VIRÁG BENEDEK (1754–1830)
VIRÁG BENEDEK (1754–1830)
Virág Benedek nevét a mostani irodalmi köztudatban jószerivel csak Kosztolányi költeménye, az Ének Virág Benedekről tartja fenn. Ebben úgy jelenik meg a hajdani költő, mint jóságos öregember, aki magányosan él a budai „ordas hegyek közt”, ifjú poéták járnak el hozzá, felolvasni neki új költeményeiket, és ha az aggastyánnak nagyon megtetszik egy újmódi vers, jutalmul a költőnek átnyújt egy almát. A kép komikusan kedves, hangulata szívhez szóló, de valójában Virág Benedek ennél sokkal több és az irodalom egésze számára sokkal fontosabb jelenség volt.
1754-ben született, egy Zala megyei jobbágycsalád fia volt. A nála fiatalabb, de korábban népszerű Bacsányi János után ő a következő jobbágyszármazású költő a magyar irodalomban. Hogy tanulhasson, papnak ment. Így lett tanár belőle. Egy ideig pálos rendi szerzetes, majd II. József idején, amikor rendjét feloszlatták, világi papként nevelő volt a Batthyány családnál. Ez időre a még igen szűk körű irodalmi világban már ismert nevű költő. És amint tehette, vissza is vonult a kiszolgáltatott nevelői élettől, hogy minden erejét és példátlan szívósságát nagy feladatainak szentelhesse. Igen kis nyugdíjából, szívós igénytelenséggel tudott élni évtizedeken keresztül. Budán, a Tabánban – és nem az „ordas hegyek közt” – volt viskószerű kis háza. Itt élt, alig mozdult ki, végezte a magára rótt feladatot, és fogadta vendégeit. Mert vendégek gyakran látogatták, hamarosan óriási tekintély volt a nincstelenségében is megelégedett, gazdag lelkű szegény költő, akit irodalmi tanácsért nemcsak fiatalok kerestek fel, hanem mindenki, aki számított a hazai kultúrában. Aki vidékről érkezve megfordult Pesten vagy Budán, legyen az Csokonai vagy Berzsenyi, az elment Virág Benedekhez, megmutatta új műveit, elbeszélgetett vele az irodalom problémáiról, tanácsokat kért tőle, és tanácsait meghallgatták. Olyan teljes függetlenségben élt, mint Diogenész a hordóban. És noha a klasszicizáló deákos iskola utolsó mohikánja volt, az egész romantika hozzá járt meghallgatni véleményét. Olyan tekintélynek és közszeretetnek örvendhetett, hogy amikor egy tűzvész elpusztította kis házát, közadakozásból építették fel kényelmesebbnek, lakályosabbnak, mint azelőtt.
Ő pedig ebben a magányosan is központi helyzetben lankadatlanul végezte a feladatot. Ez a feladat hármas volt. Mint költő folytatni akarta, amit Baróti Szabó, Révai Miklós és Rájnis József kezdeményezett: az antik formájú magyar költészet fejlesztését. Sokkal jobb költő volt elődeinél. Nemhiába írták le már sokszor, hogy egészen Berzsenyi Dánielig ő volt a magyar ódaköltészet legjelentékenyebb alakja. Maga Berzsenyi is a mesterét köszöntötte benne. De Vörösmartyék romantikus nemzedéke, amely pátoszkeresésében szívesen fordult a hexameterekhez és olykor más antik formákhoz is, mindenekelőtt Virág Benedekben ismerte fel azt a költőt, aki utat tört a magyar költői nyelv jambusokba és daktilusokba kényszerítéséhez. Virág Benedek bonyolult, de a népnyelvtől mégsem távoli versmondatfűzésével előkészítette a magyar verselést, ugyanúgy Berzsenyi dübörgéséhez, mint Vörösmarty rakétázásához. Ez a pátosszal teljes ódaköltészet a felvilágosodás eszmevilágát fejezte ki, de a változott körülmények között egyre jelképesebben. Hiszen minden költemény cenzorokon át juthatott a közönséghez. Hanem aki olvasta, megértette, hogy amikor kalitkában búsuló rab madárról beszél a vers, akkor a Martinovics-per börtönben ülő áldozatairól van szó. Magától a mozgalomtól idegenkedett: felvilágosodott volt, de nem forradalmár. Hanem amikor a mozgalom elbukott, egész lelkével vállalt azonosságot az áldozatokkal. Egy ideig hitte, hogy a II. József németesítő törekvéseivel szemben álló magyar nemesség a nemzet haladásának hordozója. De József halála után jobbágyi ösztönnel másoknál hamarabb ismerte fel, hogy a nemesi lelkesedés vagy nem haladó, vagy ha az, akkor szalmaláng. Változás című, keserű hangú költeménye a legjobb példája ennek a tisztánlátásnak. Mint költő elsősorban hatásában fontos. Hatása Berzsenyiben és Vörösmartyban vált éltető erővé. Talán még jelentékenyebb eredményű volt műfordítói tevékenysége. Az ókori latin költészetnek egészen a mi századunkig ő volt a legfontosabb magyar tolmácsa és népszerűsítője. Műfordítói főműve a teljes magyar Horatius. És ha a másfél évszázados szöveg mára jórészt el is avult, a modern fordításokig – több mint száz éven át – íróknak és olvasóknak ő közvetítette ezt a minden korszakban oly fontos latin klasszikust. És még ma is, a modern fordítások mellett, érdemes elővenni Virág Benedekét, és élvezni nyelvi jó ízeit.
De hatásában a legfontosabb magára vállalt feladat a történetírói volt. Irodalom- és olvasóközönség éhezett egy végre megírt és jól olvasható magyar történelemre. A romantikában világszerte a romantikus eposzt megelőzte a romantikus nemzeti történelem. Virág Benedek erre vállalkozott, és élete végső harminc esztendejében szorgalmasan írta kötetről kötetre a magyar múlt rendszeres felidézését. Amikor 1830-ban, hetvenhat éves korában meghalt, az ötödik kötettel készült el – Mohácsnál tartott. Így nagy műve, a Magyar századok csupán a IX. századtól a XVI. század elejéig követi nyomon az elődök viselt dolgait, de így is példátlan hatású. Itt most ne vitázzunk azon, hogy ez az ízig-vérig romantikus szemléletű történelmi mű nem felel meg a modern történetszemléletnek. Persze hogy nem felel meg. Már a maga korában sem volt tudományos műnek mondható. Nem sokkal előbb a nagy felkészültségű, felvilágosodott debreceni tudós professzor, Budai Ézsaiás sokkal korszerűbb Magyar históriát írt. De Budai műve tudomány, szakemberekhez szóló mű – Virág Benedek pedig tömegolvasmányt írt, amelynek társadalmi funkciója felért a nemzeti eposzéval. Hőseinek jellemzései, anekdotisztikus mozzanatai visszhangoztak az egész romantikában. Czuczor Hunyadija ugyanúgy belőle származik, mint Garay Kontja.
A költő és történelemidéző nem is kerülhette el az eposz tervét. Hőskölteményt akart írni a honfoglalásról, hexameterekben. Pontosan megérezte, hogy ez van soron a magyar költészetben. De a tervből csak néhány bevezető sor készült el, amelyből úgy látszik, hogy Vergilius Aeneiséhez hasonlónak képzelte el a megírandó nemzeti eposzt. De nem folytatta, helyette egy egész nemzedék folytatta: előbb Aranyosrákosi Székely Sándor, aki A székelyek Erdélyben című kis költeményével példát adott az őstörténet hexameteres idézésére, és feltalálta hozzá Haddur isten nevét is. Nem sokkal később megszólalnak Czuczor hexameterei a kalandozó magyarokról, és ennek már a nyomában, 1825-ben megjelenik a Zalán futása. A hexameteres honfoglalás-eposzokkal diadalmaskodik a magyar romantika, de ennek előzménye is az a néhány sor, amellyel Virág Benedek a maga eposzát elkezdte.
A költők közben mindig tudták, mit csinál az öreg tabáni poéta, hiszen nemcsak azért jártak hozzá, hogy maguk műveit mutogassák, hanem azért is, hogy meghallgassák, amit Virág Benedek írt. És nemegyszer amit ő tervezett, azt mások megcsinálták, olykor jobban. Ezért Virág Benedek sohasem haragudott. Ő annak örült, ha valami új szép született magyarul, és szívesen adta a magáét. Ezért is maradt oly jó híre azokban a nemzedékekben, amelyek oly lelkesen látogatták. A magyar irodalom szent embere volt. És ha követői közt néhányan sokkal magasabbra is emelkedtek, mint ő, a mester – költőnek is jelentékenyebb, mint ahogy azok hiszik, akik soha egy sorát sem olvasták. Indokolt lenne már verseinek újabb, legalábbis válogatott kiadása, és hogy antológiákban öt-hat legszebb költeménye tartsa a köztudatban tiszteletre és szeretetre méltó emlékezetét.
