VARGHA GYULA (1853–1929)
VARGHA GYULA (1853–1929)
Vargha Gyula költői tehetségét első jelentkezésétől kezdve osztatlanul tudomásul vette az a maradi, majd egyre indulatosabb reakciósságba csapó költészet, amelynek versenytárs nélkül a legjobb, legmélyebb költője volt, és az a haladó költészet, amelynek ellenfele, majd haragos ellensége volt. Mint a pénzügytan és a statisztika tudósa, elismert tekintélyként emelkedett a Statisztikai Hivatal igazgatói rangjáig és a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöki székéig. Mint közéleti férfi, Tisza István politikai körének legtiszteltebbjei közt foglalt helyet, aligha volt nála műveltebb férfi a kormánypárti képviselők parlamenti széksoraiban, és mint a Kereskedelmi Minisztérium politikai államtitkára, nem is találhattak volna nála alkalmasabb szakembert, aki tudományos színvonalon érti a kereskedelem ügyeit, és lelkiismeretes főtisztviselőként tekinti át és irányítja egész hivatali apparátusát. Minden társadalmi elismerést, kitüntetést megkapott, mindig irodalmi nagyraértékelésben volt része még ellenfelei részéről is. De olvasótömegei sohase voltak: a haladók számára engesztelhetetlen reakciós volt, a maradiak számára túlságosan modern. Eszmevilága Tisza Istvánhoz kötötte – és ez nem kellett a Nyugatnak, még kevésbé a Nyugattól is balra állóknak vagy balra tartóknak. Költészetének hangja, stílusa, formaművészete és finom árnyaltsága a nyugati szimbolistákhoz, parnasszistákhoz, sőt a Nyugat költőihez kapcsolta – ez pedig idegesítően idegen volt Tisza István körében. Külvilági sikerei sohasem hozták meg számára a belső nyugalmat: magával elégedetlen, filozófiai problémákon gyötrődő lélek volt, akit osztályának jól sejtett sorsa, az úri Magyarország bukásra ítéltsége olyan borúlátással töltött el, amelynek kietlen reménytelenségét kiterjesztette a világmindenségre. Ezt a pesszimizmust pedig sehogyan sem lehetett összeegyeztetni azzal a vallásossággal, amelyhez kétségbeesett görcsösséggel ragaszkodott. Igazi vigaszt csak a természetben talált, amely hol misztikus áhítatra késztette, hol mégis derűt hozott nyomasztó kételyei és kétségbeesése időleges orvosságául. Ez a szimbolizáló hajlamú, mélységes természetszeretet sokkal inkább Tompa Mihály, mintsem akár Petőfi, akár Arany útjának modern folytatójává tette, aki közben ugyanazokat a nyugat-európai hatásokat és ösztönzéseket szívta magába, mint Ady s még inkább a Nyugat filozopter műveltségű költői: Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád.
Családi körülményei mindenestül a konzervatív körökhöz kapcsolták. Birtokos nemesi család fia volt, neveltetése már eleve rendíthetetlen kálvinistává és türelmetlen nacionalistává alakította. Irodalmi mestere, majd apósa Szász Károly volt, aki egyrészt még Gyulai körében is a legmaradibb szelleműnek bizonyult, aki kálvinista püspök volt, de közben az egész konzervatív szellemi kör legműveltebb elméje, költőnek jelentéktelen, de műfordítás-irodalmunk maradandó helyű klasszikusa, a világirodalmi ismeretterjesztés magas színvonalú példaképe. Szász Károly leánya, Szász Póla, Vargha Gyula felesége a magyar református közélet és vallásos irodalom egyik vezető egyénisége, szervezőnek, szerkesztőnek, vallásos költőnek, egyházi publicistának egyaránt kiváló; vallásos versek fordítójaként méltó társa apjának is, férjének is. Vargha Gyula tehát családi életében is beágyazódott a maradi, vallásos, nacionalista, de káprázatosan művelt otthonba. Túl azonban a harmonikus otthonon, kívül a vigaszt kínáló természeten és a lelket zsongító modern francia költészeten, minden csak szorongással bénította. Félt a szocialistáktól, a nemzetiségektől, a szomszéd népektől. Még a német világhatalom mámorában élő Vilmos császárt is reménykedve igyekezett szeretni, mert osztálya zömével egyetértve, tőle várta, hogy segíthet a régi világ fenntartásában. És amikor ezek a remények az első világháborúban, majd a forradalmakban szétfoszlottak, a félelem gyűlöletbe csapott át: proletárgyűlöletbe, a szomszéd népek gyűlöletébe, sőt még a háborúban győztes franciák gyűlöletébe is, holott egész életműve legfőképpen a francia szellemen csiszolódott.
Már huszonnyolc éves, fiatalon elismert tudós volt, amikor 1881-ben első verseskönyve megjelent. A címe mindössze ennyi: Dalok. Tökéletesre csiszolt, javarészben nyolcsoros, két szakaszra osztott lírai hangulatképek, amelyek Arany Őszikéinek és Heine dalainak együtthatására vallottak, de úgy, hogy minden értő fül kihallhatta: ez a költő nem epigon, hangja merőben új, semmivel sem kevésbé modern, mint Reviczkyék, majd Kiss Józsefék újat akaró köreié. Azonnal elismerték, de idegen maradt a programszerűen városi költészettől, s idegen volt abban a konzervatív világban, amelyet képviselt, de amely világ félt túllépni az epigonizmuson. Talán ez a légüres irodalmi tér volt az oka, hogy ezután huszonöt évig nincs újabb verseskönyve, eredeti költeménye negyedszázad alatt alig háromnégy jelenik meg különböző konzervatív folyóiratokban. Ezek közé tartozik Barátomhoz című verses levele, amelyben sivárnak, eszménytelennek és kilátástalannak vallja az élet egészét. Ez az 1891-ben megjelent, gazdag nyelvezetű, tökéletesre csiszolt formájú s mégis szinte dallamos könnyedséggel olvasható, belső gyötrelmekről szóló költemény a maga szorongásos pesszimizmusával jobban indokolja költői hallgatását, mint az a hangoztatott kifogása, hogy sokféle hivatali munkájától nem ér rá költészettel foglalkozni. Hiszen közben lankadatlanul írja pénzügytani és statisztikai tanulmányait, és nemcsak elmélyed a kortársi francia költészetben, hanem kitűnő, formahű és árnyalt nyelvű, tartalmilag is pontos fordítások egész sorozatával gazdagítja a hazai világirodalmi kultúrát. A francia romantika (Hugo, Musset és még néhány korábbi nemzedékhez tartozó költő) után főleg a parnasszisták és a szimbolisták, tehát az akkori legmodernebbek fordításai kerülnek sorra. Leconte de Lisle, Sully-Prudhomme, Hérédia, majd Verlaine igazán méltó tolmácsolóra talál benne. Közben egy egész sor Schiller-költeményt is fordít. Rég túllépett mesterén és apósán, Vargha Gyula fordításai sokkal közelebb állnak a Nyugat később induló nagy nemzedékéhez, mint Szász Károlyhoz.
Eredeti költeményeket rendszeresen azonban csak 1906-ban kezd újra írni. Akkor már ötvenhárom éves. De ekkortájt szólal meg Ady forradalmian új hangja és nyomában az igazi modern költészet. Ezekkel veszi fel a küzdelmet. És ő az egyetlen, aki az ellenfelek közül nem törpül el mellettük. Műveltségben, nyelvi és formai erőben egyenrangú Babitsékkal. Kifejezésmódjai jobban is emlékeztetnek ellenfeleire, mint szövetségeseire. Formai és képalkotó újdonságai, a hangsúly és az időmérték új hangú összeolvasztása – ami egyébként Kiss Józseffel kezdődött verseléstörténetünkben – közelebb áll Adyhoz, mint Ady valamennyi ellenfeléhez. Ezért azután meg is marad körülötte a légüres tér. Csak áhítatos természetverseit vallhatja a magáénak a hangulat árnyalataira és a formák rezdületeire érzékeny olvasó. De ez nem a nagyközönség. Így azután tisztelik, de hatása semmilyen irányban sincs. Pedig ettől kezdve mintha be akarná pótolni a negyedszázados mulasztást, igen termékeny. Holott még jó néhány évig alaposan elfoglalják hivatali kötelezettségei, hiszen csak ezután lesz államtitkár. 1917-ben, a háború közepén, a Tisza-kormány bukásakor, hatvannégy éves korában nyugalomba vonul. Költői erejének teljében van, de az ő számára a világ vége következik. Mintha minden szorongását igazolni akarná a történelem: a háború elveszett, a régi Magyarország összeomlott, már Károlyi polgári forradalmában is a világ végét éli át, a tanácsköztársaság pedig maga a sátán diadala. De a művelt humanista, a mélységesen vallásos lélek az ellenforradalmi különítmények rémtetteivel sem tud azonosulni. Bethlen látszatdemokráciájával, „konszolidációjával” úgy-ahogy megbékül, de magába húzódik. Szinte menekül az időskorral fokozódó halálra várásba és halálfélelembe.
Öregkori költészete mintha a középkori haláltánclátomás modern, szimbolista változata volna. A nyomasztó rémület ellen csak olykor-olykor ad némi feloldást a természettel való szinte misztikus egyesülés. Ez a fogvacogó rémület-áhítat élmény a maga végképp kiérlelt, bravúros és mégis bensőséges formavilágával költészetének csúcsa, és egész költészetünk egyik maradandó értéke.
