BEVEZETŐ
BEVEZETŐ
Az ember általában, az államhatalom azonban mindenütt és mindenkor törekedett arra, hogy tulajdonáról, javairól valamiféle nyilvántartással rendelkezzék. Már időszámításunk kezdete előtt több ezer évvel, az ókori Keleten is megtaláljuk ennek nyomait, ékírással cseréptáblákra rögzített elszámolások, nyugták formájában. Ahogy időben közeledünk napjainkhoz, egyre sokasodnak az efféle dokumentumok, mind mennyiségüket, mind pedig típusukat tekintve. Amikor pedig a 16. században megkezdődött az abszolutisztikus hatalom kiépítése, minden korábbinál fontosabbá vált, hogy az államok irányítóinak kellő áttekintése legyen a gazdaságról és a pénzügyekről. Ennek egyik fő oka pedig nem más, mint hogy a 15-16. század fordulójától kezdve a hadseregek létszáma, s ezzel együtt természetesen a költségvetésben legnagyobb tételt kitevő hadikiadások folyamatos és soha nem látott mértékű növekedésnek indultak, jelentős befolyást gyakorolva a társadalomra és a gazdaságra egyaránt.1 Ezen folyamatok felügyelete pedig egyre növekvő, specializálódó bürokráciát kívánt. Nem kivétel ez alól a Habsburg Birodalom sem, ahol szintén megfigyelhetőek mindezen jelenségek.2 Így azután a 16-17. századi magyar történelem is bőséges gazdasági jellegű forrásanyaggal rendelkezik. Elegendő itt például a földesúri és kamarai birtokigazgatással, vámokkal, kereskedelemmel, a kamarák pénzügyeivel kapcsolatos hatalmas mennyiségű iratra utalni. A korszak gazdasági jellegű forrásainak jelentős részét azonban, a fenti okok folytán, a hadüggyel kapcsolatos nyilvántartások teszik ki: zsoldlisták, mustrajegyzékek, fegyver- és lőszerszállítási jegyzékek, a hadszertárak elszámolásai, a végvárak építkezéseivel kapcsolatos iratok, stb. E források sorába tartozik egy speciális, az egyes (vég)várak fegyverzetét és (teljes) hadfelszerelését tartalmazó összeírás-típus, a várinventárium.
1 L. erre vonatkozóan a hadügyi forradalom jelenség-együtteséről szóló, egyre gyarapodó szakirodalmat. Összefoglalta: Kelenik, 1991/3. 80-81., Domokos, 2000. 11-29.
2 Pálffy, 2000. 59-76., Szakály, 1999. 3., 5-6.
E leltárak sokaságának létrejöttét természetesen nemcsak az általános hadügyi folyamatok „inspirálták”, hanem az a – számunkra sajnálatos – körülmény is, hogy az ország 1541 után a két nagyhatalom, a Habsburg és az Oszmán Birodalom vetélkedésének színterévé vált. Azt a bécsi kormányzat is hamar belátta, hogy a török hódítás feltartóztatásának legfontosabb eszközei a Hódoltságot övező területeken álló várak. E felismerés, és általában a magyarországi hadihelyzet áttekintésének és összehangolt irányításának igénye hívta életre az Udvari Haditanácsot (Wiener Hofkriegsrat). E testület azonban csak akkor láthatta el munkáját megfelelően, ha pontos képet kapott a mindenkori állapotokról. Ez pedig hatalmas iratforgalmat gerjesztett (l. a Haditanács iktatókönyveit). Bár az inventáriumok az összes eredetileg készült és a megmaradt irat mennyiségéhez képest sem túl nagy számúak, ám viszonylag rendszeres felvételük és Bécsbe küldésük arra mutat, hogy alapvető információforrást jelentettek.
Miért fontos a várinventáriumok feldolgozása? Montecuccoli immár közhellyé „nemesült” mondását továbbgondolva nyilvánvaló, hogy a háborúhoz szükséges pénz egyik része (hadi)anyagként (másik része zsoldként) „materializálódik”, a háború pedig a leganyagigényesebb emberi foglalkozások egyike. Az inventáriumok viszont éppen a hadianyagról szólnak, amely nélkül ugyanúgy nem lehet háborút vívni, mint katonák nélkül.
A török hódoltság korában készült várinventáriumok mind külső formájuk, mind tartalmuk alapján a többi forrástól jól elkülöníthető egységet, könnyen felismerhető irattípust képviselnek. Tartalmi szempontból elsődleges értékük, hogy átfogó képet nyújtanak az egyes végvárak pillanatnyi állapotáról, főként a fegyverzetről, lehetőséget adva ezáltal az átfogóbb vizsgálódásra. A fegyverekre vonatkozó adatok elemzése megmutatja, hogy e terén milyen mennyiségi és minőségi változások zajlottak le, egyes fegyvertípusok mikorra avultak el, mikor jelentek meg újabb fajták. E leltárak azonban a hadtörténelem mellett az anyagi kultúra történetéhez is rengeteg információval szolgálnak, mivel a fegyvereken túl a mindennapokban használt szerszámokat, eszközöket, anyagokat is gyakran felsorolták, bepillantást engedve a várak hétköznapi életébe, valamint az ott működött műhelyek, mesteremberek munkájába. Ezen összeírások az egyes várakban található épületekről, azok belső elrendezéséről és berendezéséről is sok információt tartalmaznak, ami építészettörténeti szempontból hatalmas jelentőségű, s ráadásul lehetővé teszi, hogy a későbbi kutatások során megvizsgáljuk a fegyverzet és a készletek elhelyezésének, tárolásának módját, rendszerét.
Az inventáriumok nyújtotta hatalmas előnyök mellett viszont nagy hátrányt jelent az inventáriumok „pillanatfelvétel” volta, mivel rendszerint nem tudjuk, hogy az irat felvételét megelőző és követő időszakban hogyan változtak meg az erősség készletei. Ezért van szükség arra, hogy nagyobb számban vizsgáljuk meg e leltárakat, mivel így már lehetőség nyílik a végvárakban zajló folyamatok feltárására. Mindezekből adódóan az inventáriumok a 16-17. századi magyarországi végvárrendszer hadi erejének meghatározásához elsődleges források.
Ahhoz azonban, hogy a várleltárak számtalan különféle bejegyzéséből összefüggő képet lehessen kialakítani, adatok ezreit kell rendszerezni, rengeteg apró részletet kell feldolgozni, szinte mozaikszerűen egymás mellé illeszteni. Ezek azonban együttesen már meglehetősen jó képet adnak a végvárak mindennapi életéről, amelynek egyes vonatkozásairól ugyan már írtak történészeink, ám összefüggően, áttekintően még senki sem foglalkozott vele. Szilárd meggyőződésem, hogy amíg a végvári rendszer napi működését nem ismerjük megfelelően, kérdéses nagyívű elméleti áttekintéseket írni e témáról. Olyannak tűnik ez, mint alap nélkül házat építeni. Ennek egyik – az anyagi – vonatkozását tárják fel a várleltárak.
A fő kérdések, amelyeket feltettem magamnak, így hangzanak: milyen felszereléssel rendelkeztek a végvárak és az milyen célra szolgált; korszerű volt-e a felszerelés; elegendő volt-e a felszerelés a várakra rótt feladatok elvégzéséhez? Ezeken túlmenően természetesen számos részletkérdés is megválaszolásra vár.
A modern történészi szemlélet megköveteli, hogy a magyarországi történéseket mindenkor nemzetközi összefüggésben vizsgáljuk. Úgy vélem azonban, hogy e téma némileg kivételt képez. Mihez hasonlítsuk ugyanis a magyarországi végvárrendszer felszereltségét? Látszólag a legkézenfekvőbb lenne, hogy – a rájuk háruló feladat hasonlósága okán – a németalföldi erődöket tekintsük példának, amelyek mind a spanyolok, mind a franciák elleni harcban döntő szerepet játszottak. Ám a dolog, ha a részleteket nézzük, már erősen sántít. Gondoljunk csak a teljesen eltérő harcmodorú ellenfélre (török – spanyol vagy francia), az erődök eltérő építészeti megoldásaira (sokkal több az olasz rendszerű, bár csak földből emelt védmű), vagy a két terület gazdasági és társadalmi fejlettsége közti különbségre. Esetleg figyelembe vehetnénk a lengyel várakat, ám ott nem létezett a magyarral összevethető rendszer. Summa summarum, úgy vélem, hogy hazai példák alapján kell megkísérelnünk a fenti kérdések megválaszolását.
A dolgozat célja szigorúan körülhatárolt. Nyilvánvaló, hogy a terjedelmi és időbeli korlátok miatt számos probléma vizsgálatát eleve nem vállalhattam fel. Kezdettől eltekintettem az ellátási rendszer működési kérdéseinek (kitől, mit, honnan, hova szállítottak), anyagi alapjainak vizsgálatától, egyrészt, mert más annak forrásbázisa, másrészt pedig avatott kutatók az utóbbi időben meglehetős rendszerességgel foglalkoztak e témával. Már a munka kezdetén ki kellett zárnom a vizsgálatból az élelmezési kérdéseket – noha az inventáriumokban jelentős mennyiségű adat található ezekre vonatkozóan, s nyilvánvalóan fontos részét képezte a napi működési feladatoknak –, mivel ehhez a várbirtok és a várgazdaság kutatása szükséges, amely nem tartozik elsődleges szakterületemhez. Ugyanígy nem térek ki e helyütt szervezeti és irányítási, sem pedig személyzeti kérdésekre sem.3
3 A végvárrendszer fenntartási költségeire, szervezetére, az ellátás anyagi problémáira, a várbirtokok működésére l.: Ember, 1946., legújabban: Kenyeres, 2001., Kenyeres, 2002., Kenyeres, LK., Pálffy, 1996., Pálffy, 1997c., Pálffy, 2002.
A választott témát mindenekelőtt tehát hadtörténeti megközelítésben kívánom tárgyalni. Elsősorban a fegyverzetre, az annak működtetéséhez és kiszolgálásához szükséges anyagokra, szerszámokra és eszközökre koncentrálok. Ez az elhatározás jelentős részben a téma alapjául szolgáló források jellegéből is adódik.
