ILLÉS BÉLA (1895–1975)
ILLÉS BÉLA (1895–1975)
Olyan volt, mint egy anekdotahős, akit Illés Béla talált ki. Egy bőséges vacsora után – amikor írótársai az ő születésnapját ünnepelték, és az ünnepelt, átolvasva az étrendet, minden fogásból három adagot rendelt és meg is evett, hozzá italnak vizespohárból kortyolva a konyakot – néhány baráti házaspárral még sétálgatott az esti utcákon. Majd betértek egy körúti kávéházba, ahol az őt természetesen jól ismerő pincérnek ezt mondta:
– Hozzon tizenkét pár virslit és egy fél liter konyakot! – Majd barátaira nézett, és ezt kérdezte: – Ti mit rendeltek? – A háromszoros menü után meg is ette a virslihegyet, megitta a konyakáradatot, majd rágyújtott a számlálatlanadik töltés pipára, és közben mesélt, tréfálkozott, emlékeket idézett olyan csillogó-lebilincselő érdekességgel, hogy akik hallgatták, még csak fel sem tették a kérdést, mennyi az igaz, mennyi a rögtönözve kitalált. A csevegés, az élőszóval anekdotázás utolérhetetlen művésze volt, akinek emlékezetében tökéletesen elmosódott a valóság és a képzelődés határa. Ugyanazt a történetet képtelen volt kétszer ugyanúgy elmondani. Novelláit úgy mesélte el, mintha akkor találta volna ki. Amit írt, azt rendszerint előzetesen újra meg újra kisebb-nagyobb társaságban elmesélte, amíg az emlékekből és a hozzáképzelt mozzanatokból ki nem kerekedett a történet. Véleményem szerint a legritkább esetben sikerült olyan varázzsal, olyan művészi színvonalon, olyan mozgalmas gazdagsággal megírnia anekdotáit, mint ahogy elbeszélte. Az élőszó lángelméje volt, aki csak a legszerencsésebb pillanataiban tudta írásban megközelíteni képzeletének varázsos játékát. És nagyon szerette az életet, szerette az embereket, szerelmes volt magába a női nembe; olyan író volt, aki őszintén örült más írók sikerének; szeretett örömet okozni. És ha valaki bajba került, esetleg olyan ember, akit nem is ismert, csak jókat hallott felőle, akkor még azt is elfelejtette, hogy voltaképpen egyáltalán nem bátor ember, és hajlandó volt magamagát – helyzetét, tekintélyét, néha még életét is – kockáztatni, hogy segítsen rajta. Ezt a gyávaságát ő maga szerette hangoztatni; nevetve mesélgette, hogy átfélte, átszorongta az életét, a tűzvonalban folyton-folyvást rettegett, csupa gyávaságból követett el olyan hőstetteket, hogy tizennyolc hadi kitüntetést kapott, mint a Nagy Honvédő és Felszabadító Háború Hőse. Később is, amikor már itthoni irodalmi nagy tekintély volt, úgy gyűjtötte a kitüntetéseket, mint más a bélyeget. Nála jobb ember aligha volt az egész irodalomtörténetben. Könnyen keresett, és pénze nagy részét ötletszerűen ajándékozta rászorulóknak. Közben eszményien jó szerkesztő volt, ha újság élére került; ha kellett, egy nap öt-hat novellát diktált le, kitűnőeket és igen gyöngéket egymás után; rengeteget ivott, de soha senki részegen nem látta, még többet dohányzott, szenvedélyes ultijátékos volt (filléres alapon), örök tréfacsináló, asszonyok biedermeier stílusú hódolója: az élet egészét szerette. És hetvenéves korában ezt a mesebeli életművészt egy agyvérzés ledöntötte, és tíz évig volt élőhalott, amíg végre elérkezett a megváltó halál.
Mindebből az a legkülönösebb, hogy az irodalomtörténet úgy tartotta nyilván ezt az anekdotázó anekdotaalakot, mint a magyar szocialista irodalom egyik előharcosát és egyik első klasszikusát. Néhány alkotása bizonnyal számottevő értéke marad irodalmunknak: a Kárpáti rapszódia regényhármasa, több igazán kitűnő novellája és vagy egytucatnyi eleve is anekdotának készült apró remekműve. A felszabadulás után kibontakozó és kezdetben túlnyomórészt igen sablonos írásokban megnyilvánuló szocialista irodalmi törekvés Illés Béla munkásságával emelkedett legkorábban igazi epikus értékké. Még merő fantáziálásai is a valóság újfajta ábrázolásának kitűnő példaképei lettek. De azért ne feledjük: mindenekelőtt az élőszónak volt utolérhetetlen művésze. És igazi műfaja az anekdota. Novellái bőséges anekdoták, regényei anekdoták sorozatai, regényciklusai anekdoták áradatai. Ő maga Mikszáthot vallotta a maga nagy hagyományának, ezt olykor kritikusai is elhitték neki, holott igazán Vas Gereben és Eötvös Károly voltak irodalomtörténeti elődei (egyébként Eötvös Károly is ilyen varázsos bűvésze volt az élőszónak, ő is önzetlen segítője volt a rászorulóknak, és ő is csak legszerencsésebb pillanataiban tudta írásban elérni elcsevegett anekdotáinak művészi színvonalát).
Felettébb kalandos életének mozzanatait nehéz a hitelesség igényével nyomon követni, mert emlékezetem szerint mindig másképpen mesélte el. Próbáljuk megragadni azokat a tényeket, amelyek adatszerűen ellenőrizhetők.
Kassán született, de Beregszászon és az Északkeleti-Kárpátok falvaiban volt kisgyermek. Abból a kuruc és negyvennyolcas emlékeket őrző, magyar nacionalista érzelmekkel teljes zsidó polgári rétegből származott, amely 1867 után egyszerre és azonos mértékben lelkesedett Kossuth Lajosért és Deák Ferencért, és valójában tökéletes politikai tájékozatlanságban élt. Igaz lehet, de mindenképpen jellemző Illés Bélának az a vallomása, hogy apja a nagy magyarokon kívül csak két világtörténelmi alakért lelkesedett: Garibaldiért és Vilmos császárért. Az a századfordulói magyar polgárság, lett légyen bármely származású és bármily felekezetű, együtt és egyszerre tudta igaz szívvel ünnepelni a szabadság hősét és az elnyomás, hódítóvágy, nagyhatalmi törekvés testet öltött jelképét. Ahogy lojális Habsburg-alattvalóként Kossuth Lajost tartotta legfőbbik szentjének.
A módos polgárfiú azonban a Kárpátalján találkozott az erdei emberek nyomorával is, majd átélte, hogy a jómódú apa tönkremegy, és családjával együtt a fővárosba kényszerül, ahol már sokkal szerényebb körülmények közt élnek, sőt az olcsóbb lakású Újpestre költöznek. Ilyen gyermekélmények után kerül Budapesten gimnáziumba, ahol igazán jó tanuló volt. A magyar történelmet és a régi magyar irodalmat, vagyis az iskolai anyagot mindvégig meglepő részletességgel ismerte. Latinul pedig elég jól megtanult. Évekig élt később Ausztriában, csaknem egy negyedszázadon át a Szovjetunióban, de németül is, oroszul is csak a legszükségesebbeket tudta úgy-ahogy kifejezni. Nagyon szerette Puskint és Heinét, de csak fordításokban tudta idézni, Horatiust és Ovidiust azonban mindig eredeti latinban idézte. Saját bevallása szerint irodalmi élete egy sikerült és jutalmazott, majd egy akkori diáklapban megjelent Horatius-fordítással kezdődött. Jókaitól és Mikszáthtól elég sokat olvasott, de Mikes Kelemen, Jósika Miklós és Vas Gereben prózájából oldalakat tudott kívülről idézni. És egy ízben elmondta kívülről Pázmány Péter egyik szentbeszédét. Petőfire és Adyra esküdött, de Kisfaludy Himfyjét jobban ismerte, és Ábrányi Emil néhány hosszú, valamikor műkedvelők körében kedvelt költeményét véges-végig tudta. Vagyis műveltségének alapja mindvégig az első világháború előtti gimnáziumi tananyag maradt, amelyre azután igen jól ráépült az egyetemen szerzett római jog, amelynek tételeit Horatiushoz hasonlóképpen latinul tudta idézni. Szinte természetes, hogy aki ebből a társadalmi rétegből értelmiségivé akart emelkedni, az – akárcsak a dzsentrik jó része – jogásznak ment, és nemcsak a jogból, hanem az államtudományból is megszerezte a doktorátust. Vagyis akkor még arra gondolt, hogy nem is ügyvéd, hanem állami tisztviselő lesz, hiszen ezeknek kellett az államtudományi diploma.
Ez időben jellegzetes haladó polgárfiú, aki már sok mindent tud a társadalom tényleges problémáiról, és valamivel jobban érti a kirobbant világháború tényleges okait, mint szüleinek nemzedéke. És ebben az időben fedezi fel az írói körökben is megforduló jogászban az írói tehetséget Ady Endre. Ez is igazolható tény: Illés Béla első kis írásait Ady Endre adta le a Nyugatnak. Kora szerint tehát tartozhatott volna a Nyugat második nemzedékéhez, alig volt valamivel idősebb, mint Fodor József, Szabó Lőrinc vagy Illyés Gyula. És akárcsak ezek, ő is a Nyugat körül nevelkedett íróvá. Csak a történelem hamarosan másfelé fordította életútját és ezzel művészi fejlődését. A fiatal jogászdoktort azonnal besorozzák, és kiviszik a tűzvonalba. A román, majd az albán, végül az olasz fronton ismeri meg a háború valóságát. Mint oly sokan, ő is ott válik forradalmárrá. Még nem szocialista, de a háborút csináló polgári világ ellensége. Mikor a forradalmak idején hazakerül, szívvel és lélekkel áll a kommunisták mellé. Gyermekkori emlékei – a kárpátaljai szegények, az újpesti proletárok világa – úgy támad fel benne, hogy most már értük kell harcolnia. Így lesz különböző kulturális teendők után a Vörös Hadsereg politikai tisztje. Ez időre már megjelenik néhány tanulmányon kívül regényes beszámolója háborús kalandjairól, a Dr. Utrius Pál honvédbaka feljegyzései. Politikailag még nem több a felháborodott humanista hitvallásnál, de az anekdotázó stílus már csaknem érett.
A tanácsköztársaság bukása után azonban menekülnie kell. Útja előbb az anarchisztikus küzdelmek színterévé vált Kárpátaljára vezet, onnét a megalakuló Csehszlovákiába. Ekkor már tapasztalatai, élményei és bővülő társadalomtudományi ismeretei alapján szocialista. Ezzel a hevülettel írja első, Kassán megjelent novelláskötetét, amelyen erős nyomokat hagy a kor divatos stílusiránya, az expresszionizmus és a naturalizmus. Tárgyuk és eszmeviláguk pedig a szocialista forradalom, illetve a szocialista kritika a társadalomról. Illés mindig is azt állította, és a kritika el is hitte neki, hogy politikai okokból lett elbeszélő, mert a novellákra kevésbé figyelt a cenzúra, mint a publicisztikára. Ez persze nem igaz. Illés alkatilag elbeszélő: bárhová veti a sors, bármi is lett volna világnézete, elbeszélővé válik minden körülmények között, mert egyszerűen nem tudott úgy élni, hogy valamit ne beszéljen el. És minthogy kommunista lett, tehát harcos kommunista elbeszélőként foglalta el helyét az irodalomban. Azután kiutasítják Csehszlovákiából, és akkor kerül Bécsbe, ahol éli az emigránsok nyomorúságos életét, és erről ír számos novellát, amelyek közül kettő – Az aranyliba és a Sámson és Delila – kétségtelen remekmű a magyar novellairodalom legjobb színvonalán. Az aranyliba nemsokára megjelenik francia fordításban is, és művészi értékére felfigyel Romain Rolland. Az ő elismerő szavai vezetik be Illés Bélát a nemzetközi irodalomba. Ettől kezdve, amit Bécsben ír, több nyelven is megjelenik, közlik az amerikai haladó magyar lapok is. Tehát már nyilvántartott kommunista íróként érkezik a Szovjetunióba, ahol olykor jelentős irodalompolitikai feladatokat is ellát. Ott írja első regényét, az Ég a Tiszát, a tanácsköztársaság küzdelmeinek ezt a dokumentatív, naturalizmustól és expresszionizmustól áthatott stílusú krónikáját. Sikere van vele világszerte, sok nyelvre lefordítják, csak haza nem juthat, itthon nem hathat. Fontos regény, és jellegében, stílusában elég kevéssé emlékeztet írójának többi művére. Közelebb áll az akkor divatos német és részben francia forradalmi szépprózához. Illés nem is halad tovább ezen az úton. Hamar kinövi az expresszionizmust is, a naturalizmust is, és győzedelmeskedik a testére szabott magyar anekdotahagyomány. Mikszáth is, de még inkább Vas Gereben. Amikor majd Illés hazatér, itthon Vas Gerebent már rég elfelejtette az irodalmi köztudat, de az ő modorának modern változata diadalmaskodik Illés Béla igen nagy népszerűségében. Hiszen Illés legtöbb művét általában azok is élvezik, akik politikailag nem értenek egyet vele. Éppen azért lesz ő a legolvasottabb hazai írók egyike, mert a legtöbb stilisztikai köze van az elbeszélés legnemzetibb hagyományaihoz.
De ahhoz, hogy hazajöhessen, világégésnek kellett bekövetkeznie. Illés Béla szovjet őrnagyként menti meg a halálos veszélytől a már reményvesztett édesanyját és nővérét. Itthon a Szovjet Hadsereg magyar nyelvű lapjának, az Új Szónak a főszerkesztője. Ez a napilap lesz az újrainduló magyar irodalom egyik fontos fóruma.
Amikor pedig már alezredesi rangban leszerel, az új magyar irodalom egyik – mindenki másnál közkedveltebb – vezéralakja lesz. Emberi erényei eredményesebben propagálják a szocialista realizmust, mint a kultúrpolitikai intézkedések. Jellemző magatartására, hogy ő, a legreprezentatívabb kommunista író és főszerkesztő időről időre ellátogat beszélgetni az irodalomból végképp kihullott, már nagyon öreg Herczeg Ferenchez.
A hazai irodalomnak pedig főművével, a Kárpáti rapszódiával mutatkozik be. Ez az erősen önéletrajz jellegű, de anekdotáival mégis széles társadalomrajzú regényhármas valóban jelentékeny mű. Többi regényének inkább egyes kerekded részei sikerültek, novellái közül igen kevés. Nem egyet, amikor elmesélt, remekműnek éreztek a hallgatók, de amikor megírta, elszürkült. De kitűnő kis könyv anekdotáinak gyűjteménye, amelyben a legigazibb önmagát adta. Az igaz, hogy életművéből kikerekedik az első világháború előtti évektől egészen 1956-ig tartó csaknem fél évszázad hol hiteles, hol túlszínezett körképe, de a könnyed megfogalmazás gyakran pongyola, az alakok is sokszor elmosódottak, a fordulatosság gyakran legyőzi az ábrázolást. Sohasem unalmas, ez bizonyos, de a maradandó művészi érték csak az életmű töredék részénél érvényesül. Ha azonban úgy válogatjuk össze műveit, hogy egyik kötetbe a Kárpáti rapszódiát, a másik kötetbe pedig a néhány legjobb novellát, az anekdotás könyvet és többi műveinek néhány kiemelkedő kerek részét sorozzuk – akkor mégis igen jelentékeny, a második világháború utáni kor valóban jó írója áll előttünk.
