A TÖRÖK ELLENI VÉDELMI RENDSZER NÉHÁNY ALAPKÉRDÉSE A XVI. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN
59PÁLFFY GÉZA: A TÖRÖK ELLENI VÉDELMI RENDSZER NÉHÁNY ALAPKÉRDÉSE A XVI. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN
In: Studia Agriensia 17. Eger, 1997.
A mohácsi csatától Buda 1541. évi elestéig terjedő időszakban, a magyar történelem talán legzűrzavarosabb másfél évtizedében, olyan gyökeres változások vették kezdetüket, melyek később több mint százötven esztendőn keresztül alapjaiban határozták meg a koraújkori Magyarország történetének fejlődését. I. Szülejmán szultán hadjáratait követően megkezdődött a magyarországi török hódoltság kialakulása; Szapolyai János királlyá koronázása hosszú távon egy új államalakulat, a Keleti Magyar Királyság, majd az erdélyi fejedelemség létrejöttét hozta magával, míg vetélytársa, I. Ferdinánd királlyá választásával egy új – a magyar trón megszerzésére már régóta törekvő dinasztia – a Habsburgok feladatává vált, hogy a déli kettős végvárrendszer összeomlását követően tartományaik határain kívül, ugyanakkor immáron Magyarország belső területein építsék ki az új védelmi rendszert.
A koraújkori magyar történelem – talán nem túlzás – legnagyobb kihívásának az adott politikai és katonai körülmények között az új cseh és magyar királynak aligha volt könnyű megfelelnie. Míg az oszmán birodalom I. Szülejmán uralkodása alatt hódításainak csúcsára ért, addig a sokszínű Habsburg-államalakulatot ez időben kormányzó V. Károly császár számára Toledóból a törökellenes magyar hadszíntér legoptimálisabb esetben is csak harmadik frontnak számított. Mindemellett az 1540-es évek végéig a bécsi katonai vezetés erejéből nemigen futotta másra, minthogy újabb és újabb magyarországi hadjáratokkal törje meg a szultán vazallusává süllyedt János király erejét. De Ferdinándnak nemcsak ellenfeleivel kellett megküzdenie. Nem csekély feladatot jelentett számára, hogy híveivel, az ország külpolitikai, katonai és – részben – pénzügyi irányításából fokozatosan kiszoruló magyar rendekkel célkitűzéseinek megvalósítása érdekében a legmegfelelőbb kompromisszumokra lépjen.
A mohácsi csatát követően a magyarországi hadügy, illetve a határvédelem irányítása terén sem érvényesült korlátlanul a külföldön székelő uralkodó akarata. Jóllehet Báthory István 1530. évi halála után a nádor (palatinus regni Hungariae) tisztének betöltését – aki az 1485. évi nádori cikkelyek értelmében 60az idegenben tartózkodó uralkodó katonai helyettese volt1 – Nádasdy Tamás 1554. évi kinevezéséig sikerült megakadályozni, az előbb Budán, majd Pozsonyban életre hívott új magyar kormányszervet, a helytartóságot (locumtenentia) már aligha lehetett teljességgel mellőzni a török és a Szapolyai János király elleni védelem megszervezésében.2 A rendek ugyanis – nádor nem lévén, ezúttal az idegenben tartózkodó uralkodót helyettesítő helytartó (locumtenens) segítségével – próbálták megőrizni azon pozícióikat, melyeket Mohács előtt az ország védelmének irányításában betöltöttek. Csakhogy Magyarország politikai-katonai viszonyaiban 1526 után olyan jelentős változások következtek be, melyek egy része igen hátrányosan érintette a rendek korábban játszott szerepét.
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
Ezen változások közül az egyik legmeghatározóbb a Ferdinánd koronázásától – sőt a horvát-szlavón területeken már 1521-től – egyre gyakrabban Magyarország földjére lépő idegen csapatok megjelenése volt, felettük ugyanis a magyar rendek hadügyi képviselője, a helytartó hiába követelt parancsnoki jogkört, hiszen zsoldjukat nem magyarországi, hanem idegen – az osztrák tartományokból származó – jövedelmekből fedezték.3 A helytartó, majd később az úgynevezett országos főkapitányok így pusztán a rendek által megszavazott hadiadóból és az ország saját jövedelmeiből fizetett, illetve az általuk kiállított katonaság felett rendelkezhettek.4 Az I. Ferdinánd király pártján Magyarországon szolgáló haderő ily módon történt kétfelé oszlásával a hadügy irányítása is kettészakadt – amint erre Szekfű Gyula 1935-ben nevezetes Magyar történetében az alábbi szavakkal hívta fel a figyelmet: »az idegen katonaságot, mely Mohács óta bent tartózkodik az országban nem a [rendek] fizették, s ennélfogva kezdetben alig is tudnak reá befolyást szerezni. Így alakul ki a főparancsnoki állások kettőssége is: van „generalis capitaneus”, ez a király embere, [az] idegen csapatok vezére, kezdetben Salm Miklós, majd ennek fia, s azután több német és olasz hadvezér; van továbbá e királyi főkapitánnyal szemben országos főkapitány is: „supremus regni capitaneus”, aki [a] nádor nemlétében ennek helyettese katonai ügyekben, amint a helytartó a kormányzás, a nádori helytartó pedig [az] igazságszolgáltatás terén helyettesítik a hiányzó legfőbb magyar közjogi méltóságot. Az országos főkapitány a nádor helyében jog szerint az összes magyar csapatok feje, nemcsak a várak őrségéé, hanem a vármegyei katonaságé, sőt a mezei hadaké is… Mikor pedig János [király] halála után Ferdinánd országrésze a Tiszántúlra is kiterjed, az igazságszolgáltatáshoz hasonlóan a hadügyi közigazgatást is területileg kétfelé osztják: az Eger, Nyitra, vagy Seinpte székhellyel bíró Báthory András országos főkapitány mellé 1547-ben [az országgyűlés 20. törvénycikkében a rendek] a Dunántúlra Sziget, Pápa és Kanizsa székhelyekkel második országos főkapitány kinevezését kérik a királytól.«5
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
Jelen rövid tanulmány Szekfű Gyula ezen sorait – újabb levéltári kutatások 61alapján – kívánja néhány megfontolandónak ítélt észrevétellel pontosítani. Minderre – úgy vélem – annál is inkább szükség van, hiszen Szekfű idézett koncepciója a hadügyi közigazgatás kettéosztásáról történeti irodalmunkban teljesen elfogadottá vált. A legújabb végvár-monográfiában, 1980-ban Szántó Imre például a török elleni védelmi rendszer kialakulásának bemutatásakor a következő szavakkal összegezte a korábbi kutatások eredményeit: „1547-ig még csak egy főkapitánya volt az országnak, a Dunán innen, illetve a Felvidéken. Az 1547. évi országgyűlés rendjei arra kérték a királyt, hogy az ország védelmének könnyítése végett egy helyett két főkapitányságra ossza fel az országot; legyen külön főkapitánya Felső-Magyarországnak, s a tiszai részeknek és külön a Dunántúlnak. A dunántúli főkapitány székhelyéül Szigetvárt, Pápát vagy Kanizsát jelölik ki.”6
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A „dunántúli”7 főkapitány kinevezéséről szóló 1547. évi 20. törvénycikk8 megalkotásával az ország rendjei jelentősen félrevezették a végvárak szervezetéről írott első monográfia szerzőjét, Szegő Pált éppúgy9, mint elméleteiket szintén a nevezetes cikkelyre alapozó utódait, Szekfű Gyulától az eddigi kutatási eredményeket újabban összefoglaló Szabó János Győzőig egyaránt.10 Noha a nagyszombati országgyűlés valóban arról rendelkezett, hogy a dunántúli területek védelmének biztosítására – Szigetvár, Pápa vagy Kanizsa székhellyel – szükséges egy második országos főkapitány kinevezése, mindennek ellenére aligha lett volna haszontalan a törvénycikk alapos forráskritika alá vétele. (Bár a diéták határozatai esetében az eddigi kutatások az ilyen vizsgálatoktól eltekintettek, jelen példa remélhetőleg egyértelműen bizonyítja majd ezek szükségességét.)
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
Az 1547. évi 20. törvénycikkben megfogalmazottak kritikával való kezelésére számos eddig még publikálatlan levéltári forrás mellett11 – bármennyire hihetetlen – maguk az 1547 előtt keletkezett országgyűlési dekrétumok is felhívhatták volna a kutatás figyelmét. Ezek ugyanis 1542-től kezdődően több alkalommal már nem egy, hanem két országos főkapitányról tesznek említést. Az 1542. évi besztercebányai diéta ötödik törvénycikkében a „kapitány urak valamelyikét” („alter ex dominis capitaneis”) említi és hasonlóképpen „az ország kapitányairól vagy azok egyikéről” („capitanei regni vel alter eorum”) emlékezik meg az ugyanezen esztendőben tartott pozsonyi országgyűlés második dekrétuma is. Sőt a rendek 1543. évi, ugyancsak Besztercebányán tartott gyűlése a kapitányokat – az 1547-ben felbukkanó terminológiához hasonlóan – már „főkapitányoknak” („supremi capitanei”) titulálta.12
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A nevezetes törvénycikk problémájának megoldását az öt esztendővel korábban tartott, 1542. évi besztercebányai országgyűlés iratanyagát vizsgálva kezdhetjük meg. A rendek ekkor kelt egyik memoriáléjából ugyanis megtudhatjuk, hogy miután Báthory András, a későbbi erdélyi vajda, majd országbíró testvéreivel I. Ferdinánd pártjára állt, a rendek akaratából – az országos főkapitányi 62tisztséget 1540-től egymaga viselő13 – Perényi Péterrel együtt magára vállalta „az ország kapitányságának terhét, mind a végek védelmére és a hadiadó beszedésére, mind a lázadók megfékezésére vonatkozóan”.14 Ugyancsak két főkapitány megválasztásáról tájékoztat Besztercebánya város jegyzőkönyve is, miszerint 1542-ben az alsó-magyarországi bányavárosban tartott diéta „két országos főkapitányt választott, nevezetesen Perényi Péter és Báthory András urakat”.15 Jóllehet a két főkapitány területi hatásköre ebben az időben még nehezen határolható el, néhány adatból úgy tűnik, Perényi a dunán-inneni, azaz a Dunától északra fekvő területeken és az ország felső részeiben, Báthory pedig a Dunántúlon parancsnokolt.16 A magyar rendek tehát Buda elestét követően felismerték a török fenyegetés közvetlen voltát és már 1542-ben a védelmi rendszer két részre osztásával tettek kísérletet a hódítók elleni védekezés hatékonyabb megszervezésére. A török elleni hadügyi közigazgatás kettéosztására tehát – az eddigi elképzelésekkel ellentétben – nem az 1547. évi nagyszombati, hanem az öt évvel korábban tartott besztercebányai országgyűlésen került sor.17 Mindennek ismeretében azonban jogosan merül fel a kérdés: ebben az esetben miként kell értelmeznünk az 1547. évi 20. törvénycikket?
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
Az 1542-ben kinevezett két főkapitány csak rövid ideig láthatta el együttesen a rendek által rájuk bízott katonai és rendfenntartó feladatokat. Perényi Péter 1542. október elején történt elfogatását követően az esztendő végétől feladatait Nádasdy Tamás vette át.18 Ezután Báthory fennhatósága Perényi egykori területeire terjedt ki, míg Nádasdy a Dunántúl egyik legjelentősebb birtokosaként ennek az országrésznek a védelmét vállalta magára. 1546 tavaszán azonban eddig ismeretlen okokból19 – melyek szinte bizonyosan katonái és saját fizetésének elmaradásával állnak összefüggésben – lemondott tisztéről. Június 7-én ugyanis Pozsonyban Niklas Graf zu Salm magyarországi főhadparancsnok és Várday Pál helytartó ideiglenes megbízatással Késás Pált nevezte ki helyére.20 Késás viszont hamarosan ugyancsak távozott tisztéből, így – hogy hatékonyabban ellenállhassanak az állandósuló török betöréseknek – 1547-ben ismét sürgető feladattá vált a „dunántúli” országos főkapitány kinevezése. A rendek erre vonatkozó kérelme kapcsán született az ez ideig félreértelmezett 1547. évi 20. törvénycikk, mely tehát nem a „dunántúli” országos főkapitányi tisztség felállításáról, hanem Késás Pál távozását követően pusztán annak újonnan való betöltéséről rendelkezett – jóllehet erre valóban nem tett konkrét utalást. Az országgyűlés rendelkezését, majd az uralkodó jóváhagyását21 követően a tisztség ismételt betöltése végül nem 1547-ben – miként ez ideig a vártörténeti kutatás vélte, hanem csak az elkövetkező esztendő tavaszán valósult meg. 1548. május elején ugyanis a magyarországi hadügy két akkori, egymással jól együttműködő irányítója, Niklas Graf zu Salm főhadparancsnok és Várday Pál helytartó „tum ex speciali mandato Sacrae Regiae 63Maiestatis, tum vero iuxta constitucionem publicam proxime praeteriti conventus generalis Thirnaviensis” kötött szerződést a „dunántúli” főkapitány tisztét elvállaló Nádasdy Tamással.22 A tisztséget ezúttal már másodízben betöltő Nádasdy azután újabb lemondását követően, 1552. december 31-éig látta el a „dunántúli” főkapitány feladatait.23 Tisztét utóbb, a 16–17. század folyamán olyan jelentős személyiségek töltötték be, mint a Szigetvárnál 1566-ban hősi halált halt Zrínyi Miklós (1563–1566),24 a Fekete Bégként emlegetett Nádasdy Ferenc (1598–1604)25 vagy a Kanizsával szembeni területek védelmében később jelentős létszámú magánföldesúri hadseregükkel résztvevő és a tisztet gyakorlatilag öröklő Batthyány-családtagok: idősebb Ádám (1633–1659), Kristóf (1659–1685), majd ifjabb Ádám (1685–1703).26
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
*
Visszatérve Szekfű Gyula fent idézett megállapításainak problémáihoz, úgy vélem, Szekfű az általa „főparancsnoki”-nak titulált állások latin elnevezései (generalis illetve supremus capitaneus) kapcsán is elhamarkodott, pusztán az országgyűlési törvénycikkek szövegére építő következtetésre jutott. Az 1547. évi 20. törvénycikkben szereplő adatok alapján ugyanis megállapította, hogy generalis capitaneus-on az idegen csapatok vezérét, míg supremus capitaneus alatt az országos főkapitányt kell értenünk. A korabeli forrásokban alkalmazott terminológia azonban lényegesen bonyolultabb annál, hogy egyetlen forrástípus, az országgyűlési törvénycikkek alapján ilyen általános következtetést vonhatnánk le. Másként fogalmazva, a tisztség-elnevezéseknek a mindennapi forrásokban alkalmazott gyakorlata nem felel meg teljességgel a diétákon meghozott határozatokban hivatalosan előírt normáknak.
1485-ben az úgynevezett nádori cikkelyek 4. passzusa arról rendelkezett, hogy általános felkelés esetén az ország főkapitányának tisztét az uralkodó katonai helyettese, a nádor tölti be. A latin nyelvű dekrétum a legfőbb országos méltóságot ebben a vonatkozásban „generalis et supremus capitaneus regei et regnicolarum”-nak, azaz „az ország és az országlakosok általános és főkapitányá”-nak titulálta.27 A generalis és a supremus jelző jelentése ebben az esetben – a kor latin nyelvében oly gyakran alkalmazott jelzőhalmozásnak megfelelően – pusztán szinonima funkcióját töltötte be, és önálló jelentéstöbbletet alig hordozott. A két attributum közel azonos jelentése később sem változott meg, így a mohácsi csatát követő évtizedekben a capitaneus szóval való összetételben azokat egyaránt használhatták mind a magyar hadszíntérre érkező idegen csapatok főparancsnokának, mind az országos főkapitányok tisztének jelölésére. Annál is inkább hiszen mindkét esetben azt kívánták jelölni, hogy az adott személy a parancsnoksága alatt álló csapatok főkapitányi 64tisztét (supremus/generalis capitaneus) tölti be, legyenek azok az uralkodó idegen tartományainak segélyeiből felfogadott és a magyar hadszíntérre vezényelt zsoldosok, avagy a magyar rendek által megszavazott hadiadóból tartott, illetve általuk kiállított lovas és gyalogos katonák. A magyar rendek számára azonban szükségessé vált, hogy az országgyűlési törvénycikkekben világosan elkülönítsék a két tisztséget, megkülönböztetvén az idegenből érkező csapatok parancsnokát az országos főkapitányoktól, ezért az előbbi jelölésére – miként erről az 1547. évi 20. törvénycikk is tanúskodik – a generalis capitaneus, az utóbbiéra pedig a supremus capitaneus kifejezést vezették be.
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A tisztség-elnevezéseknek az országgyűlési határozatokban említett ilyen praktikus alkalmazása azonban nem ment át teljességgel a mindennapi írásbeli használatba, azaz a gyakorlat nem felelt meg a törvényes előírásoknak. A korabeli források egészen rendszertelenül használták mindkét főkapitányi tisztségre mind a két elnevezést – hogy csak néhány példát említsünk: Nádasdy Tamást 1542. december végén kiállított országos főkapitányi kinevezése „capitaneus regni generalis”-nak titulálta,28 noha gyakran hívták az 1547. évi 20. törvénycikkben megfogalmazottaknak megfelelően „supremus capitaneus regni”-nek avagy „supremus regni capitaneus”-nak is.29 De előfordul olyan levélcímzés is, melyben pusztán „capitaneus Regiae Maiestatis”-ként említik,30 pedig bizonyosan tudjuk, hogy ez alatt „dunántúli” országos főkapitányi tisztét értették. Még gyakrabban és rendszertelenebbül használják mindkét elnevezést a Magyarországon szolgáló uralkodói csapatok parancsnokainak megnevezésére. Előfordul, hogy egy és ugyanazon személyt – például 1528-ban Hans Katzianer – egyszer supremus, máskor pedig generalis capitaneusnak titulálják.31 Maga Ferdinánd király, illetve kancelláriája is többnyire ad hoc módon illeti idegen csapatainak vezetőjét hol az egyik, hol a másik tisztség-elnevezéssel, sőt előfordul – például Leonhard Freiherr von Vels 1537. évi kinevezésekor –, hogy a katonáknak szóló engedelmességre intő levélben főkapitányát „generalis et supremus capitaneus”-nak nevezi.32
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A latin nyelvű kifejezések esetében tehát, ha pusztán a supremus vagy generalis capitaneus elnevezés szerepel, – bármennyire furcsa – csakis a főkapitány személyének ismeretében dönthető el, hogy melyik tisztségről van szó. A tisztség-elnevezések értelmezését azonban megkönnyíti, hogy az országos főkapitányok tisztét mindig magyarok, pontosabban magyar honfiúsággal rendelkezők, míg az osztrák tartományok zsoldján tartott királyi csapatok parancsnokságát kizárólag idegenek viselték. (Mindkét tisztség betöltőinek jelenlegi ismereteink alapján összeállított archontológiáját lásd a Függelékben.) Annak érdekében, hogy a jövőben a két tisztséget a történeti irodalom ne keverje össze, magam a királyi csapatok főkapitányának elnevezésére a ’magyarországi33 – avagy királyi – főhadparancsnok’, azaz a Magyarországra 65vezényelt királyi hadak parancsnoka, míg a magyar csapatok főkapitányainak megnevezésére – pusztán az 1550-es évekig, hiszen utána a főkapitányságok, azaz a hadügyi közigazgatás rendszere ismét változik – az ’országos főkapitány’ elnevezést javaslom.34 A német Obrister Feldhauptmann in Ungarn35 kifejezésnek vagy a latin rövidebb (per Hungariam generalis / supremus capitaneus), avagy a hosszabb (generalis / supremus capitaneus totius exercitus nostri et copiarum nostrarum in Hungaria capitaneus) latin titulusnak ugyanis leginkább a magyarországi főhadparancsnok; míg a német Obrister Landeshauptmann in Ungarn,36 illetve a Hauptmann des Königreichs Ungarn,37 vagy a latin supremus / generalis capitaneus regni Hungariae címzésnek az országos főkapitány tisztség-elnevezés felel meg.
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
A lábjegyzet szövege hiányzik a könyvből!
Jelen tanulmány legfőbb célja az volt, hogy a Buda elestét követően kiépülő új hadügyi közigazgatás, azaz a főkapitányi rendszer két alapvető félreértését tisztázza, továbbá felhívja a kutatás figyelmét az eddig keletkezett vártörténeti irodalom pusztán egy-egy forráson vagy forrástípuson alapuló elméleteinek óvatos kezelésére, illetve a korabeli iratokban felbukkanó tisztség-elnevezések problémáira. Az ezekből eredő hibák ugyanis – véleményem szerint – igen nagy mértékben járultak hozzá a 16–17. századi török elleni határvédelem, illetve a főkapitányi rendszer egészéről megfogalmazott eddigi helytelen koncepciók kialakulásához.
Függelék I. Országos főkapitányok (1540–1552)
Függelék II. Magyarországi (királyi) főhadparancsnokok és főhadparancsnok-helyettesek (1527–1552)
Géza Pálffy: GRUNDSÄTZE DES VERTEIDIGUNGSSYSTEMS GEGEN DIE OSMANEN IN UNGARN IN DER ERSTEN HÄLFTE DES XVI. JAHRHUNDERTS
