RÁKOSI JENŐ (1842–1929)

Teljes szövegű keresés

RÁKOSI JENŐ (1842–1929)
Ha Rákosi Jenő negyvenéves kora előtt hal meg – mint sógora, a vele egyidős Csepreghy Ferenc –, vagy nem sokkal éli túl negyvenedik életévét, úgy emlékeznénk rá, mint a XIX. század egyik érdekes és nem jelentéktelen irodalmi újítójára, a mértéktartóan haladó, de mégis progresszív akkori fiatal írók vezéralakjára, kitűnő és hasznos irodalom- és színházszervezőjére. Rákosi Jenő azonban nyolcvanhét évet élt, és úgy emlékezünk rá, mint a XX. századi magyar irodalom egyik legellenszenvesebb publicistájára, az irodalmi és politikai reakció nagy hatású szellemi vezérére, minden haladó törekvés elszánt és következetes ellenségére.
Német származású, de már magyar nemzeti érzelmű, szerény módú vidéki családból származott. Az apja gazdatiszt volt, őt is annak szánták. De már diákkorában többre vágyott, és kemény munkával maga tartva el magát, Pestre jött jogásznak. Író, költő, újságíró akart lenni, de módszeresen készült, hogy elegendő műveltséget szerezzen. Ezek a serdülőévek a Bach-korszakra esnek, és a szívósan törekvő fiatalember lelkes magyar nemzeti tudattal és eltelve a polgári liberalizmus szellemével áll szemben az önkényuralommal. Nem igaz, hogy német volt az anyanyelve, és csak felnőttkorban tanult meg magyarul. Ez Szabó Dezső alaptalan rágalma volt. Már szülei is egyformán beszéltek németül és magyarul, Rákosi Jenő a németül tanító iskolában is magyar anyanyelvűnek vallja magát. Pesti jogászként fiatal magyar írók társaságába kerül. A Kávéforrás nevű diák- és bohémkávéházban Toldy István, Dóczi Lajos, Berczik Árpád, Ágai Adolf a legszűkebb baráti köre. Ezek közül egyik sem lesz kiemelkedően jelentékeny író, de hatásuk kimutatható az éppen felnövekvő haladó nemzedékre, Reviczkyre, Bródyra, vagyis Ady és a Nyugat előkészítőire. A Kávéforrás ifjai szemben állnak az akadémizmussal, nyugat-európai mintájú új magyar irodalomról ábrándoznak.
Másfajta, újfajta irodalmat akarnak teremteni. De idegenkednek az akkor valóban modern naturalizmustól is. Lelkesednek az éppen világdivattá váló újromantikáért, amely a századforduló szecesszióját készíti elő. És a huszonkét éves Rákosi Jenő megírja Aesopus című ízig-vérig újromantikus drámáját. A szépségkultusznak, a mindent megoldó szerelemnek, a mindenen felül álló művészetnek drámai hitvallása ez, olyan szép színpadi nyelven és olyan gördülékeny jambusokban, amely merőben ismeretlen volt a Szigligetiék színtelen szabatosságához szokott akkori magyar színpadokon. Ma már némiképp érthetetlen is az a feltörő lelkesedés, amely a valóban szépen hangzó és jól megírt, de mondanivalójában végtére is jelentéktelen drámát fogadta. Úgy látszik, hogy a közönség a merőben politikamentességet, a gondoktól elfordítást ünnepelte. Közeledett a kiegyezés (1864-ben volt a bemutató). Ezt a kiegyezést a legtöbb ember józan meggondolásokból kívánta, de nagyon keveseknek volt kedve hozzá. A politikai csömör feküdte meg a gyomrokat. És ez ellen, ha nem is orvosság, de idegcsillapító volt az újromantika. (Valójában már egy évtizeddel előbb Éjszaki Károly írt magyar újromantikus színpadi játékot, de akkor ez annyira időszerűtlen volt, hogy színpadot sem kapott, és a kitűnő mérnök Éjszaki abba is hagyta az irodalmat, s amikor Rákosi Jenő sikere után – és a kiegyezés után – végre bemutatták Éjszaki Károly Cydoni almáját is, a siker sem biztatta a szerzőt új drámákra, hiszen akkor már a Magyar Államvasutak műszaki igazgatója volt.) Rákosi egyszeriben irodalmi vezéralak lett. Még az induló Csiky Gergelyre is hatott; igaz, Csiky hamarosan hátat fordított az újromantikának, de ő is ott kezdte. A siker jó ajánlólevél volt az újságokhoz, és Rákosi Jenő most már végképp abbahagyta a jogászkodást is, hogy hatvan éven át a magyar újságírás egyik főalakja legyen. Választékos stílusú, hatásos publicista volt, sokat tett az újságok nyelvezetének gondos magyarságáért (túlzásba is esett, mert még a közkeletű idegen szavakat is kerülte, az idegen szavakat magyarosan írta, a külföldi személyneveket lefordította, nemcsak Sekszpír Vilmost írt, ez még valamennyire közkeletű volt, de még Viktor Emánuel olasz király nevét is Győző Manónak mondta és írta). Hamarosan főszerkesztő és sajtóhatalom. A színpadi sikerek pedig egymást követik. A nagyon jól megírt, hatásos, bár merőben jelentéktelen szerelmi bonyodalomról szóló játék, A szerelem iskolája, majd a csakugyan jó lélektani ábrázolóerőről tanúskodó két történelmi dráma, az Endre és Johanna, majd az István vezér (ez utóbbi IV. Béla és V. István apa-fiú ellentéte mellett igen jól ábrázolja a bizánci kultúrájú, öregedő anyós és a barbár, de virágzó ifjúságú meny ádáz gyűlölködését) egy pillanatra azt az irodalmi közhitet kelti, hogy Rákosi Jenő a kor legjobb magyar drámaírója. A hamarosan külföldön is sikereket arató Dóczi Lajos, az itthon egy ideig divatos Berczik Árpád, sőt az igazi társadalmi problémákat drámába fogalmazó Toldy István ugyanúgy őt tekinti mesterének, mint az induló Csiky vagy később Bródy. És az sem mellékes, hogy az első próbálkozások után végül is ő teremti meg a Nemzeti Színház mellé a nagy tömegekhez szóló, a népszerű könnyebb fajsúlyú, főleg népszínművek és operettek otthonául szolgáló Népszínházat, amelynek első igazgatója volt. Ehhez is jól értett. De a sikeres szerzőt és színigazgatót egyre jobban igézi a politikai hatalmat adó újságírás. És az Akadémiától a Kisfaludy Társaságig, a kormánytól a fővárosi hatóságokig mindenki keresi a kegyeit. Egy csak nyelvében tündöklő, de igen jelentéktelen áltörténelmi drámával, a Tágma királynővel búcsúzik az újromantikától. Egy népszínműnél komolyabb falusi tárgyú, nem egy igazi társadalmi problémára (nyomor, cselédsors, prostutúció) világító drámával közeledik a naturalizmushoz, az Ida címűben pedig a francia típusú polgári drámával is kísérletezik, jó példákat adva a következő nemzedéknek. De mint újságíró egyre jobban behódol a hatalomnak. Ennek a behódolásnak eszmei alapja, hogy osztozik a féktelen nacionalizmusban, sőt már a századforduló előtt magyar imperializmusról ábrándozik, a monarchia központját Bécsből ő is Budapestre kívánná áttenni, hirdeti a féktelen magyarosítást. Hirdeti a hamarosan elérendő harmincmillió magyart, amely egész Közép-Kelet-Európa ura lett. Ezért azután a legreakciósabb körök egyszeriben a maguk legalkalmasabb szószólójának tekintik a mérsékelten ellenzékinek indult, sikereivel köznépszerűséget szerzett író-újságírót. Nemességet kap, főrend lesz belőle. Most már Tisza István körének tekintélyes tagja. – És egyszerre szembekerül a valóban új irodalommal.
Itt van Ady, és itt a Nyugat. Rákosi Jenő féktelen indulattal fordul ellenük. Az akadémizmus egykori ellenfele a maradi akadémizmus fő képviselője lesz, Adyt és körülötte az egész modern irodalmat hazaárulónak hirdeti. Az egykori politikaellenes újromantikus később még Babits- és Kosztolányi-politikától elforduló költészetében is haladó és veszedelmes eszméket gyanít. Az első világháborúban ő a legfőbb háborús uszító még akkor is, amikor már nyilvánvaló a bukás. A forradalmak leghangosabb szavú kárhoztatója. A tanácsköztársaság mint uszító ellenforradalmárt néhány napra letartóztatja, de bántódása nem esik. Az ellenforradalomnak ezután ő az egyik szellemi vezére. De akkor mégis egy kis zökkenő megzavarja együttműködését a szélsőjobboldallal. Deák Ferenc hajdani liberalizmusa szent a számára. És aki magyarul magyarnak vallja magát, az magyar is a számára. Ezért egy hang erejéig sem azonosul az ellenforradalom antiszemitizmusával, és egyértelműen szembefordul a zsidóüldözéssel. Ezért a fasizmust előkészítő legszélsőbb jobboldaliak sose békülnek meg vele, ő sem velük. De a zsidó kispolgárság a szívébe zárja (ez a zsidó kispolgárság egyébként zömében ugyanolyan magyar nacionalista volt, mint ő). – A Horthy-korban pedig a már aggastyán sajtóvezér a revizionizmus és a szomszédok elleni uszítás szellemi vezére. Még az a képtelen ötlet is tőle származik, hogy válasszanak magyar királynak egy angol sajtóhatalmasságot – Lord Rothermere-t –, aki hajlandó nyugati propagandát kifejteni a visszaállítandó Nagy-Magyarországért. Sokan voltak, akik hittek ennek a képtelen álomnak a realitásában.
Az 1929-ben nyolcvanhét éves korában elhunyt Rákosi Jenőt szinte nemzeti gyászünneppel temette a magyar nacionalizmus minden árnyalatú, hol ábrándos, hol rablógyilkos szándékú híve. Hamarosan szobrot is kapott. Másfél évtizedig még afféle nemzeti szentként tisztelték. Azután összeomlott minden az országban, az új világban Rákosi Jenő neve indokoltan nevetség és gyűlölet tárgya lett. Szobrát elsodorta az idő.
Milyen más lett volna, ha negyvenéves korában hal meg!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages