A „ROMÁNOK FÖLDJE”

Teljes szövegű keresés

A „ROMÁNOK FÖLDJE”
Anonymusnak a bulgár–román cárság „blak”, azaz román népelemével kapcsolatba hozott, Észak-Erdélybe képzelt „blak”-jairól szólva említettük a magyar és a pápai kancellária néhány oklevelét, melyekben „terra Blacorum” néven a 13. század első harmadában a Déli-Kárpátokban egy románok lakta „föld”, illetve erdő (silva) tűnik fel. Ezek az oklevelek egyben a legkorábbiak, melyek erre a területre vonatkoznak, nincs tehát okleveles forrásunk arra nézve, hogy mikortól kezdve beszélhetünk a románok erdélyi történetéről.
Nem bocsátkozhatunk itt bele az ún. dákoromán kontinuitásnak, azaz egy romanizált népességnek az ókortól folyamatos erdélyi fennmaradásának vitájába, mindössze azt a már korábbi megállapítást kell újra leszögeznünk, hogy a 13. század eleje előttről sem történeti, sem régészeti, sem toponímiai bizonyíték nincs erdélyi román népesség létezésére. Annál inkább rendelkezünk azonban 976 óta románokat, éspedig részben mint legelőváltó (transzhumáló) vagy nomád pásztorokat, részben mint a bizánci hadseregbe besorozott katonákat említő írott forrásokkal Thesszáliától a Balkán hegységig, mely utóbbinak hágóin át 1094-ben a bizánci területre betörő kunokat románok (vlachok) kalauzolták. A 12. század legvégétől számos szerb oklevél említ a Drina és a Morava közti hegyvidéken pásztorkodó románokat. Ezen a területen, valamint Bulgária nyugati hegyvidékein nagy számban maradtak fenn középkori román népességtől származó vagy arra utaló helynevek, ott, ahol az újkorban már nem éltek románok. Mindebből nem következik 302szükségszerűen a román népnek egy délről észak felé, a Kárpátokba való vándorlása, következik azonban egy olyan vándorlást valószínűsítő életformának, a nomád és főleg félnomád, azaz a nyarat a hegyekben, a telet nagyobb folyók vagy a tengerek partján töltő ún. transzhumáló pásztorkodásnak mint főfoglalkozásnak a ténye. A transzhumáló pásztorkodás nem zárja ki, sőt feltételezi a földművelésnek bizonyos, magas hegyi teraszokon folytatható elemeit, mint azt ilyen teraszok mindmáig észlelhető léte az erdélyi hegyvidékeken is megerősíti. Ilyen életmódnak az emlékét őrzi a közös albán és román szókincs is.
A transzhumáló pásztorkodást azonban csak délre vagy keletre néző, sok napsütést kapó hegyi legelőkön lehet folytatni, ezért Erdély belseje eleve nem jöhet számításba mint a román pásztorkodás ősi területe. P. P. Panaitescu román történész jól látta, hogy „a juhok transzhumálását a Duna déli partjairól és a Kárpátokból Erdélybe sohasem említik; ez természeti lehetetlenség, mivel a hegyek északi és nyugati oldalán fekvő Erdélynek nincsenek jó legelői. Egyetlen déli pásztor sem gondolna arra, hogy Erdélybe, ebbe a legelőben szegény országba hajtsa nyájait.”* Élhettek azonban a Déli-Kárpátok déli oldalán a Dunához transzhumáló román pásztorok a román nép létrejötte óta úgyszólván bármikor, főként pedig 800 után, mikor az Erdély déli részét megszálló bulgár hatalom a Kárpátok és a Duna közét, a mai Havasalföldet ellenőrzése alá vonta, ami biztonságosabbá tette a nyájaknak a hegyekből a Dunához és onnan visszafelé vonulását. Bulgáriának 1000 körül bizánci uralom alá kerülésével egyidőben Havasalföld a besenyő, majd kun törzsek végvidéke, legeltető területe lett. A Duna-deltánál és a Duna-könyök fölött fenntartott bizánci végvárakból nem lehetett folyamatosan védelmezni a Déli-Kárpátokból az Al-Dunához transzhumáló román és a síkság erdősávjában lakó szláv nép életének biztonságát, ezeknek a nomád jövevényekkel kellett az együttélés formáit megkeresniük. A kölcsönös biztonság érdekében a besenyők, majd a kunok a román pásztornépekkel tartós kapcsolatokat építettek ki, forráshiány miatt részleteiben ismeretlen függési viszonyok között, melyek azonban az 1185-ben kun segítséggel létrejött bulgár–román cárság idején szövetséggé szilárdultak. A havasalföldi román pásztornép kenézei, nem utolsósorban a bizánci hadseregben szerzett katonai tapasztalatok alapján, kisebb, majd egyre terjeszkedőbb egységekbe kezdtek szerveződni. Katunoknak nevezett pásztorszállások tömörüléséből kenézségek alakultak ki, élükön olyan kenézekkel, akik a pásztorkodás irányítása mellett, majd hovatovább helyette hivatásos katonai réteggé zárkóztak össze. Ebből a még nem feudális, de a barbár törzsi előkelőséghez hasonló vezető rétegből kerültek ki minden valószínűség szerint az erdélyi határvidéknek a székelyek és besenyők mellé telepített román határőrcsoportjai.
P. P. PANAITESCU, Introducere la istoria culturii româneşti. Bucureşti 1969. 146.
303Az első hiteles oklevél, mely erről a vidékről szól, egyenesen megmondja, hogy az ott élő románoknak valamelyes önállósága volt, mert a kerci cisztercita monostornak II. András valamikor 1202 és 1209 között (ez időben volt erdélyi vajda a birtokbeiktatást végző Benedek) az Olt, az Eger patak és az Árpás patak közti földet a havasokig úgy adományozta, hogy azt előbb kivette a románok birtoklása alól (exempta de Blaccis). 1224-ben a szászok kiváltságait megállapító ún. Andreanum jogot ad nekik, hogy használják a románok és a besenyők erdejét (silvam Blacorum et Bissenorum), tehát a király itt is a románok birtoklását veszi tekintetbe, melyet csak az ő rendeletére kell másokkal megosztaniok. Sokáig II. András eredeti oklevelének tekintették azt az 1222-re keltezett adománylevelet, melyben a Barcaságba települt német lovagok vámmentességet nyernek a székelyek és a románok földjén (per terram Siculorum aut per terram Blacorum) áthaladva. Ha – mint kiderült – ezt a jogot csak az 1231-ben Rómában tartózkodó Hermann von Salza, a Barcaságból akkor már kiűzött rend főnöke koholta és vétette is bele egy hamisított adománylevélbe, az a tudósítás hitelesnek tekinthető, hogy a románoknak ugyanúgy saját „földje” volt, mint a székelyeknek, a Barcaságtól független vámhatósággal.
Mivel a német lovagoknak 1211-ben adott „Barca földje” a későbbi Sárkány és Törcs területét magában foglalta, a „blakok földjének” keleti határa valahol a Királykőtől Fogaras és Sárkány közé az Oltig húzható vonalon haladhatott. Nyugati határát viszont már nem ilyen könnyű megállapítani. Említettük, hogy 1224-ben a szászok királyi engedéllyel használhatták „a románok és a besenyők erdejét” (silvam Blacorum et Bissenorum). Ezt az erdőt valahol Nagyszebentől délkeletre kell keresni, ahol a Beşineu-hegy és a Talmács vár neve őrzi azoknak a besenyőknek az emlékét, akik egy 1250-ben kelt oklevél szerint 1211-ben a szebeni ispán vezetésével szászokkal, románokkal és székelyekkel együtt (associatis sibi Saxonibus, Olacis, Siculis et Bissenis) Bulgáriában harcoltak. A besenyő–román–székely együttélés később is kimutatható: 1260-ban II. Ottokár cseh király a magyar király feletti győzelméről írva, annak „embertelen emberei” közt kunok, magyarok, különböző szlávok mellett együtt említ székelyeket, románokat és besenyőket (innumeram multitudinem… Siculorum quoque et Valachorum, Bezzenninorum). Ha a Beschenbach-Besimbák-Beşinbav nevet szabad a besenyőkkel kapcsolatba hozni, úgy a Fogaras-vidéki „blak földön” is éltek besenyők, sőt eredeti összefüggő besenyő népcsoport leginkább az Olt-kanyar déli mellékfolyói, a türk nevűnek sejthető Barca, Brassó, Tömös, Tatrang és Zajzon vidékén tételezhető fel, annál inkább, mivel ezeknek a patakoknak a forrásvidékén át vezettek a kunok betöréseit megkönnyítő hágók Havasalföldre. A székelyföldi és még távolabb, északra fekvő Besenyő helynevek szórványtelepeknek tekinthetők.
304A Barcaság besenyő határőreit azonban a magyar király 1211 előtt máshová, talán éppen Szeben alá telepítette, mert ez évben a Barcaságot mint lakóitól elhagyott földet a német lovagoknak adományozta, akiktől nyilván hatékonyabb határvédelmet remélt. Mikor tehát 1231-ben a német lovagrend főnöke a románok és a székelyek földjén vámmentes áthaladást kért, akkor kelet felé az 1224-ben már Szászsebes vidékéről eltelepített sepsi székelyekre, nyugat felé pedig a besenyőkkel közös erdőt használó Fogaras és Szeben vidéki románokra gondolt. Ekkor a besenyők zömmel már Talmács körül élhettek románok szomszédságában, éspedig azon a területen, ahol később, a 13. század második felében a Szászföld védelmére Talmács (a Vöröstoronyi-szorosnál), Salgó (a mai Orlát < Váralatt mellett) és Pétervár (Szászcsór mellett) várai épültek.
A Fogarasi-havasok zárt vízválasztó ormain Vöröstorony és Törcsvár között sehol sem lehetett áthatolni, az itteni „Oláhföldön” (egy 1252. évi oklevélben „terra Olacorum de Kyrch”, tehát a monostorról nevezve) ezért csak sokkal később, a 15. században épült vár, nevezetesen Fogaras. Az Olttól nyugatra azonban a Lator és a Zsil völgyén át dél felől könnyen meg lehetett a Szászföldet közelíteni. Ennek elhárítására emelték itt az említett várakat, melyeknek „oláh falvait” először név nélkül, majd német, magyar és román párhuzamos nevekkel csak a 14. században említik oklevelek, de minden okunk megvan feltételezni, hogy román (és részben besenyő) lakosságuk ősei a 13. század elején már itt éltek, és ugyanazt a feladatot látták el, mint amit 1383-ban vártak el tőlük: őrködést a havasokban Talmácstól (az Orlát melletti) Oláhnagyfaluig, azaz a mai Szelistyéig (assumserunt ipsi Walachi custodiam alpibus ab Tolmacz usque ad magnam villam Walachicalem).
Egykorú és visszakövetkeztetésre alkalmas későbbi adatok alapján tehát 1200 körül a mai Fogaras és Szászváros mögött húzódó hegyvidéken összefüggő „blak föld”, közigazgatási egységbe szervezett román határőrvidék létezését tételezhetjük fel. Kérdéses marad viszont, hogy Erdély déli határának legsebezhetőbb pontja, a Zsil szurdokán s a mellette húzódó Vulkán-hágón délről, a Temes völgyéből pedig a Vaskapun át nyugatról megtámadható Sztrigy-medence és Maros-völgy milyen védelmi szervezetbe tartozott. Hunyad megye megszervezésének korát nem ismerjük, területén 1276-ban két külön „comitatus”, a hunyadi és a hátszegi kerül említésre, s még 1399-ben is külön várnagyuk volt, külön területi hatáskörrel. Mikor Hunyad vára tartozékaival együtt 1409-ben a Hunyadi család magánbirtokába került, Hátszeg és vidéke önálló kerület maradt, bár gyakorlatilag Hunyad megyével közös nemesi törvényszéke volt (1480: sedes iudiciaria universorum nobilium comitatus de Hunyad et de Haczak).*
CSÁNKI DEZSŐ, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. V. Bp. 1913. 45. Az erdélyi (s általában kelet-magyarországi) románokra vonatkozó oklevelek 1400-ig össze vannak gyűjtve a Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia. Ed. A. F. NAGY–L. MAKKAI. Bp. 1941. c. kiadványban, szövegünkben innen vett idézetekre külön nem utalunk, évszám után visszakereshetők.
305A déli határ védelme elsődlegesen Hátszeg várára és kerületére hárult. Területén a királyi várszervezet fennállásának korában, talán már a 11. században királyi vadászok, ún. darócok éltek. Románokról akkor értesülünk, mikor 1263-ban a későbbi magyarbrettyei uradalom három faluját képező darócföldeket István ifjabb király egyik főúri hívének eladományozván, kivette az adományból Dragun és Kodoch kenézi földjeit (exceptis terris… kenasiis),* tehát elismerte a (feltehetően román) kenézek korábbi birtokjogait. A szóban forgó kenézi birtok, a későbbi Oláhbrettye tartozékaival együtt a román kenézi eredetű Pogány család kezén a 15. században tűnik fel újra Hátszeg várának közvetlen szomszédságában. A 14. században Hátszeg vidékén a várnagy elnöklete alatt összeülő kenézi szék bíráskodott, a kenézek megnemesítése után bíróságuk összeolvadt Hunyad megye nemesi bíróságával.
GYÖRFFY GYÖRGY: Adatok a románok XIII. századi történetéhez és a román állam kezdeteihez. TSz 1964. 7.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages