MARCUS ANNAEUS LUCANUS (39–65)
MARCUS ANNAEUS LUCANUS (39–65)
Irodalmi gyász volt annak idején Rómában, hogy Catullus milyen fiatalon – 30 éves fővel – halt meg. Mintegy száz évvel később egy sihederkorától már sikeres római költő, Lucanus mindössze 26 évet élhetett. De akkor gyászolni se volt szabad, mivel császári parancsra halt meg. Hogy kivégezték-e vagy a kivégzés elől választotta az öngyilkosságot, erről ellentmondásosak az adatok. De valójában mindegy. Neki azért kellett meghalnia, mert sikeres volt, mert a magát költőnek játszó Néróban felmerült a lehetőség, hogy Lucanus nála is tehetségesebb, vagy a versek felolvasását hallgató közönség képes jobb költőnek tartani a rémuralmat élvezettel gyakorló uralkodónál, akinél egyébként két évvel volt fiatalabb. Gyermekkorukban játszótársak, majd tanulótársak voltak. Együtt kezdtek verseket írni és társaiknak felolvasni. Idővel ivó-mulatozó cimboráknak tudták magukat. 20 éves koruk körül ünnepélyes költői alkalmakkor együtt, egymás után mondták nagyközönség előtt új költeményeiket.
Néró csaknem magához hasonlító nagy költőnek vallotta Lucanust, egészen addig, amíg nyilvánvaló nem lett, hogy a közönségnek jobban tetszenek Lucanus versei, mint az övéi. El is tiltotta a nyilvánosság előtt való szerepléstől. És amikor fő művének, a készülő hőskölteménynek első három éneke megjelent és kapható volt a könyvesboltokban, császári parancs tiltotta el, hogy folytassa a mű írását. Csak a halála után derült ki, hogy írt még hét éneket. Úgy is tartja nyilván az irodalmi köztudat, hogy ez a mű, a „Pharsalia” tíz énekre terjed. Indokolt azonban a gyanú, hogy így is töredék, hiszen igazi hősének, Uticai Catónak az életútja még nem fejeződik be, logikusabb volna, ha az ő halálával záródnék a tragikus történelmi történet.
Ez a költői élet úgy kezdődött, mintha a hamar tehetségesnek bizonyuló ifjú akadálytalan felívelő pályafutás előtt állna. Tekintélyes hispániai családban született Cordovában. Nevük tisztelt volt Rómában is. Nagyapja, az idősebbik Seneca, otthon Hispániában is, Rómában is köztiszteletben álló jogtudós és érdekes elmélkedések írója volt. Nagybátyja, az ifjabbik Seneca már életében halhatatlannak tartott és azóta is tisztelt filozófus, a híres-hírhedt császárnénak, Agrippinának a szeretője, a gyermek Nérónak nevelője-tanítója volt. A család már kisgyermek korában őhozzá küldte Lucanust. Így került a császári ház közelébe, hogy játszótársa, majd tanulótársa legyen a jövendő császárnak, Agrippina fiának, a később oly rettenetes hírű Nérónak.
Amikor Claudius császár meghalt (a felesége ölte meg), és a kiskorú Néró lett az isteni tekintélyű római császár, anyja és Seneca lett a gyámja. Ez a korszak hat évig tartott és úgy emlékeztek vissza e rövid időszakra, mint a béke és a méltányosság korára. Úgy tűnt, hogy Néró a bölcs tanító méltó tanítványa. Jobban érdekelte ezekben az években a költészet, a zene, a nagy látványosság, mint az uralkodás. Lucanusszal versengve írták verseiket, együtt lakomáztak, hajszolták a szép nőket. Még nem derült ki, hogy Néró nemcsak a kegyetlenség megszállottja, de féltékeny anyja és tanítója hatalmára, a barátok sikereire, a másként vélekedőkre. A lélektan és az elmegyógyászat utólag indokoltan tartotta és tartja elmebetegnek. Ez az elmebetegség tömegek halálában, gyakran kínhalálában nyilvánult meg.
Mire azonban Néró nagykorúvá és önálló császárrá lett, az akkor húszéves Lucanus már sikeres költő volt. Egy időre hazalátogatott Cordovába, ahonnét még nagyobb reményekkel tért vissza. Ekkor Néró még elvárta, hogy együtt lépjenek előadói emelvényre. A maga dicsőségét akarta fokozni azzal, hogy együtt szerepel a máris oly népszerű költőtárssal. – Ezzel kezdődik az eltávolodás a császár és a költő között. Lucanus sikerét Néró nem tudta elviselni. El is tiltotta a további nyilvános szerepléstől. Majd hamarosan a „Pharsalia” első három énekének népszerűségét szinte a személye elleni támadásnak érezte és megtiltotta a folytatást. Lucanus azonban most már számon tartott és nagyra becsült költő volt. Egymás után írta újabb műveit. Miránk ugyan ezek nem öröklődtek, de megjelenésük idején hamar váltak kedvelt olvasmányokká. Ókori szerzők – Suetonius, Tacitus, Martialis, Juvenalis – a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg költészetéről. Mégis, a „Pharsalia” kivételével minden műve elveszett.
Emberi végzete elkerülhetetlen volt. Néró gyűlölte anyját, aki oly sokáig nem engedte uralkodni. Meg is ölette anyját. Gyűlölte Senecát, aki előtt restelnie kellett, hogy annyira más, mint amire tanította. Senecát is halálba küldte. De udvaroncai közül a legszellemesebbet, Petroniust sem tudta elviselni, ővele is leszámolt. Lucanust pedig alighanem mindenki másnál jobban irigyelte.
Kapóra jött gyűlölködése számára a „Piso-féle összeesküvés”. Caius Calpurnius Piso a legelőkelőbb római férfiak közül való volt. Néhány hasonlóképpen tekintélyes férfiúval együtt meg akarta szabadítani Rómát Néró őrjöngésétől. Az összeesküvést korán leleplezték. Pisót és társait kivégezték. És azonnal jogcím kínálkozott, hogy bárkire ráfogják, részese volt a Piso-összeesküvésnek, vagy legalábbis tudott róla. Alig valószínű, hogy Pisóék beavatták volna titkos tervükbe a császári lakomák legszellemesebb állandó vendégét, Petroniust vagy a császár egykori tanítóját, a császár anyjának hajdani szeretőjét, Senecát. Mégis: ők is ezen a címen lettek áldozatok. Hogy Lucanusnak volt-e része az összeesküvésben vagy sem, ezt aligha lehet hitelesen kideríteni. A fiatalon sikeres költő bizonyára indulatosan dühös volt a császárra, aki eltiltotta a szerepléstől, s megtiltotta műve folytatását is. Az is lehetséges, hogy előkelő származása folytán ismert és kedvelt volt a Pisóval együtt tartó urak körében. Bizonyítékok nincsenek arra, hogy volt valami köze Pisóékhoz, de arra sem, hogy semmi köze sem volt. Az se bizonyos, hogy kivégezték-e, vagy – mint Petronius és Seneca esetében – császári üzenet parancsolta rá az öngyilkosságra. A bizonyosság annyi, hogy 26 évig élt, nem természetes halállal halt meg, már életében népszerű volt, és életművéből csak a „Pharsalia” 10 éneke maradt ránk.
Ennek a talán töredékes műnek jelentékeny szerepe van az irodalomtörténetben. Olyan eposz ez, amely kifelé mutat az eposzok történetéből. – Az elbeszélő verses műfajok a csodákkal teljes eposzok mellett már más témavilágok felé is fordultak. A pásztorköltészet – az idill – már verses formában előkészítette a szerelmi novellát. Az epüllion (kiseposz) kalandos történetei alapját vetették a kalandregényeknek. De a történelmi témák, az egykori tisztelt hősök idézése még megkövetelte a csodákat, az istenek szerepeltetését. A későbbi értelemben vett regény előkészítéséhez szükséges volt a regényes, de csodák nélküli hőstörténet. Ez lett a verses regény kezdete, és ennek műfajteremtő alakja Lucanus a „Pharsaliá”-val.
Lucanus az őrjöngő zsarnokságba torkolló császárság szemtanúja volt. Julius Caesar köztársaságromboló szerepe tehát ellenszenves volt a számára. Ki gondolt volna arra, hogy Caesar újfajta államot teremtő harcainak idején a köztársaságot a népelnyomó patríciusok alkották. Száz évvel később eszményíteni lehetett a régi törvényeket őrző szenátust, és azt is lehetett gondolni vagy mondani, hogy Caligula, Claudius, Néró szörnyű államrendjét Caesar teremtette meg. Néró éveiből visszatekintve úgy is tűnhetett, hogy a senatus köztársaságával szemben Julius Caesar készítette elő a zsarnokságot. Amikor tehát Lucanus a „Pharsaliá”-ban felidézte Caesar győzelmét, az a régi római dicsőség bukását jelentette. Tulajdonképpen Vergilius „Aeneis”-ének ellenképe akart lenni ez az új hősköltemény. Az „Aeneis” a császári Róma nagyságának és történelmi feladatának dicsőítése volt. A „Pharsalia” azt bizonygatta, hogy Caesar győzelmével ért véget Róma igazi dicsősége. Caesar tehát démonikus negatív hőssé változott, s vele szemben Pompeius volt a régi erények őrzője, a pozitív hős. Ez persze valójában sehogy sem felel meg a tényeknek. Pompeius ugyanúgy egyeduralomra tört, mint Caesar, előbb bajtársak, utóbb vetélytársak voltak. Ha Pharsalusnál nem Caesar, hanem Pompeius győz, akkor nyilván ő készítette volna elő a császárságot. De Lucanus eposza nem történelmi tanulmány, hanem példázat a régi, az eszményített Róma elbukásáról. És igazi főalakja nem is Caesar, nem is Pompeius, hanem az „Uticai Cato”-nak nevezett, híresen tiszta kezű, tiszta erkölcsű államférfi, a régi erkölcsöket őrző Cato dédunokája, aki a köztársaság elbukását tudomásul véve öngyilkos lett. Itt a költő nem a háború viaskodó hőseivel, hanem a mindvégig erkölcsi törvényeik szerint élő Catóval azonosul. Éppen azért tartják a hőskölteményt töredéknek, mert szükségszerű lett volna Cato életútját végigkísérni a hősi öngyilkosságig. Itt azonban Caesar győzelmével, vagyis a császárság előkészítésével ér véget a cselekmény.
De hát így is befejezettnek hatott, híre, népszerűsége az évezredek folyamán gyakran túlszárnyalta Vergilius remekművét is. Az irodalmi műfajok történetében pedig fontos határkő. Az eposzok nélkülözhetetlen tartalmi eleme az istenek, a földöntúli szándékok és irányítóerők jelenléte. Ettől elválaszthatatlan a cselekménybe lépten-nyomon beékelődő csodás elem. Az elbeszélő költemények már előbb el-eltértek ettől a képlettől. A szerelmes tárgyú idillek, a kalandos tárgyú epüllionok már a prózai novellák és regények előkészítői voltak. De az idillekben pásztorok, az epüllionokban polgáremberek szerepeltek. A nagy történelmi tablók – Homérosznál, Vergiliusnál – nem nélkülözhették a csodákat. Lucanus pedig nagy történelmi körképet ábrázolt oly módon, hogy minden mozzanat emberi szándékok folytán jött létre. Ez a módszer a történelmi regényeket készítette elő és az eposz mellé megteremtette a „verses regény” műfajtípusát. Az újkor csodamentes verses regényeinek – Goethe „Hermann és Dorotheá”-jának, Byron „Don Juan”-jának, Puskin „Anyegin”-jének, Arany János „Toldi” trilógiájának, Mistral „Mireió”-jának, Arany László „Délibábok hősé”-nek műfaji kezdete Lucanus „Pharsaliá”-ja. Hatott azokra is, akik nem is olvasták. Az igazi halhatatlanok akkor is élnek, ha nem veszik észre őket.
