba kapkodással ne zavarjam. – Az utóbbi hónapokban egy nehéz, bonyolult tárgygyal, a természeti erők egysége új elméletének tanulmányozásával voltam elfoglalva. Ez nem engedte meg, hogy a »Századok« átküldött füzeteit hamarább átolvassam. Most már átolvastam, s köszönetet mondva Önnek szives figyelméért, becses levelére válaszolhatok.
1. Igaza van Önnek, hogy én a természettudományok mívelésére kiváló fontosságot helyezek, de ez nem annyit teszen, hogy a történelmi tanulmányok becsét s fontosságát kicsinylem. Egyik egy, másik más irányban hat közre a nemzetélet fentartásához, s mind a két iránybani tevékenység nélkülözhetlen a nemzettest egészségére. – Különös is volna, ha éppen én kicsinyleném a történelmi tanulmányok becsét, éppen én, kit a kötelességérzet hajlamaim ellenére egy hosszu életen át arra kárhoztatott, hogy politikával foglalkozzam. A kik ezzel foglalkoznak, kell, hogy minden lépten-nyomon a történelemtől kérjenek tanácsot, mert bár – fájdalom – igazat kell Önnek adnom, hogy nemzet aligha tanult valaha a történelemből, de azért az is igaz, hogy ez mindig kérlelhetlenül kivivja a maga logikáját a nemzeteknek vagy életükben, vagy halálukkal. A ki politikával foglalkozik s azon »lux veritatis« fényével nem ismerős, mely a történelemből világít, jobb, ha politika helyett kőmívességre adja magát, mint a franczia szólásmód szól.
Aztán én az emberiséget – képletileg szólva szerves testnek szeretem tekinteni, melynek szervei a nemzetek. A törvény itt is az, a mi általában a természetben. Nem egység, hanem összhangzás a különféleségekben. Ezeknek észlelése s az összhangzás kapcsolatának kutatása egyike a legháladatosabb feladatoknak; melyeket az emberiség magának kitüzhet a progressivitás érdekében. S e feladat a történészé. Nem a chronistáé, hanem a történészé. A kettő nem egy. Amaz csak az anyaghordó napszámos. Emez építész. De nemzetek kettős organismusok. Nemcsak az emberiség organikus tagjai, hanem collectiv egyéniségek is. Ez utóbbi minőségben semmi sem lehet reájok fontosabb, mint az önismeret. Ennek kutfeje a történelem. Ez – ha szabad magamat így kifejeznem – a nemzetegyén psychologiája. Ez egy szó eléggé jelzi, mennyire fontosnak tartom a történelmet. Növeli e fontosságot az, hogy a »nemzet« egyenesen történelmi productum. – Faj nemzetiséget alkothat. Nemzetet csak a történelem. Nemzet államgeographiai társadalom, mely csak történelmileg születhetik, történelmében él, s történelmével kapja és birja létjogát.
A természettudomány fontossága más eszmerend körébe tartozik. Az egyenmü polgáriasodás áramlatának sodrába tartozó nemzeteknek van egy közös életük is, melylyel szemben – nagy vágásokban értve a viszonyt – egyes nemzetek olyformán állanak, mint a nemzet egyes osztályai a nemzethez. Nem vonhatjuk ki magunkat igen súlyos hátrányok nélkül a közös élet vérkeringésének befolyása alól. A nyugati római birodalom szerte dőlt romjain született új európai társadalom fejlődésének van egy országutja, melynek irányát az alkotó anyagszerek jelölték ki; s a ki a történelem világánál kutatja a társadalmi előhaladás ama korszakos mozzanatait, melyek mint megannyi mértföldjelzők állanak amaz országuton; úgy fogja találni, hogy az egynemü polgáriasodás keretébe tartozó nemzetek közös életében, korszakonkint, még pedig bámulatosan logikus rendben, egy-egy uralkodó eszmeáramlat tünik fel, mely a kor tevékenységének irányt szab. Ennek befolyása alól nem lehet magát kivonnia egy nemzetnek sem. Vagy meg kell neki hódolnia, vagy elsepertetik általa. S a létért küzdelem nagy versenyében mindig azon nemzeteké az előny, melyek a kor irányával magukat legjobban azonosítják. Korunk vezéreszméje: a természet erőit, törvényeik felismerésének segítségével, az emberi jólét szolgálatába szegődtetni. E vezéreszme a multnak némely más mértföldjelzőitől annyiban különbözik, hogy itt elkésni a térfoglalásban veszélylyel jár. A létért küzdelem nagy versenye az elmaradozót nyomoruságra kárhoztatja. Ezért tulajdonítok én a természettudományok mívelésének kiváló fontosságot korunkban.
Hanem van benső összefüggés e közt s a történelmi tér mívelése közt. A természettudományi ismereteknek, miszerint a nemzetre nézve gyümölcsözőkké válhassanak, a nemzet gyakorlati életébe kell átmenniök, s hogy átmehessenek, nemzeties irányban kell míveltetniök, különben nem assimilálódnak a nemzet életével. Erre sokat tehet a történész, ha feleleveníti a hagyományok emlékezetét, melyek kapcsot képezhetnek korunk vezéreszméje s a nemzeti genius sugallatai közt a mult időkben. – Helyünket, melyet az európai társadalomban mint annak integrans része történelmünkkel elfoglaltunk, csak úgy tarthatjuk meg, ha a kor vezéreszméje által kijelölt tevékenység ojtvány ágát, történelmi fejleményü nemzeti jellemünk élő fájába ojtjuk. Ez élő fa ápolása az Önök hivatása, az ojtvány gondozása a természettudósoké. Üdvözlöm mindkettőjüket hivatásuk körében.
2. Nagyon helyes, hogy a magyar történelmi társulat az anyaggyüjtést tekinti főfeladatnak. Sok rejtett bányakincs vár még e részben kiaknázásra, mely nemcsak homályt oszlathat és sok tévedéseket rectifikálhat, hanem az események logikájára is világot vethet, a mi nélkül pedig lehet annalisokat összeférczelni s azokat subjectiv hajlamok szerint kiszinezni, de történelmet irni, bizony bajosan.
Hanem kivánatos, hogy a kutfők megválasztásánál ne hiányozzék az ítészi discretio.
E megjegyzésre azon könyvismertetés indított, melyet a »Századok« ez idei III. füzetében Hunfalvy Pál úr adott Jalava (Almberg) finn iró »Magyarország és népei« czímü munkájáról.
Jalava e munkája egyik részében egy előttem teljesen ismeretlen könyvet használt kutfőnek, melynek czíme: »Ludwig Kossuth’s gesammelte Werke, deutsch von Zerffy, Privatsecretär desselben. Leipzig, 1850.« S e kutfő után indulva a finnekről s a köztük s a magyarok közt fenforogható fajrokonság felől velem bámulatos ostobaságokat és pimasz gorombaságokat mondat.
Zerffy, kivel én alig találkoztam egyszer vagy kétszernél többet ez életben, egyenesen hazudott, ha magát Privatsecretäremnek adta ki. Soha sem volt titkárom, sem semmim. Könyvét, miként idézve látom, 1850-ben bocsátotta közre, tehát akkor, midőn én török földön voltam internálva. Alkalmasint azt hitte, hogy én úgy is oda veszek, hát bizton tűzhet ki hamis zászlót s faraghat nevemmel magának irodalmi üzlettőkét, az nekem nem jut tudomásomra.
Nem vesztem oda, de biz’ azért csak most, 27 év mulva, Önnek küldeményéből jut tudomásomra, hogy nekem »Werke«-im vannak (ez igen váratlan újság előttem, ha csak az egykori »Pesti Hirlap« szerkesztése azzá nem bérmáltatik), s hogy az én »Werke«-imet azon megszámlálhatlan spurius titkáraim egyike, kik titkáraim soha sem voltak, összegyüjtötte – németül.
Mi mindent bocsátott szélnek Zerffy nevemben? s van-e azok közt valami, mit magaménak elismerhetnék? nem tudhatom; mert könyvét soha sem láttam; hanem azt mondhatom, hogy én a finnekről s a magyarok fajrokonságáról soha egy betüt sem irtam; bajos is volt volna irnom, miután nekem e fajrokonsági kérdésről még csak véleményem sincs. Soha sem foglalatoskodtam vele. Egészen kívül esik azon gyakorlatias szemponton, mely engem történelmi tanulmányaimban vezetni szokott. Azt sem mondhatom, hogy a finneknek akár morphologiája, akár kulturtörténelme valaha specialis tanulmányaim közé tartozott volna, egyet-mást mégis csak tudok felőlük is, multjokról is, jelenökről is, s a mit róluk tudok, az merőben ellenkezik testi, lelki tulajdonaiknak, alakjuknak, jellemüknek azon szintoly ostoba és sértő leirásától, melyet Zerffy az én nyakamba varr.
Én Zerffy eme productumát határozott koholmánynak nyilatkoztatom.
Hogy a finn utazó ezt a koholmányt hiteles kutfőnek vette, azon, tekintve a körülményeket, nem csodálkozom, de hogy egy Hunfalvy, a ki magyar is, kortársunk is, a tudományos képzettségü történetbuvár hirében is áll, egy ily hitvány paripának nyergelve oly hadonán nekem ront, mint a mikép tenni nem átalja, már, kérem, az mégis csak furcsa dolog.
Nem elég, hogy a tudós akadémikusnak még csak eszébe sem jut egy oly kutfő hitelessége felől kételkedni, mely, tekintve mégis csak nem egészen ismeretlen egyéniségemet, határtalan pöffeszkedő, durva bárgyuságaival a »falsum« bélyegét oly kiáltólag magán hordja; nem elég, hogy ő e falsumot borura-derüre Kossuth könyvének decretálja, hanem »vetera dum extollit, recentium incuriosus« finn rokonsági hevében a történész kötelességeiről annyira megfeledkezik, hogy engem e spurius kutfő bárgyuságainak alapján amúgy ex cathedra a »népszerü előitéleteknek hódolás szokásá«-val vádol, már hogy engem, éppen engem, a kiről tán mégis csak tudni kellene egy contemporaneus magyar történetbuvárnak, hogy egész nyilvános életem az úgy népszerü mint népszerütlen előitéletek elleni küzdelemben resummálódik. Aztán akármi véleménynyel is legyen felőlem Hunfalvy úr, az mégis csak furcsa felfogásra mutat nemzetünk itélő tehetsége felől, hogy az egy oly ember által hagyhatta magát történelmi fejlődése egyik legnevezetesebb korszakában, nemzeti léte egyik legcritikusabb válságában vezéreltetni, a kit a tudós Hunfalvy appreciatiója szerint az isten kegyelme még csak egy szemernyi közönséges józan észszel sem áldott meg. Igen, mert józan eszü emberről azt mégis csak bajos feltenni, hogy faját »minden lehető testi és lelki szépséggel« felcziczomázni képes legyen, ellenben az európai civilisatio keretéhez tartozó bármély nemzetet amúgy en bloc »hitvány ravaszoknak, csalóknak, testi és lelki tulajdonságaira nézve az emberiség legalsóbb fokán állónak« bélyegezhessen; – hogy a fajrokonságot akármely nemzettel a világon saját fajára nézve lealázónak tarthassa, holott az emberiségnek az őskori lemuroktól leszármazását sem lehet józan észszel lealázónak tartani, vagy éppen annyira menjen az esztelenségben, hogy a »finn rokonsági kérdést (uram bocsáss!) habsburgi cselszövénynek« legyen képes nyilatkoztatni.
Hunfalvy úr egy cseppet sem kétségeskedik mindezen eszeveszettségeket rovásomra irni. Pedig ő tudós férfiu – történelmi buvár! »C’est ainsi qu’on écrit l’histoire.« – Igazán nagyszerü!! Elképzelhetem, minő discretióval jár el a régi kutfők megválasztásánál, midőn saját korának tegnapját ily jól ismeri.
Azonban, ha csak saját magamról volna szó, bizony nem hivtam volna fel Ön figyelmét, Uram! e Don Quixottei szélmalomharczra. – A tragikus humor nagy mesterének, Shakespearenek egyik bölcs bohócza ezt a kérdést veti fel: »tud-e valamit kedden a dicsőségről az, a ki hétfőn meghalt?« Én ezt a bohóczot nagy philosophusnak tartom. S mert az én hétfőm már nagyon közel lehet, tehát reputatióknak hasznát nem vehetem, a kedd pedig gondjaimon kívül esik; hát biz’ engem az, hogy mi véleménynyel vannak vagy lesznek felőlem az emberek, egyáltalában nem érdekel. De itt nem rólam van szó. Itt az elégtétel erkölcsi kötelessége forog fenn a finn nemzet iránt, mely az Almberg könyve által saját nyelvén tudomására hozott otrombaságok által nemzeti önérzetében magát méltán sértve érezheti. Én a finnekkel semmi összeköttetésben nem vagyok. Hunfalvy, azt hiszem, van. Le fog Ön kötelezni, Uram! ha nyilatkozatom közlésével neki alkalmat nyujt, hogy a dolgot ott is a »Századok«-ban pár szóval rendbe hozza. Nincs őt szerencsém ismerni, de nem kételkedem, hogy ezt loyalitási tartozásnak tekintendi.
Különben szolgáljon az tanuságul, hogy a kutfők megválasztásánál discretióval kell eljárni.
3. Magam is vettem észre, hogy hazánk nem magyar lakosainak köréből ugyancsak merész históriai ferdítések kerülnek elé. Ezeknek megczáfolása Önöknek hivatásához tartozik. Hanem azt nem gondolom, hogy ilynemü ferdítések a magyar állam aláásását eredményezhetnék. Ezek nem ölik meg a magyar államot, azt csak maga a magyar ölheti meg. Nemzet csak öngyilkossággal halhat meg. S az öngyilkosságnak leghalálosabb neme az, ha a nemzet, a helyett hogy állami léte történelmi feltételeihez rendíthetlenül ragaszkodva, történelmi fejleményü jellemét s egyéniségü typusát, mely egész multján végig vonul, gondosan megőrizné, egész multját, melyben életgyökerei állanak, kirugja lába alól s idegen érdekek siklójára helyezkedik, melyen sorsának mestere többé nem lehet. Félek, ezen a siklón csuszunk, s bizony rohamosan. Ettől féltem én a magyar államot (ha ugyan még van), nem ama ferdítésektől. – Az ugyan meglehet, hogy oly catastropha vár reánk, mely hazánkat történelmi typusából kivetkőztetve ama ferdítések áhításaival részben legalább össze fog esni, de ha ez megtörténik, oka az lesz, hogy a nemzetünk sorsát intéző körök nem tanultak a történelemből, s nem magyar politikát csinálnak. Ez ássa alá a magyar állam jövőjét s nem ama ferdítések. A magyarnak bizony becsületére válik, hogy Európában foglalván helyet, az európai államélet feltételeihez alkalmazkodni tudott, de alkalmazkodott a nélkül, hogy saját eredeti jellemtypusát elvesztené, melynek bélyegét államalakító intézményeire reá nyomta. Ama népcsoportok (mert csak ilyenek voltak, nem nemzetek), melyeket őseink helyben találtak, bármi tulajdonokkal birtak volna is, különben nem voltak képesek az új államalakulásra saját egyéniségük typusát reányomni; fajunk ezt megtette, magát államgeographiai fogalommá emelte: magyar typussal iktatta be hazánkat az európai államok sorába; s jó mint balszerencse közt ily typusu állását egy ezredéven át fel is tartotta. Ez egy konkrét tény, melyet semmi ferdítésekkel nem lehet eldisputálni. Erős vára is volna e tény a jövendőnek, ha történelmi multunkat önmagunk meg nem tagadnók.
4. Fraknói Vilmos úr »Martinovics«-a reám, megvallom, kellemetlenül hatott. Hiszen ha az valóban oly jellemü ember volt mint a minőnek Fraknói festi, azt kellene róla mondanunk, hogy a szó teljes értelmében egy haszontalan, komisz ember volt. Ily szabásu emberek nem emelkedhetnek az eszmemartyrság magaslatáig; ez psychologiai lehetetlenség; vagy ha véletlenül eszme-martyrokká erőszakoltatnak, nem halnak úgy meg, mint a miként Martinovics meghalt. – Atyám mint fiatal ember jelen volt Martinovics dessecratiójánál Budán, s még öreg korában is meghatottan emlékezett vissza a jelenetre, mily megvetéssel mosolyodott el a halál fia, midőn »introibo ad altare Dei« szavai után reá kiáltották »non introibis« s midőn újjain a consecrationalis olaj-ledörgölési cerimonia végrehajtatott, mi méltóságteljesen mondott ennyit: »Tamen homo sum.« – Jellemtelen, komisz emberek nem tudnak így meghalni.
Én persze Martinovicsról nagyon keveset tudok. Bizalmas körben gyakran iparkodtam a beszélgetést Kazinczy Ferenczczel, Szulyovszkyval e tárgyra terelni, kik ugyanazon ügyért szenvedtek, melyért Martinovics meghalt. Szulyovszky őt nem is ismerte személyesen. Kazinczy igen, – de nem szeretett e dolgokról beszélni, hanem, ha mi keveset szólt, Martinovicsról mindig nagy tisztelettel szólt.
Azonban én az úgynevezett Martinovics-féle összeesküvést merő mesének tartom. Nem volt ott semmiféle összeesküvés. Mindössze a 89-ki (nem az európai avatkozás szülte 93-ki, hanem a 89-ki) eszmék hajnalának pacsirtái voltak; azon eszméké, melyeknek mi 50 év mulva testet adtunk.
Az meglehet, hogy tudományos képzettsége nem volt oly alapos mint sokoldalu. A ki sokféléből tud, ha csak nem olyan Leibniz-féle portentum, – mélyre kevésnél hathat. Kivált a természettudományok körében, hol tüneményeket kell hosszu éveken át észlelni, miszerint csak egy specialis kérdésre is megkapjuk a feleletet – Ars longa, vita brevis, – hanem az nekem lélektani valószinütlenségnek látszik, hogy egy oly komisz jellemü egyéniséget, a minőt Fraknói Martinovicsában szemlélünk, annyi sok jeles hazánkfia bizalmával tisztelhetett volna meg s az eszmék világában mesterének fogadhatott volna el.
Igaz, hogy Fraknói bizalmas magánlevelekre hivatkozik, melyek az embereket kendőzetlenül, amúgy pongyolában szokták praesentálni. Szeretném in extenso olvasni azon leveleket, mert azt tudom, hogy, amúgy egyes részleteket kikapkodva, magából a Miatyánkból is furcsa dolgokat lehet egész jó hiszemmel kisyllogizálni.
Hja! emberek vagyunk, nagyon nehéz dolog a subjectivitásból kivetkőzni. Bizony mondom, még Nero sem lehetett egészen oly erkölcsi torzalak mint a minőnek Tacitus festi. Különben én nem itélhetek határozottan Fraknói műve felett. Sem a tárgyba nem vagyok avatott, sem az iró személyiségét, jellemét nem ismerem. Csak ismételhetem, hogy reám a mű kellemetlenül hatott. Úgy látszott nekem, hogy hiányzik belőle a »caritas« (furcsa, hogy a magyarnak nincs erre szava, ép úgy mint a »Keuschheit«-ra sincs – még majd azt mondhatják rólunk, hogy sem a caritasról, sem a Keuschheitról nincs fogalmunk, mert ha volna, szavunk is volna reá).
Nem tudom, hogy még valami mondani valóm volna becses levelére.
Köszönetemet megújítva, van szerencsém, Uram, Önt üdvözölni.
Kossuth Lajos.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT