A HAJDÚK
126KELENIK JÓZSEF: A HAJDÚK
In: Nagy Képes Milleniumi Hadtörténet. Budapest, 2000.
A hajdúkról történeti köztudatunk színes és meglehetősen szélsőséges ismeretanyagot őriz. A XIX. század végi, XX. század eleji függetlenségi, nemzeti szellemű történetírás alakitotta ki azt az idealizált képet, ami a hajdúkat a nemzeti függetlenség és a protestáns vallásszabadság bajnokaiként mutatta be. A hajdúságot egyébként a marxista történetírás is rendkivűl pozitivan itélte meg, hiszen bennük vélte megtalálni azt a réteget, amely egyszerre reprezentálta a néptömegek történelemformáló erejét, és a dolgozók osztályharcát. A 70-80-as évektől kezdve lehetett erről a piedesztálra emelt rétegről már kissé objektívabban is nyilatkozni. A túl sok jót azonban hirtelen túl sok rossz követte. A hajdúk csaknem 100 évig elhallgatott „csínytevései” most egyszerre törtek felszínre. Az újságokban, folyóiratokban, filmvásznakon hirtelen megjelentek az istentől és embertől elrugaszkodott, rossz arcú, kegyetlen életű hajdúvitézek. Napjainkra pedig, mint minden, a hajdúk megítélése is meglehetősen bizonytalanná vált. Van, aki nemzeti hősnek, és van, aki pénzéhes, elvtelen rablónak tarja őket. De vajon milyenek voltak valójában? Kik voltak, honnan jöttek, és hová tűntek?
A történészek és nyelvészek hosszan, de eredménytelenül vitatkoztak arról, hogy egyáltalán honnan került nyelvünkbe a hajdú szó. Vannak, akik a török, vannak akik a délszláv, és vannak, akik a magyar eredet mellett törnek lándzsát. A vita és az útkeresés fontos dolog, de az eredetnél talán fontosabb, hogy mit is jelentett ez a kifejezés itt, Magyarországon. A délszláv területeken a hajdut, hajduk szavak azokat jelölték, akik az oszmán terjeszkedéssel járó harcok, az állandósuló háborús állapotok következtében kiszakadtak, és nem tudtak, vagy nem is akartak visszailleszkedni sem a hódítók, sem saját társadalmuk rendjébe.
A hajdúk megjelenése Magyarországon is a török határaink között való megjelenéséhez köthető. A török portyák és hadjáratok nem csak a falvakat, földeket, terményeket pusztították el, hanem szinte mindent, ami a kor embere számára a „világot” jelentette. Megszűnt a rend, a biztonság, elpusztultak a települések, az otthonok, a családok. Sok jobbágy háza leégett, szeretteit elhurcolták, állatait elhajtották, bírója meghalt, templomát kifosztották, papja, földesura elmenekült. Mihez kezdjen, mit csináljon? Sokan, főleg a családosok újrakezdték. Ám az egyedülálló, vagy egyedül maradt férfiak közül sokan kilátástalannak és feleslegesnek vélve a további küszködést szakítottak eddigi életformájukkal. Érthető. Ki tudja, hogy ezekben a háborús időkben hányadik nehéz munkával újjáépített házuk égett porrá? Ki tudja, hányadszor vitték el mindenüket a katonák? Ki tudja hányadszorra kellett végignézniük rosszul táplált, beteg gyermekeik halálát? Úr, állam, hatalom, aki óvott, segitett, védelmezett volna, nem volt egy sem. Ám az adóért, ajándékért, ingyenmunkáért igencsak sokan álltak sorban. Adó a török császárnak, adó a magyar királynak, adó a magyar földesúrnak, adó a szpáhinak. Adó az országnak, adó az egyháznak, adó a megyének. Fuvar a földesúrnak, fuvar a várnak, fuvar a töröknek, fuvar a katonáknak, fuvar a megyének. Építkezés a földesúrnál, építkezés a váraknál. Malom, malomgát, halastó, útjavítás, hídépítés. És emellett persze mindenkinek ott volt még a saját gazdasága.
A hajdúk győzelmi jelképe
Ez lett volna az az élet, amire egy fiatal jobbágyfiú, vagy egy családját, házát, javait és reményeit vesztett férfi vágyakozott volna? Aligha! A Mohács utáni felbolydulásban a fegyvereseknek állt a világ. Csoportokba verődve szabadon jöttek-mentek, és elvettek bármit, amire kedvük támadt. Hogy ez veszélyes volt? Hát persze! De ha jobban belegondolunk, mennyivel volt biztonságosabb otthon, a faluban, fegyvertelenül, kiszolgáltatva töröknek, magyarnak, németnek?
Azok a férfiak, akiknek nem kellett tucatnyi éhes gyerekszájat táplálniuk, és a gerincroppantó napi munkán, no meg a megaláztatásokon kívül más vesztenivalójuk nem akadt, elhagyták falvaikat. Csapatokba verődve az erdőkben, nádasokban, mocsarakban lappangtak, és elsősorban az életüket, sorsukat megrontó pogány törökön igyekeztek bosszút állni. Ha pedig nem volt kéznél török, de jó zsákmányra volt kilátás, nemzetiségétől és vallásától függetlenül fejbekólintottak bárkit.
Az elmondottak alapján úgy tűnhet, hogy hajdúság kizárólag elnyomorodott paraszti elemekből keletkezett. Tény, hogy ez a réteg adta tömegeit, és állandó utánpótlását. De a török terjeszkedés az egytelkes nemesekre, a két-három jobbággyal rendelkező világi -és egyházi nemességre, és általában a szerény megélhetéssel rendelkező kis- és középnemesség rétegeire mérte a legsúlyosabb csapást. Az aprócska birtokaikat ért károkat sokan talán ki is heverték volna, ám az oszmán társadalmi és gazdasági rend csupán egyetlen földbirtokost ismert el. Minden föld, lett légyen az jobbágytelek, vagy nemesi birtok -- művelőjével együtt – a szultánt illette meg. E felfogás értelmében a hódoltsági kisbirtokosok nem csupán birtokjogukat, de privilégizált helyzetüket, nemességüket is elvesztették. Ezek a megélhetés és „társadalmi helyzet” nélkül maradt kisnemesek a paraszti munkára, szakértelem híján akkor sem lettek volna alkalmasak, ha vállalták volna. Maradt a katonáskodás, csakhogy a jó helyeket már elfoglalták a szintén menekült, de lóval, fegyverrel, felszereléssel, kapcsolatokkal rendelkező módosabb középnemesek.
A török terjeszkedés megrázta a XVI. századi magyar társadalom építményét. Mindazok, akik a hódítás következtében szakítani kényszerültek eddigi éltükkel, a lakóhelyükről elűzött nemesek, a peremvidékek megnyomorított jobbágyai, vagy a megélhetésüket vesztett köztes rétegek, mint például a poroszlók, szolgák, kocsisok, a gazda nélkül maradt fegyveresek, hajtók, pásztorok, béresek az új körülmények között helyet és megélhetést kerestek maguknak. Csakhogy negyvenes-ötvenes években, az intenzív török terjeszkedés időszakában, amikor egyre újabb és újabb tömegek hagyták el az ország középső területeit, ez nem ment valami egyszerűen. A bandákba szerveződött „menekültek” és a hozzájuk csapódott „köztörvényesek”-- tolvajok, csavargók, futott szolgák, szökött katonák -- csoportjait egyfajta megélhetési bűnözés jellemezte. És bár igyekeztek a török fennhatóság alatti, bizonytalan közigazgatású határvidéken tevékenykedni, ha szükség úgy hozta, lecsaptak máshol is. Különösen a középbirtokos megyei nemességnek okoztak súlyos károkat. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a század közepén számtalan megyei határozat és törvény rendelte el a hajdúk üldözését és kiirtását.
Ám ezek a törvények és rendeletek rendre papíron maradtak. Ennek oka pedig az volt, hogy a hajdúság, valamint az állam fegyveres erejével rendelkező végvári kapitányok, és a jelentősebb nagybirtokosok között kialakult egyfajta hallgatólagos együttműködés. A várkapitányok és a nagybirtokosok, amennyiben falvaik és uradalmaik bántatlanok maradtak, hallgatólagosan megtűrték a hajdúk jelenlétét. Ennek fejében a szabad legények a várakat és a birtokosokat hírekkel, és jóval áron alul megvásárolható „zsákmányolt” élelmiszerrel, lovakkal, marhákkal, sőt török foglyokkal is ellátták. Ebben a kétes törvényességű üzleti együttműködésben a kockázat a hajdúké, a haszon az uraké és a kapitányoké volt. A hajdúság azonban ennek ellenére ragaszkodott ehhez az „együttműködéshez”, mert döntő többségüket a megélhetés és a körülmények kényszeritették erre az életformára. Amint arra lehetőség kínálkozott, a többség megpróbált helyet találni a társadalom új rendjében. A legegyszerűbb megoldásnak az számított, ha sikerült bekerülni egy-egy királyi vár hivatalos, lajstromozott helyőrségébe. Az életkörülményekben ez nem sok változást jelentett, ám 127a hajdú társadalmi állása alaposan megváltozott. A szökött jobbágy, a kiirtásra ítélt haramia, immár őfelsége a király törvényes katonájaként, a társadalom és a kereszténység elismert védelmezőjeként forgathatta kardját.
Az 1570-es évek elejére a „hajdúkérés” hullámai lassan elcsitultak. Mivel a török terjeszkedés első, legmegrázóbb szakaszát lezáró drinápolyi béke (1568) után a keresztény lakosság menekülése, tömeges elvándorlása erősen csökkent, apadni kezdett a hajdúság utánpótlása. A béke beköszönte ráadásul egybeesett egy igen erős mezőgazdasági konjunktúrával. A nagybirtokosok munkaerőt kerestek. Aki akart, most felhagyhatott a hajdúélettel. A földműveléshez kedvet érzőket többévi adómentesség és számos más kedvezmény csábította a török határtól messze eső, biztonságos telkekre. Sokaknak az élénk kereskedelem biztosított megélhetést. A több ezres marhacsordák őrzése, terelése, a kereskedők kísérete, a szállítás, szekerezés, a birtokosok és mezővárosok erdeinek, mezeinek, szőleinek őrzése száz meg száz embernek adott komoly kötöttségektől és fizikai erőfeszítéstől mentes, fegyveres munkát. A harciasabb érzelmű hajdúkat pedig ezrével kezdte felszívni az immár tudatosan és szisztematikusan épülő végvári rendszer. A történeti szakirodalom szerint a több mint 1000 kilométeres határvonalon 12-14 000 katona teljesített szolgálatot. Ez önmagában nem túl sok. Csakhogy a stratégiai fontosságú királyi várakon kívül még jó kétszer annyi kisebb-nagyobb magánvár, megerősített udvarház, templom, kolostor, vámház, híd, valamint őrtornyok tucatjainak védelmére kellett fegyvereseket tartani. De a vármegyék közigazgatási és karhatalmi funkcióinak ellátásához is szükség volt fegyveresekre.
Munkaalkalom tehát azoknak is akadt bőven, akik nem orcájuk verítékével akarták megkeresni kenyerüket. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a katonák többsége csak a szolgálatért járó fizetségből nem élt volna meg. Ezért a török területekre vezetett, félig meddig legális zsákmányszerző portyák mellett sokan gazdálkodni kezdtek. A várak, őrhelyek melletti parlagon maradt, gazdátlan földeken konyhakertet, veteményest, szőlőt műveltek, állatokat tartottak.
A három részre szakadt ország egyre militánsabbá váló társadalma a 70-80-as évekre „helyére tette”, azaz felhasználta és magába fogadta a hajdúságot.
A társadalmi gazdasági helyzetben bekövetkező változást tükrözte a hajdú kifejezés jelentéstartalmának megváltozása is. A század közepén még azokat a társadalmi rendből kiszakadt, alapvetően fosztogatásból, rablásból, fegyveres erőszakból élő törvényen kívülieket hívták így, akik valóságos bosszúhadjáratot folytattak a török ellen, de megélhetésük érdekében a keresztény területeket sem kímélték. A század végére a szót már főleg a paraszti eredetű magyar puskás gyalogos szinonimájaként használták. A kifejezésnek némileg megszelídült formában továbbélt korábbi jelentése is. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen az immár hivatásszerűen katonáskodó hajdúktól továbbra sem volt idegen a zsákmány iránti érdeklődés.
Az ország és a hajdúság történetében az 1591-ben kirobbanó és 1606-ig tartó, 15 éves háború minden eddiginél súlyosabb gazdasági és társadalmi katasztrófát idézett elő. Láttuk, hogy a 40-50-es évek csupán egy-egy nyárra kiterjedő török hadjáratai milyen komoly felfordulást okoztak. Annak a szörnyű társadalmi kataklizmának a hatásait viszont, amit a századvég hosszú háborúja okozott, ma még megbecsülni is alig tudjuk. Ebben a véres tizenöt esztendőben ugyanis a Kárpát-medence egész területe hadszíntérré változott. A hadműveletekkel járó pusztításokat külön súlyosbította az a tény, hogy a nehéz anyagi és katonai helyzetben lévő Oszmán Birodalom egyre sűrűbben vette igénybe hűbérese, a Krimi Kánság tatár segédcsapatait. A tatár portyák adták meg a háborúban kivérzett, legyengült országnak a „kegyelemdöfést”. Mivel ezek a szívós és vakmerő pusztai lovasok kizárólag rablásból tartották fenn magukat, hihetetlen módszerességgel derítették fel, és rabolták ki azokat a területeket, amelyeket a háború eleddig elkerült. Felkeresték az eldugott bakonyi falvacskákat, átkeltek a Rábán, végigdúlták a Sajó és a Hernád völgyét, égettek a Partiumot, rettegésben tartották Erdélyt. A legtragikusabb azonban az volt, hogy lecsaptak Magyarország leggazdagabb, legfejlettebb területeire, a Duna-Tisza közötti hódoltsági mezővárosokra és az itteni, háborút ötven esztendeje nem látott falvakra, településekre. Az fosztogatásban még az sem zavarta őket, hogy ezek a mezővárosok csaknem mind szultáni birtokok voltak. A helyzet odáig fajult, hogy a végvidékeken birtokos török szpáhik, egy-egy tatár portyát hírül vévén, maguk szólították fel menekülésre hódolt falvaikat.
A fő hadszíntérnek számitó Dunántúl kistelepüléseinek többségét az 1593 óta minden évben felvonuló félszázezres seregek összecsapásai valósággal letarolták. Az állandó csatározások, a keresztény és török várőrségek rendszeres fosztogatásai, a folytonos vár- út- -és hidjavitás, sáncásás, a temérdek ágyú, lőszer -és élelmiszer szállítása szinte minden termelőmunkát lehetetlenné tett. A kövér marháiról, kiváló boráról és gazdag gabonaterméséről híres ország a háború tizedik évére odáig jutott, hogy a hadsereg ellátására Bajorországból és a birodalom más területeiről kellett ideszállítani a gabonát.
Az 1600-as évek elejére az ország településszerkezete, gazdasága, és társadalma romokban hevert. Az elpusztított, megújulásra képtelen falvak lakói az országnak abba a keskeny északi-északkeleti sávjába igyekeztek, ahová a háború még nem ért el. A munka, család és otthon nélküli férfiak tömegeiből pedig ismét feltámadt, a vad és fékezhetetlen hírű hajdúság.
Címerkép a hajdúkiváltságokat adományozoó oklevélen
1595-ben és 1597-ben az országgyűlés szigorú törvényeket hozott kiirtásukra. Csakhogy a háború kezdte már felemészteni a birodalom anyagi erejét is. Mivel a reguláris nyugati zsoldoshadak toborzása, kiállítása és eltartása mind nagyobb nehézségekbe ütközött, a Haditanács egyre több helyben fellelhető, a törököt jól ismerő és legfőképp olcsó magyar katonát fogadott szolgálatba. A magyar rendek pedig, mivel úgy gondolták, hogy a hadsereg segítségével majd ellenőrzés alatt tarthatják a mindenféle jog –és törvényhatóság alól magukat kivonó hajdúkat, felkarolták ezt a kezdeményezést. Sőt, amint azt 1598. évi 29. törvénycikk 128is bizonyítja, a törvény erejével próbálták a hadseregbe kényszeriteni őket.
2. §. „… a bármily név alatt bujdokló hajdúkat, ha bárhol fogságba ejtették, minden embernek szabadságában álljon, úgy a magyar, mind a német területen büntetlenül megölnie.
3. §. A jövő hadjáratara azonban szabadságukban álljon, hogy magukat a mezei hadsereg katonái közé fölvétessék, és zsoldért szolgálhassanak.”
Hogy a rendek ilyen irányú törekvéseit siker koronázta, azt nem csak a formális szolgálatot vállaló hajdúk számának gyors növekedése, hanem nagy feltűnést keltő katonai sikereik is pontosan jelzik. A lajstromokba felvett, de sem fizetést, sem ellátást nem kapó hajdúkatonák igen eredményes „partizánháborút” folytattak a hódoltságban. Éjszakai rajtaütésekkel elfoglaltak és felégettek számos kisebb, a dunai hadiutat őrző palánkot. Mivel a kisebb török csapatokat, szállítmányokat szétverték, az utasokat, kereskedőket, futárokat, hírvivőket pedig sorra elfogták, szinte elszigetelték egymástól a török várakat. A helyőrségek alig tudtak érintkezni, nem jutottak hírekhez, élelemhez, nem kapták meg a parancsokat, a zsoldjukat. A hódoltság olyan bizonytalanná vált a törökök számára, hogy 600- 800 főnél kisebb csapatokban nem volt ajánlatos kimozdulni a várakból. De az esztelenségig vakmerő hajdúk még a több ezer főnyi helyőrséggel ellátott helyekre is „beszemtelenkedtek”. 1600-ban olyan nagy városokat rohanták meg, mint Eger, Pest vagy Gyula.
Legfényesebb haditettük azonban kétségtelenül az 1599-es tolnai rajtaütés volt. Egy 1200-1400 főnyi hajdúcsapat a dunai főközlekedési út egyik legfontosabb csomópontjánál, a gazdagságáról híres Tolna mezővárosánál megrohanta és elfoglalta azt a hajókaravánt, ami a szultáni sereg felvonulásához szükséges élelmiszert, fegyvert és hadianyagokat szállította Buda felé. Illésházy István feljegyzései szerint így esett meg a híres rajtaütés: a hajdúk „… hajókra készülének, taraszkokkal, szakállasokkal, mert ezelőtt Erdődöt, Tolnát és egyéb kastélyokat is vettek vala meg, és azokból port, golóbist, lövőszerszámot hoztak ki, az kastélokat elégették. Egy hajnalban megüték azért az éléshajókat… a törököknek egy s jobb része a szárazon volt, más része az hajókon, megfutamék az török, ki az szárazon volt, azután a sajkák is megfutamának… Az mit lehordhattak az marhában, élésben, két napig hordották, földbe, hova ásták, azután mindeneket elégettek és az Dunába hántak. Ez dolog az török császár hadát két hónapi megkéslelé, míg más hajókat és más élést szerzének, bizonnyal mondták, hogy öt szászezer forint érő kárt vallottak akkor a törökök.”
Mivel nem sokkal ezután Pálffy utasítására a hajdúk az eszéki hadihíd egy részét is felégették, az oszmán hadvezetés nem kezelhette tovább a hajdúkérdést helyi karhatalmi problémaként. A következő esztendőben, 1600-ban a szultáni had a hajdúk által kedvelt dél-dunántúli hadszíntérre helyezte át tevékenysége súlypontját. Ibrahim nagyvezír serege Babocsa, Lak, Bolondvár és Kanizsa bevételével igyekezett megszilárdítani az oszmán uralmat e területek fölött.
A hajdúk katonai alkalmazásának a hódoltsági rajtaütések csupán egyik részterületét jelentették, hiszen az ostromárkokban és a csatamezőkön is kiválóan megállták a helyüket. Harcoltak Esztergom mindkét, 1594-es és 1595-ös ostrománál, Hatvan bevételénél és Mezőkeresztesnél (1596), szívós védekezésükkel hívták fel magukra a figyelmet a Vác-verőcei csatában (1597), ott voltak Győr bravúros visszafoglalásánál és Nagyvárad hősies védelménél (1598), de becsülettel verekedtek a Kanizsa-sormási ütközetben is (1600).
A hajdúk harcértékéről, kitartásáról és harcban tanúsított vakmerőségükről a császári-királyi hadak olyan, sok háborút megjárt tábornokai is elismeréssel szóltak, mint Karl Mansfeld, vagy a neves hadtudományi író Giorgo Basta.
A kortársak tehát, a maguk helyén elismerték a hajdúk értékeiket. Csak Trianont és a két vesztes világháborút követően rendült meg történetírásunk hite és bizalma a magyar katonaságban. Ennek egyik legfontosabb oka, egyébként az, hogy az alapvetően könnyűgyalogos hajdúságot csaknem mindig a korszak nyugat-európai zsoldos gyalogságához hasonlítgatják. Ez meglehetősen súlyos hiba, hiszen a kétféle katonaságnak sem fegyverzete, sem kiképzése, sem feladatköre nem hasonlított egymásra. A könnyű, rövid puskával, szablyával, és baltával felszerelt magyar gyalogosok fegyverzete feladataikhoz alkalmazkodott, és nem volt alkalmas zárt rendben folytatott nagy ütközetek megvívására. A hajdúk felszerelésük alapján kötetlen lövész- és egyénileg vívott közelharcra voltak alkalmasak. De pontosan ez volt az, ami miatt a császári seregnek égető szüksége volt a hajdúkra. A hat méter hosszú pikával, 6-8 kg súlyú muskétával felszerelt császári katonák kiválóan megállták a helyüket egy nyílt mezőn folyó ütközetben, ahol helybenállva kellett bevárni és visszaverni az ellenség támadását. De vajon mit kezdtek volna ezek a katonák hat méteres pikáikkal a fák között, hogyan ugráltak volna zsombékról-zsombékra súlyos muskétáikkal, hogyan osontak volna zörgő vértjeikben egy-egy éjszakai rajtaütés során.
A tizenötéves háborúban, időtartamához képest, meglepően kevés nagy, nyílt ütközetet vívtak. A ténylegesen harccal töltött idő nagy részét apró csatározások, rajtaütések, felderítő vállalkozások, az ellenség ellátmányának, hátországának pusztítása tette ki. Erre a feladatra pedig a hajdúságnál keresve sem lehetett volna alkalmasabb katonát találni.
Hajdúkapitány vértje
Mivel a hajdúk öltözete pontosan olyan volt, mint bármelyik magyar parasztemberé, ráadásul az ország útjait, vizeit is kiválóan ismerték, az ő feladatuk volt a „mélységi felderítés”, a kémkedés. Székesfehérvár, Sziget, sőt Eszék és Nándorfehérvár környékén figyelték és számlálták a gyülekező török hadakat. Mivel sok volt közöttük a hódoltsági, a helyi viszonyokkal ismerős lévén nehézség nélkül jutottak be a török palánkokba, várakba is.
A hadsereg körüli erdőkben, mocsarakban, nádasokban elrejtőzött hajdúcsapatok figyelték, őrizték a megközelítési útvonalakat. Valósággal mesterei voltak a bozótharcnak. Egy-egy erdős, mocsaras helyen lesben állva lelőttek egy-két török lovast, majd kihasználva, hogy nem követhetik őket, eltűntek a sűrűben.
Ütközet idején a lovasság mellett a hadsereg legmozgékonyabb elemének számítottak. Ha hirtelen el kellett foglalni, vagy meg kellett tartani egy-egy dombot, hidat, átjárót vagy épületet általában a fürgén mozgó, árkon-bokron, nádon-vízen átjutó hajdúságot küldték. A nagy, 2-3-4 ezer fős német gyalogsági négyszögeket, amiknek hihetetlenül nagy volt a tűzereje és az állóképessége, igen veszélyes volt megmozdítani. Így a négyszögek előtt laza láncba állított hajdúk puskázták, ingerelték támadásra a törököt.
A hadrendben nagyobb egységekbe összevonva gyakorta kerültek a szárnyakra. Ilyenkor az volt nem titkolt feladatuk, hogy az esetleg oldalról támadó fürge török lovasokat sortüzeikkel, de inkább puszta ottlétükkel, testükkel, tömegükkel lassítsák le.
A hajdúk gyors, könnyű gyalogos lövészek voltak. Ebben rejlett minden előnyük és erősségük. Ha olyan harcmódra kényszeritették őket, amelyre fegyverzetüknél, képzettségüknél fogva nem voltak alkalmasak, szükségszerűen vereséget szenvedtek.
Történészeink a XVII. század Habsburg-ellenes küzdelmeit elemezve gyakorta bírálják a magyar katonaságot, mert az a nagyobb ütközetekben rendre alulmaradt a nyugati katonasággal szemben. Ennek okát immár hagyományszerűen a fegyelmezetlenségben, képzetlenségben, az irreguláris harcmódban, és az európai hadügyi fejlődéstől való elmaradásban szokás megadni. A vereség okainak elemzése során azonban, alig fordítottak figyelmet a fegyveres összecsapás legfontosabb kellékeire, a fegyverekre. Hiába harcolt hősiesen a magyar hajdú, ha a német muskétás 200-220, ő pedig -- rövid puskája miatt -- mindössze 100-120 méterre tudott lőni. A nyugat-európai mintájú gyalogezredekben a pikások és lövészek harcoltak együtt. Ha lövészek sortüzei nem állították meg az ellenséges lovasságot, akkor még mindig menedéket lelhettek az öt-hat méter hosszú pikák alatt. A magyar hajdúk azonban – épp sajátos harcmódjuk miatt – nem hordtak pikát vagy lándzsát. Így, egy kellő határozottsággal és lendülettel végrehajtott lovasroham könnyen legázolhatta őket.
A nyugati gyalogságot a zárt, egymást támogató, csoportban végrehajtott közelharcra képezték ki. Oldalfegyverük, az egyenes kard is a kis helyigényű, egyenes szúrásokra volt alkalmas. A hajdúk kétkezes közelharc „stílusa” ezzel szemben meglehetősen helyigényes volt. A jobb kézben szablya, a balban 129fokos, vagy könnyű kisbalta. Ez a fegyverzet és harcmodor széles mozdulatokat, és intenzív mozgást igényelt, aminek egyenes következménye volt a zárt rend gyors felbomlása.
A magyar hajdú gyalogságot, noha csatadöntésre önmagában nem volt alkalmas, a tizenötéves háború utolsó harmadától a császári hadvezetés egyre nagyobb számban alkalmazta. Ebben szerepet játszott a pénzhiány is, de a döntő érvet a kedvező tapasztalatok jelentették. A magyar és „német” had ugyanis tökéletesen kiegészítette egymást. A külföldiek az elsöprő tűzerőt és a harcrend erős, statikus tartását, a magyarok pedig a mozgást, a kezdeményezést és a gyorsaságot testesítették meg.
Sajnos a kutatások jelenlegi állása mellett még nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy a tizenötéves háború egyes éveiben pontosan hány magyar hajdú tartozott a császári-királyi hadsereg kötelékébe. A nehézséget az okozza, hogy a magyar katonaságot számtalan jogcímen számos különböző magán -és jogi személy fogadta fel. A legnagyobb kontingenst a magyar országgyűlés által megszavazott csapatok alkották, de küldtek katonákat az erre kötelezett magyar főrendek és egyházi főméltóságok. A menetrendszerűen elrendelt nemesi felkelés egyre ritkábban szállt személyesen táborba, a nemesek általában már zsoldosokat küldtek maguk helyett. A katonai helyzettől függően sok magyar katonát fogadtak fel az uralkodó pénzén az olyan magyar katonai méltóságok, mint a bán, vagy a kerületi főkapitányok. Emellett a Haditanács alárendeltségébe tartoztak a várak magyar őrségei, és a rendelkezésre álló anyagi eszközöktől függően volt némi befolyásuk a szabadhajdúkra is. A magyar gyalogság legütőképesebb alakulatait azonban azok a csapatok alkották, amelyeket idegen parancsnokok vezetésével, közvetlenül a Haditanács szervezett meg. Ezek közé tartozik Adolf Althan ezredes 1604-ben felállított 6000 fős hajdúezrede, illetve Heinrich Duval Dampierre gróf 2400 lóra ültetett (dragonyos) hajdúja. A jelenleg kimutatható 8-10 ezer főnél azonban sokkal több magyar hajdú szerezhetett gyakorlatot a német gyalogezredekben. Tudjuk ugyanis, hogy mire a külföldön toborzott katonaság Magyarországra ért, a betegségek és a dezertálás miatt létszámának akár egyharmadát is elveszthette. Itt pedig a katasztrofálisan rossz élelmezés, a vérhas, kolera, tífusz, mocsárláz tizedelte tovább a katonákat. Az ezred parancsnokának általában jogában állt a létszám pótlása, kiegészítése. De ezt – a költségek miatt -- csak itt, helyben volt ésszerű elvégezni. Az, hogy újból és újból meg kellett tiltani a magyarok felvételét, arra utal, hogy a német ezredek veszteségeit rendszeresen magyarországi katonákkal pótolták. Ez pedig kiváló lehetőséget biztosított a nyugati reguláris taktika alapjainak elsajátításához.
Erre pedig az 1604 októberében kirobbanó Bocskai felkelés idején nagy szükségük is volt. Az Erdélyből kiszökött törökpárti emigránsokkal, sőt magával a törökkel fenntartott kapcsolatai miatt az eddig a Habsburgok hűséges híveként számontartott Bocskai István is gyanúba keveredett. A birtokában lévő várak -- Szentjob, Kereki, Sólyomkő – no meg a hozzájuk tartozó gazadag uradalmak elfoglalásával a kassai főkapitány, Giovanni Jacomo Barbiano, Belgioso grófja igyekezett elejét venni minden lehetséges árulásnak. Az akcióhoz a Berettyó parti Adorjánnál gyülekeztette szétszórt csapatait.
A Bocskai felkelés az összevonás helyére tartó egyik csapatkontingens, a Pezzen gyalogezred, és az azt kísérő 600 sziléziai nehézlovas megtámadásával vette kezdetét. A „szabadságharc egyetlen győztes ütközetének” kikiáltott összecsapásra Álmosd és Diószeg között került sor. Bocskai tudta, hogy házi katonasága, fegyverbe parancsolt jobbágyai, és a hozzá csatlakozott 300 köleséri hajdú még az ellenfél leggyengébb egységének megtámadására sem elegendő. Ezért az adorjáni táborban megbízottaival titokban felkerestette a császári-királyi hadsereg legjobban felszerelt, legtapasztaltabb magyar katonaságát, Dampierre ezredes lovashajdúit. A mintegy 2400-3000 főnyi hajdúságot hátralékos zsoldjuk kifizetése, illetve birtokadományok ígéretével sikerült is a maga oldalára állítania. De Belgioso is mindent megtett, hogy Dampierre harcedzett hajdúit a maga táborában tartsa. Mivel a magyaroknak már öt hónapja nem fizettek, hűségük biztosítására a császári fővezér kiosztatott közöttük egyhavi zsoldot. A hajdúk, gyakorlatias emberek lévén felvették a pénzt, majd még aznap este elindultak az „ellenség”, Bocskai táborába. Békésen elhaladtak az adorjáni táborba igyekvő Pezzen hadoszlopa mellett, majd Bocskai parancsait kézhez véve elfoglalták helyüket, és az utat szegélyező erdőből tüzet nyitottak a gyanútlanul menetelő német katonákra. A gyalogságot kísérő lovasok az éjszakai erdei harcban hátrányban lévén, hamarosan magukra hagyták Pezzen katonáit. Rövid ellentámadásuk azonban időt biztosított arra, hogy a meglepett gyalogosok a szekereket körbeállítva megszervezzék az ellenállást. A körülzárt 1500-1800 főnyi katonaság olyan elkeseredetten harcolt, hogy a jó háromezernyi hajdúnak nyolc rohammal sem sikerült legyűrnie őket. A „németek” sorsát végül egy lőporrobbanás pecsételte meg. Szamosközy István szűkszavú tudósítása szerint a hajdúk „ .. mind levágták űket mind gyermekekkel, mind kurvájukkal együtt, kik a gyalog németekkel az ű módjuk szerint ugyan számosan voltanak.”
Bocskai által veretett pénz
Az álmosdi csata után Barbiano, fizetetlen katonáival előbb Váradra, majd Kassa felé vonult, de a hideg, a fizetetlenség és az ellátatlanság hatására serege felbomlott. Ez azt jelentette, hogy Erdélyben, illetve Kelet -és Felső-Magyarországon nem maradt olyan fegyveres erő, amely szembeszállhatott volna Bocskai hajdúival. Ennek következtében, részben önként, részben fenyegetés hatására a felkelés oldalára állt Szendrő, Putnok, Krasznahorka és Kálló vára, október végére pedig meghódolt Felső-Magyarország „fővárosa”, a jól megerősített és felszerelt Kassa is. A fegyverre kapó jobbágysággal megszaporodó hajdúk novemberben már a Garamig portyáztak, és a bányavárosokat is Bocskai oldalára vonták. A felkelő hadak nem egészen egy hónap alatt – néhány nagyobb vártól eltekintve -- uralmuk alá hajtották az Erdélytől a Garamig húzódó területet, de kezükre került számos partiumi és erdélyi vár is.
A Basta vezette, Nyugat-Magyarországról átdobott császári sereg november 17-én Osgyánnál, november 25-28-án pedig Edelénynél, két csatában is vereséget mért a lázadókra, ám ez sem politikai, sem katonai értelemben nem törte meg a felkelést.
A Haditanács kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy a fizetetlenség miatt engedetlen csapataival legalább az olyan országos fontosságú erődítményeket meg tudja tartani, mint Esztergom, Mosonmagyróvár, Győr, Komárom, Érsekújvár. Bocskai ismerte a császári hadvezetés helyzetét, de a felkelők korlátozott katonai képességeivel is tisztában volt. Tudta, hogy a seregét alkotó hajdúcsapatok „szabályos háborúban” nem győzhetnek. Ezért a felkelés ügyét még a császári hadigépezet talpra állítása előtt sikerre akarta vinni. S ehhez a lehetőségek adottak is voltak, hiszen 1605-ben, a tavasz beköszöntével nem csak a „hivatalosan” katonáskodó hajdúk vonultak táborba. Riasztóan magas volt a katonasághoz csapódó, vagy a többé-kevésbé önálló „szabadcsapatokba” szerveződő, magukat immár hajdúnak nevező jobbágyok száma is. Bármilyen furcsa is, de ezeket az embereket a háborútól és a háborút vívó kormányzattól való elfordulás, a kialakult társadalmi, gazdasági és erkölcsi közállapotokon, egyszóval az élet minőségén való változtatás igénye vitte a háborúba. Bocskai újonnan támadt hajdúseregében sokféle ember akadt. Voltak a rablást, erőszakot kedvelő „karótól menekedett latrok”, voltak a háborút megjárt, sok csatát látott „öreg katonák”. Ám a sereg nagyját a háború által megnyomorított paraszti rétegek alkothatták. Volt, akit a megélhetés, az újrakezdés kényszere vitt a zászlók alá. A ház nélküli zsellérek, csorda nélküli pásztorok, munka nélküli béresek vagy telek nélküli jobbágyfiúk némi zsákmányból már belekezdhettek valamibe. Volt, aki adósságai, földesura vagy egyszerűen csak a kilátástalan napi robot elől menekült a zászlók alá. Volt, aki azért fogott fegyvert, mert sérelmei megtorlásában reménykedett. A többség azonban egyszerűen megelégelte nyomorát.
A sereg ugyan vegyes összetételű és kétes harcértékű volt, de tökéletesen megfelelt Bocskai katonai céljainak. A szétszórt és demoralizált császári csapatok képtelenek voltak megakadályozni, hogy a török-tatár „segédhadakkal” támogatott hajdúcsapatok 1605 tavaszán és nyarán nyugodt módszerességgel fosztogassák végig Morvaországot, Sziléziát, 130illetve az osztrák örökös tartományok közül Alsó-Ausztriát és Stájerországot.
A „szabadságharcosok” a kisebb falvakat, kerítetlen városokat, mezővárosokat egyszerűen lerohanták, kifosztották és nem egy esetben fel is gyújtották. A népesebb vagy megerősített települések esetében a Bocskai hűségére való felesküvést és hadisarcot vagy „égetési váltságot” követeltek. Ha lakosság a falak és saját erejében bízva netán húzódozott a fizetéstől, a hajdúk először felgyújtottak néhány a városon kívül fekvő gazdasági épületet, pajtát, csűrt, malmot, majd -- általában már keményebb feltételekkel -- megismételték „ajánlatukat” Ha ez sem használt nekiláttak, hogy jobb belátásra, a fejedelem hűségére hajlítsák a makacskodókat. Ez történhetett a város környéki gyümölcsfák, szőlőtőkék kivágásával, de a különösen nyakas ellenszegülők esetében még a vetés lekaszálására, a konyhakertek széttaposására is sor kerülhetett. Zárójelben kell megjegyeznünk, hogy mivel a hajdú -és a török-tatár „segélyhad” között nem volt mindig zavartalan a „kommunikáció”, megesett, hogy egy-egy települést többször is feleskettek a fejedelem hűségére.
Az áprilistól az októberig tartó terror-portyázásokkal a hajdúk (és a velük szövetséges törökök) megtörték az uralkodóház fegyveres erejének kiállításában vezető szerepet játszó tartományok gazdasági és politikai erejét. Ezen pedig már az sem változtatott, hogy a hajdúcsapatokat 1605 végére kiszorították a Dunántúlról.
A felkelés érdemi része ezzel véget is ért. Mind Magyarország, mind a Habsburgok, mind pedig az oszmánok erejük végére jutottak. A háború mielőbbi befejezése -- akár kompromisszumok árán is – mindenki számára létfontosságú volt. Kivéve persze azokat, akik ebből éltek. Magyarországot – hangozzék ez bármilyen ellentmondásosan is -- a háború megszűnése nagyon súlyos belpolitikai helyzetbe sodorta. Az a harmincezer hajdú ugyanis, aki eddig az „ország szabadságáért forgatta fegyverét” hirtelen feleslegessé vált.
Az országnak most már nem katonákra, hanem munkás kezekre volt szüksége. Helyre kellett állítani a háborús károkat, újra kellet indítani a termelést. Sok volt a bevetetlen föld, a műveletlen szőlő, de letelepedésre, munkára vállalkozó jobbágy csak kevés akadt. A háború papíron véget ért, de az emberek, továbbra is a katonáskodást tartották a társadalmi, gazdasági felemelkedés leggyorsabb, legegyszerűbb módjának. Az 1605-ben újonnan támadt nagyszámú hajdúság eltartására azonban már sem szükség, sem pénz nem volt. A zsákmány, zsold és mindenféle megélhetés nélkül maradt hajdúság így most már a magyar falvakon kezdett élősködni. Sőt a tulajdonos pártállására való tekintet nélkül, hol egy-egy udvarházból, uradalomból, hol egy-egy kisebb egyházi vagy nemesi birtokról, hol pedig a végvári tisztek, katonák földjeiről szerezték meg azt, amihez kedvük támadt. Mindenfelé fegyveresek kószáltak, a termelési és közbiztonság pedig rosszabb volt, mint a háború alatt. A közigazgatás alig-alig működött, a jobbágyság pedig helyenként kezdte elmulasztani, vagy egyenesen megtagadni a földesúri szolgáltatások teljesítését. Mivel a társadalmi rend széthullása kezdett riasztó méreteket ölteni, Bocskai és a politikai elit legfontosabb feladata a legharciasabb és legkezelhetetlenebb réteg, a hajdúk leszerelése, lecsendesítése és megnyugtatása volt.
E folyamat első lépése még 1605 decemberében megtörtént. Bocskai István ekkor 9254 hajdúvitézét, a jobbágyi sorból mindkét ági örököseikkel egyetemben kiemelte, és mindenféle földesúri és egyházi szolgáltatás alól örökre mentesítette. Letelepítésükről és megélhetésükről is gondoskodott. Örökjogon nekik adományozta Kállót, Nánás, Dorog, Hadház, Vámospércs és Szoboszló falvakat, valamint a Varjas, Sima és Vid nevű pusztákat és határaikat. Ezen felül a hajdúkat kiváltságlevelük, településeik határán belül, kollektív nemesi jogokkal is felruházta.
Az, hogy a fejedelem a hajdúk katonailag legképzettebb csoportját a „birtokosok” közé emelte, egyrészt enyhített az országra nehezedő társadalmi feszültségeken, másrészt újakat szült. A katonai elit sorsának irigylésre méltó rendeződése ugyanis még hevesebb elégedetlenkedésre sarkalta azt a húszezer hajdút, akinek a jövője bizonytalan maradt. Kilátásaik nem voltak túl kecsegtetőek. A császárt képviselő Mátyás főherceg ugyan kötelezettséget vállalt arra, hogy a bécsi béke megkötése után 5-6000 hajdút elhelyeznek a végvárak őrségeibe, illetve, hogy a hajdúk zsoldhátralékából kifizetnek 55 000 tallért. Mivel ez a pénz 12-13 ezer hajdú egyhavi zsoldját tette ki, ezzel az összeggel még akkor sem sikerült volna lecsendesíteni az elégedetlenkedőket, ha azt az udvar ki tudta volna fizetni. Bocskai 1606 decemberében bekövetkező halálakor még mindig 18-20 ezer kifizetetlen hajdú kóborolt az országban. A kisebb észak-magyarországi csoportokat a birtokosok, fél- egyhavi zsoldot kitevő adományaival még úgyahogy sikerült fékentartani. A Tisza menti területeken azonban 14 ezer békétlen fegyveres várta sorsa jobbrafordulását. Ezt az amúgy is robbanással fenyegető helyzetet tovább rontotta, hogy a felső-magyarországi királyi biztosok -- maguk mögött tudva a nemesség és a helyi végvári katonaság támogatását – akadályozták, illetve megtagadták a hajdúknak adományozott települések átadását. Ha ezt a régen katonáskodó, öntudatos és elismert privilégiumokkal rendelkező réteget sikerül visszakényszeríteni korábbi állapotába, a jobbágyi élettől szabadulni akarók népes, de bizonytalan már sokkal könnyebb lett volna az ekeszarvához láncolni. Az események azonban másként alakultak. 1607 októberében Nagy András hajdúkapitány vezetésével kirobbant az úgynevezett második hajdúfelkelés. Az egyes források szerint 14, mások szerint pedig 16-20 ezer főre becsült sereg motorja, vezető ereje a jogaiban megsértett privilegizált hajdúság volt. Ezek a hajdúk azonban – Bocskai adományainak köszönhetően – már nem fegyveres jobbágyként, hanem politizáló „birtokosként” viselkedtek. Írásba foglalt követeléseit és sérelmeiket az Abaúj megyei Ináncs faluban tárgyalták meg a magyar és erdélyi rendek képviselőivel. Amint írják, „…Mi az boldog emlékezetű, istenben elnyugodott fejedelmünk mellett az szegény romlott országnak oltalmazásában fegyvert fogtunk, szolgáltunk vérünk hullásával, az mi szolgálatunkat kegyelmesen megtekintvén, mivel hogy ő pénzt nem adhatott, országával egyetértvén, ő fölsége jószágot adott, Kállót, Hadházat az Ráczsággal egyetemben, egynéhány falukat, kiről ő fölsége donátiója mostan is nálunk vagyon, nem tudjuk honnét indíttatván Forgách Zsigmond és Dóczy András ő Nagyságok elvötték az igaz hajdúságnak jószágait…minket mind az egész hajdúságot megháboritottak, és magunkat is dobbal, zászlóval kergettettek…az nagy kergetés miatt házunkból ki nem mehetvén kénytelenek voltunk igazságunk mellett fölkelnünk…” Az ináncsi tárgyalások igazi érdekessége az, hogy a hajdúk kiváltságaik biztosítása érdekében már az országos politikába is készek voltak beavatkozni. Hogy privilégiumaikat hosszabb távon is biztosan élvezhessék, követelték többek között a bécsi béke végrehajtását, az erőszakos katolikus térítés megszüntetését, és mindezeken túlmenően magyar, nemzeti király választását. A Habsburgok detronizációjának felvetését nem a protestáns nemzeti szellem, hanem a józan paraszti ész megnyilvánulásának kell tartanunk. A hajdúk ugyanis pontosan ismerték Rudolf császár és a Habsburg párti magyar nemesség irántuk táplált engesztelhetetlen gyűlöletét.
Az olvasóban persze joggal merül fel a kérdés, hogy ha mind az uralkodó, mind a magyar nemesség ilyen komoly ellenérzéseket táplált a hajdútelepítéssel kapcsolatban, miért bocsátkoztak tárgyalásba „lázadó parasztokkal”. Nos bármilyen furcsa is, pillanatnyilag ezek a lázadók rendelkeztek az ország legszervezettebb és legnagyobb létszámú fegyveres erejével. Tartani lehetett attól, hogy fegyveres összecsapás esetén a hajdúság a jobbágyság „kifogyhatatlan” népesség-tartalékaiból tölti fel sorait. A nemességet emellett a bécsi béke körüli bizonytalanságok, és fegyveres erejének gyengesége is óvatosságra intette. Ráadásul a hajdúkat – mily kifürkészhetetlenek is a politika útvesztői -- a tőlük oly sok kárt elszenvedő török is pártfogásába vette. Ebben kettős cél vezette. Egyrészt neki is érdeke volt, hogy a legharciasabb katonaréteget, a harc és portyázás helyett békésebb megélhetéshez segítsék. Másrészt, a hajdúk feltámasztásával, magyar belpolitikai bonyodalmakkal akartak nyomást gyakorolni a zsitvatoroki béke végrehajtását halogató Rudolf császárra.
A hajdúk fegyvereire még a rendekkel szövetkezett Mátyás főherceg is igényt tartott, aki testvére, az egyre erősebben betegsége hatása alá kerülő Rudolf lemondatására készült. 1607 telén, 1608 tavaszán minden számottevő politikai erő a hajdúk „kegyeit” kereste. Ebben az esztendőben, 1608-ban éri el hatalmának, pályafutásának csúcspontját a hajdúság. Ekkor válnak néhány esztendőre a hajdúk lenézett parasztokból az országos politika alakításának legfontosabb eszközeivé. Mátyás főherceg és a budai basa közös nyilatkozatban erősítette meg a Bocskai által kiváltságolt hajdúkat birtokaikban és szabadságjogaikban, amit a felső-magyarországi rendek nevében később Homonnay Bálint is megerősített. A felkelő hajdúsereg eloszlott, amit az is nagymértékben elősegített, hogy a tavasszal meginduló politikai pezsgés a kiváltságokkal nem rendelkező hajdúknak is megélhetési lehetőséget teremtett. A Rudolf ellen induló Mátyás főherceg seregébe 6000, az erdélyi fejedelemség megszerzésére vonuló Báthory Gábor hadaiba pedig legalább 3-4000 hajdút fogadtak fel.
1608-tól kezdve, mivel ők segítették be az erdélyi fejedelemségbe, Báthory vált a hajdúk legserényebb pártfogójává. 1608-09-ben többek 131között Tamásiban, Berettyóújfaluban, Szentkozmán, Gáborjánban hozott létre újabb kiváltságolt hajdútelepüléseket, és szinte minden fontosabb hajdúkapitánynak kisebb birtokokat adományozott.
A kiváltságolások Báthory halála után sem szűntek meg, sőt a század hadakozásokkal terhes első harmada alatt gomba módra szaporodtak a hajdúszabadsággal jutalmazott települések. Bethlen kalandos trónrakerülése, Erdély és a királyi Magyarország közötti összecsapások, majd Erdély bekapcsolódása a harmincéves háborúba, élénk keresletet teremtett a hajdúk iránt. A legjobban harcoló katonákat aztán pénz híján szolgáltatásoktól mentes földdel, és különböző kiváltságokkal „fizették” ki. Ezzel a megoldással a telepítő úgy egyenlítette ki adósságait, hogy azzal egy állandóan szolgálatra kész, bármikor mozgósítható katonaságra is szert tett.
E két ok, a pénzhiány és a katonaság állandó jelenléte iránti igény volt az, ami egyre több magánembert is arra ösztönzött, hogy birtokain hajdúkat telepítsen le. Jóllehet a magántelepítést több országgyűlési törvény (1635, 1638) is megtiltotta, a nagybirtok nem nélkülözhette a terület védelméhez és a feudális rend fenntartásához szükséges fegyveres erőt. Különösen azokon a területeken volt ez fontos, ahol a katonai-politikai viszonyok miatt a földesúri- és közhatalom gyengébb lábakon állt.
Ha az ismert hajdútelepüléseket térképre vetítjük, azt tapasztalhatjuk, hogy ezek döntő többsége Kelet-Magyarországon, az egykori Szabolcs és Bihar megyékben, valamint a Sajó és Hernád völgyében alakult ki. Ez nem véletlen. Ez a terület három „állam”, a királyi Magyarország, Erdély és az Oszmán Birodalom érintkezési pontján helyezkedett el. Mivel – a hajdúság fénykorának időszakában – egyik fél sem volt képes döntő erőfölényre szert tenni, az országnak ezen a részén egyfajta egyensúly, egyfajta hatalmi vákum alakult ki. Így a pozíciók megőrzésének és javításának bevett és békés eszközévé vált a hajdútelepítés. Az országnak ez a része egyébként különlegesen alkalmas is volt erre, hiszen a háborúk miatt sok volt itt a pusztán hagyott, vagy gyér népességű település. Ráadásul, a telepítéseket leghevesebben ellenző közép –és kisnemesség, és az érdekeiket érvényesítő nemesi megye itt volt talán a legerőtlenebb.
Ezek szerint, a hajdúság politikai-katonai jelentőségét jóval inkább településeinek geopolitikai helyzete, mint fegyveres erejének nagysága határozta meg. A hajdúvárosok nem tudtak nagy hadseregeket kiállítani, ám a kor kényes egyensúlyi viszonyai között, az a néhány ezer fő, akit küldeni tudtak, mindent eldönthetett.
Bár a hajdúk Bethlen Gábor és I. Rákóczi György Habsburg ellenes hadjárataiban (1619-22, 1623, 1626, illetve 1644) még meghatározó szerepet játszottak, a hajdúvárosok katonai ereje -- a folytatódó telepítések ellenére -- a XVII. század harmincas éveitől kezdve gyengülni kezdett.
Harmadik felkelésük (1630-31) idején a hajdúk -- kiváltságaik megvédése érdekében -- újból beavatkoztak az országos politikába. Bethlen Gábor halála után a fejedelemnek a nikolsburgi béke alapján átadott hét felső-magyarországi vármegye – köztük Szabolcs – a megegyezés szerint visszakerült volna a királyi Magyarország fennhatósága alá. A hajdúvárosok azonban, féltve nehezen kivívott kiváltságaikat, meg akarták akadályozni a megyék visszakerülését. A bihari hajdúsággal szövetkezve szétverték a megyék elfoglalására induló királyi katonaságot, majd csatlakozva erdélyi pártosokhoz, erdélyi fejedelemmé választották Rákóczi Györgyöt. Úgy gondolták, hogy a nagyhatalmú felső-magyarországi főúr fejedelemmé tételével, kétszeres biztosítékot szereznek kiváltságaik megőrzéséhez. Elképzeléseik részben be is váltak. Rákóczi 1631-ben Harsányba 76, Derecskére 1000, 1632-ben Pocsaj és Csalános helységekbe pedig 600 hajdúvitézét telepítette le. Másrészről viszont a hajdúk a fejedelemválasztással az országos politikának már egy olyan szintjébe ártották bele magukat, amibe sem a Habsburg, sem pedig az oszmán állam nem tűrhetett beleszólást. Hiába védték meg a hajdúk Rákóczi fejedelemségét a rakamazi csatában (1631. március), Rákóczi alig egy hónappal később, fejedelemségének hallgatólagos elismerése fejében lemondott a hét vármegyéről, és ígéretet tett a hajdúk lecsendesítésére. Mindez persze kevés lett volna, ha az uralkodó, III. Ferdinánd nem erősítette volna meg írásban a rá felesküdő hét szabolcsi hajdúváros eredeti, Bocskai féle kiváltságait.
Bocskai által a hajdúknak adományozott zászló
A hajdúvárosok katonai ereje azonban épp ettől az időtől, privilégiumaik jogi elismerésétől kezdett gyengülni. Ennek oka az, hogy épp ekkorra, a harmincas évekre fejeződött be a hajdúvárosokban a nemzedékváltás. Bocskai hadbanforgó, a katonáskodást hivatásnak tekintő hajdúi ekkorra már mind kiöregedtek, helyüket fiak, rokonaik vették át. Ők azonban már egy más, békésebb világban nőttek fel, és -- kiváltságaiknak hála – munkájukból jobban és biztonságosabban élhettek, mint a háborúból. Mivel pedig volt mit veszteniük, lakóhelyüket, különösen háborús időkben, egyre kelletlenebbül hagyták el.
A század folyamán mégis minden hadjárattal, portyával, csetepatéval, egyszóval minden fegyveres akcióval kapcsolatban a hajdúkat, a hajdúságot emlegetik. Hogyan lehetséges ez, ha mint mondottuk, a hajdúság egye jobban idegenkedett a hadakozástól ?
Ennek oka, hogy a XVII. század első harmadának végére a hajdú elnevezés egyfajta gyűjtőfogalommá vált. A hajdúság gazdasági-társadalmi helyzetét tekintve ekkorra négy jól elkülöníthető csoportra oszlott. A négy közül, a kifejezés jelentéstartalmát tekintve, kettő-kettő alkotott egy-egy önálló csoportot. A XVI. század végén a hajdú szó az ideiglenes, vagy állandó zsoldos szolgálatot teljesítő magyar gyalogos katona szinonimája volt. A XVII. század első harmadában azonban a szó jelentéstartalma kibővült. A hajdúnak nevezték immár azokat a legkülönbözőbb mértékű kiváltságokkal felruházott, letelepült életformát folytató csoportokat is, amelyek kiváltságaik fejében alkalmi katonai szolgálatot teljesítettek.
A hajdúság legfelső rétegét a Bocskai által letelepített 7 szabolcsi, illetve az erdélyi fejedelmek által létrehozott, „kis hajdúvárosnak” nevezett 20 bihari település lakói alkották. Kedvező helyzetük abból adódott, hogy egyedül ők rendelkeztek a hajdúszabadság teljességével. Ennek értelmében minden állami és földesúri teher, adó és szolgáltatás alól mentesültek. Településük földjét, annak minden haszonvételével együtt, örökjogon, saját tulajdonukként birtokolták. Lakóhelyüket szabadon választott önkormányzati testület igazgatta, joghatósággal felettük általában csak telepítőjük, vagy az uralkodó rendelkezett. Szabad életük egyetlen kötöttsége az évenként csak meghatározott időre igénybevehető katonai szolgálat volt.
A következő réteget a nagybirtokosok által letelepített, úgynevezett magánföldesúri hajdúság alkotta. Ők szintén mentesültek az adók, illetve a legterhesebb földesúri szolgáltatások alól. Mentességeik mértékét és kötelességeiket azonban minden esetben a föld tulajdonosával kötött magán jellegű szerződés, a kiváltságlevél szabályozta. Maguk választotta önkormányzattal, és saját első fokú bíráskodással rendelkeztek, de a fellebbviteli fórum általában maga a telepítő, vagy megbízottja maradt. A magánföldesúri hajdúk szabadon elköltözhettek, vagyonukkal, és az általuk épített ház értékével is szabadon rendelkeztek, de a földet, amin gazdálkodtak, nem kapták meg, az továbbra is a telepítő nagybirtokos tulajdonában maradt. Ez a fajta mentesítés magában hordozta annak veszélyét, hogy a tulajdonos, ha már nem volt szüksége hajdúkra, felbonthatta a szerződést. Erre egyébként jónéhány kiváltságlevél eleve lehetőséget is biztosított. A magánföldesúri kiváltságolásokkal azonban az volt a legnagyobb probléma, hogy de jure törvénytelenek voltak. Magánszemélynek 132ugyanis, nem volt joga ahhoz, hogy bárkit kivonjon az ország jogi és állami szerveinek fennhatósága alól. Az 1635. és 1638. évi törvények megtiltották, és törvénytelennek nyilvánították a magántelepítéseket. A törvényt 1647-ben, 1649-ben és 1659-ben újból és újból megerősítették, ami kiválóan jelzi az intézkedés hatékonyságát.
Az előző kettőnél jóval bizonytalanabb és kedvezőtlenebb gazdasági helyzet jellemezte a királyi várakban zsoldos szolgálatot teljesítő iratos vagy királyi hajdúk csoportját. Nekik elméletileg a zsoldjukból kellett volna megélniük, ám mivel a fizetés nemegyszer három-öt évet (!) is késett, más források után kellett nézniük. A leggyakrabban a vár környékén levő elhagyott földek engedély nélküli művelés alá vételéből, hasznosításából, illetve a várbirtokhoz tartozó falvak adóinak, szolgáltatásainak kisajátításából éltek. Sokan kereskedtek, vagy olyan alkalmi munkákat vállaltak, mint az adóbehajtás, hivatalos személyek vagy kereskedők fegyveres kísérete. Az engedély nélkül művelt vagy műveltetett földek után a katonák természetesen nem fizettek adót vagy bérleti díjat. Így aztán nem csodálkozhatunk, azon hogy a végvári katonaság ott, ahol a hajdúság elfoglalta, vagy veszélyeztette az eddigi megélhetését biztosító földeket és haszonvételeket, meglehetősen ellenségesen viselkedett.
A hajdúság legmegfoghatatlanabb, és legnépesebb csoportját az alkalmi, vagy ahogy a kortársak mondták, szabadhajdúk alkották. Ezek a XVII. század első harmadától már általában nem alkottak állandó, fegyveresen kóborló, fosztogató csoportokat. A szabadhajdúkat mindig az alkalom, a háború teremtette. Ebből pedig volt elég. Erdélyt akaró magyarországi urak, Magyarországot akaró erdélyi fejedelmek, önjelölt trónkövetelők, kalandorok, bujdosók, kurucok, labancok bárki fogadhatott hajdút, amennyit csak akart. Hogy honnan? Nos, a potenciális katonaanyag túlnyomó többsége a XVII. században a három hatalom határára eső kelet-magyarországi területekről került ki. A közhatalom bizonytalansága lehetővé, a hajdúvárosok jelenléte pedig kivitelezhetővé tette a jobbágyok számára a szökést.
Az állandó háborúskodás miatt az országnak ebben a részében volt a legtöbb esélye a jobbágynak arra, hogy hajdúnak állva kiharcolja, „kiérdemelje” a letelepítést. A kilátásaik itt már csak azért is kedvezőek voltak, mert a XVII. század második felére a kiterjedt földeken, bérelt pusztákon gazdálkodó hajdúvárosiak egyre kevésbé vágyták a csaták forgatagát. A hajdúvárosok kiváltságaik révén módos településekké váltak, és ez kétségtelenül komoly nyomot hagyott politika állásfoglalásukon is. Az 1670-es években, a korai kuruc mozgalom bujdosói például egyáltalán nem voltak szívesen látott vendégek a hajdúvárosok vidékén. A bujdosó kurucok politikai-katonai céljaival a letelepült hajdúság nem tudott, és nem is akart azonosulni. Thökölyvel pedig már egyenesen ellenséges volt a viszonyuk, mert a kuruc mozgalom már erősen sértette a hajdúvárosok gazdasági-politikai érdekeit. A mozgalom kirobbanásáig a kiszolgáltatott helyzetben lévő szökött jobbágyok olcsó munkaerőt biztosítottak a hajdúvárosoknak. Miután azonban a kurucok, majd pedig Thököly „zsoldot kiáltatott”, a szökött jobbágyok inkább katonának álltak. Ez a bérek emelkedése mellett a termelés biztonságának romlását is magával hozta, mert a fizetetlen, kóborló katonák a hajdúvárosok birtokait sem kímélték.
Az anyagi károknál azonban sokkal kellemetlenebb volt az a politikai helyzet, amibe szabolcsi városok, akaratuk ellenére belekényszerültek. Szabolcs megye 1672-ben újból kísérletet tett, a hajdúvárosok megadóztatására. Ezt azonban az uralkodó, I. Lipót –politikai megfontolásokból -- a leghatározottabban ellenezte. Imigyen a hajdúvárosoknak, Thököly fenyegetéseinek hatására, az ellen kellett volna fegyvert fogniuk, aki kiváltságaik megőrzésének talán legfontosabb biztosítéka volt. (Lipót csak nem rég, 1666-ban erősítette meg újra a privilégiumokat) Nos, aligha csodálkozhatunk, ha ezek után a mozgalomhoz amúgy is erőszakkal csatlakoztatott hajdúság inkább a labancokhoz húzott. Különösen az után, hogy az egyik legrégebbi hajdúvárost, a császári helyőrséget befogadó Böszörményt, a kuruc hadak 1681-ben porig égették.
A hajdúvárosok és a tágabb értelemben vett hajdúság életében azonban nem a „kuruc király”, hanem a felszabadító háborúk hadjáratai hozták meg a legfontosabb változásokat. Ez az 1683-tól 1697-ig tartó hatalmas háború elemi erejű változásokat idézett elő Magyarország történetében. Az oszmán hatalom ereje lehanyatlott, a kétfejű sas viszont erőre kapott. Erejének záloga egy új, az állandó hadsereg közvetlen előképének tekinthető, korszerű armada volt. Ez a hadsereg, a bőven rendelkezésre álló emberanyagból csaknem regulárisnak nevezhető hajdúezredeket szervezett. Aki a hajdúk közül harcolni akart, megtehette. A kiváltságolt hajdúvárosok viszont éppen ez alatt a sorsdöntő háború alatt fordultak el végleg a hadiérdemekre való törekvéstől. Ennek persze ára volt. Az uralkodó a háború alatt négyszer is (1687, 1690, 1693, 1695) megerősítette a hajdú kiváltságokat, csakhogy a városok katona helyett már inkább pénzt adtak. Ezzel mindenki jobban járt. A hajdúvárosiaknak nem kellett elhagyniuk az állandó gondoskodást igénylő gazdaságaikat. A hadsereg pedig a pénzen nincstelen és gyökértelen embereket fogadhatott fel, akik jobban harcoltak, mint a fél szemmel állandóan az otthoni gazdaságra tekintgető, a családot féltő időszakos katonák.
A hajdúvárosok így, 1685-től, katonaállítási kötelezettségük megváltásaként kezdtek el adózni.
A hadműveletek pusztításai, és az anyagi terhek növekedése, az adók, a rengeteg természetbeni szolgáltatás -- fuvar, beszállásolás, ingyenmunka – erősen megcsappantotta hajdúvárosok lakosságát. Az elvándorlás azonban a háború után érte el a csúcspontját. Igaz, a városok földesúri és egyházi adót továbbra sem fizettek, de a megyei átlagnál jóval magasabb állami adóval rótták meg őket. A lakosok a növekvő terhek elől egyre nagyobb számban költöztek a kedvezőbb adottságú környező jobbágyfalvakba. 1702-re a hét szabolcsi hajdúvárosban (Nánás, Hadház,Vámospércs, Böszörmény, Szoboszló, Dorog, Polgár) mindössze 952 család maradt, a Bocskai által kiváltságolt hajdúság létszámának pontosan egytizede. A bihari, valamint a Sajó és Hernád menti hajdútelepüléseknek még mostohább sors jutott osztályrészül. Mivel ezek kiváltságait az uralkodó soha nem erősítette meg, semmi sem állta útját a kilencvenes évektől egyre erősebben jelentkező alávetési törekvéseknek. Az oszmán fenyegetés megszűnése, és a központi hatalom megerősödése együtt járt a földesúri hatalom növekedésével, a feudális rend megszilárdulásával. Mivel a jobbágyi eredetű népesség fegyveres szolgálatra, immár nem volt szükség, a kiváltságok és mentességek kezdték sorra érvényüket veszteni. Ez a folyamat persze nem ment egyik napról a másikra. A hajdan erős kiváltságokkal rendelkező, de elnéptelenedett településekre a birtokosok a röghöz kötött jobbágyokénál kedvezőbb, de az egykori hajdúságénál rosszabb feltételek mellett telepítettek új lakosokat. Ezek az új, úgynevezett taksás hajdúk gyakorlatilag nem különböztek a taksás jobbágyoktól, mindkét csoport egy, a birtokossal kötött megállapodás szerinti pénzösszegben rótta le kötelezettségeit. A hajdúság visszatérése a jobbágyságba ezzel kezdetét vette. Ezt a folyamatot pedig a jobbágyi tömegeket a hajdúszabadság ígéretével mozgósító Rákóczi szabadságharc sem tudta megállítani. Már csak azért sem, mert a szabadságharc alatt mindössze négy település Simontornya, Gönc, Diószeg és Tarpa kapott hajdúkiváltságot.
A szolgáltatásoktól mentes föld fejében katonáskodó, privilégizált hajdúság intézményét egy háború teremtette meg, és egy évszázaddal később egy másik pusztitotta el. Évszázados életét a Magyarországon farkasszemet néző két nagyhatalom, a Habsburg és az Oszmán Birodalom erőegyensúlyának, vagyis inkább kölcsönös erőtlenségének köszönhette.
A hajdúság történetében a kényszer mindvégig fontos szerepet játszott. Kényszer hozta létre, kényszerből tartották fenn, és végzetét is a kényszernek köszönhette.
A hajdúságot Bocskai és az erdélyi fejedelmek úgy akarták leszerelni, úgy akarták visszailleszteni a „polgári” társadalomba, hogy fegyvereiknek azért továbbra is hasznát vehessék. Ez a kettős törekvés azonban eleve magában hordozta a hajdúság intézményének kudarcát. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy hosszútávon a kettős célkitűzés valamelyik eleme túlsúlyba kerül a másikkal szemben. A XVII. század első harmadában még a katonai elem volt a meghatározó. Nem véletlen, hogy ekkor zajlik le a legtöbb telepités, és a hajdúság politikai súlya is ekkor, a második és harmadik hajdúfelkelés idején a legnagyobb. A század közepső harmadában a gazdálkodó és a katona még egyensúlyban volt. A század utólsó harmadára azonban a paraszti elem uralomra került, és a hajdúság csaknem teljesen visszavonult a hadakozástól.
Hogy miért alakult ez igy? Nos, a XVII. század végére a háború elrohant emellett a katonatipus mellett! Egyszerre termelni és hadakozni csak úgy lehetett, ha a katonaság lakó –és munkahelye egybeesett a hadszintérrel. Ezek a feltételek egy olyan statikus határvédelmi rendszerben, mint a hajdúvárosok hálózata tökéletesen adottak voltak. A hajdú ott élt és dolgozott, ahol harcolnia kellett, és azért harcolt, amiből élt. Ez a szisztéma kiválóan működött helyhez kötött állóháború esetén, de semmit sem ért, ha a háború megmozdult. Márpedig a század végi visszafoglaló háborúk idején a hadakozás igencsak messze, és igencsak fürge lábakon járt. De a fél évszázad alatt földművessé szelídült hajdúvitézek nem követték, ők már a földből, a földnek éltek.
