A HUNYADIAK
357A HUNYADIAK
Ha a hiányos fegyverzetű és hamis ígéretekkel félrevezethető parasztok ellen nagy nehezen boldogultak is, a török veszedelem feltartóztatásához az erdélyi nemzetek ereje nem volt elegendő. Már 1438-ban a Hunyad megyei Vaskapu-szoroson keresztül török–román–szerb sereg nyomult be. Ezúttal nem a rablásból élő könnyű lovas besliák, akindzsik, martalócok szokványos beütéséről volt szó, hanem II. Murád szultán személyesen irányított, Temesvár és – távolabbi célként – Buda ellen vezetett, de már a magyar határon feltartóztatott hadseregének diverziós mozdulatáról. A török támadókat Vlad Dracul havaselvi vajda, korábban Zsigmond hűbérese és a Sárkány-rend lovagja kísérte, az ő rábeszélésére adta fel magát Szászsebes. Lakosságának nagy részét rabságba hurcolták, majd Szebent nyolc napon át ostromolták, mivel azonban a város sikeresen ellenállt, Gyulafehérvárat és Küküllővárat rohanták meg és rabolták ki. Közel két hónapon át tartó pusztítás után nagy prédával és sok ezer rabbal a Barcaságon át elhagyták az országot. Az esetnek, s különösen Szeben hősi védekezésének nagy nemzetközi visszhangja támadt, az egykorú bizánci, lengyel, osztrák krónikák mind megemlékeznek róla. Az Erdély felé fordult figyelem a következő években még jobban felerősödött.
A török támadások Magyarország egész déli határának mentén sűrűn ismétlődtek, s nem lehetett kétséges, hogy most már nem csupán a balkáni hódítások biztosítására és a magyarság megfélemlítésére, hanem egyenesen az ország birtokbavételére irányulnak. Albert váratlan halála után az új király, a lengyel I. Ulászló legfőbb céljának a törökellenes harcot tekintette, és uralkodása elején, 1441-ben a védelemnek teljesen új alapokra való fektetését, a déli határvidék eddig több tisztviselőre bízott kormányzatának egységesítését határozta el. A nagy feladatra újlaki Miklós macsói bánt és ennek régi fegyvertársát, Hunyadi János szörényi bánt szemelte ki, régi tisztségeik meghagyása mellett székely és temesi ispánokká és erdélyi vajdákká nevezve ki őket. A hosszú határsáv nyugati felének védelmét újlaki vezette, a keleti részt pedig Hunyadi vette gondjaiba.
Annyi idő után végre Erdély sorsa jó kezekbe került, annál inkább, mivel Hunyadi maga is erdélyi volt, s így szűkebb hazájának ügyeit szívén viselte, nem mint nagyobbára külső magyarországi származású elődjei, akiket messze eső családi birtokaik s az országos politika állandóan távol tartottak Erdélytől. A 15. századi európai történelemnek ez a kimagasló alakja szerény kezdetekből induló, tüneményesen gyors pályafutást tett meg. Apja, a vitéz, de az oklevelek tanúsága szerint erőszakos természetű Vajk, valószínűleg Havasalföldről bevándorolt bojárcsalád tagja, királyi udvari lovag, 1409-ben kapta adományba a király személye mellett teljesített katonai szolgálataiért Hunyad szép uradalmát. Fiának, akit a kortársak Zsigmond császár-király természetes gyermekének tartottak, kezdő évei a nemes familiárisok 358életpályájának jellegzetes vonásait mutatják. Előbb Csáky György székely ispán, majd Lazarevics István szerb despota oldalán katonáskodott, azután későbbi vajdatársa, Újlaki Miklós bátyjának, szintén macsói bánnak szolgálatába lépett. Már mint messze földön híres törökverő vitéz kísérte Zsigmond királyt 1431-ben Olaszországba, ahol két évig volt Filippo Visconti milánói herceg zsoldoskapitánya. Hazatérése után állandóan királya környezetében tartózkodott ennek haláláig. Albert király a szakadatlan török támadásoknak kitett Szörényi bánság élére nevezte ki. Hamarosan olyan tekintélyt szerzett magának, hogy I. Ulászló megválasztásában már az ő szava is komoly súlyt jelentett, az uralkodó pedig rá mint legbizalmasabb tanácsadójára s legvitézebb katonájára bízta a törökellenes hadjáratok vezetését. Érdemeit a királyi kegy bőségesen jutalmazta, rövid idő alatt az ország keleti felében hatalmas magánbirtok tulajdonosává lett, melyhez fogható sem azelőtt, sem azután magyar földön egy kézben nem egyesült. Halálakor birtokai mintegy 4 millió katasztrális holdat tettek ki, egymillió hold Erdély területére esett. Ennek az óriási vagyonnak a jövedelmét s ezernyi familiárisának katonai és politikai súlyát azonban nemcsak a maga közéleti érvényesülése érdekében használta fel, mint annyi kortársa, hanem éveken keresztül maga viselte a török háborúk kiadásainak nagy részét is.
Már 1442-ben védelmeznie kellett Erdélyt a Mezid bég vezetése alatt behatoló török sereg ellen. Szentimre mellett csatát vesztett ugyan, s Lépes György püspök is elesett, az Újlaki Miklós által hozott segítség azonban lehetővé tette, hogy a Szeben ostromára induló ellenséget csatára kényszerítse és teljesen megsemmisítse. Mezid holtan maradt a csatatéren, s menekülő csapatai után nyomulva Hunyadi Havasalföldet is felszabadította. 1443-ban maga indult támadásra, és győztes csaták után a Balkán hegységen is átkelt, de a zord időjárás visszatérésre kényszerítette. Bár 1444-ben Várnánál újabb hadjárata vereséggel végződött, s Ulászló király is áldozatul esett, a magyar határok hosszú időre mentesültek a közvetlen veszedelemtől.
V. László király (1440–1457) kiskorúsága idejére Hunyadit, a kereszténység ünnepelt hősét és a magyar köznemesség körülrajongott bálványát Magyarország kormányzójává választották. Megnövekedett hatalmát a törökkel való végleges leszámolásra akarta fordítani. A havasalföldi és moldvai román vajdaságokat lekötelezettjeinek adta, hogy a felvonulási terepet biztosítsa magának, s a balkáni népeket törökellenes szövetségbe igyekezett tömöríteni. Harmadik balkáni hadjárata azonban nem járt eredménnyel, a szerbiai Rigómezőn (Kosovopolje) 1448-ban csatát vesztett. Ezzel nemcsak a magyar hatalom balkáni vezető szerepe tűnt le, hanem a szerb nép szabadságharca is elbukott. Ha távolabbi terveit nem is tudta megvalósítani, Magyarország védelmét sikerrel folytatta. 1456-ban Konstantinápoly meghódítójának, II. Mohamed szultánnak Nándorfehérvárt (a mai jugoszláv fővárost) ostromló seregét szórta szét. A nagy diadal után, melynek 359emlékét őrzi a pápa által buzdításul elrendelt déli harangszó, a török évtizedekig nem mert magyar földre betörni. Dicsősége tetőpontján ragadta el még ez évben Hunyadit a táborában pusztító pestisjárvány. Testét Gyulafehérvárt helyezték örök nyugalomra. Hatalmára féltékeny ellenfelei megpróbálták fiaitól vagyonát és politikai örökségét elragadni. László fő ellenfelét, Cillei Ulrikot megölte, ezért ő maga hóhérbárd alatt végezte fiatal életét. A kisebbik fiút, Mátyást azonban, elsősorban a köznemességnek és családja nagyszámú familiárisainak fegyveres fellépésére 1458-ban királlyá választották.
Az új uralkodót Erdélyben bizalmatlanság fogadta, 1459-ben a három nemzet tanácskozásain az uniót érezhetően a király ellen irányuló éllel újították meg. Az ellenséges hangulat természetesen nem a szinte még gyermek Mátyásnak, hanem heves, erőszakos természetéről hírhedt anyai nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak szólt, aki öccse nevében kormányzott. Hunyadi legértékesebb birtokát, az örökös grófi címmel együtt járó besztercei kerületet, melyet a nagy hadvezér 1453-ban, a kormányzóságról való leköszönésekor a szász önkormányzat sérelmére kapott, Szilágyi magának adományoztatta. Nem törődve a beszterceieknek elődje által biztosított kiváltságaival, egyszerű jobbágyokként kezdte őket kezelni. Várnagyainak visszaélései 1458-ban felkelést idéztek elő. Szilágyi megostromolta és feldúlta a várost, az ellenszegülőkön pedig véres bosszút állt. Eljárása nemcsak a magát a beszterceiekkel egynek tudó szász nemzetet háborította fel, hanem a nemeseket és székelyeket is aggodalommal töltötte el. Mátyás, a rend felborulásától tartva, nagybátyját megfosztotta hatalmától, és a kormányzást maga vette kezébe. 1465-ben visszaállította Beszterce ősi szabadságát, a szászokat azután is elhalmozta kegyeivel, nyilván a tőlük remélt anyagi szolgáltatások fejében.
A hangulat azonban nem enyhült vele szemben. Költséges hadjáratainak terhei s az erős kéztől elszokott főnemességgel szemben tanúsított szigora országszerte ellenzéki mozgalmakra vezettek. 1467-ben az erdélyi nemesség Farnasi Veres Benedek vezetésével fegyvert fogott a király ellen, csatlakozásra bírva Szentgyörgyi János vajdát is, akinek a független erdélyi hercegség feletti uralmat helyezték kilátásba. Szász és székely előkelők is részt vettek a lázadásban. Mátyás gyors közbelépésével meglepte a szervezetlen felkelőket, a vajda elsőnek sietett uralkodója lábai elé borulva kegyelmet kérni, az értelmi szerzők egy része pedig külföldre menekült. Csak Károly Róbertnek László vajda bukása után végrehajtott birtokelkobzásaihoz mérhető csapás érte az erdélyi nemességet Mátyás büntető keze által. Évszázadok óta begyökerezett nagy családok – mint a Farnasi Veres, Suki, Módi, Kecseti, Drági, Bogáti, Losonci Dezsőfi, Somkeréki Erdélyi, Dobokai, Illyei, Folti – lázadó tagjai egyik napról a másikra földönfutókká lettek. A király birtokaikat rokonainak és kipróbált híveinek, elsősorban az új vajdának, Dengelegi Pongrác Jánosnak 360és Csupor Miklósnak, továbbá Nádasdi Ungor Jánosnak adományozta. Ha sajátságos véletlen folytán mindhármuk családja néhány évtizeden belül ki nem hal, Erdély új arisztokráciát látott volna felemelkedni. Így azonban a hirtelenül szerzett uradalmak leányági utódok kezén megoszlottak, más részüket Mátyás már előbb visszaadta azoknak, akiknek első felindulása elmúltával megkegyelmezett. Nemcsak a nemesek, hanem a székely és szász lázadók is bűnhődtek, a szebeni polgármester fejével fizetett. Mátyás még az évben hadat viselt István moldvai vajda ellen is, aki az összeesküvés egyik felbujtója volt. Bár egy szerencsétlen ütközetben maga is megsebesült, és seregeit hazarendelte, a vajda mégsem tartotta tanácsosnak ujjat húzni vele, hanem hűbéres esküvel kötelezte magát hódolatra. Ennek megpecsételéséül kapta hűbérbirtokba Csicsó és Küküllővár uradalmait.
Mátyás uralkodása idején (1458–1490) egyetlen komoly török támadás érte Erdélyt. 1479-ben az Al-Dunánál nemzedékeken át a török támadásokat kezdeményező Mihaloglu katonai dinasztia egyik harcias képviselője, Ali bég az erdélyiek figyelmét elvonandó, a Barcaságra küldött csapatokat, ő maga pedig nagyobb sereggel a Lator és a Sebes völgyén át Szászsebes vidékére tört be. Nagy tömeg foglyot ejtett, s előcsapatai Gyulafehérvárt is felprédálták. A főseregnek azonban Báthori István vajda a Hunyad megyei Kenyérmezőn elébe vágott. Itt október 13-án a törökkel vívott legvéresebb erdélyi csata fejlődött ki. Az idejében megérkező Kinizsi Pál, törökverő csatáiról híres temesi ispán beavatkozására a törökök súlyos vereséget szenvedtek, s a következő évtizedben Erdélyt elkerülték. A török elleni védelem is szervezettebbé vált. A szász városok külső tornyos falai 1387 és 1438 között kiépültek, a dél-erdélyi falvak pedig templomaikat alakították át menedékvárakká, létrehozva a gótikus templomerőd sajátosan erdélyi műfaját.
Ha a nemesek s a székely és szász előkelők által elnyomott köznép forrongása nem nyugtalanította volna életét, Erdély Mátyás alatt az Anjou-kori virágzás visszatértének örvendhetett volna. Az 1467-es lázadás után a király gondosabban válogatta meg vajdáit is, 1470-nel kezdődőleg érezhetőleg megszaporodik a vajdák erdélyi ügyekben kiadott okleveleinek a száma, ami annak a bizonysága, hogy hivatalukat nem tekinthették többé puszta címnek és jövedelemforrásnak, hanem teendőiket személyesen kellett ellátniok. A Jagelló-házi királyok, II. Ulászló és II. Lajos alatt (1490–1526) azonban az oligarchia által felidézett pártharcok országszerte súlyos zavarokat idéztek elő, sűrűn ismétlődő török támadások, a köznemességnek az arisztokrácia ellen az országgyűléseken vívott elkereseredett küzdelme, Székely (Dózsa) György parasztháborúja jelei a bomlásnak. Erdély 1493-ban két, főleg szász vidékeket sújtó török pusztítást szenvedett végig, s belső békéjét a szász és székely mozgalmak dúlták fel.
