AZ ARADI VÁR FEGYVERZET-BEVÉTELEZÉSI ÉS -KIADÁSI JEGYZŐKÖNYVE, 1703. JANUÁR 1.–1704. JÚNIUS 12.

Teljes szövegű keresés

67DOMOKOS GYÖRGY: AZ ARADI VÁR FEGYVERZET-BEVÉTELEZÉSI ÉS -KIADÁSI JEGYZŐKÖNYVE, 1703. JANUÁR 1.–1704. JÚNIUS 12.
In: Az aradi vár története. Budapest, 1998.
A XVII. század végi törökellenes felszabadító háború során Arad vára már Buda visszavívását megelőzően a keresztény hadak kezére került. Mercy és Heissler császári tábornokok hadteste, kiegészülve Thököly Imre korábbi híres ezredeskapitánya, Petneházy Dávid huszáraival 1685 őszén mélyen benyomult a török hátországába. Elfoglalták Szolnokot, Törökszentmiklóst, Szarvast, majd december 6-án Petneházy csapataival rajtaütéssel bevette Arad várát is, ahol ezzel véget ért a 133 éves török uralom.
Arad igazi jelentőségre a karlócai békekötés (1699) után tett szert, mivel a Temes-köz ekkor még oszmán kézen maradt. Arad határvárrá és a katonai határőrvidék fontos központjává vált, s ennélfogva több megyényi területet oltalmazott. Ebből következően Aradon nemcsak az erősség saját védelméhez szükséges, hanem a környező kisebb erősségek, őrhelyek ellátására szánt készleteket is tárolták. Az alább közölt forrás is erre a tevékenységre világít rá, mivel az Aradon raktárkészletbe vett, illetve a címben jelzett másfél éves időszak során különböző feladatokra kiadott fegyverzetről és munícióról ad áttekintést.
A magyarországi katonai igazgatásban már a megelőző századokban is rendszeresen készültek ilyen típusú számadások. A nagyobb magyarországi erősségekben – elsősorban a király kezében levőkben (a legjobb példa erre Kassa) – már a XVI. század közepén létrehozták a hadszertárakat (Zeughaus), amelyeknek feladatául szabták a környező kisebb várak ellátását is. Ide futottak be a központi szállítmányok, majd innen továbbították a fegyverzetet és muníciót, a szükségleteknek megfelelően. E bevételezésekről és kiadásokról rendszeresen jegyzőkönyvet vettek fel, amiről számos fennmaradt példány, mint az alábbi, tanúskodik. A hadszertárak emellett bizonyos fokig hadiipari műhelyekként is működtek, elvégezvén a hadi élettel kapcsolatos javító munkákat, illetve itt készült számos fegyver- és muníciófajta, mint például a tüzes szerszámok vagy a lőpor.
Az alább közölt számadás főként a fegyverzet és muníció adminisztrálásával foglalkozik. Első része a bevételezett készleteket sorolja fel, a másodikban a kiadásokat, legvégén pedig a maradványt találjuk. Feltételezhető azonban, hogy a bevételezés nem szó szerint értendő, hanem az 1703. január 1-jén elvégzett „rovancsolás” alkalmával számba vett, már meglevő készleteket rögzítették 68ezen cím alatt. Nagyon valószínű továbbá, hogy ez a jegyzék egy, a jelzett időszak végén készített összesítés, az eredeti példány tisztázata, mivel az egyes tételek mozgását eredetileg bizonyosan időbeli sorrendben jegyezték fel, itt pedig már fajtánként csoportosítva olvashatók. Erre utal továbbá az egységes forma és az egyetlen kéztől származó írás is. A jegyzék némi fényt vet a korabeli fejlett bürokráciára is. Számos esetben hivatkoznak ugyanis nyugtákra, bizonylatokra és más jegyzékekre. Ezek azonban az esetek többségében nem maradtak fenn.
A forrás részletesebb vizsgálata előtt szólni kell az aradi jegyzékben előforduló két súlymértékről: a fontról és a mázsáról. Ezek egyfelől természetszerűleg a mindennapi életben általánosan előforduló súlymértékek voltak (sok más mérték mellett), másfelől azonban a tüzérségnél is ezeket használták. A lövegek kaliberét ugyanis a méterrendszer bevezetését megelőzően a kilőtt kő-, ólom- vagy vasgolyó súlyával, fontban (a kisebb lövegeknél és a kézi lőfegyvereknél latban = 1/32 font), a lövegcső súlyát pedig mázsában határozták meg. A XVI–XVII. századi összeírásokban a darabszám mellett az előbbi a leggyakrabban megadott paraméter. A helyenként és koronként alkalmazott eltérő mértékek mai mértékegységre történő átszámításának bizonytalansága azonban súlyos probléma. Az esetek döntő többségében ugyanis nem állapítható meg, hogy az összeíró éppen mely területen érvényes súlymértéket használta, így ezen értékeket sem tudjuk pontosan átváltani kilogrammra. A helyzeten az sem segít, ha ismerjük az adott várat övező területen használt helyi súlymértékek értékét, hisz többnyire semmi sem bizonyítja, hogy az összeíró, aki netán más vidékről, esetleg külhonból érkezett, épp azt használta. Ezért, magyarországi viszonylatban, minthogy a várak többsége a Habsburg-kormányzat irányítása alatt állt, általánosságban a bécsi font tekinthető alapértéknek (0,56006 kg).
A mázsára ugyanazok a megállapítások vonatkoznak, mint az előbb említett fontra. Ám itt további átszámítási probléma keletkezik abból, hogy léteztek 100, illetve 120 fontos mázsák is. A bécsi mázsa 100 fontos volt, tehát értéke 56,006 kg.
A XVI–XVII. században készült összeírások formai szempontból, a tételek sorrendjét illetően, sok hasonlóságot mutatnak. Az alapos leltár rendszerint a vár legértékesebb, legnagyobb erejű fegyvereivel, az ágyúkkal kezdődött. Ezt követte a kézi lőfegyverek, a szúró-vágó fegyverek, majd a lőpor, golyó, kézigránát, a nyersanyagok és végül más egyéb, a vár mindennapi életéhez szükséges eszközök és szerszámok felsorolása. Ezt tapasztaljuk az alábbi jegyzéknél is, bár megállapítható, hogy az utóbbiakból csak nagyon keveset említenek (pl. sáncszerszámok, kötelek).
Értéküknek megfelelően a legtöbb információt rendszerint a lövegekről jegyezték le. Itt elméletileg a következő jellemzőknek kellene együtt szerepelniük, a sorrend változó: a löveg típusa, „keresztneve” (ha van), öntetője-tulajdonosa, öntője, az öntés éve, a csövön levő címer leírása, feliratai, a cső kalibere, súlya, hossza, a lafetta és a hozzá tartozó szerszámok állapota, esetleges hiánya. Sajnos, ilyen teljességükben viszonylag ritkán találjuk együtt egy-egy löveg adatait, s a 69meglevők esetében is sok a bizonytalanság. A leírásokba viszont gyakran bekerültek olyan megjegyzések is, amelyek a lövegek állapotáról tájékoztattak.
Az aradi jegyzékben a felsorolt adattípusok közül csak néhány található meg. Ám ezekből is megállapítható, hogy az aradi hadszertár lövegparkja, a vár védelmi rendszerében betöltött helyéhez mérten, enyhén szólva gyenge, elavult és elhasznált volt. Látható ugyanis, hogy a viszonylag csekély számú löveg alapvetően a kisebb kaliberű típusok közül került ki, továbbá több, még a XVI. században öntött darab akad közöttük. Az egyik 1505-ben készült, s e szerint leltárba vételekor pontosan 198. évét szolgálta! Elképzelhető, hogy ezek a régi ágyúk, számtalan háború után, milyen állapotban lehettek. Ezt erősíti még, hogy több esetben említik, mennyire kikopott a cső a sok használattól. Az állomány elhanyagoltságát jellemzi a nagyszámú, romlott talpon álló, vagy talp nélkül heverő löveg. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, hogy itt csak a hadszertárban levő lövegeket említik, míg az esetleg az erődítmény falain sorakozó lövegek számáról és állapotáról nincs tudomásunk.
Külön kell szólni a vas- és a bronzágyúk szigorú elkülönítéséről. A vaságyúk használata ugyanis ebben és a megelőző korszakban Magyarországon meglehetősen ritka, s az összeírásokban említett példányok is szinte kivétel nélkül kis, maximum néhány fontos kaliberűek. Bár az ágyúkat már kezdetben is vasból kovácsolták, a kisebbeket már a XIV. század vége, a nagyobbakat pedig a XV. század közepe óta egyre gyakrabban bronzöntéssel állították elő. Ez a váltás azzal magyarázható, hogy a rideg vassal szemben a bronz jobban elviselte a lövéskor keletkező hőenergiát és nyomást. Egyes nézetek szerint 1453–1543 között egy „második bronzkor” zajlott le Európában. A bronzágyúk a XVI. század elejére terjedtek el, miközben természetesen a régebbi, de még használható vaságyúk is ott sorakoztak a fegyvertárakban. A vaságyú öntésének modernizált technológiáját állítólag 1543-ban, Angliában fedezték fel, s ettől kezdve elsősorban Angliában és Svédországban, újra vasból kezdték gyártani az ágyúkat, mivel ez a bronzágyú harmadába (mások szerint egytizenkettedébe!) került. A XVII. század második felétől pedig Nyugat-Európában is a vasöntés vált a löveggyártás alapvető technológiájává. Fordult tehát a kocka, s most az újonnan öntött vaságyúk mellett tovább használták a régebbi bronzágyúkat. A Habsburg Birodalomban és ezáltal Magyarországon ez az átalakulási folyamat csak a XVIII. század közepe táján ment végbe. Az aradi jegyzékben megfigyelhető elkülönítés tehát feltételezhetően a minőségi és értékkülönbségnek is szólt.
A lövegek közül többnek is megnevezik az öntetőjét. Minthogy Arad a császári hadsereg kezén volt, a Habsburg-uralkodók (I. Ferdinánd, II. Miksa) felbukkanása öntetőkként nem tűnik meglepőnek. Épp ellenkezőnek látszik a helyzet a Rákóczitól származó ágyúkkal. Ám ezek a lövegek olykor rendkívül kalandos utakat jártak be. Elképzelhető, hogy a császári ágyúkat törököktől vették vissza a XVII. század végi háborúban, akik esetleg száz évvel azelőtt zsákmányolták valamelyik csata vagy ostrom során. A Rákóczi-féle ágyúk talán Munkácson vagy Patakon 70kerültek a császári csapatok birtokába. Az eredet vizsgálatánál külön figyelmet érdemel, hogy a felsorolt 41 db bronzágyúnak nagyobb része, 23 db a törököktől származott.
Az ágyúk mellett nagyszámú kézi lőfegyvert vettek leltárba. Eme harceszközök jelentősége a megelőző másfél-két évszázad során rendkívüli mértékben megnőtt. Ez a történettudományban „hadügyi forradalom” néven említett folyamategyüttes egyik legfontosabb eleme. A tárgyalt időszakban a kézi lőfegyverek száma sokszorosára nőtt az ágyúkéhoz viszonyítva, minek következtében a várvédelemben már a XVI. század második felétől az ágyúkkal azonos súllyal vettek részt. Arányuk a csatatereken is, elsősorban a gyalogságnál, egyre nőtt a szálfegyverekhez (pl. pika) képest, míg végül a XVIII. század elejére a szuronnyal ellátott muskéták teljesen kiszorították azokat.
Az aradi leltárban a kézi lőfegyverek mindössze két típusát említik, amelyek közül a szakállas puskát (Doppelhaken), amely még a XV. századból származik, inkább a várvédelemben használták, míg a muskéta a XVI. század első felétől kezdve a gyalogság alapvető lőfegyverét képezte. Az nem derül ki, hogy a régebbi, szurony nélküli, vagy a korszerűbb szuronyos változatot vették-e leltárba. Bár a császári hadsereg már a török elleni felszabadító háború elején megkezdte a szurony bevezetését, itt, régóta tárolt fegyverekről lévén szó, valószínűbb a szurony nélküli típus említése. A muskéták számának értékelésekor természetesen figyelembe kell venni, hogy a jegyzékben csak a raktárkészlet szerepel, amihez hozzá kell adni a helyőrségben szolgáló katonák egyéni fegyvereit.
Arad központi, ellátó szerepének megfelelően viszonylag nagy mennyiségű muníciót, elsősorban lőport, ólmot és kanócot tartottak a várban. Ugyanakkor kissé furcsa, hogy a lőporgyártás alapanyagát képező, és a faszénhez képest elvileg csak nehezebben beszerezhető kénből és salétromból csak keveset írtak össze. Ez persze magyarázható azzal, hogy lévén az ilyen típusú jegyzékek csupán egy adott pillanat állapotát rögzítették, annak felvételekor épp kifogytak a készletekből, de lehetséges az is, hogy Erdélyből gyakrabban jutottak utánpótláshoz A többi nyersanyag, a szurok, gyanta és a viasz elsősorban a kézigránátok és a tüzes szerszámok gyártásához kellettek, ehhez azonban kisebb mennyiség tárolása is elegendő lehetett. A muníció helyi előállítását igazolja, hogy a jegyzékben szerepelnek a szakállas puskák és a muskéták golyóinak öntésekor használt golyóformák.
Felsorolja a jegyzék az ágyúk lövedékeit, a vasgolyót és a kartácsot is. Ám vasgolyóból kevesebb méretet találunk, mint ahányféle ágyút. Ez a korabeli leltárak szerint egyáltalán nem ritka eset. E jelenség oka részben az ellátás hiányosságaiban, a szervezetlenségben, részben a háborús helyzetben keresendő. A kartács már régóta ott szerepelt a tüzérség hadieszközei közt, mint a gyalogsági támadás elhárításának egyik leghatékonyabb eszköze, legyen szó ostromról vagy nyílt csatáról. A várfalak elleni rohamok visszaverésének másik fontos fegyvere, a kézigránát is nagy számban állt rendelkezésre. A készletből azonban hiányoznak a másutt már megtalálható bombák, gyújtó- és robbanólövedékek.
A jegyzékből teljesen hiányoznak az egyébként minden erősségben még ekkor is 71ott tárolt hidegfegyverek: kardok, pallosok, szablyák, lándzsák, pikák stb. Hasonló módon nem említik a védőeszközöket: sisakot, mellvértet. A jelenségre nincs elfogadható magyarázat, hiszen a várvédelemben ezek még mindig fontos szerepet játszottak, a lovasság pedig továbbra is inkább hidegfegyverekkel hadakozott, a vértesek pedig még viselték a sisakot és a mellvértet.
Külön figyelmet érdemel a jegyzékben felsorolt nagyszámú, török származású fegyverzet. A bejegyzésekből egyértelműen kiderül, hogy ezeket a keresztény seregek zsákmányolták az oszmánoktól a XVII. század végi visszafoglaló háború során. Egy részüket nyilván helyben zsákmányolták Petneházy huszárjai, míg a Világos várából származó ágyúkat konkrétan is említik. Feltűnő azonban, hogy az ágyúk és a nagyszámú kézigránát mellől hiányoznak a török származású kézi lőfegyverek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az oszmán hadseregben a XVII. század végi felszabadító háború során még mindig viszonylag keveset használtak belőlük, s miután ezek a katonák egyéni felszereléséhez tartoztak, a várak feladásakor többnyire magukkal vihették.
Tulajdonképpen még a fegyverzethez sorolhatóak a sáncszerszámok is, mivel ebben a korban főként a várostromok során, de sokszor harctereken is rendkívüli méretű földmunkát kellett elvégezni a futóárkok kiásásánál, a lövegállások és sáncok építésénél. Úgy tartották, hogy akkoriban a katona többet használta az ásót és a csákányt, mint a muskétát vagy a kardot.
A bevételezésben felsoroltakból már az első olvasásra is megállapítható, hogy Arad készletei, az erődítmény fontosságához képest, nem mondhatók jelentősnek. Ráadásul rendkívül sok a tönkrement, használhatatlan fegyver és eszköz. A hadiipari műhely működésére is csak néhány szerény jel utal.
A leltár második részében a kiadásokat találjuk. Ebből pontosan megállapítható, hogy az adott pillanatban mekkora terület tartozott a vár ellátási környezetéhez. Az említett települések Aradon kívül Békés, Bihar, Csanád, Temes és Torontál vármegyében fekszenek. Ebből következik, hogy a jegyzék készítésének időszakában, feltehetően inkább annak kezdetén, ezek a területek még a császári hadak kezén voltak, s csak később kerültek nagyobb részben (Arad és a Maros mente kivételével) kuruc fennhatóság alá. Az is kiderül, hogy ezekbe a helységekbe az Aradon állomásozó Heister-ezred kisebb egységeit küldték ki. Megtudtuk továbbá, hogy a rác (szerb) határőrök mellett magyar hajdúk és huszárok is szolgáltak Aradon. Hogy később, a szabadságharc kitörése után a magyarok maradtak-e, arról nem szól a forrás.
Az őrhelyeken tartózkodó katonaságnak elsősorban lőport, kanócot és a golyók öntéséhez ólmot utaltak ki. A kézi lőfegyverek pótlására, néhány esettől eltekintve, úgy tűnik, nem volt szükség, ágyúkat küldeni ilyen kis őrhelyekre pedig nem sok értelme volt, s valószínűleg magán Aradon sem állt rendelkezésre elegendő belőlük.
A háborús helyzet néhány megjegyzésből pontosan érzékelhető. Az egyik ilyen a riasztólövésekre elhasznált puskapor feljegyzése. Ily módon jelezték ugyanis a portyázó kuruc 72csapatok közeledtét. Feltehetően a vár állandó készenléti állapotára utal, hogy az őrségnek naponta osztanak kanócot a vártán állva elégetett helyett. A mindennapokhoz tartozik a kapu zárását esténként jelző ágyúlövés, vagy az egyházi ünnepeken leadott díszlövés.
Az aradi vár, az ismertetett szegényes hadfelszerelés ellenére, a Rákóczi-szabadságharc alatt mindvégig a császári haderő kezében maradt, a kurucok nem tudták bevenni. Az 1711-es szatmári békét követően ismét a török kérdés került előtérbe. 1716-ban kitört az újabb török háború. Ennek során a császári seregek Savoyai Jenő vezetésével visszafoglalták az utolsó, még török kézen levő magyar területet: Temesvárt és vele együtt az egész Temesközt. Ennek következtében Arad már nem határerődként működött, de jelentősége a török közelsége miatt a későbbi évtizedekben sem csökkent.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages