RAVASZ LÁSZLÓ: A VILÁGNÉZET

Teljes szövegű keresés

RAVASZ LÁSZLÓ:
A VILÁGNÉZET
A világnézet filozófiai alapon nyugvó egységes és rendszeres felfogás világunkról (világkép), továbbá szabályozás arról, hogy ebben a világban az ember miképpen cselekedjék (életfelfogás). A világnézet tisztán és a maga befejezett formájában filozófiai rendszerekben jelentkezik. Téves volna azonban azt hinni, hogy a világnézetek előbb ilyen szép rendszerekben megszületnek s csak azután kezdenek hatni és alakítják át korukat. A rendszerek akkor születnek, amikor a világnézetek már kialakultak. Ezzel azt is megmondottuk, hogy a világnézet kollektív alkotás, amelyet a filozófus csak végső rendszerbe önt, de rendesen egy korszak alkot meg. Közös erjesztő gondolatcsirákból indul el; ezek kapcsolódnak, egymást erősítik, a velük ellenkező felfogást lekicsinylik és megvetik; jelszavakat dobnak fel; népszerű megnyilvánulásokat keresnek, tárgyalják úton-útfélen, szalonokban és malom alatt s főképpen a felnövekvő ifjúságban lassanként vérré válik, míg a velünk született eszmék természetességével és közvetlenségével hat. A végén nagy elméletírók összefoglalják, megokolják és a tudományos igazság érvényességével ruházzák fel.
A világnézet tehát egy korszak szervező gondolata, mondjuk logikai csontszerkezete. A korszak széthullása, az átalakító válság mindíg azzal kezdődik, hogy az uralkodó világnézet tételeit kikezdi a kritika, vagy egy feltörekvő új világnézet támadása.
Messziről visszatekintve egy-egy korszakba, azt is meg lehet állapítani, hogy az egységes világnézetű korok jellege külső jegyekben, az ú. n. életformákban is megnyilvánul. Legteljesebben a tiszta formák világában: a művészetben, de megnyilvánul beszédben, modorban, berendezési tárgyakban, öltözködésben, szóval mindabban, amiben az élet a maga külső formáit megleli. Érdekes vállalkozás ezeket a formákat a korszak uralkodó világnézetével összefüggésbe hozni s egyiket a másikkal magyarázni és világosítai.
A világnézetek keletkezésének okát nem lehet felderíteni. Általánosságban meg lehet állapítani azt a törvényszerűséget, hogy ellentétesen támadnak és cserélődnek. A világnézetek meghalnak, mert a korszak kiábrándul belőlük s rendesen azért ábrándul ki, mert egy ellenkező világnézet ejtette rabul. Azt is mondhatjuk: azért kereste az ellenkező világnézetet, mert a régiből kiábrándult s azt hitte: az új azért igaz, mert az avulónak ellentéte.
Feladatunk a világnézet alakuló és alakító tevékenységét szemlélnünk abban az időtartamban, mely a barokktól a világháborúig tart. Kiinduló pontul meg kell tekintenünk a barokk világnézetet.
A barokk világnézet vallásos, egységes és tekintélyi elven alapuló műveltséget adott. Jellemzője az ünnepélyesség: a patétikusság, mozgalmasság és nagyvonalúság.
A barokk műveltség vallásos volt. Igaz, hogy ez a vallásosság egy szörnyű ellentétet mutat: a katolicizmus és a protestantizmus szembefordulását. Ez a meghasonlás minket most nem érdekel. Azt állapítjuk meg, hogy mind a két tanítás a kor alapvető meggyőződéseire nézve azonos volt: a megromlott természeti világba természetfeletti úton nyúl bele a kegyelem. A kegyelem kijelentésben közli a maga ismeretét és akaratát. A kijelentést közvetítheti az egyház, vagy a Szentírás, mindenképpen a végső döntés, a megcáfolhatatlan és minden emberi értelmet felülhaladó igazság és tekintély. Ez igazság hirdetésére és képviseletére ott van az egyház. Az egyház lehet hierarchikus vagy demokratikus, mindenképpen az ember földi boldogságát és örök üdvösségét megszabó törvényadás. A nemzetre nézve legfontosabb közügy az igaz egyház és az igazi teológia megismerése és követése s ennek az igazságnak fegyverrel való megvédelmezése. Ezért, ha csak hosszú élet-halál harc után keserves kiegyezések nem történtek, az állam mindíg egy felekezetű. Az ország, a föld, a király, a nép, a tudomány, a levegő, az egész műveltség, vagy protestáns vagy katolikus. Ennélfogva a hivatalos egyházzal szembenálló tanítás államellenes, forradalmi próbálkozás és így semmi sem természetesebb, mint az, hogy az Isten és társadalom ellenségeit minél hamarább ki kell irtani.
Az egyház tanítását az életben megvalósítja és érvényét biztosítja az állam. Az állam is isteni tekintéllyel felruházott intézmény, létalapja természetfeletti: minden közhatalom Isten kegyelméből való. Az állam éppen ezért isteni tekintéllyel bíró akaratrendszer. Csúcspontján áll a fejedelem, akinek személyében Isten kormányzó és gondviselő hatalma testesül meg. Ő egyedül Istennek tartozik felelősséggel, mindenki más, neki. Az, hogy a fejedelem Istentől reáruházott kötelességét teljesíti-e, csak a kijelentést bíró és kezelő egyház mondhatja meg, akár a Krisztus helytartója által, közvetlenül, akár közvetve az Ige hirdetése és magyarázása által. Ezért állam és egyház egymást feltételezi és szövetségük szilárdságán nyugszik a közélet biztonsága. A fejedelemből áradó felségjogok átruházással [A FELVILÁGOSODÁS] átszármaznak és kialakítják a rendi társadalmat. A rendi állam alkata a teremtésben gyökerezik s olyan megváltozhatatlan, mint a hangyák, méhek, termeszek államának a szerkezete. Minden ember előre megállapított isteni eredetű állami rend keretébe születik bele s e keret szolgálatában fejti ki egyéni tehetségét és éri el érvényesülését.
A barokk korszak idői adottságából következett, hogy ez a vallásos, egységes és tekintélyi műveltség ünnepélyes, patétikus, nagyvonalú és mozgalmas formában jelentkezett.

Ezüst emlékérem II. József türelmi rendeletére. 1781.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az érem előlapjának köriratai: AMOR ET DELICIAE GENERIS HVMANI. A hátlapon: QVID POTVIT TOTA CONTINGERE VITA LATIVS. Középen: LIBERTAS RELIGIONIS S IOSEPHO II. IN TERRIS SVIS PROTESTANSTIBVS ET IVADEIS DATA MDCCLXXXI.
A barokk világnézetnek eleinte a bírálatából, aztán a tagadásából indult ki az ellenkező szellemi irány: a felvilágosodás. Akár a középkorban, a barokk műveltségben is mindíg volt egy csomó olyan elem, amely a kereszténység supranaturalis tanításával ellenkezett. Gondoljunk arra a roppant nagy hagyománykincsre, amelyet az antik gondolat és a humanizmus őrzött századokon át és a renaissanceban ragyogóan kivirágoztatott. Azután a vallásháborúk szörnyűségeiben a lelkek kifáradtak, felgyűlt a keserűség az egyház ellen, amely egy szörnyű vérontásnak volt akár vétkes, akár vétlen oka. Egyre inkább terjedt tehát egy csomó olyan gondolat, amely a barokk felfogással éppen ellenkezőt tanított. Elvetette az emberi természet romlottságáról szóló tanítást s azt mondotta, hogy az ember természeténél fogva jó és igaz. A természetfeletti kegyelem beavatkozását is éppen ezért kezdte feleslegesnek ítélni s úgy gondolta, hogy az emberben van ugyan jó is, rossz is, de a rosszat le lehet küzdeni, a jót lehet fejleszteni s így az ember a maga erejéből elérheti a legmagasabbat, amiért érdemes élnie. Kezdte hangoztatni, hogy a legfőbb ismeretek forrása nem a kijelentés, hanem az emberi ész s kezdte bátorítani az embereket arra, hogy gondolkozzanak. Isteni tekintély helyett a szabad emberi szellem és lelkiismeret emberi tekintélyét kezdte hirdetni s ugyanaz a kételkedés, amely a barokkban minden bűnnek a forrása, a felvilágosodás szemében legmagasabb emberi kiváltság. A barokk váltság helyett jött a nevelés gondolata, a tekintély igazsága helyett az igazság tekintélye, a kinyilatkoztatás helyett az emberi ész, az isteni tekintéllyel bíró egyed uralma helyére az autonómia gondolata. A Lex gratiae világából a Lex naturae világába érkezünk.

VI. Pius pápa és II. József találkozása Bécsben, 1788 március 22-én. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Egy az 1788-ik év legnevezetesebb eseményeit szóban és képben bemutató nagyméretű röpív egyik részlete. Az ív címe: Jährliche Vorstellung der in Verflossenen Jahr vorgegangenen merckwürdigsten Thaten. Az itt bemutatott kép aláírása: Die Höchst-Beglückte Zusammenkunft S[einer]. H[eligkeit.] Papst Pii VI. u[nd]. S[einer]. K[aiserlichen]. K[öniglichen]. Majest[ät]. Joseph II. den 22. Marti anno.
E tanításoknak mihamar érezhető volt a hatása az élet minden visszanyulásában. Átalakult a vallásról alkotott felfogás. Lélektani úton kezdték vizsgálni a vallást és rájöttek, hogy az ember természeténél fogva vallásos lény. Keresték: mi az a vallásos tartalom, amely magában az emberlélekben alkatánál fogva szükségképpen megvan. Úgy találták, hogy ez három fogalom: az Isten léte, a lélek halhatatlansága és végül a jutalom és büntetés erkölcsi magunktartása szerint. Ezt nevezték természeti vallásnak. Megtalálták minden nép műveltségében s nem vonakodtak hovatovább egyre határozottabban kijelenteni, hogy minden más toldalék, egyházi vagy papi találmány. Ebből az is következett, hogy a vallásban az erkölcsi elemnek tulajdonítottak nagyobb értéket a dogmatikával szemben. De megállapították, hogy az ember erkölcsi magatartása nem a szerint jó vagy rossz, hogy egy külső tekintélynek engedelmeskedik vagy sem, hanem azért jó vagy rossz, mert az emberi természetből következő észszerű törvényeknek engedelmeskedik vagy nem. Ezeket az észszerű törvényeket különbözőképpen fogalmazták meg s már maga ez a tény is felszabadította a vitát az élet legvégső kérdései felől. Némelykor azt mondták: jó az, ami legtöbb embernek legnagyobb boldogságot szerez; másszor azt a stoikus gondolatot elevenítették fel: jó az, ami a természeti világrendnek megfelelő és vele összhangban áll. Ismét másszor azt tartották jónak, ami az emberi méltóság előmozdítója. Felszabadult tehát az erkölcstan az egyházi függés alól s biztosítva volt a független morál elvi lehetősége.
Kóts másként Bukovecz István bölcsész-doktor, r. kat. pap, író és költő, († 1812), sokat fogalkozott a századforduló társadalmi problémáival, többek között a kat. papság helyzetébel és a coelibatus kérdésével. Itt bemutatott jelképes rajza ahhoz a latinnyelvű üdvözlőverséhez volt csatolva, amellyel az ifjú József nádort 1797. újév napjára köszöntötte. A képhez hosszas magyarázat csatlaozik, amelyet itt teljes szövegében közlünk:
Ő KIRÁLYI FŐ HERTZEGSÉGÉNEK, MAGYAR ORSZÁG PALATINUSSÁNAK Tiszteletére ajánltatott Versezeteknek Foglalattya, kétrészü TITKOS-JEL, Melly a’ Magyar Főköz-Törvénynek összeállását adja – elő. Első rész egy felirást illy pár versben foglal, melly a’ jelentő jegyek szerént pántlikák közt felosztva olvastatik; magyarúl ez az értelme:
Egy Nemzet: egy Vezér: egy Háromság alatt:
Egy közbenjáróval: emel örök falat.
A’ Versköltő hasonlitást vet a’ három személlyű egygy Isteni Természethez, ki az alkotmányoknak mindenességét kormányozza. Valamint tehát az egygy Isteni természetben a’ három különböző Személlyeknek létele, az Istenségnek legtökélletessebb határozatlan létele: ugy a’ hármas egy Ország legállandóbb. Ilylyen a Magyar Ország, melly a’ királyból, közbenjáró Palatinusból, és Népből áll össze. És e Három Egygy.
Az Isteni Gondviselést jelentő Szemben példáztatik a’ Telylyes Szent Háromság egygy Isten. A’ napban jelentetik a király, a’ mit a’ második résznek aláirása meg-magyaráz. A’ Tsillagban, közbenjáró tisztén kivül Palatinusnak hármas hatalma képzeltetik; ugymint: a Törvény-Könyv által, hogy Előlülője a hét személlyü Táblának (az Igasság ki-szolgáltató legfőbb Széknek); a petsétes Levél által, hogy Előlülője a’ királyi Helytartó Tanátsnak (Polgári kormányzó leg-főbb Széknek); Kard által, hogy Magyar Ország’, ’s hozzá tartozó Tartományok’ Fegyvereinek leg-főbb Igazgatója. Magyar Ország’ Tzimere a’ Magyar Népnek példázattya. A’ titkos Jelnek térje, Magyar Országnak, és hozzá tartozó Tartományoknak földképét adja szem eleibe.
Második része a’ titkosjelnek ezen felirás alatt: elüzi ezt a setétséget, mutattya az éjjel világitó Hóldat, mellynek közepét foglallya egy könyvbe az ezt iró kéz: böltsesség. A’ Versköltőnek értelme ez: Valamint elüzi a’ hóld az éjtszaka’ setétségét, ugy elüzi a’ böltsessg az elme’ setétségét. Az az: a’ Társasági Kormány akkor örökösíti fennállását, midőn a’ sziveken győzedelmeskedik. A’ szivek meg-hódoltatnak az igazi oktatás által, a’ szerént, a’ mint az Isten’ Lelke Böltsesség’ Könyvének 6-ik részében int: Jobb a böltsesség, mint az erő; és az okos férjfiu, mint az erős. Tehát az Irók, kikbne igaz nevü tudomány lakik, Nevelői a Népnek.
A’ titkos Jel’ talpának als részén való alólirás, melly a Versköltőnek ezen tzimü munkájából: Ártatlan múlatságoknak próbája. Pesten 1791. 24 éles ejtés, vétetett, ki-teszi a Fő-Köz-Törvényt, melly a’ közönséges Törvény, Király és Nép között foglalóúl áll, melyből foly a törvény-hozó, és végrehajtó Hatalom: a’ Fejedelemnek és Népnek bátorsága.
Kótsnak itt idézett munkáját könyvészetünk nem ismeri. E rendkívül érdekes különösségre a Magyar Művelődéstörténet főszerkesztője hívta fel figyelmünket.

Köteles Sámuel Erkölcsi filozófiája. Marosvásárhely, 1817.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Ha a divinummal szemben a humánum a végső forrás és mérték, közelesen jelentkezett az a gondolat, hogy minden ember természeténél fogva egyforma. Mindenki azáltal, hogy megszületik, bizonyos magasztos emberi jogok birtokába lép. E jogokat gyakorolja akkor, amikor szabadon társul és államot hoz létre abból a célból, hogy minél több embernek minél nagyobb jólétet biztosítsanak. Ez a szövetkezés vagy úgy jött létre, hogy szabad polgárok társadalmi szerződést kötöttek egymással, vagy pedig hogy nagy egyetértéssel a köz érdekéből megbíztak valakit, aki a hatalmat, mint szolgálatot gyakorolta az egésznek az üdvére. Ha a hatalom birtokosa nem a köz javára végzi a maga szolgálatát, vagy pedig éppen ártalmára végzi, ki kell cserélni. Kell tehát minden államban lenni egy olyan testületnek, amely a főhatalmat kezében tartja, törvényt hoz és ellenőrzi a törvények végrehajtását. Ez a parlamenti államforma alapgondolata.
Ha az ember szabad és egyenlő, foglalkozást is kedve és tehetsége szerint űzhet. Legyen tehát szabad az ipar és [A LIBERALIZMUS VILÁGSZEMLÉLETE] a kereskedelem, a szellemi pályák sorompóit is fel kell húzni; mindenkiből az legyen, amire rátermett; előjog nincs, csak a tehetségnek szabad érvényesülni.
Ilyen gondolatok mellett a barokk uralmát fenntartani nem lehetett. Ne csodálkozzunk rajta, ha az összeütközés elkerülhetetlen volt. Miután a barokkban egy óriási hatalmi rendszer csontosodott meg, az összeütközés szörnyű erővel, vulkánikus összeomlás formájában ment végbe. Ez a francia forradalom ismert eseménysorozata. A francia forradalomból indult ki a liberális és racionális világszemlélet gyakorlati politikája. A liberalizmus közömbös a vallásos meggyőződés iránt, független kíván lenni a mult hagyományaitól s elfogultságait olyan gondosan hányja le magáról, hogy ez már szinte egyoldalúságot s elfogultságot nemz. Inkább akar forradalmár lenni, mint hagyománytisztelő. Különös kegyelettel hajlik meg az egyéni meggyőződés előtt s azt a köz kárára is kész erőltetni. Mindaz, ami régi, amíg az ellenkezője be nem bizonyítható, szerinte rossznak vélelmezhető; minden újat, amíg az ellenkezője be nem bizonyítható, jónak kell tartani. Ezét kevésbbé bízik a keresztyén egyházban, mint a szabadkőmívességben s attól való félelmében, hogy antiszemitának ne lássák, több hibát bocsát meg a zsidóságnak, mint amennyit a közérdek, sőt a zsidóság érdeke megengedne.

Magyar pap magyar köntösben. Rézmetszet 1790-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A kép aláírása: Magyar Pap Magyar köntösben. Jelzése: Győrött F. R. Megjelent a Hadi és más nevezetes történetek II. évfolyama 17-ik számában, egy a magyar katolikus papság ruházatának nemzeti jellegű átalakítását ajánló cikk mellett (727. lap.), amelyből a következő sorokat idézzük: Ennek eredeti Rajzolatját F. és r. Urak pennájok készitette Győrben. Mi az említett Uraknak Hazafiúi kívánságokhoz képest résre metszettük; de korántsem olly tzéllal … mintha a talpig érő Papi Ruhának átallyában való le tételét kivánnánk sürgetni. – A hosszú köntös igen illik a tiszteletet érdemlő Papi Rendnek méltóságához… Némely Református és Evangyelikus Prédikátor Urak már eddig is ditséretes példával mentek elől e részben. Az F. és R. betűk kétségkívül a két lelkes hazafi: Fabchich József győri kat. pap és benső barátja, Rájnis József volt jezsuita atya nevét rejtik. Falbchich kéziratban maradt dolgozatai között van egy ilyen című is: A magyar ruhába öltözött bajuszos magyarországi papnak védelmezése. Hagyomány szerint az ábrázolás Rájnis képét s alakját adja vissza.
Magyarországon a felvilágosodottság lassabban érvényesült, mint másutt: úgy jelentkezik, mint a nagy tengeri viharok hatása az elzárt öblökben, fjordokban. Itt is hullámzik a víz, más a fénytörés, nyugtalansággal telt a mélység, de nem érezhető az elemeknek az a döntő csatája, szinte világdrámája, mely az óceánokon mérkőzik. Világnézetek számára a magyar lélek sohasem volt túlságosan érzékeny vezető. Mária Terézia uralkodása alatt ez a folyamat abban tünetkezik, hogy lassan csitul a két felekezet között a dogma-harc. Rendszeres teológiával nem volt szabad foglalkozni: kénytelenek az egyházi emberek az építő irodalmat és gyakorlati teológiát művelni. A papok hatalma háttérbe szorul, a világiak kerülnek vezetőhelyre; ők védelmezik az egyházat, próbálják a rettentő nyomás által szétmállasztott protestantizmust újraszevezni. A katolikus főpapok még barokk fejedelmek, de a szerzetesség és az alsó-papság már a felvilágosodás hívei. Jelentkezik a pietizmus, amely a dogma és a tan parancsuralmát lassanként lejáratja s a szabad és gyökeres vallásos élményben, mint a középkori szerzetesség, a szellemet az ortodoxia nyűgeitől felszabadítja. A teológiai kérdésekről elterelődik a figyelem s a XVIII. század két legnagyobb protestáns teológusa közül az egyik: Bod Péter inkább irodalomtörténész, a másik: Bél Mátyás, inkább enciklopédista és földleíró.

Rozgonyi József, Kant első magyar kritikusának két munkája 1792 és 1813-ból.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
[A MAGYAR FELVILÁGOSODÁS] A századvégi nagy katolikus papi emberek pedig a történettudomány megalapozói, mint Fehér György, Katona István és Pray György.
A francia forradalom rémtettei nálunk nagy lelki visszahatást ébresztettek s ez az érzés összefonódott azzal a felháborodással, amelyet II. József központosító és németesítő abszolutizmusa idézett elő. Így alakult ki a XVIII. század végén az a magyar lelkiség, amely Béccsel és a királyi hatalommal szemben mint bármely forradalmár, az alkotmány és főképpen a nemesi előjogok védelmében barokkabb a barokknál. A Martinovics-összeesküvés kudarca ezt az érzést még fokozta s így jő át a XIX. század elején az a magyar világnézet, amelyik európai vonatkozásban felvilágosodott, magyar kérdésekben konzervatív. Nagy szerencséje volt e kapcsolatnak, hogy korán nemzeti tartalmat nyert és megkezdődött a reformkor, amely a modern magyar államiság világnézeti előkészítését végezte el.
Egykorú rézmetszet, amely valószínűleg a kivégzések alkalmára készült. Jelzése: gezeich: in Pest v. Joh. Henzel. Hasonmásunk az eredeti méreteiben készült. A piros foltok az eredeti példányon kézzel vannak festve.

Deáky Gedeon ev. református lelkész dicsőítő munkája VII. Pius pápára. Pozsony, 1814.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A XIX. században a felvilágosodás gondolatai sajátságos fejlődésen mentek át. Ez az út kétágú. Egyik jobbfelé, másik balfelé tart; egyikből kialakul a modern világ nagy pozitív értékrendszere, a másik végletek felé halad, képtelen következményekig jut el, romboló elemeket hoz be műveltségünkbe. A XIX. század története éppen e két ág dialektikus mérkőzéséből és sarkiasulásából áll. A kettő együtt bukik el a világháború vérzivatarában s a visszahatásként jelentkező új korszakban egy merőben más műveltség jelentkezik.
A felvilágosodás először a vallásos türelem gondolatával köszöntött be. Nemsokára kiderült, hogy ebben még mindíg van egy kis barokk kovász. A kisebbség kezdte követelni, hogy őt ne „tűrjék”, hanem ismerjék el és becsüljék meg. Elkövetkezett tehát a vallások egyenlőségének és viszonosságának a gondolata. Ezt a gondolatot csak egy olyan államban lehet megvalósítani, amely vallásos szempontból közömbös, illetve a felekezetek fölött áll. A szekuláris állam gondolatából két irányban haladt tovább a fejlődés. Egyik jobbfelé tart; az angolszász eszményt vallotta: szabad egyház szabad államban. E szerint az állam minden polgárának tökéletes vallásszabadságot nyujt. A polgároknak joguk van vallásos társulatokat létesíteni, ha cselekvésük közrendbe és közerkölcsökbe nem ütközik. A vallásos társulatok ugyanolyan joggal bírnak, mint általában az egyesületek, erkölcsi súlyuk és tekintélyük azonban attól az igazságtól függ, amelyet képviselnek; attól a szolgálattól, amellyel a közösség javát előmozdítják és attól az alakítóerőtől, amelyik papjaikban és képviselőikben megtestesül. A belsőleg megújult egyházak, minden nemes és nagy gondolatnak legtisztább ihletői lettek a köztudat kialakításának legnemesebb tényezői s ezért az államnak is megbecsülését élvezték, de semmiféle előjoghoz nem jutottak s mint egyházak, közjogi jogosítványokkal nem rendelkezhettek. Ez a felfogás magában az egyházban azt a kívánatos állapotot hozta létre, hogy csak az tartozott az egyház tagjai közé, aki személyes ügynek tartotta a közösség hitének megvallását és gyakorlását. Ezzel az egyháztagok száma nagyon leapadt, sokszor változott, viszont az egyháznak csak olyan tagjai voltak, akik szívből és öntudatosan vettek részt a közös építő munkában. Tiszta példa erre a franciaországi katolicizmus. A Combes-féle reform következtében a negyvenmilliónyi francia katolicizmus leolvadt néhány millió igazán hitvalló francia [EGYHÁZ ÉS ÁLLAM] embert magában foglaló egyházra, de erről az egyházról méltán el lehet mondani: „A vallás sehol Európában nem él olyan emberileg és jelenleg kimélyített formák között, mint éppen Franciaországban” (Eckhardt Sándor: A francia szellem).

Fáy András. Eybl kőrjaza 1841-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: Eybl 841.
A fejlődés másik ága a közömbös államtól az ellenséges államhoz vezetett s a legújabb időben szembeállította az államot az egyházzal. A kereszténység dogmatikai alaptanításai, éppen azok, amelyek Isten létére, Krisztus személyére, a Szent Lélek munkájára vonatkoznak, az állam szempontjából veszedelmessé váltak egyszerűen azért, mert éppen ezekben a tanításokban jut kifejezésre a kereszténység isteni totalitása. Ez pedig szükségképpen szembekerül minden olyan államelmélettel, amely a polgárral szemben totális igényeket támaszt. Másutt a kereszténység erkölcsi tanításai, pl. a szentség egész gondolatköre úgy, amint a magánéletben, családban, egyházban érvényesül, botránykővé vált a századvégi ledér anyagelvűség előtt s azért az olyan állam, amely bármi okból az anyanyelvűséget tette hivatalos világnézetté, a keresztyénséggel érthetően le akart számolni. Mindehhez hozzájárult az, hogy nem elvi alapon, hanem a történelmi alakulás szüksége következtében az egyház szembekerült azzal a szociáldemokráciával, amely a kapitalista társadalmi támadta. Az egyház magábanvéve nem kapitalista, csak mint politikum, összeszövődött a kapitalista állami és társadalmi renddel. Ebből következőleg az elvben közömbös szociáldemokrácia mind erősebben támadta az egyházat s legtisztább alakulatában: a kommunizmusban, nemcsak az egyházat, hanem tanítását s magát a vallást is az emberiség legnagyobb veszedemének nevezte.

Fáy András munkája a protestáns felekezetek egységesítéséről. 1842.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A racionalizmus az emberi életet észszerűvé akarta tenni. Bízott benne, hogy ezt megteheti, mert észszerűnek látta az egész világot. Az volt az alapmeggyőződése, hogy az észszerű emberi élet boldog is. A régi görög gondolat tért ebben vissza: az erényes ember a boldog ember. Nemsokára kiderült, hogy ez nem megy olyan könnyen: az erény sokszor boldogtalanságot hoz. Felvetették azt a kérdést is: mi ad igazságot és érvényt az emberi ismeretnek? Jött a másik nagy kérdés: észszerű-e egyáltalában a világ? Megtapasztalták, hogy a jó belátása nem egyenlő a jó követésével s már arról az emberi tragikumról is volt sejtelmük, hogy erényesnek lenni még nem boldogság. Megindult tehát egy óriási filozófiai munka, amilyenhez foghatót a görög gondolkozás fénykora óta nem láttunk. Az eredmény az lett, hogy Kant megállapította az ismeret lehetőségeit és az igazság érvényének szabályait. A nagy idealista rendszerek s köztük legelsősorban Hegel, feltárták a szellem főségét, világfelettiségét, törvényszerűségét. Véglegesen függetlenítették az ismeretet és az erkölcsöt az egyház tanításaitól és a szellem örök törvényszerűségében találták meg mindkettőnek alapjait. Egy új értékfogalomra jutottak el s ezt a szellemi önértékében látták, melyet az jellemez, hogy nem függ örömtől, haszontól, élettől, világtól, hanem önmagában abszolut-becsű érték. A XIX. század nagy vívmánya a szellem királyi jogainak elismerése.
A felvilágosodás a természet megismerésében kiszámíthatatlan jelentőségű lépést tett, amikor leszámolt a középkor deduktív természetismeretével. Sutbadobta a hagyomány és tekintély kötelező terheit s megindította a természetnek önelvű megismerését a kísérlettel támogatott indukció útján. Munkája olyan hihetetlen gyorsasággal haladt előre, a kísérlet és tapasztalás olyan bámulatos eredményeket hozott létre, hogy a természettudomány a XIX. században észrevétlenül főhatalomhoz jutott. Vele együtt járt a technika hihetetlen fejlődése. A kettő együtt az emberi életet eddig elérhetetlenül meggazdagította, egészségesebbé, teljesebbé, kényelmesebbé és szebbé tette. A világ kicsinnyé vált, távolságok megszűntek, az emberi kapcsolatok megsokszorozódtak, az emberiség egysége a térben és időben való akadálytalan együttélés következtében soha nem álmodott módon közeledett a megvalósulás felé. Új képet nyertünk a világmindenségről, belepillantottunk a természet törvényeibe, benyomást szereztünk a teremtés nagyszerűségéről s mindez új életérzéseket támasztott az emberben; más a fogalmunk a nagyságról, a mértékről, a rendről és az összhangról.
De ugyanakkor megindult a természettudományos világnézet egyeduralomra való törekvése is. Át akarta venni a teológiai világképnek azt a [SCHOPENHAUER ÉS NIETZSCHE] vállakozását, hogy a végső dolgokról, a honnan és a hová kérdéséről döntő útmutatást adjon. Egy szép napon kezdte hirdetni, hogy nincs is más a világon, csak természet, nincs is más megbízható ismeret és tudományos igazság, csak az, amelyet a természetvizsgáló állapít meg, tehát idejétmult képzelődés mindaz, amit a vallás és a metafizika az emberi tapasztaláson túleső igazságokról tanít. A szellemi világ jelenségeit a természeti világ analógiájára próbálta megmagyarázni s megszületett a jelszó: az agy úgy választja ki a gondolatot, mint a máj az epét (Taine), az ember az, amit eszik (Feuerbach). Ezzel beeveztünk a materializmus fekete vizeire. Nincs szellem, nincs lélek, csak test. A test maga is gépészeknek egy munka elvégzésére való mechanikus találkozása; egy idő mulva széthull s kezdődik újra az anyag örök körforgása. Ez a felfogás az embert csak magasabbrendű állatnak mondja s azt merte leírni Istenről: „Ha van Isten, a tudomány jelenlegi álláspontján gáztestű, gerinces állatnak kell lennie” (Haeckel). A felvilágosodás a divinitást felcserélte a humanitással, a materializmus a humanitás helyére észrevétlenül az animalitást állította.
Ez a szellemtelen és állatias materializmus könnyen megárult egy gyékényen az idealizmus elfajzásával, a terméketlen és öncélú kritika törvénytelen gyermekével: a szkepszissel. Ez a felfogás minden érzéket viszonylagosnak tart és megfosztja az emberi lelket legfőbb táplálékától: az eszménytől. „Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani” hangzott a tökéletes erkölcsi viszonylagosság elve.
Ne csodáljuk, ha az anyagelvű és szkeptikus gondolkozással szemben az emberi lélek védekezett és támadásai elől menekülni kívánt. Egyik Shopenhauer hősies vállalkozása: a pesszimista világfelfogás, amely azt tanítja, hogy az élet magábanvéve szenvedés, minden rossznak forrása maga a lét, tehát egyetlen gyógyulás van: kiölni magunkból az élet utáni vágyat, megszüntetni az életakaratot. Ez ideig-óráig megtörténhetik a művészi szemlélet elragadtatott pillanataiban, végérvényesen és gyökeresen azonban Csak a szent hajtja végre, aki testében és szemében kiöli az életakaratot s átlép az üdvbe: a semmibe. Nem lehetetlen e gondolatnak A lehelletét megérezni a Vajda János költészetén. Másik, éppen ellenkező tanítás a viszonylagossággal szemben a Nietzsche-féle emberfeletti ember életformját állította, aki a maga öncélú, roppant egyéniségével felszívja környezetét, a nyájemberek tömegét, az egész világot s maga, mint megtestesült világcél (Wille zur Macht) áll a mindenség csúcsán. Ady fejedelmi mámorában néha ilyen nietzschei mozdulattal lep meg. Ez a gondolat a nemzeti-szocializmus és a fasizmus világnézetében látszik új életre kelni.

Szabadság, egyenlőség, testvériség. Fametszet Zichy Mihály rajza után.*
Zichy Mihály rajza Petőfi hasonló című költeményéhez készült 1870 körül és először az Athenaeum Petőfi-Albumában látott napvilágot.
[A SZABADELVŰSÉG ÉS VESZÉLYEI] A felvilágosodott Hugo Grotius mondta ki azt a roppant nagy jelentőségű elvet: csináljunk egy olyan államtant, amelyik az emberi társasélet minden jelenségét megmagyarázó okot nem Istenben találja meg, hanem az emberben. Így jött létre a természeti jog alapján felépülő emberi társulások elmélete. Ez a gondolat a XIX. században kimélyült és továbbfejlődött. Az államot magasrendű etikai közösségnek vallják, amelynek főcélja a legnagyobb becsű műveltség-javaknak kitermelése és megőrzése. Ez a kultúr-állam fogalma. Mások azt fejtegették, hogy az állam célja az egyén és közösség érdekének olyan szolgálata, amely egyrészt az egyénnek a magasabbrendű kifejlődést biztosítja, másrészt a közösséget a legbecsesebb erkölcsi javakkal gazdagítja meg s mindezt az igazságosság elve szerint viszi végbe. Ez a jogállam szabadelvű gondolata. Harmadik nemzeti egység kristályosodik ki, találja meg magasabbrendű életműködését az állam lényeges feltételének tartja a szabadságot, az önelvűséget és az egyenlőséget. Ez a három elv a liberalizmus és a parlamentáris demokrácia berendezésében testesül meg.
Ugyanakkor azonban az is kitűnt, hogy a gyakorlat ezeknek az elméleteknek ezerféleképpen ellentmond. A XIX. század vége megmutatta, hogy a szabadelvűség, a demokrácia és a parlamentarizmus sokszor akadályozhatja a nemzeti élet továbbfejlődését. Az a szabadelvű gondolat, hogy a gyöngét nem kell az erőssel szemben védelmezni, mert ez az erősre nézve jogkorlátozást jelent, sokszor arra nyujtott módot, hogy a nyers erő és emberi gonoszság szabadon garázdálkodjék. A demokrácia a tömegek kezébe adta az uralmat, megindult tehát a verseny a tömegek megnyerésére. A tömeget csak kétféle úton lehet megnyerni: megvásárlással, vagy rendszeres félrevezetéssel. Korrupció és demagógia ikertestvérek s a parlamentáris demokráciának szétrombolói.
A technika fejlődésével, új nyersanyagforrások felfedezésével hihetetlen módon megnőtt a termelés. Természetes, hogy nőtt a tőke és szaporodott a munkáskezek száma. Bár a tőke minőségében és birtokosaiban a szabad versenynek és a pénzgazdálkodásnak megfelelően, szakadatlan és gyors változások következtek be, maga a tőke mind hatalmasabbá vált és mind kevesebb ember tulajdonába került. A nagytőkés minden életörömnek, életlehetőségnek ura, az élet koronázatlan fejedelme, nagyobb, mint a barokk hős, vagy a renaissance-korbeli „uomo singolare”. Vele szemben mindenki alkalmazott és munkás, akár testi, akár szellemi erővel keresi kenyerét. Egész életével a tőkét táplálja s miután tőkéje nincs, csak élete, tökéletesen ki van szolgáltatva kenyéradó gazdájának.
Egyszer elhangzott a jelszó: világ proletárjai egyesüljetek! A nemzetközi tőkével a nemzetközi szervezett munkásság veszi fel a harcot. Nincs más sürgősebb feladat, mint az, hogy a tőkét a magántulajdon karmai közül kicsavarják, a dolgozó ember eszmei közösségének adják át, akik maguk rendelkeznek vele, hogy munkájuk ellenértékéül a maguk életszínvonalát emeljék. A védekező kapitalizmus a hagyományokba, a jogszokásokba, tisztes erkölcsökbe, a vallás parancsaiba és intézményeibe fogózott s így érthető, hogy a szervezett munkásság világnézetül a történelmi materializmust fogadta el. Vallotta, hogy az emberi élet pusztán gazdasági kérdés s a gazdasági kérdések kísérő jelensége az a mindenkori ideológia, amelyben az ember élet- és világnézetét kifejezi. Ez a harc lett az új világ legfontosabb gyökérkérdése. A polgári társadalom is egyre többet foglalkozik a szocializmus célitűzéseivel s maguk az egyházak bátran kiállottak megvallani azt, ami a szocializmus programmjában evangéliumi elem.
A napoleoni háborúk pusztító vihara lelkük mélyéig megrázta a nyelvben, műveltségben, államszervezetben már az előző századok alatt lassacskán egységessé váló népeket. E megrázkódtatásból fejlődött ki a nemzeti öntudat: annak a megérzése, hogy az emberek egy elszakíthatatlan történelmi közösség életegységébe vannak beleszervezve s az életegység minden egyes tagjának sorsában, érzelmi világában és gondolkozásában végzetszerűen uralkodik. A közös hagyomány emléke, a közös sors vállalása, az együvétartozás öntudatgazdagító ténye a nemzeteket nagy, összetett egyéniségekké szervezte. Az öntudatossá vált nemzetek a maguk számlájára kívántak élni s életüket maguk akarták berendezni. Így szakadt ki az angolszász birodalomból az Únió, a Habsburg-monarchiából Belgium, Hollandia, Poroszország. Ilyen alapon forrt össze a német egység s az önmagát túlélő izlám lassú felszámolása után egymásután így alakultak ki Délkelet-Európa önálló nemzetállamai: Görögország, Románia, Szerbia és Bulgária. E nemzetiségi újjárendezés összekeveredett a főhatalom kérdésével s ez robbantotta ki a világháborút. A világháború Németországra még nagyobb megalázást hozott, mint egykor Napoleon. Megalázást hozott a győztesek közül Olaszországra is, mert lebecsülték és kijátszották. E két állam roppant lelki élménye két kiváltságos egyéniség teremtő ihletésén át létrehozta a második nacionalizmust. Ez a nacionalizmus a szocializmus gondolatával ötvöződött s megteremtette a fascista és nemzeti-szocialista államot.
Ez a két állam öntudatosan hadat üzent mindannak, amit politikai módszerben és gondolkodásban a felvilágosodottság kitermelt. Méregnek tartja a liberalizmust, megveti a demokráciát, eltörli a parlamentarizmust, [ÚJ NACIONALIZMUS] le akar számolni a kapitalizmussal. Minden jog, minden vagyon, minden hatalom és minden dicsőség a nemzeté, akár egy többezeréves politikai folytonosság kerete foglalja össze, akár a vér és a faj egységének titokzatos és inkább a hit világába tartozó modern totemizmusa. Az államot úgy kell berendezni, hogy minél tökéletesebben szolgálja a nemzeti élet kibontakozását és a nemzeti erők érvényesülését. Mindenekfelett diktatúrát kell teremteni, amelyben egy ember akarata szab törvényt, tőle ered minden megbizatás, neki kell felelni minden szolgálatért, ő egyszemélyben törvényhozó, végrehajtó és bíró, ugyanakkor pedig a katonailag egyetlen óriási hadsereggé szervezett népnek legfőbb hadura. Ő a gazdája az összes javaknak, igazgatója a gazdasági erőknek és ő osztja szét a jövedelmet és a termelvényeket, maga azonban a nemzetnek első szolgája, külső életformáiban alig különbözik bármely polgártársától.
Mikor e sorokat írjuk, egy szörnyű világháború rázza meg a földet. A tekintélyállamok, vagy ahogy maguk mondják: a nincstelen proletárállamok, küzdenek a plutokrata államokkal. Mi lesz ennek a harcnak a vége, senki sem tudja. Azt mindnyájan érezzük: bármiként dől is el a küzdelem, egy korszak lezáródik vele. Az új világban nem lesz az a polgári demokrácia, ami volt eddig, de nem marad ugyanaz a tekintélyállam rendje és dinamikája sem. Mindenesetre az a nagy világnézeti egység, amelyet felvilágosodásnak nevezünk s amely a barokkot összeköti a világháborúval, történelmi pályafutását bevégzi, uralkodó befolyását elveszti, emlékké és tanulsággá válik; gyümölcsei, eredményei felszívódnak abba az új világba, amely vele szemben forradalomként jelentkezett, intézményeit, életformáit elsöpörte, de belőle él tovább.
A felvilágosodás hozta a humanumnak új, mélyebb és tisztább értelmezését, a szellem fenségének és titokzatos mélységeinek új meglátásait. Ezen a téren a görög világ legmagasabb csúcsaihoz képest is nyilvánvaló haladást tett előre. Megajándékozott a természettudomány és a technika páratlan eredményeivel s ezzel az életünket egységesebbé, biztosabbá, mindenekfelett pedig magasabb színvonalúvá tette. Páratlanul kifejlesztette az általános népjólétet, a szociális gondolat megvalósulásával embermillióknak adott emberhez méltó életet; a kivételeket megszüntette, a kiváltságokat eltörölte; a kevés „beati possidentes” csapatát szétszórta, de nagyon sokat közeledett a „minél több ember minél nagyobb jólétének” gazdasági eszménye felé. Neki köszönhetjük a nemzeti eszme dajkálását és felnevelését, ezáltal egy új erkölcsi közösség és történelmi életegység megjelenését, amellyel az emberi művelődés tartalomban és minőségben meggazdagodott. A világi műveltségbe elhelyezte mint kisebbségi életformát, a keresztyén hitnek tiszta és magasrendű világát, amelyet egy lassanként közömbössé váló korszakban csak öntudatos és kiválasztott lelkek élhetnek, de mert élnek, létük kovász és ihletés a nagy emberi életközösségben.
Mindezeket az ajándékokat nem ingyen adta, érte nagy árat kért. A technikai műveltség fenyegeti és sokszor elzsibbasztja a lelket; a szocializmus felőrli az egyéniséget; a természet elnyeli a szellemet; az ember elvész a magasrendűvé fejlődött állatban. A nemzeti eszme új gyülöletet és ádáz ellentétet hoz olyan nemzetek számára, amelyek úgy érzik, hogy útjában vannak egymásnak. A gazdasági javakért vívott irtózatos harcban üressé válik és elnyomorodik az emberi lélek s megint az fenyeget, hogy mikor az ember megnyeri az életet, akkor veszíti el.
Mire beevezünk az új korszak vizeire, ámulva vesszük észre, hogy a megoldott problémák újakként merednek reánk s a dolgok lényege mit sem változott, csak a név más és a névadó.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages