Szondy György, a drégelyi hős
Szondy György, a drégelyi hős
Megelőzte Losonczyt néhány nappal egy másik hős magyar, ki bár kisebb várat védett, hősi jellemben éppen olyan nagy volt.
Drégely vára az Ipoly bal partján fekszik, s annyiban volt fontos hely, hogy ez volt a kulcsa Egernek és a bányavárosoknak.
Roskatag kis erősség lehetett, de mégis hetekig ellenállt Ali bég, budai basa ostromának.
Benn Szondy György volt a várparancsnok.
A török ágyúk rommá lőtték már a várkapu fölötti védtornyot, maga a várnagy hű hadnagya, Zoltay János eltemetődött a védett bástyatorony omladékai alá.
Ekkor az emberséges basa beküldé Szondyhoz az oroszi papot, Mártont, felszólítva általa, hogy adja fel a tarthatatlan várat, ami csak rom már most: úgysem védheti meg maroknyi népével.
Erre a spártai jellemű férfi azt felelte, hogy védeni fogják még azt a romot is végső leheletig ő és hű társai, és Ali basa nem találand ott mást, mikor elfoglalja, mint hullákat és hamvakat.
Volt neki két énekes apródja, kik az akkori időkben dívó szokás szerint hősi és világi költeményeket daloltak asztal felett az urak mulattatására, lant és timboraszó mellett. Azokat és két fogoly török ifjút Szondy pompás skarlátruhákba öltözteté, kápáikat megrakta arannyal, s legszebb lovaira felültetve kiküldé a pappal együtt Ali basához, azt üzenve neki, hogy a két török ifjút neveltesse derék vitézeknek, a két énekes apródnak pedig engedje meg majd, hogy az ő sírja fölött hőskölteményeiket énekeljék; mert bizonyára nincs Szondynak egyéb vágyódása, mint életét föláldozni hazájáért. Jöjjön a basa, és vegye el azt tőle. Nem kíván egyebet, mint tisztességes eltemetést.
Amint ezeket kibocsátá a kapun Szondy, lehordatta az udvarra várából minden drága öltönyeit, azokat máglyába rakva, meggyújtatá; paripáit kihozatta az aklokból, s valamennyit leszúratá. Akkor meggyónt, megáldozott, meghúzatta a kápolnában a halálharangot, s kiállt a romladék kapujába bevárni az ostromra rohanó ellenséget. A viadal közben egyik lábán nehéz sebet kapott, akkor féltérdre esve folytatta a harcot, míg annyi sebekkel elboríták, amennyi elég volt, hogy nagy lelke elhagyhassa földi börtönét. Társai mind ottmaradtak körülötte holtan.
És Ali basa (aki igazi ozman volt, nem renegát rác, mint Szokolovics Mohamed) megtisztelte ellenségében a hőst. Ahogy ő kívánta, a védett Drégely várral átelleni domb tetején ásatott számára sírt, s nagy kőhalmot rakatott föléje: hősök módja szerint lobogós kopját tűzetve a sírra. A két énekes apród hőskölteményét énekelhette szerteszét az egész országban.
Talán meg is értették azt még valahol?
Bizonnyal megértették Egerben!
Szondy hősi ellenállása alatt éppen azt a szerepet játszotta a bányavárosokban Teufel Rézmán, amit Erdélyben Castaldo. Mikor már Drégely elesett, akkor indult neki a seregével, hogy azt visszavegye.
Hanem Ali basa eléje ment, s Palásthnál úgy megverte Teufelt, hogy ez maga is foglyul esett, s négyezer némettel és olasszal láncra verve Sztambulba küldetett, ott, mivel vakmerően eltagadta még a nevét is, zsákba varrták, s a Bosporusba dobták.
Ennek nem maradt énekes apródja, aki szép halálát versekben megénekelje; de Batthyány Ferenc (a király híve) azt írja felőle a királynénak: Vajha ez a Teufel, mielőtt az ütközethez fogott, inkább előbb szállt volna a poklok fenekére!
Ez is szép epitaphium.
