VÉGSZÓ
VÉGSZÓ
Disszertációm egy zárt forráscsoportra, a 16-17. századi inventáriumokra alapozott áttekintést nyújtott elsősorban a törökellenes védelmi rendszerbe tartozó erősség, továbbá más magánvárak és néhány erdélyi vár fegyverzetéről és felszereléséről. Célom, még egyszer hangsúlyozom, a fegyverzet és az annak kiszolgálásához, működtetéséhez szükséges anyagok, eszközök, szerszámok áttekintése, ismertetése volt, és az első perctől kezdve kihagytam vizsgálódásomból mindazokat az adatokat, amelyek a várgazdaságra és az élelmezésre vonatkoztak. Megkíséreltem bemutatni a feldolgozás számítógépes módszerét, és kiemeltem, hogy ekkora adatmennyiségnél csak így lehet hatékonyan és gyorsan elemzéseket készíteni. Megközelítésem elsősorban és mindenekelőtt hadtörténeti jellegű.
Az inventáriumról megállapítottam, hogy azokat bizonyos rendszerességgel, meghatározott nyilvántartási célzattal vették fel, a korszak államapparátusának növekvő bürokratizálása folytán, ám tartalma, megbízhatósága nagymértékben függött az összeírók személyétől, az alkalmazott nyelvtől, de úgy találtam, hogy pontosságuk, részletességük az idő múlásával javult.
Sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy a megtalált leltárak sem időben, sem térben, sem a várak „rangsorát” illetően nem oszlanak el egyenletesen, így meglehetősen nehéz volt helytálló következtetésekre jutni. Igyekeztem e problémát figyelembe venni, de ezt nem minden esetben lehetett megoldani.
Az inventáriumokban talált adatok közül főként a tűzfegyverekre, a munícióra és az egyéb fegyverzetre vonatkozóakra koncentráltam, mert abból indultam ki, hogy a váraknak, főként persze a végváraknak, a védelmi rendszerben betöltött feladatuk ellátásához elsősorban önmagukat kellett megvédelmezniük a török támadásai ellen. Hangsúlyoztam továbbá, hogy ehhez a tüzérség továbbra is nélkülözhetetlennek bizonyult, jóllehet a hadügyi forradalom hatásainak magyarországi vizsgálata a kézi lőfegyverek általános térnyerését mutatta.
A tüzérségnél láthattuk, hogy az alapvetően a német mintákat követte, nem csak a lövegek tipizálásában, hanem a szaknyelv átvételében is. Igyekeztem néhány korábbi félreértést is eloszlatni, elsősorban a magyar ágyútípusok kapcsán, például hogy a magyar taracknak semmi köze a német Haubitzhoz, sem pedig a mai, azonos nevű lövegfajtához, vagy hogy a „sebes” jelző értelme minden bizonnyal nem a löveg tűzgyorsaságára utal. A lövegek öntésére vonatkozó adatokból kiderült, hogy Magyarországon a Nyugaton kialakuló tendenciával, a vaságyúk elterjedésével szem-ben, még mindig a bronzágyút részesítették előnyben, az előbbi jobb technikai mutatói és olcsóbb volta ellenére. Láttuk továbbá, hogy hazánkban is jelentős volumenű löveggyártás folyt, a 16. század közepén néhány főúr, a 17. században főként a Rákócziak jóvoltából, továbbá fény derült néhány lehetséges, de eddig nem ismert ágyúöntő hely létére is. Ugyanakkor persze a Habsburg Birodalomból is jelentős mennyiség származott.
A tüzérségnél és a kézi lőfegyvereknél is nagyszámú tartozékot, alkatrészt, segédeszközt, szerszámot figyelhettünk meg, amelyek komoly részt képviseltek a leltárba vett tárgyak között. Ezt is a tűzfegyverek jelentőségének egyik mutatójaként értelmeztem. A lőporral kapcsolatban tisztázni próbáltam az egyes fajták mibenlétét, és rámutattam, hogy a várakban is folyt, viszonylag kiterjedten, lőporgyártás. Hasonlóképp lövedékeket is nagy számban állítottak elő, főként a kézi lőfegyverekhez, s ezt a nagy mennyiségű ólom és golyóöntő forma igazolja. Ugyanakkor meglepődve tapasztalhattuk, hogy a kézi lőfegyverekbe való vasgolyók száma sokszorosan meghaladja az ólomgolyókét.
A tüzes szerszámoknál, miközben bemutattam sokféleségüket és gyártásuk eszközeit és anyagait, arra következtettem, hogy mennyiségük elégtelen egy támadás visszaveréséhez, noha előállításukhoz a legtöbb feltétel adott volt.
A nyersanyagok vizsgálatánál kiderült, hogy egy részük korabeli felhasználási területéről és módjáról egyelőre szánalmasan keveset tudunk. Közülük főként a vas fontosságát emeltem ki, rámutatva, hogy a várbeli élet minden területén megfigyelhető jelenléte. A többi fém inkább egy-egy adott szempontból kapott nagyobb jelentőséget: a réz az ágyúöntésben, az ólom a lövedékek előállításában és az építkezéseknél. A fémek példáján lehetett bizonyítani, hogy elődeink igyekeztek takarékosan bánni a készletekkel. A lőpor alkotóelemeinél is láthattuk a hiányokat, mivel faszénről alig szólnak a leltárak, a lőporban legnagyobb részt kitevő salétromból pedig gyakorta kevesebb volt a rendelkezésre álló kén mennyiségéhez viszonyítva, tekintetbe véve a lőpor keverési arányát.
A mesterségek bemutatását a négy legfontosabbra korlátoztam, a többi szinte jelentéktelen szerepet játszott. Láthatóan nem véletlen, hogy épp a kovács-, az ács-, a bognár- és a lakatosmesterség szerszámait találjuk meg leggyakrabban a leltárakban, mivel ezek a legfontosabbak a fegyverzet és a várbeli hadiüzem (építés, szállítás) szempontjából. Mindazonáltal itt is meg kellett állapítanom, hogy tudásunk e téren még kívánnivalókat hagy maga után, ezért a magam számára célul tűztem ki a téma további feldolgozását, más forráscsoportok, így például a várak bevétel-kiadási jegyzőkönyvei alapján.
Disszertációm végén megkíséreltem különböző elvek és szempontok figyelembevételével elemezni a fegyverzet mennyiségét, hogy választ találjak alapkérdésemre. Ismét rámutattam, hogy nem a Nyugat-Európában megfogalmazott elméleti számokat, vagy az ottani erődítmények felszerelését kell alapul vennünk, s ezt az ellenfél eltérő adottságaival és a gyengébb gazdasági lehetőségekkel indokoltam. Ezért inkább a várak területi és rangsorbeli helyét vettem alapul vizsgálódásomhoz. Bár az adatok csekély száma, a pontatlan mértékegységek, a mennyiségek gyakori hiánya akadályt jelentett, végső soron arra a megállapításra jutottam, hogy bár tűzfegyvert meglehetősen sokat találunk, ám a muníció gyakran, az elemzés nehézségeihez és bizonytalanságaihoz képest is túl gyakran hiányzott. Mindezt szállítási, szervezési hiányosságokra vezettem vissza.
Alapkérdésemre a válasz tehát az, hogy a várak az inventáriumok alapján, az adott pillanatban, a legtöbb esetben nem rendelkeztek a saját védelmükhöz elegendő fegyverzettel.
Mindezek alapján megfogalmaztam a magam számára néhány további kutatási irányt. Elsősorban a várak számadáskönyveit kell feldolgozni, és összevetni az inventáriumok adataival, mert így talán ki lehet küszöbölni ez utóbbiak nagy hátrányát, pillanatfelvétel mivoltukat. Másodsorban meg kell vizsgálni az ellátórendszer működését, főként annak szervezettsége, hatékonysága szempontjából. Harmadsorban szükség van további inventáriumok összegyűjtésére, hogy az eloszlási hiányosságokon változtathassak.
Az elmondott következtetések mellett munkám egyik legfontosabb eredményének tartom az inventáriumszótár létrejöttét, amely jelen állapotában átfogja a leltárak szóanyagának jelentős részét (az élelmezési kifejezések nélkül). A teljességre törekvés miatt természetesen sok „közönséges” vagy inkább közismert szót is tartalmaz, de bízom benne, hogy jelentős számú, eddig még nem értelmezett kifejezést is sikerült összegyűjtenem. Legfőbb törekvésem a továbbiakban ennek kiegészítése a még megfejtetlen szavakkal, ahol szükséges, megfelelő magyarázatokkal, illusztrációkkal. Remélem, a korszakkal foglalkozó szakemberek haszonnal forgatják majd.
