PAUL VERLAINE (1844–1896)

Teljes szövegű keresés

PAUL VERLAINE (1844–1896)
A szimbolizmus a francia lírában vált életérzéssé, stílusiránnyá, szemléleti módszerré. Onnét áradt szét minden égtáj felé. Kezdetét Baudelaire 1857-ben megjelent verseskötetétől, „A romlás virágai”-tól számíthatjuk. Baudelaire ösztönző szelleme nyomon követhető Mallarmé, Verlaine, Rimbaud külön-külön eltérő szellemén és verselésén, de Baudelaire után ez a három költő indítóerőt ad olyan egymástól is különböző nagy művészeknek, mint nálunk Ady és Babits, Ausztriában Trakl és Rilke, Franciaországban Valéry és Apollinaire, Németországban George, Angliában Eliot. – Vagyis a modern költészet egyik áramlatának ösztönző ereje Verlaine, Mallarmé és Rimbaud költészetének varázsa. Ezek közül a legtalányosabb emberi és művészi egyéniség Verlaine, akiről a maga korában is, azóta is a legellentétesebb erkölcsi és esztétikai ítéleteket mondottak, a lelkesedés és a becsmérlés változatos jelzőivel jellemezték. És minden jellemzés, minden értékelés valamiképpen helytálló. – Anatole France „Vörös liliom” című regényében őt rajzolja meg Choulette, a félbolond lángelme, a vallásos áhítat és a züllöttség mélyeiben tévelygő, tisztaságért rajongó felettébb piszkos költő figurájában. Mert Verlaine ez is volt, az is volt. A versformák és a nyelvi gazdagság bravúros művésze volt. Ezzel a gazdagsággal a leglaposabb közhelyeket is dicsfénnyel tudta bevonni. Himnusztól, zsoltártól a pornográfiáig terjed témavilága. Valamikor szégyen volt olvasni, azóta az a szégyen, ha nem olvassuk verseit. Tehát művészi arcképe nélkülözhetetlen bármiféle világirodalmat érzékeltető műben.
A „tiszta költészet”-et igénylő, formatökélyt követelő „parnasszisták” körében indul, akárcsak a vele egykorú, de stílusban, ízlésben, erkölcsi tartásban merőben különböző Anatole France és a nála két évvel idősebb, fegyelmezett, magát folyton ellenőrző Stéphane Mallarmé. Idővel mindhárman elszakadnak a művészetükben, eszméikben is pedáns parnasszistáktól, s bár más-más úton haladnak, de mindhalálig vallják és gyakorolják a versformafegyelmet. Közülük legkönnyedebb, legjátékosabb, legzeneibb Verlaine. Már több nemzedéken állítják, hogy Racine óta ő a francia verselés legnagyobb művésze. De azt is mondogatták, hogy nagy verselő művész, de nem igazán nagy költő. Persze az ilyen állítások mindig vitathatók, de az igaz, hogy bármiről ír, akár játékosan, akár tragikusan, bűnbánóan, mindenekelőtt a verselés csengés-bongása ragad meg bennünket. Füllel kell olvasni, csak azután vesszük tudomásul, miről is szól a vers.
A parnasszisták nevüket a „Jelenkori Parnasszus” című, Leconte de Lisle szerkesztette folyóirattól kapták. Ennek első száma 1866-ban jelent meg. Ebben már részt vesz Baudelaire is (a következő évben hal meg), az idősek közül Théophile Gautier, aki először hirdette meg a „L’art pour l’art”, vagyis a tiszta költészet programját. De ugyanitt jelentkezik a huszonkét éves Verlaine és a 24 éves Mallarmé is. Majd a harmadik számban Anatole France is. Itt érzékelhető, hogy a szimbolista költészet mennyire folytatja Baudelaire új hangját és a tiszta költészet romantikából leszármazó ágát. A felvonulók között Verlaine a legfiatalabb, de máris feltűnik művészi-bűvészi verselése. Ettől kezdve benne él az irodalmi életben, s máris hatása van. Életútjának zavarossága, természetének, jellemének, életmódjának ellentmondásossága azonban még várat magára. Az azonban hamar kiderül, hogy áhítatosság és a folyton lángoló érzéki szerelem minden nő iránt egyszerre és egymásba áradva jellemző testi-lelki életére. Az égi és a földi szerelem élményét egyszerre éli. Házassága is a szép szerelem jegyében indul.
Az égi és földi szerelem után – illetve közben – megismeri a pokoli szerelmet is, az ösztönök eltévelyedését is. Ezzel párhuzamosan a „Zöld angyal”, máskor „Zöld sátán”, vagyis az abszint mámorát is, ami majd tönkreteszi az egészségét. Közben – jó keresztény lévén – szakadatlanul bűnbánatot érez, és öngyötrő költeményekben „a mélységekből kiált fel” az egekhez.
Verlaine szómágiájának és rímvarázsának nem is lehet ellenállni. Hangja azonban sohasem az értelemhez szól. A zene és a színek káprázata olyanfajta gyönyörűséget, olykor egyenesen mámort ígér, aminek semmi köze a gondolati tartalmakhoz. Ennél líraibb lírát alig lehet elképzelni. Véleményekben azonban senki se tarthat vele, mivel nincs is valódi véleménye. Legtöbbet idézett költeménye, az „Ars poetica”, ebben egyértelműen vallja, hogy a költészetben a mindenekelőtt való, a leglényegesebb a zenei hatás. Minden egyéb „csak irodalom”. Ez a tetszetős poétikai szabály ugyan hatásos, különböző törekvések számára lehet figyelemre méltó, de valójában értelmetlen. Hiszen egyebek közt a költészetet elválasztja az irodalomtól, holott pedig az annak egyik válfaja. De lemond minden tudatra ható célról is. Ez maga a tiltakozás mindenfajta vélemény ellen. Minthogy valójában gazdag és sok hangú versáradata maga a művészi színvonalon kifejtett véleménynélküliség. A szerelmi gyönyör minden árnyalata, a bűn változatossága, az alkohol adta mámor, mindezekért a bűnbánat, az önostorozó bűnhődés, az áhítatba menekülés az ő világa kezdettől mindvégig. A földi gondokkal foglalkozni sem akar. A porosz–francia háború, III. Napóleon bukása csak riasztja, de nem érdekli. Úgy is mondhatjuk, hogy katonaszökevény, úgy is, hogy a földi veszedelmektől elmenekül. Hol Angliában, hol Belgiumban él, méghozzá igen züllött életet. Olykor kocsma sarokasztalánál, alkoholmámorban ír dallamos himnuszt a Mennyek Urához, máskor utcalányok piszkos ágyában fogalmaz magasztos ódákat a tiszta életről. De van úgy is, hogy templom áhitatos csendjében formál nagyon dallamos, meghökkentően pornográf költeményt a testi szerelem különböző formáiról.
És azután következik a pokoli szerelem. A parnasszisták körében ismeri meg a lángeszű kamaszt, Arthur Rimbaud-t. A költészet főpapjai, Leconte de Lisle és Mallarmé is felismerik a serdülőkorú fiúban, hogy máris nagy költő. Victor Hugo „kölyök Shakespeare”-nek nevezi. Olyan ellenállhatatlan géniusz és olyan pimasz kölyök, mint egykor Mozart. A nőket hajszoló Verlaine egyszeriben szerelmes lesz belé és szerelemre kívánja. A fiú vonzódik is a nagy műveltségű, máris nagy költőnek ítélt idősebb baráthoz, retteg is tőle piszkos-rendetlen külseje és természetellenes vágya miatt. Verlaine azonban tanítja, az irodalmi érvényesülésben hatékonyan segíti, pénzét is rákölti. Utazni is viszi, külföldi útjaira is. Fontos mozzanatok ezek mindkettejük életében. De szüntelen veszekedések közt távolodnak-közelednek. Amikor a felserdülő ifjú férfit csak a nők érdeklik, és menekülni akar a már megrontónak elismert költőtárstól, akkor Verlaine indulatában pisztolyt ránt és kétszer rálő Rimbaud-ra. Szerencsére csak megsebesíti, de köztudomású lesz, bűnügy kerekedik belőle. A már híressé emelkedett Verlaine-t emberölési kísérletért kétévi börtönre ítélik. A két költő ezzel el is szakadt egymástól. Verlaine soha többé nem érdeklődik fiúk iránt. Rimbaud nemsokára, 19 éves korában hátat fordít a költészetnek. Örök értékű költeményeit hátrahagyja Párizsban, elmegy Afrikába oroszlánokra vadászni és elefántcsonttal kereskedni, míg a trópuson szerzett betegségében meg nem hal.
A börtönben töltött két évet jól viseli. Kellemes, baráti hangot talált a börtönőrökkel is, a rabtársakkal is. Verseit felolvassa nekik. Tanítja is őket az irodalom tudnivalóira. Sokat ír. Főleg a bűnbánatról, de a tavaszi napfény szépségéről, az idő gyors futásáról is. Kiszabadulása után lesz az a „szent bohém”, ahogy Anatole France nevezi. Ő maga is egyre inkább játssza ezt a szerepet. Magamagát verseiben „szegény Lelian”-nak nevezi. Olyan kívánna lenni, mint hajdan Villon. Bár a vallásosság és a bordélyházak világa nála is úgy kapcsolódik össze, mint a nagy elődben, de a nagy előd léhaságban is, áhítatban is őszinte, természetes. A nagy utódban mindez csináltstilizált életforma. A kortársak – a költők is – azonban csak a költői tehetséget, a formabravúrt látják benne. A börtönt és előzményét szinte észre se veszik. A mindenkinél fegyelmezettebb Mallarmé is őt vallja a költészet királyának. Ő maga el is hárítja ezt a címet, amíg Verlaine él. Az alkohol és a kicsapongó életmód persze aláássa Verlaine egészségét. Még kevesebbet törődik magával, külsejével, mint korábban. De rongyos koldusokra emlékeztető külseje, kócos szakálla, templomsarkokban térdelve imádkozó áhítatoskodása, máskor tántorgó lépkedése egyre inkább hitelesíti a „szent bohém” jelzőt. És 52 éves koráig mégis elhúzza az életet. Halála szinte nemzeti gyász. Ő a szimbolizmus már életében klasszikussá emelkedett példaképe, a „legdekadensebb dekadens”.
Idestova száz éve halt meg, köztudottak hibái és hiányosságai, mégis változatlan a helye a legnagyobbak között.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages