MISKOLCZI GYULA: A MODERN ÁLLAMSZERVEZÉS KORA

Teljes szövegű keresés

MISKOLCZI GYULA:
A MODERN ÁLLAMSZERVEZÉS KORA
II. József politikájának tragikuma, hogy az összállam érdekében tett erőszakos intézkedései és reformjai, céljukkal ellentétben, a magyar nemzeti állam kifejlődésének megindítójává váltak. Az autonóm magyar államiság gondolata ellen intézett támadása annak fokozottabb megbecsülésére s egyben a monarchia központi kormányzatával szemben hagyományossá válandó gyanakvásra és ellenzéki viselkedésre vezetett; a terveivel szemben fellángoló visszahatás elősegítette a magyar államtest egyesítésének vágyát. Reformjai utat mutattak a széttépett társadalom erőinek összefogására: a tolerancia-rendelet a protestánskérdés jótékony rendezését indította meg, a jobbágyosztály helyzetének javítása pedig a modern társadalmi fejlődésnek válhatott első állomásává.
A magyarságnak az a vékony rétege, amely József reformjaiban fölismerte az erőteljesebb nemzeti lét lehetőségeit, sajátjává tette volt a korszerű európai műveltséget. 1790 tavaszán az ország hangulata távolról sem volt kijegecesedettnek mondható; az elmult korszak minden eredményét ridegen elutasító, a feudális eszmekörben megrögzött elemek mellett életjelt adott magáról a társadalmi változás szükségességét vallók tábora is. Voltak, akik az alkotmány demokratikusabb szellemű átalakításáról, a jobbágyságnak szabad bérlő osztállyá való fejlesztéséről álmodtak, mintegy József nagy művének méltó befejezéséről. Ez a réteg azonban gyenge volt, s hatását megbénította a nemzet közjogi érdeklődésének felébredése. Konzervatívok és újításra vágyók politizálók és a szellemi élet képviselői megegyeztek egymással abban, hogy első feladata a megtámadott nemzetiséget biztosítani s főleg az alkotmányt az összállam-gondolat előretörésével szemben ellenállásra képessé tenni. Az állami és a nemzeti élet autonómiája, a „magyar szabadság”, konzervatívokat és újítókat egy táborban egyesítő eszmévé vált. Ez az egység a szent korona visszahozatalának ünnepségeiben nyert szimbolikus kifejezését. Túlsúlyban a konzervatív elemek voltak, amelyek az elmúlt rendszer minden újítását szívesen kiküszöbölték volna a magyar életből, az ország önállóságának egyetlen hatékony biztosítékát a régi alkotmány betűjének hiánytalan visszaállításában, a „restauráció”-ban látták, s távol állottak még attól a felismeréstől, hogy az elavult, a kor szellemének ellentmondó alkotmány a jövőben éppoly kevéssé lesz képes a nemzeti önrendelkezést biztosítani, amint a multban is alapjában véve csődöt mondott József intézkedéseivel szemben.
A meddő felszín alatt azonban mélyreható társadalmi átalakulás ment végbe s adott a tétovázó gondolatoknak új irányt. A XVIII. század folyamán a töröktől visszafoglalt területek betelepítésével a mágnás-osztály befejezte nemzeti hívatását, s országgyűlésen, mint megyében, a műveltebb birtokos nemességnek mind erőszakosabb rohamával kellett megküzdenie. A megyei ellenállás vezetése József ellen megszerezte az erkölcsi túlsúlyt is ennek a feltörekvő osztálynak, míg egyidejüleg erejét elhatározó módon megnövelte a protestánsok előrenyomulása a politikai élet terén. A művelt, küzdelemhez szokott, s a mellett nagyrészében gyökeresen magyar protestáns elem 1790-ben került a közélet homlokterébe, s fontos állását megtartotta a XIX. század magyar fejlődésében is.

A Szent Korona 1790-ben, a hazahozatal alkalmából készült rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A Szent Korona hazahozatalát ábrázoló nagy rézmetszetről, 1790-ből, amelyet a 12. lapnál teljes egészében is közlünk. Lásd Jegyzetek a mellékletekről.
Az egységes szellem kialakításának munkáját a szabadkőművesség végezte el. Mágnások és főpapok mellett elsősorban a művelt köznemesség táplálta a páholyokat; ezek a magyarérzésű köznemesek adták meg a hazai szabadkőművességnek a nyugatitól különböző nemzeti jellegét, terjesztették népszerűségét és gyökereztették meg azt a megyei életben. Az 1790-i országgyűlés előre kidolgozott szerves programmjának ugyancsak a szabadkőművesek szereztek érvényt a megyék utasításaiban, s a követek jelentékeny része is a páholyokhoz tartozott. Az 1790. év politikai mozgalma ekként a köznemesség túlsúlyának és a szabadkőművesség szellemi vezetésének jegyében állott.

II. József ravatala. Czetter Sámuel rézmetszete 1790-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Mellékletként megjelent a Hadi és más nevezetes történetek II. évfolyamában, 1790-ben.
Az országgyűlés, amelynek kezdetén félre nem ismerhető módon jelentkeztek a francia forradalmi átalakulás egyes tünetei, a magyar állami élet teljességét igyekezett kivívni, a Dunamedence felépítését új alapokon szabályozni. Magyar senatus mint legfőbb kormányzati szerv, független magyar katonai parancsnokság, magyar diplomácia, külön kincstár, a katonaság esküje a magyar birodalomra, tehát úgyszólván teljes állami önrendelkezés követelése a királyi jogok példátlan mérvű megszorításának vágyával együtt jelentkezett. Mélyebb politikai érzék, a valóság-értékekkel való józan számolás csak egy-egy felvilágosodás gondolatvilágától kölcsönzött kívánságban nyilvánult meg, így a törvényhozói jog szabályozásában s abban a kevés szilárdsággal képviselt elvben, amely a nemzeti nyelv jogai mellett szállott síkra. Mindez elfogadtatása esetén új alkotmányt jelentett [A KILENCVENES ÉVEK REFORMMOZGALMA] volna, egy szélsőséges, súlyos belső zavarok vészét magában hordó, a monarchia keretében önmagát elszigetelő nemesi köztársaság alkotmányát, amelynek erkölcsi fogyatékossága az osztályönzés, a társadalmi kérdések megkerülése volt. Ebben a tekintetben a felvilágosodás, sőt a forradalom jelszavait a rendi gondolkodásra alkalmazó mozgalom kétségtelen visszaesést jelentett József korához képest. Megtisztítva azonban az egész gondolatművet a kor adottságaitól, lehetetlen fel nem ismerni, hogy a magyar önrendelkezés ősi élményének, a kiteljesedett nemzeti életnek volt pontokba szedése, s mint ilyen, irányító tényezője maradt a magyar életnek a dunai monarchia összeomlásáig. Ez a felismerés teszi korszakossá, újabbkori közjogi fejlődésünk kiindulópontjává az emlékezetes 1790-i országgyűlést.

Magyarországi szabadkőműves páholyok jelvényei.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Balról jobbra: 1. A pesti Könyves Kálmán páholy jelvénye. Az előlapon: AZ ELŐÍTÉLETEK LEGYŐZÉSÉHEZ KÖNYVES KÁLMÁN PEST KEL …ooo872 I. 24. Hátlap: J. B. M. – 2. A győri Philantropia páholy jelvénye. Előlapján A V. E. N. E. M. D. PHILANTROPIA SZ … K …  GYŐR. 5900. SZERETETBEN ÁLLANDÓ! KÜZDELEMBEN KITARTÓ! Hátlapján: IGAZSÁG MUNKA VILÁGOSSÁG. – 3. A pozsonyi „Jövendő” páholy jelvénye Rakovszky István nevével. Előlap: LOGE „ZUKUNFT” PRESSBURG. Hátlap: GEGRÜNDET 1874. Br[uder] Stefan v. Rakovszky. – 4. A soproni „Testvérülés” páholy érme. Előlap: PÁHOLY A TESTVÉRÜLÉSHEZ SOPRONBAN. HÁTLAP: LOGE ZUR VERBRÜDERUNG OEDENBURG. WAHRHEIT HUMANITÄT ARBEIT.

Külföldi szabadkőműves páholyok érmei.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Balról jobbra: 1. Francia szabadkőműves-jelvény. Jelezve: COQVARDON GR. DU T. 1820. A hátlapon a páholy alapítási éve: AN. 686 = 1804 EL.
2. Előlap: SI SCOLPI LA PRESENTE MEDAGLIA IN MEMORIA DELLA NUOVA LOGGIA MILITARE DI MARTE STABILITA DAI FRANCMASSONI NELLA CITTA D’IASSI II. XXIX APRILLI L’ANNO MDCCLXXII. Hátlap: L’ALTE NON TEPIO E L’UMILE NON SDEGNO. F. COPISTADIUS F.
3. Előlap: FRIDRICH ZUM GOLDENEN ZEPTER IM OR. Z. BRESLAU GEST. D. X. DEC. MDCCLXXVI. MDCCCXXVI. G. LOOS DIR. H. GUBE FEC. Hátlap: DIE WAHRHEIT LEUCHTET EWIG WIE DIESES TEMPELS FLAMME. – GELSNER. WENDT. v. HEUDUCK. BUCHWALDT. BLUMENTHAL.
4. Előlap: KLEIN IM ENTSTEHEN –  ST. GEORG IN HAMBURG. CONSTIT SEP. 24. 1743. Hátlap: WACHSE FERNER EMPOR VOM GROSSEN BAUMEISTER BESCHÜTZT. SEPTEMBER 24. 1843.
II. Lipót ügyes külpolitikája és szilárdsága gátat vetett a forradalmi szellemű áramlatoknak, s ennek megfelelően az országgyűlés eredménye alig haladt túl a „restauráció” határain. Az ország autonóm kormányzását elrendelő törvénynek és a többi alkotmányvédő határozatnak kevés gyakorlati eredménye lett. A mozgalmas országgyűlés legfontosabb eredményei nem is az „alkotmány körülbástyázásában” nyilvánultak meg, hiszen az elavult rendiség képtelen volt már ezeket a bástyákat csupán a törvény erejére támaszkodva megvédelmezni, hanem a társadalom százados megoszlását szabályozó protestáns-törvényben és a magyar nyelv tanításának kellőképen még nem méltányolt elrendelésében. A köznemesség politikai befolyásának biztosítása és a nemzeti-demokratikus fejlődés csírája rejlett ezekben a határozatokban.
Az összmonarchia kormányzata nem késett levonni 1790 eseményeiből a következtetéseket. A nemzeti kívánságok egyidejű fellépése a separatizmus rémét felidéző követelésekkel az előbbieket is separatistikusokká bélyegezte, s ez a felfogás vészessé vált a magyar nemzetiség fejlődésének, főleg a nemzeti nyelv érvényrejuttatásnak sorsára. A köznemesség szélsőséges állásfoglalása emelte a kormány szemében az arisztokrata osztály fontosságát, míg a protestánsok forradalmi szelleműnek stigmatizálta szereplésük. A következő évtizedek politikai életét elhatározóan befolyásolta az a meggyőződés, hogy Magyarország beillesztése a monarchia nemzet- és államfeletti életébe csupán a királyi jogokon keresztül lehetséges, tehát e jogok bármely foszlányának feladása a birodalom hatalmi állását veszélyezteti, a rendek és az uralkodó hatalmi egyensúlyának megbontása minden eszközzel megakadályozandó. Ez a gondolatmenet vezetett el a „divide et impera” elvének kormányzati maximává emeléséhez, a magyar államtest feldaraboltságának fenntartásához.
A nemzeti felbuzdulás hatása alatt erőteljes akció indult meg úgy Magyarországon, mint Erdélyben az únió létrehozására, de egyidejűleg megmozdultak a kormány támogatása mellett Erdélyben azok az elválasztó érdekekben nyugvó erők is, amelyek összenőttek a transzszilvanizmus rendi hagyományaival és élő alakjával. Fejlődésre képtelen konzervatív szellem ellemezte az 1791-i erdélyi országgyűlést s tett lehetetlenné minden nemzeti vagy társadalmi jellegű reformot, a magyar nyelvnek diplomatikai érvényesülését éppúgy, mint az alacsony életszínvonalon tengődő jobbágyosztály helyzetének javítását. A horvát rendeknek a jozefinizmus elleni visszahatásként megvalósult kívánsága, országuk közigazgatásának egyesítése a magyarországival, a fejlődés folyamán inkább veszélyt jelentett a magyar nemzetiség kibontakozására.

A Szent Korona megérkezése Budára 1790 február 21-én.*
Egykorú rézmetszet Gelineck Ferenc rajza után.
(Történelmi Képcsarnok.)
A Szent koronát II. József császárnak 1790 január 28-án kelt rendeletére február 18-án indították útnak Bécsből. A menet negyed napra, február 21-én délután 4 óra tájban ért Budára s ágyúdörgés és harangzúgás között érkezett fel a királyi várpalota udvarára. Képünk a felvonulást ábrázolja, a kor szokása szerint inkább jelképesen, mintsem a valóságnak megfelelően. Balról a nemrégiben befejezett Mária Terézia-féle palota látható, amely előtt a rajzoló képzelete hatalmas sík területet tüntet fel, hogy az egész hosszú menet elhelyezhető legyen rajta. Az egyes részekről a képben látható számuk alapján az alul olvasható magyarázat ad felvilágosítást. A metszet jelzése a következő: Frantz gelineck Picktor [így!] fecit Pest. Anton Tischler sculp.
Végeredményben a szeparatisztikus szellemű rendi-nemzeti gondolat visszavonulásra kényszerült, az egyensúly állásaiba, a monarchia-gondolatot képviselő uralkodóval szemben, mivel a rendiség erőforrásai siralmasak voltak. A kormány megfigyelhette, miként indul meg egy siket, fenyegető mozgalom a parasztság körében urai és elnyomói ellen, s milyen tajtékzó dühvel követeli az illir kongresszus s szerbek számára az autonóm területet. Lipót, ereje tudatában, már lerakta a reakciós rendszer alapjait: megszervezte kabinetjében a titkos szolgálatot, megszigorította a magyar lapok cenzuráját, támadó röpiratokat iratott a magyar rendiség ellen, felállította az illir kancelláriát, sőt a szabadkőműves páholyokat is átszerveztette, átvitte a német szellemű polgári osztály uralma alá, nehogy a köznemesi osztály iránytmutató szervévé alakulhassanak a jövőben. Ezzel szemben a rendiségnek nem volt sem ideje, sem kedve életképes reformok teremtéséhez, de a tarthatatlan állapotok nyomása alatt bizottságokat küldött ki az országgyűlésen reformmunkálatok alkotására. A bizottságok reményen felül alapos munkát végeztek, áttanulmányozva a törvényhozás és a közigazgatás mellett úgy az anyagi, mint a szellemi élet egész területét. A nemzeti élet elagott formáin gyökeres változtatást ígérő javaslatokat nem tudtak kitermelni, – ami a felvilágosodás felszínes hatásának a kezdődő kiszikkadásának volt a jele – de legalább igyekeztek a visszaélések megszüntetésére, sőt bizonyos a rendi korlátoktól megengedett javításokra is, eszméket, programmot nyujthattak volna a konzervatív szellemű fejlődésnek, ha a viszonyok mostoha alakulása eltemetésre nem kárhoztatja munkálataikat.

II. Lipót koronázása idején, 1790. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: H[ieronymus]. Benedicti sc. – Viennae, apud Hochenleitteri Societ.
II. Lipót hirtelen halála (1792 március) véget vetett a reakciós áramlatnak. Ferenc, az új uralkodó, bizalommal és megértéssel fordult az országhoz, [AZ ÚJ REAKCIÓ] megszüntette az illír kancelláriát, melynek élén Balassa Ferenc gróf már az oláhok megszervezésére is gondolt a magyarság ellen, s újabb engedményeket tett a nemzeti nyelv oktatásának, viszont a rendek nehézség nélkül megszavazták a francia háborúra kért segélyt. A monarchia hatalmi állásának fenntartása és a nemzeti-rendi kívánságok engedélyezése volt az az alap, amelyen az uralkodó és a nemzet összhangja biztosíthatónak látszott. Martinovics Ignác összeesküvése azonban felkavarta ezt a nyugodt fejlődést ígérő helyzetet.
Martinovics, 1790-i álmainak megvalósításával, az Ausztirától és a dinasztiától független nemzeti köztársaság képével, sőt azon túlhaladva, jakobinus szellemű jelszavakkal, az uralkodó rétegek kiirtásának és szélsőséges demokratikus állam szervezésének ígéretével nyerte meg a többnyire fiatal és tapasztalatlan idealistákat, akik magyar földön a francia forradalom eszméinek kritikátlan bámulói voltak. A mozgalom rövid életű volt és kevés hívet tudott szerezni, de az adott helyzetben, végeláthatlan háborúk küszöbén, mégsem volt veszélyben. Martinovics összeesküvésének a felülről megindított reakció győzelme s a jövő kiépítésének útját mutató felvilágosodási szellem letűnte volt a keserű következménye.

II. Lipót fogadja a koronázási országgyülés küldöttségét, 1790 augusztus 21-én. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
II. Lipót idegen öltözetben fogadja a karok és rendek kiküldötteit. A kép fölirata: Audienz des Ungarischen Landtags Deputation vor dem König Leopold II. in Wien d. 21. August 1790. La Audience diete assemblée des Etats dé Hongrie Deputation avens[!] le roi Leopold II. ŕ Vienne, le 21. Aug. 1790. Jelezve: Joh. Mart. Will exc. A. V. (Augsburg).
Az új reakció alapvetését, mely Ferenc hosszú uralkodásának kormányzati elvévé vált, Sándor Lipót főherceg nádor dolgozta ki. Veszedelmesnek nyilvánította a felvilágosodás egész műveltségi és társadalmi-népjóléti programmját, feleslegesnek az iskolázást, nyugtalanságot gerjesztőnek a polgárság és a jobbágyság helyzetének javítását, gyanúsnak az irodalmat és minden nemzeti vagy rendi alkotmányos mozgalmat; ezzel szemben a béke fenntartását kizárólag az egyház erkölcsi hatásától támogatott uralkodói hatalom túlsúlyától s formális jellegű intézkedésektől, mint a cenzúra szigorításától, a magyar közigazgatás szorosabb ellenőrzésétől stb. remélte. A nádor 1795-ben szerencsétlenül járt, de elvei tovább éltek Ferenc uralkodói maximáiban, gyökerében támadták meg a felvilágosodás világnézetét, mielőtt annak sikerült volna a magyar társadalom korszerű átalakítását előkészíteni. Korán letört felvilágosodás és az évtizedekkel később nyugatról importált liberializmus között nem található magyar földön termékeny szellemi mozgalom, az országgyűlési reformmunkálatok elfektetése pedig megszüntette a konzervatív reform kilátásait is. Ekként egy egész nemzedék műve kiesett a magyar fejlődésből.
Az uralkodótól elindított reakciós áramlatot a politikai nemzet túlnyomó része szintén helyesléssel fogadta. A műveltebb, korszerűen gondoskodó nemességnek a felvilágosodástól érintett vékony rétege hitelét vesztette, vagy önként feláldozta eszméit a Martinovicstól megtestesített pusztító radikalizmustól való megrettenésében s ellenállás nélkül engedte érvényesülni a feudalizmus hagyományos gondolatvilágának sivár önzését. Ez az új eszmék értékelésére képtelen hűbéri szellem közönnyel figyelte Ferenc kormányának munkáját még akkor is, amikor az az alig pislákoló nemzeti műveltség kioltására nyujtotta ki a kezét. A jobbágyság helyzetének gyökeres reformja a XVIII. század végén Ausztriában is elakadt, így nem fenyegette a magyar nemesség nyugalmát; cenzúra és könyvvizsgálat szigorítása, kölcsönkönyvtárak és olvasó egyesületek bezárása, a titkos társaságok letörése, levélvizsgáló állomások berendezése, korszerű gondolatoknak a tanítás anyagából kirekesztése, a felvilágosodás és 1790 szellemének kiirtása hidegen hagyta a magyar közvéleményt. Az új oktatási rendszer Európa nyugatától elszakadó, formális-retorikai képzést nyujtott, s kevés műveltségű és korlátolt érdeklődésű nemzedéket nevelt fel. A rendek megajánlották jobbágyaik terhére a kívánt újonckiegészítést és anyagi segélyt a kormánynak, amiért cserében nyugodtan élvezhették „ősi szabadságukat”, amely szemérmes frázis alatt elsősorban adómentességet értették.

Martinovics Ignác szászvári apát. Kivégzése idején Budán készült vízfestmény.*
(Egykor az Ernst-gyűjteményben.)
A legjobbnak látszó képmás, amely a kivégzés idejében készülhetett. J. K. névbetűs rajzolója nem ismeretes. A vízfestmény az Ernst-gyüjteményhez tartozott.
Ebben az önmaga létjogosultságát feladó társadalomban az eszme és az anyagi szükségletek hatalma mégis fenntartotta bizonyos életet jelentő mozgást. Herder sötét jóslatára már 1790 feszültséggel teljes légkörében diadalmas nemzeti optimizmus felelt, szinte korlátlan hit a magyar nyelv kifejlődésében, elterjedésében és európai becsületében. Ennek a lényegében csak az anyanyelv szeretetétől meghatározott nemzeti mozgalomnak a hordozói és élesztői alacsonyabb társadalmi osztályból származtak, mint a politikai élet vezetői, de lelkesedésük termékenyebb, hitük szilárdabb volt. A viszonyok nem engedték meg, hogy a költők egy új világ vatesei legyenek; Kazinczy Ferenc számos költőtársával börtönbe került, mások, kiket [A NYELVÉBEN ÉLŐ NEMZET] a kor nagy élménye, a francia háború ihletett meg, az időszerű politikai eszméktől elszakadva a barokk szellemében idealizált multat dicsőítették, de legalább a nemzeti irodalmat munkálták, magyar szellemi táplálékot adtak a közönségnek, sőt az akkoriban divatba jött petrarkizmus magyar követőjének, Kisfaludy Sándornak a fellépése a legnagyobb irodalmi sikerek egyikét jelentette hazánkban. Belső értékétől elvonatkoztatva, a kor irodalmának nemzeti funkciója felbecsülhetetlen fontosságú volt, mert fenntartotta a magyarság hitét művészi alkotásában, táplálta történeti tudatát s ébren tartotta szeretetét az anyanyelv iránt. A hazai nyelvért való lelkesedés nélkül épp oly elképzelhetetlen lett volna a nemzet erkölcsi megújhodása, mint a magasabbrendűvé érett irodalom s a megújított irodalmi nyelv nélkül a nemzeti állam kiépítését lehetővé tevő, nagy asszimiláló erejű nemzeti kultúra megteremtése. Bármennyire siváran jelentkezett is az új század elejének politikai élete s annak kifejezéseként az országgyűlések hosszú sora, osztályérdeken és pillanatnyi szükségleten felül minden alkalommal megnyilatkozik a még tapogatódzva járó nemzeti szellem s a magyar nyelvi mozgalom alakjában sem szűnik meg a lelkeket idomítani. A rendi világ formaimádatával szemben új idők ígéretét, korszerű világnézet megérzését jelenti az a felismerés, hogy a nyelv fontosabb biztosítása a nemzeti létnek, mint az alkotmány. Az 1811-i országgyűlésen ért ki az a programm, amely, 1790 ígéretét megvalósítandó, kormányzás, köztanítás területein hivatva volt a magyar nyelv jogait érvényre juttatni. Ekkorra azonban a magyar nemzetiség ügye már a birodalom problémájával került végzetes összeköttetésbe.

A hatóságok által terjesztett röpív, amelyet Martinovics és társai kivégzése alkalmával osztogattak.*
Felényire kisebbítve. Latin és német szöveggel is megjelent.

I. Ferenc koronázása idején. Rézmetszet 1792-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Az ifjú Ferenc, mint magyar király van ábrázolva. Az eredeti metszet 135×19 cm nagyságú.
[A BIRODALOM ÉS MAGYARORSZÁG] Magyarország és a birodalom viszonya 1790 szeparatisztikus irányú követeléseinek elbukása után visszazökkent a Mária Terézia halálát megelőző állapotokba. A monarchia két felét egymástól elválasztó különbségek kirívóak voltak: fejedelmi abszolutizmus és előrehaladott iparosodás nyugaton, rendi alkotmány és elmaradott agrár-jelleg keleten; anyagi érdekellentét, aminek a közbenső vámvonal vált kifejezővé; fejedelmi közgiazgatással és német államnyelvvel szemben Magyarországon helyi önkormányzat és magyarosodó államnyelv. Ezeket a mélyreható elválasztó elemeket csak felszínen tudta elfedni az osztrák polgári kultúra bizonyos előrenyomulása magyar földre József uralkodása alatt. Az összetartozás érzésének kiérését főleg a közbenső vámvonal fenntartása gátolta. Ennek a mesterséges elválasztó falnak (s az általa jelképezett szerencsétlen gazdasági politikának) logkus következménye volt az anyagi ellentétek tudatossá válása, a sors- és érdekközösség érzetének hiánya, a túlnyomólag német nyelvű és német erkölcsű polgári osztály elsatnyulása, pedig ez az osztály lett volna hivatva a nemzetiségi és gazdasági adottságai következtében a német kultúra és a nyugati életforma közvetítésére.

I. Ferenc koronázási esküje Budán, 1792 június 6-án. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A koronázás jeleneteit megörökítő, több lapból álló sorozat egyik darabja. Aláírása: Adcuratus Prospectus Fidei Regine ad tuendam Libertatem et Immunitatem Inclyti Regni Hungariae per Regiam. Apostolicam Majestatem FRANCISVM di (így!) VI. Junii 1792 in Libera Regia Urbe Budensi in Foro P. P. Capucinorum JJs. Ssb. et OOb. (Inclytis Statibus et Ordinibus) datae. Inclytae semperque Fideli Nationi Hungarica dedicatum Viennae apud Artaria Societ. per Eundem devotissimos Societatis Artarianae. Jelezve: C. Schütz del. – Seb. Mansfeld sc. Az eredeti műlap mérete 41×26.5 cm.
A napóleoni háborúk súlyos megpróbáltatásai szükségszerűen válság felé vezették a birodalom helyzetét. Azokkal a hallatlan erőfeszítésekkel szemben, amelyeket az osztrák tartományoknak el kellett viselniök Magyarország nagyarányú vér- és pénzáldozatai a bécsi kormánykörök szemében nem látszottak megfelelőknek, pedig mind világosabbá vált a tény, hogy a monarchia nagyhatalmi állását csupán a magyarság erőforrásainak megfeszítésével lehetett megmenteni. Sürgető szükség, kormányzati elvek és emberek egyaránt siettették a válság kiérését. A magyar adó és subsidium kevésnek bizonyult, a monarchia államadóssága és a fedezetlen papírpénz tömege hatalmasan felduzzadt, azonban a jobbágy már nem tudott magasabb hadiadót elviselni, mivel a helyi igazgatás fedezésére szolgáló háziadó terhe is súlyosan nyomta; a nemesség az osztrák termő területének a nagyobb felét – egykori bécsi számítások szerint több, mint kétharmadát is – adómentesen birtokolta, a nemes pedig a megszavazott segélyt is késedelmesen fizette, bár a háborús idők éppen a nagybirtok számára kitűnő konjunktúrát nyitottak. Egyes kormányférfiak közvetett adónemek bevezetésére gondoltak, ami már az alkotmány erőtlenítésével lett volna egyértelmű, míg végre Wallis József gr. kamaraelnök 1811-ben a devalváció eszközéhez nyúlt a papírpénz értékének egyötödére való leszállításával, mert ekként kiadósan meg tudta adóztatni a magyar termelést is, főként a tőkeerős nemesi birtokos osztályt.
A birodalom és Magyarország érdekellentétének kiéleződésében kétségkívül nagy része volt Ferenc kabineti uralmának is. Az uralkodót renyhesége, majd a jelentősebb elvi döntésektől való félelme vezette el a kabineti uralom kiépítéséhez. Alig érintkezett személyesen a közigagzatás hivatott vezetőivel, félretolta az egyébként is lesüllyedt jelentőségű államtanácsot, s az egész kormányzást és közigazgatást legfelsőbb fokon a kabinetjébe irányította, ahol egyes referensek befolyása érvényesült. Már az államtanács jozefinista szelleme sem kedvezett a magyar érdekeknek, s Izdenczy József államtanácsos, a magyar ügyek referense, elfogultan jozefinista és korlátolt bürokrata, 1790 után kérlelhetetlen ellenszenvvel üldözött minden alkotmányosabb, de főleg nemzeti szellemű törekvést. A kabineti uralommal még rosszabb lett a helyzet; a legbefolyásosabb tanácsadók, mint Baldacci Antal báró, majd az említett Wallis gróf, a monarchia fenyegető összeomlásáért az egész felelősséget az „önző és separatista” magyar nemességre hárították, amely szerintük szándékosan törekedett a birodalom tönkretételére. Mikor a devalváció következményeként Ferenc az 1811-i országgyűlésen azt kívánta a rendektől, hogy gondoskodjanak az új papírvaluta csaknem félösszegének fundálásáról és a költségvetés deficitjének eltűntetéséről, a magánosok közötti pénzviszonyok rendezésére pedig fogadják el az úgynevezett bécsi skálát, amely az adósságok visszafizetését a papírpénz vásárlóerejétől függetlenül kizárólag a tőzsdei jegyzés alapján határozta meg, a rendek részéről határozott visszautasítással találkozott. Ezzel megszűnt a lehetőség a birodalom és Magyarország viszonyának alkotmányos rendezésére. Ferenc másfél évtizeden át a rendek közreműködése nélkül kormányozott, a nélkül azonban, hogy az alkotmányt kifejezetten félretolta volna. Uralma a század második évtizedében a teljes stagnálás állapotához vezetett. 1813-ban gondolt a nyílt abszolutizmus bevezetéséve is, illetve az alkotmány „reform”-jára osztrák minta szerint, de ezt a lépést nem tette meg. Meggyőződött a közigazgatás és igazságszolgáltatás reformjának szükségességéről, de véleményezések bekívánásán kívül egyebet nem tett: foglalkozott a protestánsok sérelmeivel, a jobbágyok helyzetének némi javításával, de tényleg csak a folyó közigazgatási ügyeket intézte el, azokat is késedelmesen.

Martinovics és társai kivégzése a Vérmezőn.*
Egykorú szemtanú vízfestménye.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Martinovics és társai kivégzéséről több kezdetleges és műkedvelő kezére valló vízfestmény maradt fenn. Ezek közül kétségen felül leghitelesebb képet az itt bemutatott példány nyujt. Ha a kép közepére illesztett, az összeesküvők törzsfáját mutató részlettől eltekintünk, az ábrázolás hűen adja vissza úgy a helyszínét, mint a gyászos esemény lefolyását. A színtér a Vérmező északra néző, a Krisztina-körút és Attila-utca által határolt sarka. A háttérben jobbfelől a Vár északi szöglete látható a bástyafalakkal s a mai helyőrségi templom kiemelkedő tornyával. A Vártól balra eső házsor a mostani Várfok-utca páratlan számú házsorának felel meg. A menet a későbbi Nádor-laktanya helyén állott Gárdaház-ból indult el és a Vérmező-úton át kanyarodott le a Vérmezőhöz. Élén Szabó János, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye szolgabírája haladt lóháton, kivont karddal; alakja, a többinél nagyobbra rajzolva, a kép alján látható. A vérpad földből hányt emelvényét magyar gyalogság és császári vértesek veszik körül. Egyik sarkán térdel, gyóntatójával együtt Martinovics (akinek tudvalevőleg társai halálát végig kellett nézni); középütt a nyakazó-székre kötözve ül gr. Sigray Jakab, mögötte az őszhajú budai hóhér, Zach Jakab emeli csapásra a pallost. Mellette egybefont karokkal áll az egri hóhér, akit azért hozattak el, mert tartottak tőle, hogy az öreg Zach nem tud megfelelni súlyos feladatának. (Amint az be is következett.) A többi delinkvens a körben felsorakozó kocsikon ül, és pedig sorrend szerint elől Laczkovics János (szájában pipával); utána Szentmáriai Ferenc és Hajnóczy József. Az elítélteket budakörnyéki sváb fuvarosokkal vitették a vesztőhelyre; előttük egy-egy szerzetes (illetőleg Hajnóczynál evangélikus lelkész) foglalt helyet; Laczkovicsot és Szentmáriayt két-két megyei hajdú is kísérte.
A kép készítője egyetlen részletben sem hibázott, sőt olyan dolgot is feltüntet, amiről csupán Kazinczy Ferenc később ismeretessé vált feljegyzései tesznek említést. Ez pedig az attila-utcai házak tetejének leszedett volta. Ezeket a tetőket a katonai parancsnokság rendeletére távolították el, hogy lázadás esetén a várból szabad kilövés nyíljék a Vérmező egész szélességén.
A kép aljára Martinovics arczképe került. Ez valamely korábbi festményről van véve; az eredeti akkor készülhetett, amikor Martinovics 37 éves korában (1792) elnyerte a szászvári apátságot. A kép – más ábrázolásoktól eltérően – legkevésbbé sem torzított, de jól visszaadja arcának délszláv jellegét.
A nemzeti múzeumi kép és a többi jóval gyarlóbb hasonló ábrázolás bizonyosan panoráma számára készült, németül: Guckkastenbild, aminőket régi időben vándorló „képmutogatók” hordtak szerte az országban. Azonban a múzeumi példány részletekben való bővelkedése és egyezése az egykorú leírásokkal arra mutat, hogy festője szemtanú, aki közvetlen benyomások alapján azon melegében vitte át papírra a látottakat.

Sándor Lipót főherceg, Magyarország nádora. Egykorú hántolt rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Hántolt rézmetszet a köv. jelzéssel: 1. Hickel pinxit. – I. Pichler Sculpt. Viennae apud Artaria Societ. Mérete 28×38.5 cm.
A magyar szellemi élet tényezői is megszenvedték ezt a stagnálást. A romantika, általában a restauráció korának szellemi mozgalmai, magyar földön csekélynek mondható hatást gyakoroltak a felvilágosodás szívós erejével szemben. A jozefinizmus töretlenül uralkodott az egyházi élet [I. FERENC KORMÁNYZATI RENDSZERE] terén. Az új század elején visszaállították ugyan a tanítórendeket, de a szerzetesi élet reformja már nem valósult meg, amiben része volt a magyar püspöki kar jozefinista nevelésének is. A hitéletnek a romantika révén való elmélyedéséről már azért sem lehetett szó, mert a kormánypolitika ellensége volt minden intenzívebb lelki mozgalomnak; az a kis kör, amely Széchenyi Ferenc gróf körül Bécsben kialakult s összeköttetésben állott az osztrák katolikus élet megújítójával, Hofbauer Kelemennel, Magyarországon nem tudott befolyásra szert tenni. A magyar egyház el volt továbbra is zárva a Rómával való közvetlen érintkezéstől, szolgáinak erkölcsi élete nem tisztulhatott, a hivőknél pedig vallásos elmélyedés helyett lanyha indifferentizmus uralkodott, aminek egyik következménye a katolikus és protestánsok régi ellentétének szelídülése volt.

Jelenet a francia háborúból, Lukátsy és Baróthi huszárok megszabadítják elfogott ezredesüket 1792 május 17-ikén. Egykorú francia rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Az ábrázolt jelenet a metszet egyik változatának aláírása szerint Lukácsi Dániel és Baróthi, Lipót főherceg ezredebeli huszárok 1792 máj. 17-én Bellheimnél végbevitt hőstettét örökíti meg, amikor a két vitéz és francia gyalogság kezébe jutott Ott huszárezredest a túlnyomó erejű ellenség kezéből kiszabadította.
A szellem mozdulatlansága megfelelt Ferenc kormányzati elvének, amelynek lényege ugyancsak a feleslegesnek tartott újítások kerülésében s az átöröklött elemek változatlan megőrzésében, a stabilizálásban állott. Ezen dermesztő elv jogosultságát a nagy mértékben kiépített titkos rendőrség világította meg a korlátolt szelleműnek tartott állampolgár előtt. A titkos rendőrség túltengése jellemző vonása volt Ferenc rendszerének; a legfelsőbb rendőrhatóság nem késett működését Magyarországra is kiterjeszteni, főleg a kimondottan politikai természetű törekvések megfigyelésére, de a cenzúra főfelügyeletét a magyar irodalom előnyére már nem sikerült megszerezni. A titkos rendőrség és a konfidens-szolgálat értékét növelte a kormány szemében az a tagadhatatlan tény is, hogy az biztosította úgyszólván az egyetlen gyors hírszolgálatot magyar földről a kormányzás középpontjába. Az állampolgárok életének minden mozzanata, munkájuk, szellemi érdeklődésük, szórakozásuk rendőri megfigyelés alá került. Az iskolák műveltséget emelő hatását megbénította az, hogy kizárólag loyális állampolgárok előkészítését tartotta szem előtt. Különösen gyanússá lett a mindennapi élet anyagias elaljasodásán felülemelkedés, az ész vagy az értelem erejének fokozására irányuló tiszta törekvés.

Az ötödértékre lecsökkent bécsi bankó.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az ötödértékre lecsökkent bécsi bankó.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A rendszer nyomása ellenére, az általa teremtett légkörben is hősies erőt tudott kifejteni a korszellem hatása alatt elmélyült, tudatosságban és színben meggyarapodott nemzeti mozgalom. A Nemzeti Múzeum megalapítása gróf Széchenyi Ferenc által, a nyelvújítás, a történeti érzék erősbödése, Pest-Buda magyarosodásának megindulása, életképes és aránylag magas színvonalon álló folyóirat alapítása (Tudományos Gyüjtemény) áldozatkészség ébredése a nemzeti ügy iránt: megannyi termékeny magot jelentett, amelyet az a látszólag elhanyatlásra ítélt nemzedék vetett el a nemzet jövőjének érdekében. A nyugati kultúrával való kapcsolat új tápot nyert a kor építkezéseiben, különösen Pest képének átalakításában József nádor szépészeti bizottságának vezetése alatt.

Az Országos Széchenyi-Könyvtár alapítólevelének első oldala. 1802.
(Országos Levéltár.)
A kor központi problémájává a nehéz gazdasági helyzet, az új papírpénz szaporítása, a költségvetés állandó hiánya és az államadósság összegének rohamos emelkedése az anyagi kérdést avatta. Egyébként a gazdasági tényezők fejlesztésében is folytatódott szervesen a felvilágosodás korának bátor kezdeményezése. A kormány bizonyos fokig érdeklődött a termelés emelésének technikai feltételei iránt, csatornák készültek el, mocsarakat csapoltak le, folyókat szabályoztak, utakat javítottak, sőt Ferenc már az egész monarchia úthálózatának egységes terv szerint való kiépítésére gondolt. Mindebből azonban a birodalom pénzügyei kevés hasznot láttak, [A GAZDASÁGI ÉS A PÉNZÜGYI HELYZET] mert a társadalom és a gazdasági élet betegsége a felszín alatt mélyen fekvő gócokból táplálkozott. A kormány politikája alapjában elhibázott volt, amikor Magyarországtól egyre nagyobb áldozatokat kívánt, a nélkül azonban, hogy egyes tünetek orvoslásán felül gondolt volna a termelő osztály anyagi jólétének és művelődésének emelésére. Igaz, hogy a XIX. század elején egy-egy közgazdász mélyebbre tapintott s felismerte a pangás okát a jobbágyosztály rossz helyzetében, amire Berzeviczy Gergely mutatott rá élesen, sötét pesszimizmussal. A fellendülő gazdasági érzék már Széchenyi István gróf fellépése előtt iparkodott a kor agrártörekvéseinek, a föld ésszerűbb megművelésének és üzemvezetésének híveket szerezni, de a legtöbb szakírónál hiányzott a bátorság a tarthatatlan hűbéres rendszer megtámadására s a jobbágyság személyi és vagyoni helyzetének őszinte feltárására. Nemesség és kormány egyetértése az arisztokratikus-hűbéres rendszer fenntartásához szilárd volt és megingathatatlan. Hasonló gyökeres baj volt az agrártermények egységes árképződésének megakadályozása; a forgalmi eszközök képtelen elmaradottsága és a kormány kiviteli tilalmai a magyar mezőgazdaságot kiszolgáltatták az osztrák iparnak, a belfogyasztás pedig nem éreztethette jótékony hatását, mivel a polgárosodás, a városok gyarapodása ugyancsak a bécsi gazdasági politika következtében nem tudott erőre kapni. Az infláció korszakának elmultával a rossztermésektől is látogatott parasztság sorsa súlyosan megnehezedett, de rosszabbodott egyideűleg a nemesi birtok helyzete is. A kétízbeni devalváció tönkretette az amúgy is szegényes forgótőkét, s rossz termések, alacsony terményárak, elmaradott gazdálkodási módszer, az arisztokráciánál ezenfelül gyakran még esztelen pazarlás is, megindította az eladósodási folyamatot. A rombolást állandósította az ősiség s vele vagyonjogi és igazságszolgáltatási rendszerünk időszerűtlenné vált állapota, mert alacsonyan tartotta a földbirtok értékét s kockázatossá tévén a hitelnyujtást, uzsorások karjai közé hajtotta a nehézségbe került birtokost. Egyes mammut-birtokos mágnásoknak sikerült ugyan nagy kölcsönöket felvenni a külföldi pénzpiacokon, de mikor a hitelezők csúfosan elvesztették a tőkéjüket, végképpen elmult a hitelszerzésnek, s ezzel a birtokok jobb berendezésének, a modernebb üzemek kiépítésének a lehetősége is, ami viszont az ország kulturális emelkedésének lett volna az előfeltétele. Ez a vigasztalan anyagi leromlás azonban Ferenc második valutareformja után a társadalom újjászületésének s nem a nemzet halálának lett hajtóereje, amint a reménytvesztett lelkek gondolták.

Az Országos Széchenyi-Könyvtár alapítólevelének utolsó oldala, 1802.
(Országos Levéltár.)
A politikai élet váratlan mérvű fellángolása ebből a második valutareformból indult ki. A francia háborúk után az ércalapra való visszatérés sürgőssé vált, mivel a Wallis gróf által 1811-ben teremtett új papírpénz értékének állandó csökkenése hátrányosan befolyásolta mind a termelést, mind a kereskedelmet. A valutareform végrehajtása, az Osztrák Nemzeti Bank megszervezése s ezzel az osztrák hitelügy megalapozása gróf Stadion Fülöp nevéhez fűződik. A század második évtizedének végén az osztrák tartományokban fennakadás nélkül megtörtént az áttérés az ércpénzre, annál súlyosabb lelkiismeret-vizsgálatot jelentett azonban a kormány számára a reform végrehajtása Magyarországon, Stadionnak minden erejét latba kellett vetnie, hogy az ingadozó uralkodót rábírja az évi hadiadónak ércvalutában – tehát az addigi adóösszegnek két és félszeresében – való [VISSZATÉRÉS AZ ALKOTMÁNYHOZ] követelésére. A törvénytelen újoncozás miatt úgyis felindult állapotban levő nemzet előtt ez a súlyos anyagi megterhelés világossá tette, hogy legfontosabb anyagi és szellemi érdekei az összbirodalom érdekeihez voltak kiszolgáltatva. Az 1790-ihez hasonló politikai láz rázta meg az országot; a nemesség a megyék keretében megszervezte ellenállását a kormánnyal szemben, s azt csak erélyes eszközökkel, királyi biztosok küldésével, és katonai karhatalommal lehetett letörni. Ferenc veszedelmes elhatározás előtt állott: vagy el kellett törülnie az alkotmányos élet megmaradt elemeit is, vagy pedig vissza kellett térnie a törvények alapjára. Rövid ingadozás után az uralkodó az utóbbi mellett döntött, s 1825 őszére összehívta az országgyűlést.

A Magyar Nemzeti Múzeum első terve 1897-ből. Hild Józseftől.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A 36×20 cm méretű rézmetszet jelzése: HILD találta és rajzolta Pesten. FALKA metszette Budán 1807.
Az alkotmány alapjára való visszatérés megfelelt a kormányrendszer magasabb értelemben vett érdekeinek, ezért a nagy fordulat kieszközlői között magyar tanácsosok mellett fontos szerep jutott Ferenc legbizalmasabb tanácsadójának, Metternich Kelemen államkancellárnak is. Az abszolutizmus, mint forradalmi jellegű újítás, kizárólag az uralkodó hatalmi eszközeire támaszkodhatott volna; mennyivel kedvezőbbek voltak a konzervatív rendszer kilátásai, a fennálló társadalmi rend átmentésének lehetőségei, szemben az európai társadalom mélyén működő forradalmi mozgalmakkal, ha egymás leküzdése helyett összefognak a mult rendszerének haszonélvezői, a király és a feudális elemek! Metternich korszakos felismerése abban állott az előbbi kormánypolitikával szemben, hogy az uralkodónak nem áll érdekében az alsóbb társadalmi osztályok és modern elméletek által egyaránt fenyegetett hűbéres elemek gyengítése, mert ezzel a konzervatív rendet és saját állását gyengítené meg. A régi kormányrendszer gondolatvilágában az abszolutizmusnak nem volt többé helye. Ennek a változásnak a jelentőségét 1825-ben még maga Metternich sem tudhatta lemérni. Mindazok az energiák, amelyeket a politikai vezetésben iskolázott nemesi osztálynak az alkotmány védelmére kellett volna fordítania, felszabadultak, s a kormány várakozása ellenére nagy erővel működtek a társadalmi reform magvalósításán.
Az uralkodó és a rendiség között kirobbant harcot nem a megyék ellenállása döntötte el, de a nemzet ezentúl mégis politikai életének palladiumát látta a helyi közigazgatás szerveiben. E téren a kormányt nagy csalódás érte. A műveltebb nemesség ellenzéki szellemének letörésére és a megyei ellenállás megbénítására egy 1819-i rendelettel biztosította a tisztújításokon a kisnemesség addig úgyszólván politikamentes tömegeinek az egyéni szavazati jogot, de az eredmény elmaradt, mert a reformkor társadalompolitikai eredményei és gondolati megnyilatkozásai országgyűlésen mint megyében a mellett tanúskodnak, hogy a nemzeti átalakulás ügye továbbra is a középnemesség vezetése alatt haladt előbbre.

Herceg Metternich-Winneburg Klemens Lothar Wenzel kancellár. Egykorú kőnyomat.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A képet Friedrich Lieder miniatűrje után Karl v. Saar rajzolta kőre.
A közel két évig tartó országgyűlés még nem sejtette, hogy a nemzet megújhodás előtt áll, maga a pártmegoszlás is a régi rendi-gravaminalis politika értelmében történt: volt udvari párt és volt ellenzék. Az utóbbi erejét hatalmasan felduzzasztotta a megyék vis inertiae-jának vélt győzelme. A diéta főtárgya az adó összegének megállapítása és a magánosok közötti hitelviszonyok rendezése, tehát az infláció és a valutarögzítés következményeinek lehordása volt; az utóbbi kérdésben nem jött létre megegyezés, az adó ügyét jobb ügyhöz méltó hosszas harcok után kompromisszummal megoldották. Heves hang, ellenzéki magatartás, a birodalmi érdekek iránt megnyilvánuló érzéketlenség alig téveszthet meg az iránt hogy ezen az országgyűlésen a társadalmi rend konzerválására nézve teljes volt még az egyetértés a kormány és a rendek között. Metternich elgondolása győzött, reformról úgyszólván szó sem esett, a középnemességnek ez a nemzedéke megmutatta, hogy alig képes új világnézeti elemek befogadására. Teljes észrevétlenséggel viselkedett a jobbágyság helyzete iránt, s osztályönzésében annyira ment, hogy már akkor késznek nyilatkozott a nemesség számos, de elesett rétegét, amely jobbágytelkeken tengette életét, adózás alá vetni. Az 1825-i országgyűlés elvadult fogalmak és politikai módszerek jegyében fogant tárgyalásaiban csupán a magyar nyelv hegemóniájának követelése nyujtott némi reményt, hogy ebből a magból a népi erőket kifejlesztő és magasabb rendű nemzeti egységben összefogó eszme fog kifejlődhetni. A megújhodott nyelv s a romantika behatása alatt elmélyített és tudatosított nemzeti érzés diadalt ült az irodalomban, Vörösmartyval és Kisfaludy Károly körének munkáiban, az anyanyelv és a nemzetiség fejlesztésével foglalkozó [SZÉCHENYI ISTVÁN] tanulmányokban, a városi élet magyarosodásának megindulásában. Mikor az újból kiküldött országgyűlési bizottságok munkálatai a megmerevedés szelleméről tanúskodtak, csupán a nemzeti nyelv ügyéért megnyilvánult általános lelkesedés nyujthatott reményt a korszerű társadalompolitikai megmozdulás diadalára. A nemzet ráeszméltetése helyzete sivárságára, a reform irányának kijelölése és ritmusának meggyorsítása gróf Széchenyi István érdeme volt, aki akkor már halhatatlanná tette volt nevét a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával.

Gróf Széchenyi Ferenc. Egykorú olajfestmény.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Egykorú ismeretlen festő képe, amely valószínűleg gr. Széchenyi Ferenctől jutott a Nemzeti Múzeum birtokába.
A másodlagos elemeknek, mint a katolikus perfekcionizmus és az angol nemzetgazdaságtan hatásának felfejtése után hibátlan fényben bontakozik ki a legnagyobb magyar lénye, amelynek alapsajátosságai gyanánt izzó fajszeretet, az erkölcsi régiók keresése és páratlan teremtőszellem ismerhetők fel. Korszakalkotó ténye a magyar élet értékelési normáinak gyökeres megváltoztatása volt minden téren, politikában, anyagi és szellemi életben. Az értéken felül bálványozott rendi alkotmányt megvetve, az anyagi erők kifejtésével gondolta népe életszínvonalát emelni, emberméltóság-érzetét felébreszteni, szellemi és gazdasági életét etikai magaslatokhoz szoktatni, nemzetisége ápolásával értelmi és erkölcsi világának irányt adni. Ilyen magas eszmény mérlegén mérve a magyarság társadalmi életének megkövültsége és anyagi világának kicsinyessége a művelt Nyugat kultúráját jól ismerő férfiú előtt a „nagy parlag” vigasztalan képében tűnt fel. Géniusza felülemelte a terméketlen pesszimizmuson; hivatásérzete transzcendentális magasságokban szárnyalt: egy elhanyagolt népet akart felemelni, hogy ekként az emberiséget egy értékes elemmel gyarapítsa. Ezen az erkölcsi magaslaton lehetővé vált Széchenyi számára a magyar politiai élet formáját megtestesítő alkotmány elfogulatlan értékelése. Felismerte, hogy ennek a központi jelentőséget nyert alkotmánynak egyik főhivatása – s egyben értékelésének alapja – a nemzeti autonómia biztosítása volt; bizonyos engedékenység közjogi vonatkozásokban és a birodalmi érdekek szem előtt tartása előfeltétele volt tehát annak, hogy a magyarság széttörhesse a rendi alkotmány bilinicseit és nemzetisége érdekei által megjelölt magasságok felé törhessen. Tudta, hogy csak anyagilag független nép emelkedhetik műveltségben és fejtheti ki szabadon erkölcsi erejét, ezzel szemben látnia kellett, hogy a magyar életet kevesek zsíros bősége mellett a nép nagy tömegeinek emberi színvonalon alul való maradása jellemezte. Életet, vért, mozgást kívánt tehát hozni a gazdasági életbe, s minden társadalmi osztály számára lehetővé tenni, hogy önereje kifejtésével nemzete emeléséhez hozzájáruljon. A latifundiumai mellett is szegény, mert nem hitelképes, nemesi birtokon az ősiség és a fiskalitás eltörlésével, a polgár szegényes életkörülményein a különböző kötöttségek (céhek, monopóliumok stb.) megszüntetésével akart segíteni, nemzeti programmjának leglényegesebb eleme azonban a parasztság tömegeinek felemelése, anyagi és szellemi erejének felszabadítása, a termelésben kisértékű, de annál lealázóbb és károsabb robotmunka-rendszer kiküszöbölése, s ekként az egész nemzetnek egy erkölcsi testben való egyesítése volt.

I. Ferenc császár és király uralkodása végén. Hántolt rézmetszet. 1830 körül.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Hántolt rézmetszet, jelzések nélkül, 21.5×27.5 cm méretben.
Széchenyi reformprogrammjának jellemző sajátossága az ideológikus elemek kerülése s a magyar nép életszükségleteinek egyedüli normaként való elismerése volt. Ekként vált ez a programm szervessé, a magyar élet egyetlen szerves konzervatív-reformer programmjává. A nemzet hátramaradottságának okai között az alkotmány által rögzített társadalmi állapotokat tekintette mérvadóknak, s csak kisebb mértékben a kormány politikáját, amivel illő jelentéktelenségre kárhoztatva a népszerű gravaminális politikát. 1830-ban kiadott, roppant hatást keltő „Hitel”-ével ekként a politika terén is a „reform atyja” lett. Későbbi vitairatai és rendszerezései tovább táplálták az ifjabb nemzedékben fellobogott tüzet, s a magyar fejlődésnek páratlan élénkségű ritmust kölcsönöztek.

Gróf Széchenyi István. Egykorú olajszínnyomat után. Az eredetit gróf Almássy Manó rajza után Sterio Károly festette.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve, balról: Gr. Andrásy után Sterio. Jobbról: Oeldruck v. Storch u. Kramer Berlin. Verlag v. H. Geibel in Pesth. Mérete 31.5×39.8 cm. A kép eredetije a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi Múzeumában van. Készült gróf Andrássy Manó nagy díszalbumához: Hazai vadászatok és sport Magyarországon. Pest, 1857.
Bármennyire terméketlennek ítélte is Széchenyi és az elveit lelkesülten valló fiatalság az előző kor közéletét, voltak abban bizonyos elemek, amelyeket a modern társadalmi reform elsőbbségének követelése sem tudott színtelenné tenni. Ezek az elemek, az új reformelvekkel összeolvadva, együttesen adják meg a reformkorszak közéletének jellegét. Ilyen örökség volt a nemzeti nyelv és műveltség ápolása, amelyet Széchenyi is rendszere középpontjába állított sublimált alakban, de szívós életű elemnek bizonyult a magyar élet autonómiájának kívánása is. Az 1830-i országgyűlést még ezek a tényezők határozták meg. Ferdinánd fiatalabb király címének kapcsán ragaszkodtak a rendek ahhoz az elvhez, hogy az osztrák császári cím felvétele 1804-ben Magyarország közjogi helyzetében nem okozott változást; az erdélyi részek visszacsatolásának követelése, a magyar kamara függetlenségének hangoztatása, a magyar ezredekben magyar tisztek alkalmazására irányuló kívánság megújítása, a magyar nyelv használati körének lényeges tágítása s egyéb hasonló jellegű követelések mutatják, mi volt az az örökség, amelyet a reformkorszak átvett a rendi nacionalizmus korszakából.

Az országgyűlés épülete Pozsonyban, 1830 körül.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Színezett rézmetszet, a köv. aláírással: Das Lendhaus in Pressburg. Jelezve: N. R. (V. Rein.)
Széchenyi sikerének egyik lényeges biztosítéka fellépése időpontjának szerencsés körülményeiben rejlett. A júliusi francia forradalom hatalmas megrázkódtatásokat okozott egész Európában, s hazánk szomszédságába is bevitte a nyugtalanságot, a polgári szabadság és a nemzeti önrendelkezés vágyát. Ezt az érzést táplálta magyar földön a sok lengyel menekült is, akik forradalmuk leverése után a Kárpátok déli lejtőin rokonszenves fogadtatásra találtak s a kormány minden óvintézkedése ellenére elárasztották az országot. Fokozta a nyugtalanságot a jobbágyság megmozdulása. Erdélyben, az oláh jobbágyok között, orosz emisszáriusok tűntek fel; az északkeleti tótságot [AZ ELSŐ REFORM-ORSZÁGGYŰLÉS] az 1831-i kolerajárvány által keltett rémület vezette kegyetlen mozgalomra hatóságai és földesurai ellen; e mozgalom szigorú megtorlását a gondolkodó fők csak pillanatnyilag ható ellenszernek tekintették, mert a gyógyítás gyökeres módját a parasztság erkölcsi és anyagi színvonalának emelésében keresték. Mindenfelé reformról, a megújhodás szükségességéről beszéltek, Széchenyi szellemében; az ő eszméi és alkotásai, a kaszinók, a lóverseny-egyesüelt (a Gazdasági-egyesület őse), majd a hídegylet, mint a nemzeti élet központosításának szerve, élesztőként hatottak a közvéleményre. Az egyes megyék megtárgyalták az átdolgozott országgyűlési bizottsági munkálatokat, s ezzel alkalom nyílott, – 1790 óta elsőízben – hogy az egész ország foglalkozzék életkérdéseivel. A szellem azonban negyven év alatt sokat változott! Az ifjú nemzedék szemében a közjogi kérdések háttérbe szorultak, s helyüket a társadalompolitikai érdeklődés foglalta el. A nemesi birtok mobilizálása az ősiség eltörlésével, nem-nemesek szabad birtoklása, törvényelőtti egyenlőség, váltótörvény, tagosítás, közteherviselés, a kereskedelem és az ipar szabadabbá tétele, a termelés értékesítésének könnyítése: a társadalmi átalakulásnak ez a gyökeres programmja hatalmas átütő erővel indult hódító útjára.

A kardvágás szertartása V. Ferdinánd koronázásán, 1830-ban. Egykorú kőnyomat.*
(Történelmi Képcsarnok.)
V. Ferdinánd koronázásáról Eduard Gurk osztrák művész készített egy sorozat vízfestményt, amelyek Erinnerangs-Blätter an die Krönung S. K. H. des Erzherzogs Kronprinzen Ferdinand zum König von Ungarn in Pressburt den 28. Sept. 1830. cím alatt színezett kőnyomatokban jelentek meg. Ezekből kettőt mutaunk be; az első a királydombra vágtató uralkodót, a másik a hódolati ajándékokat vivő menetet ábrázolja. A képek mérete 45.5×29 cm.

A koronázási ajándékokat vivő menet V. Ferdinánd koronázásán, 1830-ban. Egykorú kőnyomat.
(Történelmi Képcsarnok.)
Széchenyi elgondolása szerint a legműveltebb és anyagilag legfüggetlenebb osztálynak, az arisztokráciának kellett volna a fejlődés élére állania, s a reformmozgalom sikerét a kormány támogatása, vagy legalább jóakaratú semlegessége biztosította volna. A reform rövid két évtized alatt meg is valósult, de útja és ritmusa nem megindítójának felfogása szerint alakult. Ennek nemcsak maga Széchenyi volt az oka erkölcsi követelményeinek túlmagasra csigázásával és a szorosan vett politikai működéstől való tartózkodásával; oka volt az arisztokrácia, mert elkésve ismerte fel hivatását s a rohanó időkben egy évtizeden át anachronisztikussá vált formákhoz ragaszkodott, oka volt a kormány, mivel túlkésőn eszmélt rá, hogy tekintélyét csak a reformok élére állva mentheti meg, s oka volt végül maga a reformvágyó magyar ifjúság, amely Széchenyitől nyerte ugyan első impulzusát, de mihamarább hűtlenné vált mesterének szerves tanaihoz, s a nyugati viszonyok között kialakult liberális-demokratikus tanok átültetésére pazarolta erejét.
A törvényhozás szervében a reform gondolata, párttól hordozva, az 1832–36-i országgyűlésen jelentkezett elsőízben. Két-három év alatt az ország közvéleményének felfogása ősi alkotmányáról, az arisztokratikus társadalmi rendről és termelése berendezéséről nem változhatott meg gyökeresen, de a diéta egyetlen igazán fontos tárgyának, az úrbéri reformnak tárgyalásakor már olyan javaslatok kerültek felszínre, amelyek beavatott szemek előtt szakadatlan fejlődési sor első tagjaként tűnnek fel, mint az örökváltság, [ÚJ SZELLEMŰ RENDELKEZÉSEK] a jobbágy személyének védelme és nemesi birtok vásárlására való joga. Túlmerészek voltak még az ilyen javaslatok, alsótábla, főrendek és kormány egymással versengve nyirbálták őket, úgyhogy közülök kevés vált törvénnyé, így a jobbágy földesúri adózásának és szolgálatainak évi összeggel való megválthatása, a legelők elkülönítése, az úriszék reformja. A parasztság terheinek nagyobbfokú könnyítését remélte. Nem az volt azonban a lényeges, hogy mi ment törvénybe, az az izgalom, amelyet ez a kérdés az egész országban keltett. A kiváltságos osztályok nagyobb része kétségkívül vonakodott még a gyökeres reform támogatásától, s a kormánynak utólagos követutasítások kicsikarásával sikerült is egyelőre a megújhodás előretörő híveit veszélyteleníteni, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy az úrbér feletti vita ne hasson választóvíz gyanánt a nemzetben, ne válassza ki és ne gyarapítsa a reform pártját, s ne öregbítse a liberális gondolatot hordozó művelt középosztály tekintélyét.
A kép aláírása: EXCELSI PROCERES REGNI HUNG. in Dietali Sessione 1830. Posonii congregati. Oldalt alul jelezve: aufgenommen u. gezeichnet von der Gallerie des Saales. Mérete 51.5×39 cm.
Társadalompolitikai szempontból fontos következményekkel járt a hosszú országgyűlésnek az a rendelkezése, amely a jobbágytelken lakó nemességet adózás alá vetette. Egyes vidékeken már előbb is adóköteles volt a nemességnek ez a nagyszámú, szegény rétege, de egészben az 1836-i törvény rontotta le életszintjét talán még a jobbágyénál is alacsonyabb fokra. Nem csoda, ha ez az utolsó években politizáláshoz szokott osztály rövid idő alatt erősen radikalizálódott s később Kossuth vezetése alatt a forradalmi mozgalmak kovászává vált.
Új idők új szellemét sejttették az országgyűlés egyéb tárgyai is. Így törvénybe ment Széchenyi híd-terve s vele a közteherviselés első csírája, sőt az országgyűlési követek napidíját is a nemesség vállalta magára; ipariskola felállítását is kérték a rendek ama helyes felismeréstől indíttatva, hogy a társadalom békéjének érdekében az ipart kell fejleszteni s a szegény nemesség egy részét erre a termelési területre irányítani. Egyelőre csak ilyen részletkérdéseken át lehetett a reform ügyét előkészíteni, mivel nagy kérdések, mint a tized vagy az ősiség eltörlése, a tapogatódzás ezen éveiben még alig talált visszhangra.
Egykorú megfigyelők az 1832-i országgyűlést fordulópontnak tekintették abban az értelemben is, hogy rajta az átöröklött társadalmi rendet konzerváló tekintélyek feltűnő bomlás tüneteit mutatták. Elsőízben jutott nagyobb szerephez az országgyűlési ifjúság, amely a fiatal nemzedék felfogásának képviselőjeként egyre határozottabban befolyásolta véleménynyilvánításával a tárgyalások menetét. A főrendi tábla és az arisztokrata osztály tekintélyének rohamos hanyatlását udvari politikája és a társadalmi reformmal való szembehelyezkedése siettette. Az egyházi tekintély csökkenésének volt jele az indifferentizmus, amelyet a rendek nagy része valláskülönbség nélkül tanúsított a katolikus egyház érdekeivel szemben a vegyes házasságok és az áttérések ügyének tárgyalásánál. Egységesnek csak a nemzetiség kérdésében mutatkozott az elhanyatló rendi világ, s az 1836-i törvény, amely a törvények hiteles szövegének a magyart tette meg, fontos állomást jelentett az állam magyar nemzeti jellegének kidomborításában.
Az országgyűlési tárgyalások alatt, 1835 koratavaszán meghalt Ferenc király. Hosszú uralkodásának elején a reakció útjára lépett volt, eltorzította a felvilágosult abszolutizmusnak létjogosultságot adó népjóléti és társadalompolitikai elveket, majd a titkos rendőrség erkölcstelen eszközeivel berendezte a stabilitás rendszerét, s élete utolsó szakában a rendi dualizmus alkotmányos alapjára visszatérve, tovább ápolta kormányzati, társadalmi és világnézeti vonatkozásokban a merevvé fagyott hűbéri szellemet. Megakadályozott minden alulról érkezett kezdeményezést, bármily jogosult szükséglet szülötte volt az is. Elmúlása szimbolikus volt: olyan időben következett be, amikor a régi Magyarország alapépítménye ellen döntő támadást intézett az új világnézet. A látszat mindenesetre arra mutatott, hogy Ferenc halála nem jelent változást a kormánypolitikában, amelynek az európai mozgalmak ellen való védekezés egyik alapelvévé vált. Az Európát megrázó forradalmi mozgalmak, Mazzini „Ifjú Európá”-ja, összeesküvések és titkos társaságok működésének felfedezése azt a hitet keltette a kormány tagjaiban, elsősorban Metternichben, hogy az egész földrészt behálózó liberális-demokratikus-nacionalista forradalmi szervezet áll készen a régi rendszer megdöntésére, amely ellen a hatalmi eszközök erőteljes kezelése nyujthat csak oltalmat. Ennek az erélyes politikának a jegyében indíttatta meg a kormány a felségsértési pereket Wesselényi Miklós, a jurátusok és Kossuth Lajos ellen, s ekként a magyar politikai pereket európai történeti magaslatra emelte.
A Wesselényi ellen indított per egyben fordulópontot jelentett az erdélyi politikában is. Ez a kis ország társadalmi és gazdasági elmaradottságában nem okozott különösebb gondot a kormánynak az 1791-i mozgalmak lecsillapodása után. 1811 után nem tartott Ferenc országgyűlést Erdélyben sem, s engedte, hogy a közélet elsenyvedjen, önző, fejlődésre képtelen rendi világ uralkodjék ott a bürokrácia pártfogása alatt. Az 1825-i országgyűlés azonban felrázólag hatott a testvérházában, Wesselényi és pár önzetlen patrióta felbéresztették a közélet iránt az érdeklődését. A francia és a lengyel forradalom hatása a mozgalmat passzív ellenállásig fokozta, egyes megyék megtagadták a törvénytelen összetételűnek tekintett kormányszékeknek az engedelmességet, a helyzet anarchia felé haladt. [A KORMÁNY ÉS A RENDEK ELLENTÉTE] 1834-ben Estei Ferdinánd főherceg királyi biztos vezetése alatt összehívta végre a király az országgyűlést. Ez a régen várt országgyűlés megmutatta, hogy a bécsi vezető köröknek nem volt különösebb okuk az erdélyi mozgalmaktól tartani, mert a megkövült rendi szellemmel szemben a kormány még haladó szelleműnek volt nevezhető. Kétségtelen, hogy az erdélyi rendek önzésének hátterében komoly tényezők éreztették hatásukat, a kiváltságos osztály szegénysége és a termelés elmaradottsága, de más oldalról az erdélyi jobbágyság helyzete oly elmaradott volt, hogy szinte periódikusan fellépett a jobbágylázadástól való félelem minden zavarával és rémével s a kormány éppen a közrend érdekének szempontjából nem tűrhette ezeket az állapotokat. A kormány és a rendek közötti ellentét a szerves reformmunkálatok felvételének, vagy a rendi alkotmányos viszonyok helyreállításának primatusa felett kiegyenlíthetetlennek bizonyult, az országgyűlést fel kellett oszlatni. Ez a tény még erősebbé tette Wesselényi meggyőződését, aki bár Széchenyi reformjának híve volt, de egyben a kormánnyal szemben is kimondottan ellenzéki álláspontra helyezkedett az alkotmányos felfogás védelmében, hogy Erdély önrendelkezését s az ottani magyarság érdekeit csak a Magyarországgal való únió biztosítja. Az ő kérlelhetetlen ellenzéki szelleme azonban nem volt azonos az erdélyi rendekével; amint pere kizárta a politikai életből, 1837-ben kompromisszum jött létre a kormány és a rendek között, aminek következményeképpen egyelőre elbukott az únió nagy gondolata is.

V. Ferdinánd. Kőnyomat Fr. J. G. Lieder festménye után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Friedrich Johann Gottlieb Lieder († Pest, 1859) vízfestménye után készült kőnyomat. Aláírása: FERDINAND KRONPRINZ von OESTERREICH. Jelzése: Fr. Lieder & v. Saar. Gedr. Mansfeld & Comp.
1836 végén kialakultak a kormányzat központjában a végleges viszonyok. Az uralkodásra képtelen V. Ferdinánd helyett az államértekezlet kormányzott, amelynek elnöke Lajos főherceg, állandó tagjai Ferenc Károly trónörökös, Metternich herceg államkancellár és Kolowrat Ferenc gróf belügyminiszter voltak. Ferenc erélyét ilyen kollegiális berendezésű kormányzat semmiképpen sem tudta volna pótolni, akkor sem, ha az államkancellár és a belügyminiszter ellenségeskedése nem bénította volna meg mindinkább a kormány működését. A Magyarországon követendő politika tekintetében egyetértettek az ellenfelek: a csorbítatlan királyi jogok segítségével tartották a monarchia egységét és nagyhatalmi állását biztosíthatónak. A magyar államiság gyengítése megosztottságának fenntartásával szintén megőrizte elvi érvényét, ellenben különbözők voltak az eszközök, amelyeket Metternich és Kolowrat céljuk elérésére igénybe vettek, s amelyek a nemzetiségi kérdés történetében fontos szerepre voltak hivatva.
Jelezve: A. J. Groitsch del. et scuptl. Posonii, 1837. Mérete 66×45.5 cm. Színezett példányokban is megjelent, ezek azonban elmosódott képet adnak.
Miként a magyar nemzeti öntudatot barokk gyökereiből a felvilágosodás borította virágzásba, úgy a felvilágosodásra vezethető vissza a Duna-medence egyéb népeinek öneszmélete is. Amint Sinkai György a XVIII. század végén bizonyos tudományos színezettel kidolgozta a dákromán elméletet, az 1791-i erdélyi országgyűlésen tárgyalt Supplex libellus Valachorum a jellegzetesen felvilágosodási szerződéselmélet, az ősfoglalók és a hazában talált őslakó törzsek között létrejött szerződés fictiója alapján követelte a románok egyenjogúsítását Erdély három politikai nemzetével s az oláh nyelv jogainak elismerését. Az erdélyi rendek visszautasították ezt a követelést, s bár a dákoromán elmélet kidolgozása, a románság történeti öntudatának egységesítése és elmélyítése a XIX. század első évtizedeiben tovább folyt, politikai téren Sinkaiék és Maior Péterék munkája még kevésbbé éreztette a hatását, mivel az oláh intelligencia vékony rétegének energiáját jelentékeny részben, éveken át lekötötte a szerb klérus elleni küzdelem. Ugyancsak a szerződés-elmélet, a „pacta conventa”-fictió kérdés is. A társadalmi, gazdasági és kultúrális fejlődésben visszamaradt horvát rendiség az érdekeit megtestesítő közös alkotmány védelmére feláldozta ugyan 1790-ben közigazgatási autonómiájának jelentékeny területeit, de egyebekben ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy jogi személyisége egyenrangú a magyar rendiségével, s hogy az életét szabályozó normákat nem erőszakolhatják reá a magyar rendek. A rendi nacionalizmus gondolatvilágának ismeretében alig csodálható, hogy a rendi szolidaritás korszakában, 1790 és 1830 között is voltak közjogi kérdések, amelyek zavarták a belső egyetértést a két rendiség között. A három ősi szlavon-magyar megye közjogi helyzete, Horvátország elavult és ésszerű jogosultságot nélkülöző adókedvezménye, Fiúme közjogi állása, de főleg a magyar nyelv érdekkörének kitágítása minden országgyűlésen izgalmat keltett a magyar és a horvát közvéleményben. A horvát rendiség szívósan harcolt a magyar [A PANSZLÁVIZMUS FELLÁNGOLÁSA] nyelv érvényesülése ellen Magyarország közéletében, nehogy nyelvismeret hiánya miatt állásokat, pozíciókat veszítsen. Addig, amíg a kormány és a magyarrendek viszonyát az alkotmány védelme határozta meg, az ellenzéki-gravaminalis politika keretében a horvát rendek azonos politikai síkon küzdöttek a magyarokkal; az 1832–36-i országgyűlésen kifejezetten megnyilvánult reformvágy azonban határozott vonalat húzott a két nemzet vezető rétege között, mert míg Magyarországon ellenállhatatlan erővel terjedt az új szellem, a gazdaságilag kevésbbé független és műveltségben hátramaradottabb horvát nemesség a konzervatív elv makacs védelmében a kormány politikájának körébe sodródott. Ezt a természetes fejlődést ismerte fel Metternich, s a horvát rendket lekötötte világnézeti politikája mellett, a magyar reformgondolat ellenében.

Az uralkodópár bevonulása Pozsonyba az országgyűlés bezárására, 1836-ban. Egykorú kőnyomat.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A kép aláírása: ANKUNFT J. J. M. M. DES KAISER UND KÖNIGS FERDINAND und dessen durchlauchtigsten Gemahlin MARIA ANNA in Pressburg am 1. May 1836 zur Beendigung des ungarischen Landtages. Jelezve: gez. u. lit. v. F. Wolf – gedruckt b. Johann Höfelich.

Bezerédj István a jobbágyfelszabadítás előharcosa. Györgyi Alajos festménye.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Képünk eredetije másodpéldánya a Györgyi Alajos által 1861-ben Tolna vármegye megrendelésére festett arcképnek. Jelzése: Györgyi Al. 1861. Az eredeti mérete 81×101 cm.
Az államkancellár közjogi elemekre alapított, világnézeti beállítottságú politikájánál jóval veszélyesebbnek bizonyult a belügyminiszter nemzetiségi-politika konstrukciója, amely a pánszlávizmust állította szembe a magyar nemzeti mozgalommal. A közös eredet emléke és a közös nyelv által összekötött szlávokban a német felvilágosodás tette tudatossá az összetartozás érzését, a német romantika befolyása elmélyítette ezt a mozgalmat elsősorban cseh, de egyben orosz, lengyel és tót földön is. A magyarság nemzeti, ébredése után egy emberöltővel, 1820 körül állapítható meg a tót-szláv szellem öntudatosodása, amelynek pánszláv megalapozása mindenekelőtt Kollar János írói működésére vezethető vissza. A csehországi származású Kolowrat éppúgy rokonszenvezett a szláv ébredéssel, mint a rendőrminiszter, Sedlnitzky József is. Az ő pártfogásuk mellett sikerült a horvát Gaj Lajosnak az 1830-as évek első felében megteremteni a horvát-pánszláv mozgalmat, az illirizmust, amelynek célkitűzése az összes délszlávok egyesítése volt pánszláv szellemben. Az idősebb konzervatív horvát nemzedék közjogi küzdelemét Gajnak logikusan demokratizálás felé vezető s ekként a horvát nemzeti egységet előkészítő iránya folytatta nemzeti-pánszláv és közjogi tényezők felhasználásával.

Báró Wesselényi Miklós. Kőnyomat Barabás 1838-ban készült rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Kőnyomat, jelezve: Barabás 1838. Kolozsvárt ev. ref. Koll. Lithogr.
A pánszlávizmus, mint politikai elem, éppen az 1830-as években kezdett jelentőségre emelkedni az európai politikában. Orosz iránya, az összes szlávok egyesítésének álma Oroszország hegemóniája alatt, éppoly veszélyessé válhatott a nagyobb részében szlávok által lakott dunai monarchiára, mint a lengyel emigránsok pánszlávizmusa, amely a demokratikus erők európai forradalmának kirobbanásán dolgozott. Ezekkel az irányokkal szemben lépett fel az austroszlávizmus gondolata, a dunai – elsősorban katolikus – szlávság együttélésének eszméje a Habsburgok birodalmában; nagy gondolat, amelynek azonban előbb-utóbb a szlávok politikai túlsúlyára kellett vezetni a monarchiában. Az austroszlávizmus keretében elhelyezkedő illirizmusnak az lett a hivatása, hogy a monarchia érdekkörébe vonja az összes délszlávokat s a magyar nemzeti mozgalom egyensúlyozására szolgáljon. Gaj lapjának engedélyezése, majd a királyi kegy nyilvánítása az új mozgalommal szemben, ami a legfelsőbb támogatás presztizsét szerezte meg számára a horvát tömegek előtt, Kolowrat műve volt, s egyben jele annak, hogy a kormány beleavatkozott a magyarországi nemzetiségi harcba. A birodalom érdeke, a magyar nemzeti állam megvalósításának vágya, világnézetek harca szorosan egymásba fonódó elemeket képeztek a nemzetiségek összeütközésében. Annak, hogy a magyarság ezt a kérdést nem tudta létérdekének megfelelő módon megoldani, bár elsőnek ismerte fel nemzetisége fejlesztésének fontosságát s műveltségben is megelőzte a vele együtt lakó törzseket, kimutathatólag a kormány, illetve az a rendszer volt az oka, [A PARASZTSÁG ÉS POLGÁRSÁG HELYZETE] amely csak fennálló renden belül gondolta biztosíthatónak a birodalom fennamradását és európai állásának átmentését.
A világnézeti haladás a Dunamedence népei között kétségkívül a magyarság körében volt a legrohamosabb. A liberalizmus ünnepelt francia és német műveit a magyar ifjúság mohón olvasta már az 1830-as években, s ez az ifjúság, egy egész nemzedék munkáját kihagyva, a fejlődés ritmusát páratlanul meggyorsítva akarta a rendi-hűbéres társadalmat a nyugati liberális tanok szellemében átidomítani. Széchenyi szerves elgondolásával szemben már az első liberális nemzedéknek jellemző vonása volt a magyar föld adottságaitól függetlenített reform vágya. Az 1839–40-i országgyűlés e rohamos fejlődés jegyében állott. Legfontosabb eredménye a fakultatív örökváltságtörvény beiktatása volt, az osztrák társadalompolitikai állapotok megközelítése, amivel a parasztbirtok felszabadítására megtörtént az első elhatározó lépés. Hamarosan kiderült azonban, hogy a magyar parasztság túlságosan tőkeszegény földje terheinek megváltásához, azért a törvény nem is okozott nagyobb megrázkódtatást sem a társadalom összetételében, sem a termelés menetében. A váltótörvény, mérsékelt gyakorlati eredmény mellett, a törvényelőtti egyenlőségnek rakta le az alapját.

Deák Ferenc 1842-ben. Eybl egykorú kőrajza.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: Eybl 1842. Nyomt. Leykum A. Bécsben.
Bár a magyar társadalompolitika legfontosabb kérdése kétségkívül a parasztság birtokának és személyének fokozatos felszabadítása volt, jelentékeny mozgalmat idézett elő a polgárság helyzetének rendezése is. A többnyire német lakosságú, kamara és helytartótanács kettős felügyelete alatt álló, s a választott polgárok szűk körétől vezetett városokban a harmincas évek folyamán nagymértékben haladt a magyarosodási folyamat, s egyidejűleg megnyilatkozott némi demokratikusabb változás vágya is. A reform pártja hajlandó volt a polgárság politikai súlyát, országgyűlési szavazatainak számát emelni, azzal a feltétellel azonban, hogy egyidejűleg a városok beligazgatásában bizonyos demokratikus reform valósul meg s a választók köre kiterjesztetik. A városok helyzetének rendezése a szabadságharcig lényeges vitás pontot képezett a kormány és az országgyűlések többsége között; Bécsben szívesen látták volna ugyanis a megbízhatóan konzervatívnak tartott polgárság politikai erejének emelését, de vonakodtak elismerni e kérdés iunctimját a városok belső reformjával.

Kossuth Lajos 1842-ben. Eybl egykorú kőrajza.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: Eybl 842. – Nyomt. Leykum A. Bécsben. – Wagner József tulajdona Pesten.
A parasztság fokozatos felszabadítása, és a polgárság jelentőségének emelésére irányuló készség fokozott mértékben váltak a modern magyar nemzeti állam kiépítésének elemeivé azáltal, hogy egyidejűleg lankadatlan munka folyt a nemzet közéletének magyarrá tételéért. Törvényhozás és közigazgatás lépésről-lépésre váltak magyarrá, a közoktatás reformján pedig ugyancsak ezekben az években dolgozott a művelt Mednynászky Alajos báró, akinek sikerült a korszerű, a nemzet szükségletének megfelelő, a mellett a magyar nyelv érdekeit szem előtt tartó reformmunkálatot alkotni a hazai iskolák részére, bár gyakorlati haszon nélkül, mert a kormány hosszú éveken át megtagadta a hozzájárulását.
1840 körül jogosult volt a remény, hogy a magyar fejlődés nyugodt szellemben valósul meg. A liberális ellenzék vezére a bölcs, nagy szenvedélyektől mentes Deák Ferenc volt; a kormány központjában is felülkerekedett az a belátás, hogy az erőszak politikájával nem lehet nyugalmi állapotot teremteni. Pálffy Fidél gróf kancellár megbukott, a politikai elítéltek amnesztiát kaptak, s Mailáth Antal gróf személyében a juste milieu képviselője [KOSSUTH RADIKALIZMUSA] került a kancellária élére, ami kedvezően befolyásolta a magyarság nemzeti egyéniségének kialakítására és a szükséges reformok megvalósítására irányuló mozgalmat. A fiatalabb arisztokrata nemzedék jelentékeny része is Széchenyi reformtervei mellett állott, a nagytehetségű Dessewffy Aurél gróf vezetése alatt. Ekként úgyszólván egyöntetű közvélemény alakult ki bizonyos újítások mellett, mint a földbirtok tehermentesítése, a parasztosztály fokozatos emelése, a termelési eszközök korszerűvé tétele, a magyar államiság nemzeti jellegének tökéletes kiépítése mellett, s megvolt a remény, hogy mindez a kormánnyal egyetértésben, a birodalom érdekeinek sérelme nélkül valósulhat meg. Kossuth Lajos fellépése és a magyar közvélemény radikalizálódása azonban meghiusította a programm nyugodt végrehajtását.

Földesúr és jobbágyok. G. Opiz vízfestménye a XIX. század első harmadából.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Az eredeti mérete 36×48 cm. Jelzete: G. Opiz del. Az aláírás: Ungarn. Karakteristick versch. Nationen.
Kossuth lángoló patriotizmusa és fajszeretete, a liberalizmus határtalan optimizmusától hordozva, akadályokkal, történeti adottságokkal nem számolva, iparkodott a magyar népet a nyugati boldog nemzetek színvonalára emelni. Széchenyi minden megrázkódtatást kerülve, lépésenkint törekedett népe erkölcsi erejét akként fejleszteni, hogy „nemzetisége zománcát” sértetlenül megtartsa: Kossuthban az érzelem elnyomta a hideg ész intő szavát, ő nem az utat, hanem kizárólag a célt tartotta szem előtt, a nép immanens erőinek liberális irányításával gondolta pótolhatni a hiányokat. Széchenyi elgondolásában a magyarság és a dunai monarchia érdekei szükségszerűleg harmóniában állottak egymással; Kossuth gondolkodásának egyetlen és kizárólagos, minden külső tekintetekből elvonatkoztatott tárgya a magyar nemzeti állam volt és maadt. A „reform atyja” anyagi erejének kifejtésével és nemzetisége öntudatosításával akarta népét erkölcsi szabadságra nevelni; ifjabb vezértársa a nevelés és felemelés munkáját, ideológiájához híven, az autonóm államiság segélyével gondolta elvégezhetőnek. Így, míg Széchenyi őszintén szakított a gravaminalis ellenzékieskedő politikával, Kossuth átörökölte mindazt az előbbi nemzedékek által több-kevesebb erővel kifejezett vágyat, amely a magyar élet teljes önrendelkezésének megvalósítására irányult. Széchenyi az arisztokrácia anyagi erejét és műveltségét akarta megtenni vezetőnek az átalakulás folyamatában, míg Kossuth a köznemesség gondolatvilágának vált zászlóaljává, s mint minden dők legnagyobb magyar újságírója és legmagávalragadóbb szónoka, az érzelemhez szólt a hit és lelkesültség hegyeket megmozgató erejével. Lelkialkata nem volt forradalmi, de fantáziája túlszárnyalta a nyugodt fejlődés ritmusát, s egyéniségét hajlamossá tette a radikálizmusra. Politikájának világa, mint a köznemességé általában, a megyében gyökerezett; mivel pedig a megyei élet jelentősége hatalmas megnövekedett az utolsó években, s a helyhatóságok vállalkoztak bizonyos türelmetlenül tárgyalt reformoknak országgyűlésen kívül való megvalósítására, takarékot és kisdedóvót alapítottak, börtönöket javítottak, szóbeliséget és nyilvánosságot vittek a törvényszéki tárgyalásokba, honoratiorokat ruháztak fel választójoggal – Metternich kifejezése szerint Magyarország ötvenkét nemesi respublicára szakadt – ebben az alkotásvágytól túlfűtött légkörben a Pesti Hírlap vált irányító hatalommá, s a magyar fejlődést dogmatikus-liberális útra terelte. 1842-ben a liberálisok programmja felölelte már a nemesi birtok kötöttségének eltörlését, a tehermentesítést, a parasztbirtok kötelező megváltását, a városok politikai helyzetének rendezését, a közteherviselést, az általános birtokolhatási jogot, a sajtószabadságot, modern polgári és büntetőtörvénykönyv alkotását, az esküdtszéket, a közigagzatás elválasztását a törvényhozástól, a népképviseletet; olyan követelések, amelyekről tizenkét évvel előbb senki sem álmodott, s amelyek a nyugati országok intézményeit mérték és logikai rend figyelmen kívül hagyásával, egy csapásra szándékoztak bevezetni. Ezzel a rohanó fejlődéssel szemben most már a kormány sem habozott volna az átalakulás élére állni, s Széchenyi és a fontolva haladó fiatal arisztokraták reformelveit, amelyek az ország tényleges szükségleteinek kétségtelenül jobban megfeleltek, mint a liberális elvek, megvalósítani. Bár az arisztokratikus alkotmány alappilléreinek lehordásához a régi rendszer emberei nem adhatták beleegyezésüket, hajlandók voltak az ország anyagi erejének fejlesztésével és a földbirtok helyzetének könnyítésével megkísérelni a nyugalom helyreállítását. Vállalkozásuk nem látszott reménytelennek, mert a nemesség gazdasági helyzete tényleg nem kedvezett még a liberalizmus gyökeres reformjainak, amit az a körülmény is igazolt, [A KORMÁNY KIEGYENLÍTŐ TÖREKVÉSEI] hogy a közteherviselés elve a megyék többségében megbukott. A nemesi birtok terheinek rendezésével, olcsó hitel lehetővé tételével, a polgárság politikai jogainak bővítésével, a termelés értékesítésének könnyítésével, az úthálózat kiépítésével szándékozott a kormány eleget tenni a magyar föld és társadalom szükségleteinek. Mindezen reformok gyümölcsözőségét nagy mértékben emelte volna a birodalom problémájának felfogásában beállott változás.

Kortestanya. Jelenet Nagy Ignác Tisztújítás című színművéből, 1842.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Felirata: Jelenet Nagy Ignácznak, a’ magyar n. tudós társaság által 1842-ben 100 darab arannyal díjkoszoruzott TSZTUJITÁS czímű eredeti vígjátékából. 1ső ábrázolat. KORTES-TANYA 11-ik felvonásban. KORTES-GELAGE Scene aus dem preisgekrönten. Lustspiel Tisztujítás (Comitatsbeamtenwahl) von Nagy Ignacz. Tul a Dunán, tul a Tiszán Nincs nyolcz krajczáros Alispán! Achtkreuzer-Wein bietet man uns an!? Es gibt keinen Achtkreuzer-Vicegespan. Beilage zum Ungar. Jelezve: Fuchtshaller rajz. – a’ kaidó tulajdona. – metsz és kiadja Vidéky. Der Unger című szépirodalmi és divatlap Klein Herman szerkesztésében 1842-től 1848-ig jelent meg.
A német vámszövetség (Zollverein) megszervezése Poroszország által érezhetően rontotta a monarchia kereskedelmi mérlegét a szövetséghez tarozó államokkal szemben, egyben csökkentette Ausztria politikai súlyát is a német szövetségben. Metternich szívesen látta volna, ha legalább kereskedelmi szerződések útján könnyebbedik a monarchia helyzete a német államokkal szemben – (ekként kezdett kibontakozni egy gazdaságilag és politikailag meghatározott Közép-Európa képe), – sőt a várható kedvezőbb átalakulás reményében egyes magyar termelőkörök nem idegenkedtek a vámszövetségbe való belépés eszméjétől sem. A kormány azonban úgy ipar-, mint kereskedelempolitikai meggondolásból hasznosabbnak találta a közbenső vámvonal lehordását Magyarország és Ausztria között, vagyis a monarchinak egységes gazdasági területté való kiépítését, aminek egyetlen pénzügyi feltétele volt: a dohánymonopólium bevezetése Magyarországon. Ez volt a lélektani pillanat, amikor nemzet és kormány egymásra találhattak, s 1848–49 megrázkódtatásai nélkül újjáépíthették volna a rendi Magyarországot. Ezt a kedvező kilátást tette semmivé az 1843–44-i országgyűlés. A kormány kísérlete, hogy a birodalmi érdekek megóvása mellett a magyarországi reform élére álljon, kevésbbé az ellentétes világnézetek áthidalhatatlan voltán, mint a liberálisok ellenzéki szellemének hevességén hiúsult meg.

Gróf Apponyi Antal. Barabás rajza után készült egykorú metszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Az eredeti kőnyomat mérete 24×14.5 cm.
Kevés kérdés nyert kielégítő megoldást. Így nyugvópontra jutott a protestánsok ügye az áttérések könnyítésével s a viszonosság elismerésével, kielégítő elintézést nyert a magyar nyelv ügye is, félszázados harc után. Társadalompolitikai téren azonban csekély gyakorlati értékű eredményt mutathatott fel az országgyűlés a nem-nemesek hivatalviselési jogának és nemesi birtok-bírhatási képességének elismerésével. Megoldatlan maradt ezzel szemben a valóban életbevágó kérdések egész sora; a büntetőügynek évtizedek óta esedékes javításából nem lett törvény az esküdtszék intézménye miatt, a kormánnyal szemben való bizalmatlanság meghiúsította a városok rendezését és a földhitelintézet felállítását, az ország anyagi felemelkedésének előfeltétele gyanánt elismert közpénztár gondolatát megbuktatta a legtehetősebb osztály önzése, kísérlet sem történt a szabadbirtok lehetőségéhez jutott parasztság közjogi-politikai állásának rendezésére. Ezzel szemben gadzasági téren a birodalom érdekeit veszélyeztető, rendszerváltozás nélkül járhatatlan útra tértek a rendek, amikor List Frigyes nemzetgazdaságtani elveinek hatása alatt az elmaradt, tisztára agrárjellegű országban az iparfejlesztés [METTERNICH KONZERVATÍV POLITIKÁJA] primatusához pártoltak, védvámokkal és az ipar autarchiáját előkészítő Védegylet megszervezésével foglalkoztak, bár a kezdetleges mezőgazdaság képtelen lett volna életképes ipar hordozására. Védegylet és védvámok elve fenyegetően érintette a birodalom gazdasági felépítményét éppen azokban az években, amikor a nagynémet gazdasági gondolat feladásával a monarchia egységes piacának berendezése foglalkoztatta a kormányköröket.

A kiszabadított Stancsics Mihály. Kőnyomat 1848-ból.
(Történelmi Képcsarnok.)
Ezekben a válságos időkben Metternich mérsékletének volt köszönhető, hogy a kíméletlen ellenzéki szellem nem idézett elő gyökeresebb változást – legalább kitapinthatólag nem – a kormány magyarországi politikájában. Az államkancellár, meggyőződve a magyar rendiség képtelenségéről az életképes fejlődés megalapozására, heves ellenállások legyőzése után hajlandó lett volna mobilizálni az osztrák tőkét a magyar élet megsegítésére, az alatt a feltétel alatt, hogy az országban a rend és törvénytisztelet, mint minden egészséges reform előfeltétele, helyreáll. Ebben az időben már az ifjabb reformpárti arisztokraták elvei érvényesültek a kormány központjában; az ő befolyásuk juttatta gróf Apponyi Györgyöt a kancellária élére s készítette elő a közigazgatás szorosabb ellenőrzésére és a konzervatív politika támogatására az adminisztrátor-rendszert. Ez utóbbi súlyos csapás volt a liberális ellenzékre, amelynek csupán egy töredéke, a doktrinär centralisták, keresték a népképviseletre felépített parlamentben az alkotmányos nemzeti élet biztosítékát, míg a túlnyomó többség továbbra is nélkülözhetetlennek tartotta a megyék alkotmányvédő vis inertiae-jét.
Apponyi nagy becsvággyal törekedett a konzervatív reform kiharcolására, legyőzve a különböző tényezőktől, ellenzéktől és kormánytól éreztetett ellenállást. 1847-ben, a forradalom előestéjén, készen állottak már a javaslatai, amelyek a régi rendszer alaki fenntartása mellett hivatva voltak előkészíteni az olcsó hitelt biztosító földhitelintézetet, a telekkönyvet, az úrbéres osztály helyzetének javítását, a törvényszékek rendezését, a törvényhozás modernizálását, az úthálózat kiépítését gróf Széchenyi István vezetése alatt. Egyszóval átmeneti állapotot teremtettek volna a modern nemzeti állam zökkenés nélkül való előkészítéséhez, a társadalom anyagi viszonyainak rendezésével. A jelek arra mutatnak, hogy a konzervatív programm nagyjából megfelelt a magyar társadalom fejlődési fokának. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a liberális párt lassan bomlásnak indult s szükségesnek látszott elvei lefektetése. Ezek az elvek, mint a kormány felelőssége, egyesületi jog, a cenzúra eltörlése, únió Erdéllyel, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, örökváltság az állam segítségével, az ősiség eltörlése, stb. amennyiben közjogi kívánságokat juttattak kifejezésre, a liberális-ellenzéki elemek osztatlan rokonszenvére számíthattak, de társadalompolitikai tekintetben nélkülözték a kellő előkészítést. Bizonyítja ezt az ellenzék gazdasági alkotásainak, a Védegyletnek, a Kereskedelmi Társaságnak, a Gyáralapító Társaságnak a pangása, míg Széchenyi gyakorlati szellemből fakadt vállalkozásai, a Lánchíd felépítése, a vasipari alapítások, a balatoni hajózás szervezése, de főleg a nagyarányú Tiszaszabályozás jótékony hatást gyakoroltak a magyar életre.

Az országgyűlés megnyitása a Nemzeti Múzeum dísztermében, 1848 július 5-én. Egykorú kőnyomat Borsos József után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: AZ ELSŐ MAGYAR ORSZÁGGYÜLÉS MEGNYITÁSA A’ KÉPVISELŐK HÁZÁBAN PESTEN, 1848-IK ÉVI JULIUS 5-ÉN. Gróf Batthyány Lajos minister elnöknek tisztelettel ajánlják. Jelezve: Tervezte: Borsos József. Kőre rajzolta Bettenkofer Károly. A művész hibásan írt verse alatt Karl August von Pettenkofen értendő, aki ez időben Pesten tartózkodott.
Az évtizedek alatt felgyülemlett ellenzéki agitációs szellemet Apponyi minden jóakarata még akkor sem tudta volna semlegesíteni, ha nem követte volna el azt a végzetes tévedést, hogy a nemzeti élet legnagyobb kérdését, a nemzetiségi kérdést is pártpolitikai alapra vitte át.
A rendi Magyarország intézményeinek megváltoztatása, a demokratizálódásra való törekvés, az arisztokratikus társadalmi rend és a tekintély elvének aláásása párhuzamos ritmusban haladt a nemzetiségek öntudatosodásával. A harmincas években megindult a nemzetiségi harc, röpiratokban, majd a hazai és külföldi sajtóban, de a magyarság csak 1840 körül eszmélt rá a pánszlávizmus veszedelmére. A magyar közvélemény a liberalizmus befolyása alatt egyenlő polgári jogok által biztosított egyenlő polgári szabadság megadásától a nemzetiségi ellentétek kibékítését remélte. Ebből a gondolatból fakadt gróf Zay Károly fellépése a protestáns tótok pánszláv szellemű iskolai egyesülései ellen, ebből Wesselényi mélyenjáró „Szózat”-a; a kérdésről a reform emberei közül csupán Széchenyi gondolkozott másként, mert ő a magyarság állását nem az állami tényezők védelmétől, hanem belső erkölcsi súlyától tette függővé. Széchenyi elgondolása időszerűbb és gyakorlatibb volt, mintsem elvont magjából első látásra kilehetett következtetni; kétségkívül helyes volt az a megvilágosodó sejtelem, hogy a magyarság nem harcolhat egyidejűleg minden téren, nem harcolhat radikális társadalmi átalakulásért s egyben nemzetisége hegemóniájának fenntartásáért, nem küzdhet egyszerre a kormány által képviselt birodalmi gondolat és saját nemzeti kisebbségei ellen. Ez a felismerés az összeomlásig érvényes normát szolgáltat a nemzetiségi kérdés elbírálására. A magyarságnak a rendi politikai életben kétségbe nem vont túlsúlyát a nemzeti gondolat európai ébredésének korában alig lehetett megmenteni, ha a demokratikus átalakulás előkészítés nélkül felszabadítja a nemzetiségek tömegeiben felhalmozott [A KORMÁNY ÉS A NEMZETISÉGEK] fegyelmezetlen erőket, legföljebb abban az esetben, ha a kormány hatalmi eszközei a magyar nemzetiség rendelkezésére bocsátja. Ekként vált a kormány állásfoglalása a nemzetiségi kérdésben a „mérleg nyelvé”-vé.

Kossuth Lajos toborzó útján Szegeden. Egykorú írónrajz.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Rajzolója ismeretlen. Mérete 24×17 cm.
Az 1840-es évek elején, a nemzetiségi kérdés kifejlődésének kritikus időszakában, a kormány felfogása nem volt egységes ezzel a problémával szemben. Metternich hajlandó lett volna a bécsi kormányzati központ német jellegének fenntartása mellett beletörődni a változhatatlannak tetsző folyamatba, amely a monarchia nyugati felében a német, a keletiben pedig a magyar elem uralmát hívta életre, míg Kolowrat és hívei az austroszlávizmus jegyében, a szláv elemek védelmével iparkodtak a magyarság előretörését egyensúlyozni. A horvátországi pánszlávok (illirek) kíméletlen fellépése egyelőre Metternich állását erősítette; 1842-ben hiába fordultak a protestáns tótság vezetői elégtételért Bécsbe, 1843 elején a király az illirizmust teljesen eltiltotta, a tanítási nyelv Kolowrat minden erőfeszítése ellenére is fokozatosan magyarrá vált, s az 1843–44-i országgyűlésen végre elérte a magyarság, hogy nyelve a közigazgatás, törvényhozás, igazságszolgáltatás nyelvévé, végleg és teljes mértékben államnyelvvé nyilváníttatott. Ez az országgyűlés azonban fordulópontot jelentett a magyarság ügyére kedvező fejlődésben; a rendek túlzottan ellenzéki viselkedésében és a Védegylet megalapításában a kormány a magyar separatizmus tüneteit vélte felismerni s annál határozottabban fordult a kisebbségek védelme felé, mivel azok a konzervatív társadalmi rend mellett nyilatkoztak. A horvát országgyűlési követek latin felszólalásának heves védelembevevése, az illirizmus rehabilitálása, Stur Lajos tót lapjának engedélyezése s a horvátországi magyar párt letörése, ennek az irányváltozásnak voltak csalhatatlan jelei. Apponyi György pártpolitikai meggondolásból segédkezet nyujtott a magyar párt főtámaszát képező turopoljai kisnemesség jogainak elvételéhez és a horvát tartománygyűlés törvénytelen reformjához, mire az utóbbi nem is késett a Magyarországtól való elkülönülés folyamatát megindítani. Ekként a nemzetiségi kérdés megoldása már a szabadságharc előtt kivétetett a magyarságnak, sőt egyben a kisebbségeknek is a kezéből, s félelmesen megnövelte a kormány hatalmi állását.

Gróf Batthyány Lajos, az első miniszterelnök.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Életében készült olajfestmény. Jeleze: Barabás. Mérete 69×90 cm. Nem a Történeti Képcsarnokban van, hanem magántulajdon.
A horvátországi viszonyok fenyegető alakulása és az adminisztrátor-rendszer mérsékelt sikere az összes vezetőtényezők és minden párt által egyaránt döntő jelentőségűnek tekintett 1847–48-i országgyűlésen Apponyi politikájának tehertételeivé váltak. Kossuth befolyásának csökkenése váratlanul kilátást nyujtott a gondolatilag már megérett társadalmi kérdések megoldására, a magyar élet átalakításának megrázkódtatástól mentes, talán még korai, de mindenesetre ígérettel teljes megvalósítására. A közteherviselés elfogadása, az anyagi reformok feltételét képező közpénztár felállítása, a városi polgárság politikai helyzetének szabályozása, a jobbágyság kötelező örökváltsága, Széchenyi hatalmas közlekedési munkálata, s ezzel a közlekedésügy rendezése, tehát a legfontosabb társadalmi és gazdasági problémák megoldása már küszöbön állott, amikor megérkezett a februári forradalom híre.
A magyar királyság másfél évtized alatt páratlan evolúción ment át a rendek vezetése alatt. Más volt a helyzet Edélyben. Ott a kormány szívesen élére állott volna némi fejlődésnek; az 1841-i országgyűlésen ő sürgette a rendszeres munkálatok, főleg az úrbéri reform tárgyalását. Az erdélyi rendek azonban a magyarországi reformmozgalomnak csak nemzeti elemeit voltak hajlandók átvenni, így a magyar államnyelv bevezetését, amit viszont a kormány utasított vissza a szászok tiltakozására. Még 1846-ban is kevés volt Erdélyben a reformvágy; a parasztság helyzetének csekélymérvű könnyítésén nem emelkedtek felül a rendek, akiknek osztályönzése szorosan összefonódott az életképtelen transzilvánizmussal.
Az, ami 1848 március 3-a után következett, nem a szerves magyar fejlődésből és nem a társadalmi erők egészséges egyensúlyából fakadt, bár kétségtelenül hatalmas erőkre támaszkodott, így arra a népi-nemzeti, demokratikus eszményre, amely a kor irodalmában, Petőfi és Arany géniuszának klasszikussá válandó művében diadalra jutott, s szilárd szellemi megalapozást nyujtott a modern nemzeti államnak.
A konzervatív rend hívei még magukhoz sem térhettek első kábulatukból, amikor kijegecesedési pontjukat, Metternichet, az egész régi rendszerrel [A NAGY FORDULAT] elsöpörte helyéről a bécsiek forradalma. Az országgyűlés újból Kossuth nagyszerű alakjának befolyása alá került, s kitűnően megfelelt a nemzeti akaratot képviselő funkciójának. Politikai követeléseit: a felelős magyar minisztérium kinevezése, az értelmi és vagyoni cenzusra felépített népképviselet, a cenzúra eltörlése és helyette sajtótörvény alkotása, nemzetőrség felállítása, únió Erdéllyel, népnevelés, esküdtszék, csak kisebb részükben voltak a forradalmi idők adottságainak kifejezései. A társadalmi reformok közül a legfontosabbak úgyis a megvalósulás útján voltak már, s a nemesi privilégiumok eltörlése, a hűbéres viszony, úrbér és tized megszüntetése, kevés lustrum alatt a szerves fejlődés következményeként is létrejött volna.

Kaszás nemzetőrök Pozsonynál 1848 október 30-ikán. Kőnyomat C. A. Pettenkoffen rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Ungarischer Landsturm bei Pressburg den 30. October 1848. Jelzése: 1858. Gez. u. lith. v. C. A. Pettenkoffen. – Gedr. b. I. Höfelich. – Wien bei L. T. Neumann. Mérete 33.5×25 cm.
1848 tavaszán, alig pár nap alatt, végbement a magyar történelem egyik legnagyobb átalakulása, a sokszázados arisztokratikus alkotmány eltörlése. Az átalakulás hatása, bármennyire a törvényes formák betartásával történt, szintén a forradalmi idők jellegét viseli magán. A nemzeti élet folytonossága azt követelte volna az új kormányzattól, hogy a változástól fenyegetett társadalmi elemek megsegítésére siessen, tehermentesítse az egyébként is adósságokkal küzdő volt birtokost, gondoskodjék a földesúr kártalanításáról, az alsó papság ellátásáról, stb. A Batthyány Lajos gróf elnöklete alatt kinevezett minisztériumnak és az első népképviseleti országgyűlésnek azonban nem volt ideje szerves munkára, mert működését megbénították az elintézetlen (talán elintézhetetlen) nagy kérdések, a birodalomhoz való viszony és a nemzetiségek kérdésének rendezése. Kolowrat és köre már a harmincas évek óta azzal a hátsó gondolattal támogatta a szláv mozgalmakat, hogy azokat adott pillanatban felhasználhassa a magyarok „separatizmusa” ellen. A kormány, amelynek 1848 tavaszán attól kellett tartania, hogy a monarchia alkotórészeire bomlik, elérkezettnek vélte ezt a régóta sejtett pillanatot, s haladéktalanul a reakció útjára lépett. Az illir érzelmeiről ismert Jellasics József ezredes kinevezése bánná lehetővé tette Horvátország és a határőrvidék katonai erejének felhasználását; a horvátországi nemzetiségi harc a magyar párt teljes megsemmisítésével fejeződött be, s az illir vezetés alatt álló zágrábi nemzeti gyűlés personalis únióban határozta meg az anyaország és melléktartományai összeköttetését. Egyidejűleg kiélesedett a viszony a szerb nemzetiséggel is, amely 1790-i követelését megismételve, nemzeti egyénisége elismerésével területi autonómiát követelt; ezt a követelést a szerb fejedelemségből érkezett szabad csapatok fegyveres erővel támogatták. A román mozgalom gyors terjedésében jelentékeny része volt az erdélyi szomorú társadalmi viszonyoknak, mivel az úrbéres viszony eltörlésének halogatása, majd szűkebblű végrehajtása lecsökkentette a magyarság vezetése alatt megvalósult szociális átalakulás értékét. Az oláh intelligencia dákoromán volt; visszatért 1790 hagyományaihoz, a román nemzetiség külön jogi személyiségének elvét hangoztatta, s Erdély úniója ellen foglalt állást, nehogy az egységes hazában a magyarság majorizálhassa. Ezen utóbbi követelésében találkozott az ősi intézményeinek létét féltő szászsággal. Horvátország, a szerbek és a románok egyöntetűen a magyar nemzeti államiság ellen fordultak tehát, a birodalom egységét képviselő hadsereg támogatása mellett. A tót mozgalom egyes képviselői hajlandók voltak, a prágai pánszláv kongresszus leverése után, az autoszlávizmus jegyében ugyancsak a központi kormányzat szolgálatába állítani befolyásukat, de a tótság túlnyomó része a ruténekkel és a németekkel hű maradt a nagy néptömegek felszabadítását és egyenlő polgárjoggal való felruházását megvalósító magyar nemzeti államhoz.

Görgey rohamra vezeti huszárait Ószőnynél. 1849. július 2-án. Egykorú vízfestmény.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Görgey Artúr alakja a rohamra induló huszárok élén látható, amint csákójával a jobbszárny felé int. Ismeretes, hogy az ütközetben Görgey maga is fejére kapott kardvágástól megsebesült, de tovább harcolt. Az eredeti vízfestmény mérete 39×28.5 cm.
A horvátok, a szerbek és a románok kulturális nacionalizmusát negyvennyolcnak a régi rendszert egy csapásra megdöntő eseményei érlelték ki a territoriális autonómiát igénylő fokra, világos jeléül annak, hogy az új rendszer nem volt szervesen előkészítve. Szerencsétlenségre a kor zavaros viszonyai lehetetlenné tették, hogy a nagy társadalmi és közjogi átalakulás természetes velejárójaként megalkottassék a nemzetiségi törvény; nagyon későn, a szabadságharc végén, 1849 júliusában, fogadott el a képviselőház egy törvényt, amely az állampolgárok jogegyenlőségén alapulva, megőrizte ugyan az államiság magyar jellegét, de egyébként a helyhatóságoknál a közigazgatásban, törvénykezésben, iskolában és templomban biztosította a kisebbségek nyelvi és kulturális érdekeit. Negyvennyolcnak az állam föderalizálását célzó nemzetiségi igényei hagyományos elemévé váltak a nemzetiségi kérdésnek.
Az összmonarchia gondolatának hordozói, a dinasztia, a hadsereg és a magas bürokrácia, a birodalom szerkezetének teljes összeomlásától tartottak 1848-ban, mikor a németországi és az olaszországi állás megingásával egyidőben az összállam föderalizálására törekvő erők kerültek uralomra, tekintet nélkül hagyva a birodalom életszükségleteit. Az első forradalmi idők elmultával azonban újból erőre kapott a birodalmi kormányzat egységének elve, miután a cseh mozgalom elvérzett a prágai forradalomban. A Zsófia főhercegnő és Latour Tivadar grófi hadügyminiszter körül csoportosuló reakcionárius erők nem késtek a fiatal magyar nemzeti államiság ellenszereként a horvát, oláh és szerb mozgalmakat felhasználni; az események tragikus áradata csak abban az esetben vehetett volna esetleg más irányt, ha Magyarország erejét a birodalom rendelkezésére bocsátja hatalmi állásáért vívott élet-halál harcában. A magyar felelős minisztériumban kifejezést nyert független kormányzat és közigazgatás elismerésének feltétele a pragmatica sanctio közös védelmet előíró rendelkezésének csorbítatlan érvénye volt, de az ekként fennálló kötöttség közelebbi meghatározására 1848-ban kísérlet sem történt. A birodalom tényleg súlyos válságba került, veszélyben forgott nagyhatalmi állása, összeomlás előtt állott gazdasági felépítménye. Batthyány hiábavaló erőfeszítése ellenére Kossuth ellenállásán megbukott az olasz harctéren küzdő magyar ezredek kiegészítése, nem rendeztetett az államadósságok és a vámügy kérdése, nem történt gondoskodás az összbirodalom még működő gépezetének ellátásáról. Nyugodtabb viszonyok között, s főleg osztrák részről több őszinteség mutatása mellett, lehetett volna szabályozni ezeket a kérdéseket életképes dualizmus kiépítésével, de Bécsben nem dualizmussal, hanem a fontosabb kormányzati ágak egységének helyreállításával igyekeztek biztosítani a birodalom érdekeit. A reakció eszköze Jellasics fegyveres ereje volt; vele szemben Kossuth lett a radikalizálódó magyar közvélemény képviselője, amely nem volt hajlandó többé a nemzeti önrendelkezés egy tényezőjét sem feláldozni. A birodalom érdeke áthidalhatatlan ellentétbe került a magyar nemzeti állam eszméjével.
A reakció által ráerőszakolt önvédelmi harcot Kossuth vezetése alatt bámulatos eréllyel vívta meg a nemzet. Negyvennyolc késő őszén Windischgrätz Alfréd herceg és Jellasics csapatai leverték a bécsiek forradalmát; [A SZABADSÁGHARC] ezzel az örökös tartományokban megszilárdult a reakció uralma, s elérkezettnek látszott az idő, hogy a magyarországi „rend” helyreállításával visszaállíttassanak a birodalom forradalomelőtti viszonyai. Az osztrák generalisszimus seregeivel ellenállás nélkül bevonult az ország fővárosába, s a negyvennyolcelőtti ifjú konzervatív államférfiak segítségével berendezte az elfoglalt területeken a közigazgatást, mialatt a délvidéken a szerbekkel, Erdélyben a páratlan kegyetlenséggel dühöngő oláhokkal kellett a magyarságnak harcolnia. A kétségbeejtő nehézségek között Kossuth csodálatraméltó energiája őrködött a nemzet felett, ő vezette a közigazgatást, ő gondoskodott a hadsereg felszereléséről és ellátásáról, az ő gyujtó szavára vonult a zászlók alá a magyar nép. 1849 tavaszán jól felszerelt és kiképzett magyar haderő állott készen, hogy a téli hadjáratban nagyszerűen bevált Görgey Artúr vezetése alatt 1848 vívmányainak védelmére keljen.

Gróf Andrássy Gyula. Prinzhoffer rajza 1848-ból.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A kép alatt aláírás: Gf. Andrássy Gyula ZEMPLÉN VÁRM. KÖV. – WAGNER JÓZEF (így!) TVLAIDONA, PESTEN.
Bécs forradalmának letörése, az olasz harctéren kivívott győzelem és Windischgrätz bevonulása Pestre lehetővé tette a reakcióból kibontakozó új birodalmi politika megvalósítását. 1848 december 2-án V. Ferdinánd átengedte trónját az ifjú Ferenc Józsefnek, majd Schwarzenberg Félix herceg miniszterelnök feloszlatta a meddő vitákat folytató kremsieri parlamentet, s közzétette a március 4-i alkotmányt, amely a monarchiában lakó népfajok egyenjogúságának és egyenlő állampolgári jogok biztosításának ígérete mellett a monarchiát egy alkotmány, egységes parlament, egy kerekedelmi és vámterület által meghatározott centralizált birodalommá volt hivatva átalakítani. A magyarság válasza a Görgey diadalmas tavaszi hadjárata és az 1849 április 14-i detronizáló határozat, valamint Kossuthnak kormányzóvá választása volt.

Ferenc József arcképe 1849-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: FRANZ JOSEPH I. Kaiser von Oesterreich, etc. etc, etc. Jelzése: GEDR. BEI RAUH. – Prinzhofer 1849. nach der Natur gez. u. lith. Az ifjú császár gomblyukában az aranygyapjas-rend jelvényét viseli. A kép mérete 22×27.5 cm.
A magyar nép harca az európai forradalmi gondolat ügye volt, s ha a március 4-i alkotmány kibocsátása forradalmi tett volt, éppúgy forradalmi, 1849 áprilisában már időszerűtlen tett volt a detronizációs határozat is. Az európai forradalom, főleg a lengyelek forradalmasításának réme bírta rá az amúgyis a legitimitas védőjének szerepét játszó II. Miklós cárt, hogy az osztrák kormányt hatalmas sereggel segítse meg, míg Kossuth oldalán a piemonti seregek veresége után s az európai viharok elültével csupán Manin Dániel velencei köztársasága képviselte az egy évvel előbb felszabadított forradalmi erőket. Az orosz és az osztrák seregek koncentrikus támadása megpecsételte a szabadságharc sorsát, Görgey kénytelen volt Világosnál letenni a fegyvert az orosz előtt.
Negyvennyolc nagyszerű eseményei a magyarság legnagyobb élményei közé tartoznak, emlékük elhatározóan befolyásolta a nép szellemét, önereje tudatára ébresztette a nemzetet. Az a nemzedék, amely kritikus fővel vizsgálta a bukás okait, meggyőződött róla, hogy a magyar nemzet életfeltételei parancsolólag előírják a birodalom problémájával szemben való állásfoglalást és a nemzetiségi kérdés megoldását. Egyelőre azonban autonóm elhatározásokra nem nyilt lehetőség.
A szabadságharc leveretését követő, megfoghatatlan brutalitású események mögött, Batthyány, a tizenhárom tábornok, s annyi más politikus és katona kivégzése, vagy bebörtönzése mögött Schwarzenberg baljós alakja állott; a beszámíthatatlanul kegyetlen Haynau, vagy Bach Sándor, a kor névadó alakja, Ferenc József első miniszterelnökének politikai elgondolását segítették – részben annak korai halála után – diadalra. Schwarzenberg [NAGYOSZTRÁK TÖREKVÉSEK] államférfiú koncepciójának középpontjában a birodalom olyirányú átépítése állott, hogy az németországi viszonyain nyugvó nagyhatalmi állását megtarthassa. Magyarország életét Ferenc József abszolutizmusának éveiben a monarchia kötelékébe való tartozással vállalt világpolitikai tényezők határozták meg, akár a régi rendszer idején, a század első felében.
A német birodalom s egyben Közép-Európa újjászervezése felett döntésre hivatott frankfurti parlamentben elsőízben csapott össze a kisnémet és a nagynémet gondolat. Ferenc József átalakulásában levő birodalma számára mindkettő elfogadhatatlan volt. Schwarzenberg nem gondolt arra, hogy Ausztriát ki engedje szorítani a német szövetségből, sőt annak hagyományos hatalmi állását még jobban megakarta alapozni az egész monarchia bevezetésével a német birodalom kötelékébe, aminek előfeltételét a Habsburg-birodalom szervezetének erőteljes egységesítése képezte volna. Ezt a célt szolgálta a soha meg nem valósított s 1851 végén hivatalosan is hatályon kívül helyezett március 4-i alkotmány történeti alkotmányokat nivelláló centralizmusával, ezért volt Schwarzenberg elszánva fegyveres erővel is szembeszállani Poroszország kisnémet törekvéseivel. A nagyosztrák eszme német nemzeti s egyben nemzetekfeletti Közép-Európa megteremtéséről álmodott, a német birodalom és a monarchia sorsának egybekapcsolásáról, a német ipar, kereskedelem és gyarmatosítás kitolásáról a Fekete-tengerig és az Adriáig. Schwarzenberg gondolatát Bruck Károly báró igyekezett gazdasági téren a lehetőség határain belül megvalósítani, mikor a német-osztrák közös vámterület tervének bukása után a német Vámszövetség államaival kereskedelmi szerződést kötött. A nagyarányú eszme erőforrásainak gyarapítására a magyar föld és nép kiadósabb kihasználása nyujthatott reményt. Csekélyek voltak különben a fentvázolt hatalmi politika kilátásai, hiszen a Schwarzenberg halálát követő évben 25%-os költségvetési deficittel kellett számolni, az államadósság 1847–1852 között, öt év alatt 516 millió forinttal nőtt, 1850 után a budget az előbbi kétszeresére duzzadt, s ilyen pénzügyi viszonyok mellett kellett Olaszországban harcra kész sereget tartani, Magyarországon költséges állami közigazgatást berendezni, a társadalom átalakulásával kapcsolatos terheket viselni.

Ferenc József megérkezése Pestre, 1852 június 5-én. Egykorú irónrajz.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Valószínűleg valamelyik külföldi képeslap rajzolójától. A császár a jobbról látható gőzhajón érkezett. A kép mérete 36.5×16 cm.
Schwarzenberg (és halála után Bach) Magyarországgal szemben követett politikájának célját és eszközeit kilátástalan hatalmi törekvések határozták meg, amelyeknek a monarchia egységes szervezése s a magyar államtest szétdarabolása Erdély, Horvátország, a Muraköz és a szerb vajdaság leválasztásával, logikus következményei voltak. Az új osztrák állam egységének gondolatát szolgálta a magyar közigazgatásnak a rövid Geringer-provizórium után Albrecht főherceg helytartósága alatt történt átszervezése a régi formák némi fenntartásával, idegen, osztrák, elsősorban azonban cseh hivatalnokok segítségével. Bach, s mellette a nagyosztrák Bruck, buzgón támogatták a német gyarmatosítás eszméjét is, bár velük szemben elsőízben vetette fel a viszonyokkal ismerős Geringer Károly a belső gyarmatosításnak [A BACH KORSZAK] a mai napig nem értékelt nagy gondolatát. A birodalom egységének leghatásosabb kifejezője s egyben a nagyosztrák elgondolás hatékony előkészítője a német nyelv uralmának bevezetése lett volna, amit Thun Leo gróf közoktatásügyi miniszter az iskolában, Bach pedig a közigazgatásban iparkodott érvényre juttatni. A nemzetiségek egyenjogúságának az elve tudatos fictio maradt tehát ebben a német berendezésű összállamban; a kormány csak akkor hivatkozott reá, ha a magyar elemet vélte gyengíthetni, de a valóságban semminemű tekintettel sem volt azokra a nemzeti kisebbségekre, amelyek negyvennyolcban oldalán küzdöttek, s politikáját a szerbek, a románok, de főleg az öntudatos horvátok szemében sikerült éppúgy meggyűlöltetni, mint a törzsökös magyarok körében. A tótok nem kapták meg az autonóm territóriumot, ellenben a nyelvük elcsehesítése fenyegette őket; Erdélyben, vagy a szerb vajdaságban német hivatalos nyelv juttatta kifejezésre a birodalom egységét, éppúgy, mint Magyarországon: valóban, a hű nemzetiségek jutalmul ugyanazt kapták, mint a rebellis magyarok büntetésből.
Negyvennyolc társadalompolitikai átalakulásához a Schwarzenberg-Bach rendszer sem nyúlt, hanem az állampolgárok egyenlősége, a közteherviselés, törvényelőtti egyenlőség, birtok és személy szabadsága elvének alapján rendezkedett be. Az újonnan felszabadult paraszt-osztály politikai elhelyezkedése, – a régi rendszer egyik nyugtalanító kérdése – kevés gondot okozott az abszolutisztikusan kormányzott államban, Bachnak a nagybirtokra támaszkodó közigazgatási törvénye nem került bevezetésre Magyarországon. A közbeeső vámvonal lehordásával megvalósult a régi rendszer utolsó nagyszabású terve is, a Duna és a Moldva medencéje egységes gazdasági területté alakult. E reform végrehajtása elengedhetetlenné tette a dohánymonopólium és az osztrák adórendszer (föld-, jövedelmi és fogyasztási adó, bélyegilleték, stb.) bevezetését, a birodalom két fele között megtörtént a súly- és mértékrendszer kiegyenlítése, építési igazgatóságokat állítottak fel, rendszeres erdővédelmi intézkedések történtek: termékeny reformok voltak ezek, amelyek előkészítették és megkönnyítették az alkotmányos magyar állam munkáját. Kétségbevonhatatlan fényoldala volt a Bach-korszaknak a rendezett igazságszolgáltatás, a jogbiztonság érzetének emelése az osztrák polgári törvénykönyv bevezetésével, ellenben a nagy költséggel fenntartott zsandárezredeknek nem sikerült a közbiztonságot helyreállítani. Maradandó értékű alkotása volt Ferenc József abszolutizmusának a közoktatásügy reformja és a birtokviszonyok rendezése. Thun Leo gróf közoktatásügyi miniszter „Entwurf”-ja modern alapon rendezte a középfokú oktatást, de reformjának értékét leszállította politikai irányzata, amely a protestánsok és a szerzetes rendek iskoláit a nyilvánossági jog megszorításával igyekezett ártalmatlanná tenni, s a német nyelv előtérbe helyezésével mindenekelőtt a birodalom érdekeit szolgálta.

Ferenc József első magyarországi körútján, 1852-ben. Egykorú kőnyomat.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: AUS DER RUNDREISE SEINER MAJESTAET FRANZ JOS. I. IN UNGARN. Das Landvolk hatte sich die Gnade erbeten Seine Majestät auf der ganzen Reise mit eigenen Pferden führen zu dürfen, und zahlreiche Banderien umgeben, unter tausendstimmigen Eljen Rufe den Wagen des geliebten Herschers. Jelzése: Verlag v. C. Lanzedelli Wieden Wien-strasse No 883. in Wien. Gedr. v. A. Loder. A színes kőnyomat mérete 32.5×23.5 cm.
A korszak legfontosabb kérdése a földtehermentesítés, illetve a volt földesurak kártalanításának megoldása volt, s a rendszer által talált megoldás elvben kifogástalannak, határozottan humánusnak nevezhető: a földesúr megfelelő méltányos kárpótlást kapott, a parasztbirtok tehermentesítését pedig a maga egészében az állam vállalta magára. A kivitelnél már történtek hibák; a törvényes rendelkezés négyéves késedelemmel jelent meg, az előleg nyujtásánál és a kártalanítási összeg megszabásánál szerep jutott a politikai szempontoknak is. Így az a földbirtokos osztály, amely már 1848 előtt sem volt ment az adósságtól, a Bach-korszakban tovább csúszott lefelé a lejtőn; az értéktelennek nyilvánított 70 millió forintnyi Kossuth-bankó jórészt ennek az osztálynak a kezében volt, ezt terhelte elsősorban a sokszor igazságtalanul kivetett és kíméletlenül behajtott földadó. Az úrbéres robot egy csapásra megszűnt, bérmunkával való pótlása és az üzemek modernizálása pedig nemcsak a vidékenként fellépett érezhető munkáshiány miatt ütközött nehézségbe, hanem a forgótőkének úgyszólván teljes hiánya miatt is. Kölcsön felvételét megnehezítette a földbirtok értékének csökkenése s egyben a hitelt nyujtó szervek késedelmes berendezése. A válságos időkön csupán a munkabérek olcsósága és a krími háborúk idején a mezőgazdasági cikkek kedvezőbb áralakulása tudta némileg átsegíteni a földbirtokost. Igaz, hogy Brucknak Németországgal szemben követett gazdasági politikája elvben nagy lehetőségeket nyitott a magyar termelés számára is, de a rossz évek és az elhanyagolt forgalmi viszonyok mellett kevés kivitelről lehetett szó. A kisbirtoknál hamarosan jelentkezett az elaprózódás veszélye és a racionális termelésre való nevelés elhanyagolásának minden rossz következménye; a tagosítás és a legelőelkülönítés lassan haladt, az utak javításáért kevés történt. A gyökeresen magyar, régebben még független birtokososztály nem szakadt el ugyan még a földjétől, abban megakadályozta a földárak kedvezőtlen alakulása, de eladósodott, s ezzel elvesztette azt a készségét, hogy a régi függetlenséget adó feltételek mellett irányíthassa majd a politikai életet; a volt birtokos jobbágyokból kialakult kisbirtokososztály helyzetén csak rövid időre segített a szervezetlenül végrehajtott felszabadítás, a zsellérek, a földtelen jobbágy-parasztok nagy tömegeiről pedig negyvennyolcban teljesen megfeledkeztek, amint keveset törődtek vele a jövőben is. A magyar agrár-élet mindezen vigasztalan reménytelensége első tüneteit már az abszolutizmus idején sem tudta elpalástolni.

Kossuth Lajos daguerotip-fényképe amerikai tartózkodása idejéből. 1852.*
(Országgyűlési Múzeum.)
Kossuth Lajosról amerikai tartózkodása idején számos fényképfelvétel készült. Az itt bemutatott a legjobbak közé tartozik. Az eredeti ezüstözött daguerrotyp-lemez 15×18 cm nagyságú.
A politikai élet sok éven át dermesztő csend képét mutatta. Legmozgékonyabbak még a kétségbevonhatatlan lojalitású ókonzervatívok voltak, akik hajlandónak mutatkoztak negyvennyolc vívmányait feláldozni és a monarchia érdekeit messzemenőleg támogatni azért, hogy cserében megmenthessék az ország integritását és elismertessék a magyar nemzetiség jogait; Bachnál és a bécsi centralistáknál azonban csak gyűlöletet arattak. Ezekben a nehéz időkben Deák Ferenc volt a nemzet igazi vezére, az ő higgadt egyéniségéből kiinduló passzív ellenállás vált a nemzet politikájává. Azok, akik a bukás után Kossuthtal külföldre menekültek, s akiket a nyugati demokratikus országok mentettek meg az új osztrák rendszer bosszújától, angol, francia, majd olasz földön szervezkedtek, rosszul sikerült összeesküvéseket készítettek elő a hazában, s lázasan figyelték az európai eseményeket, hogy az ország felszabadítására minden alkalmat felhasználjanak.

Ferenc József a magyar királyi jelvényekkel. Kőnyomat 1859-ből, Eduard Kaiser rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Franz Joseph I. Kaiser von Oesterreich König von Ungarn etc. – I. Ferenc József Osztrák Császár Magyar Ország Királya, ’s a. t. – Jelezve: Eduard Kaiser fec. 1859. A jónevű osztrák festő ez alkalommal több rajzot készített a császárról, azonban kétségtelen, hogy a palástot, amely az eredetire nem is hasonlít, nem volt alkalma látni. A képet bizonyosan propaganda céljára szánták. Színes és színezetlen példányai ismeretesek. Mérete 29×37.5 cm.
Az angolszász demokrácia körében, amerikai és angol földön ekkor szerzett Kossuth geniusza szívós életű rokonszenvet a magyarságnak. Gyakorlati eredményt keveset ért el az emigráció; a krími háború idején III. Napoleon, az osztrák-porosz háborúban Bismarck felhasználták arra, hogy rémképével nyomást gyakoroljanak az osztrák kormányra, de komoly beavatkozásra a magyar nemzet mellett nem gondoltak. Kossuthnak és az emigrációnak leghívebb szövetségese még mindíg az európai forradalom gondolata volt. Lassanként az emigráció elszakadt a hazai élet realitásától; a Deák vezetése alatt álló nemzet történeti élete folytonosságáért szenvedett, míg Kossuth engesztelhetetlen ellensége maradt az Ausztriával való kapcsolatnak, s a magyarság sorsát a környező népekkel alkotott Duna-konföderációban gondolta biztosítottnak. A gondolat nagy volt, de nem korszerű, s a magyarság körében nem talált visszhangra.
Az abszolutizmus egy évtized alatt csődbe juttatta a birodalom belpolitikáját és tönkretette külpolitikai állását. Központi igazgatás, költséges bürokrácia, egységes vámterület, az 1855-i konkordátum, mind kevés volt a centralizáció és az abszolutizmus meggyökereztetéséhez. A megfélemlítés és szakadatlan nyomás szülte letargia lassanként megszűnt; Széchenyi gyilkos kritikája nevetségessé tette Bach rendszerét, a protestáns pátens elleni visszahatás pedig újból alkalmat nyujtott a nemzetnek politikai élete felvételére. A szerencsétlen háború Piemont és III. Napóleon hadai ellen, a hadsereg veresége Magentánál és Solferinonál 1859-ben, megadta a kegyelemdöfést a szemfényvesztő rendszernek. Végre szóhoz jutottak az ókonzervatívok, s a történeti elv alapján álló osztrák politikai tényezők támogatásával kieszközölték 1860-ban az októberi diplomát, amelyben Ferenc József, lemondva a centralizációról és az abszolutizmusról, visszaállította a történeti képviseleteket. Az októberi diploma közelebbi meghatározására kiadott februári pátens a birodalomnak a közös ügyek által meghatározott egységét közös parlamentben juttatta kifejezésre, amelyben Magyarország akarata az osztrák tartományok szavazataival szemben nem tudott volna érvényesülni.
A negyvennyolcas alkotmány, a független magyar minisztérium felállítása által kifejezésre juttatott magyar nemzeti államiság után az októberi diploma csak azokat a konzervatív köröket elégítette ki, amelyek negyvennyolcat lélekben sohasem fogadták el, s a birodalom problémájához nem mertek a mult hagyományaitól megtisztított értelemmel közeledni. Az 1861-ben összehívott országgyűlés egyhangúlag elutasította az új rendszert s Deák Ferenc nagy tekintélyével nehezen tudott legalább annyit elérni, hogy felirat formájában a tárgyalás felvétessék az uralkodóval, s hogy a visszautasítás ne határozat alakjában történjék, amint a Tisza Kálmán és gróf Teleky László által vezetett párt kívánta. Deák és vele a nemzet túlnyomó többsége a jogfolytonosság, a nemzeti önrendelkezés álláspontjához ragaszkodott, amely Ferenc József felfogása szerint nem felelt meg a birodalom érdekeinek. Mivel az országgyűlés bebizonyította a konzervatív gondolat kudarcát, az uralkodó feloszlatta s visszatért az abszolutizmus rendszeréhez.
A németországi állás és a magyarországi politika ismét szerves összefüggésbe kerültek egymással az osztrák közéleti elgondolásban. Az osztrák befolyás erőteljes érvényesítése a német szövetségben a monarchia erejének fokozására szánt centralizációt vonta maga után, ezt a politikát képviselte mindkét területen Schmerling Antal, az új rendszer vezető államférfia. A magyarság aránylag nehezen viselte el az új abszolutizmust, amiben lélektani tényezők mellett szerepet játszott a vezető politikai osztály anyagi elgyöngülése is. Túlfűtött reményű emberek külföldi segélyre számítottak, az Olaszország egységéért küzdő magyar légiót, Türr Istvánt, Garibaldit várták, mások összeesküvéseket szőttek a sikerre való kilátás nélkül. Egyidejűleg azonban a németországi helyzet is fenyegető fordulatot vett. Ausztria, miután annyira ragaszkodott németországi pozíciójához, hogy 1859-ben inkább feláldozta Lombardiát, semminthogy a porosz befolyás erősödésébe belenyugodjon, 1862 őszétől fogva azt a Bismarck Ottót találta a porosz kormány élén, aki meg volt győződve az osztrák-porosz dualizmus fenntartásának képtelenségéről és számított a véres harccal a hegemóniáért. A mult tapasztalatai után alig lehetett kétséges, hogy a forrongó Magyarország kielégítése nélkül Ausztria németországi állása menthetetlenül összeomlik. Az ókonzervatív Apponyi György fejében született meg a gondolat, hogy Magyarország és Ausztria reális únióját miként lehetne a teljes egyenjogúság alapján megvalósítani, s Deák Ferenc 1865-i híres húsvéti cikkében bátran kifejezésre juttatta az elvet, hogy a magyarság hajlandó állama önrendelkezését összeegyeztetni a birodalom életfeltételeivel. Később közelebbről is meghatározta a közös ügyeket, szinte az alapszerződés [AZ OSZTRÁK HATALOM MEGINGÁSA] gyanánt elismert pragmatica sanctio értelmén túlmenő keretekben. Ferenc József, akit a Schleswig-Holsteinért vívott háború következményei ugyancsak meggyőztek a porosz háború fenyegető közelségéről, feladta a centralizált összállam gondolatát, elbocsátotta Schmerlinget, hatályon kívül helyezte a februári pátenst s 1865 végére összehívta a magyar országgyűlést.

Magyarok szabadulása a börtönből. Kőnyomat 1854-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A kép aláírása: Amnestie. Jelzése: Verlags Eigenthum von L. Mosbeck Neidrau No 188 in Wien. A képben látható F R betűk hihetőleg a rajzoló nevét rejtik. A durva nyomat mérete 30×22 cm.
Deák elgondolásában a jogfolytonosságnak előzetes elismerése az uralkodó részéről volt az az alap, amely mindkét felet kielégítő tárgyalásokkal biztatott. A kiegyezés nem volt még tető alatt, minden oldalról ellenállások mutatkoztak, amikor 1866-ban kitört a háború a német hegemóniáért és Ausztria olaszországi állásának utolsó bástyájáért, Velencéért, Bismarck politikáját Königgrätznél diadalra segítette Moltke hadserege. A Habsburg-ház, a Casa d’Austria, sokszázados történetének utolsó állomására érkezett el: elvesztette németországi és olaszországi állását, birtoka a Duna és a Moldva völgyére korlátozódott. Ez a világtörténeti változás egy csapásra más jövőt nyitott a magyarság számára, mert a nagyosztrák és nagynémet eszme bukásával megszűnt a független államiságát és nemzetiségét fenyegető veszélyek lehetősége. Ferenc József most már joggal elkerülhetetlennek tartotta a monarchia viszonyainak végleges rendezését; Erzsébet királyné [A KIEGYEZÉS] magyar rokonszenvének engedve megbarátkozott Deák és Andrássy Gyula gr. javaslatával s 1867-ben megkoronáztatta magát, a kibékülés jeléül.

Deák Ferenc 1861-ben.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Deák Ferencnek ez az élet után rajzolt kőnyomatú képe a maga idejében igen kedvelt volt s különösen vidéki úrilakások falain lehetett vele sűrűn találkozni.
Az 1867-i XII. tc. tartalmazza a nemzet és uralkodó között létrejött kiegyezés lényegét, a közös ügyekre vonatkozó megállapodást. Közös ügyeknek nyilváníttattak a külügy a diplomáciával, a hadügy és az ezen igazgatási ágak fedezésére szánt pénzügy, egy-egy közös miniszter vezetése alatt. A közös miniszterek a birodalom két felének parlamentjei által paritásos alapon kiküldött delegációknak tartoztak felelősséggel; Magyarország magára vállalta az államadósság egy részét, a vám- és kereskedelmi ügyekre pedig időnként megújítandó szerződést kötött Ausztriával.

Az országgyűlés ülése a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, 1867-ben. Egykorú kép Székely Bertalan rajza után.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A Vasárnapi Újság 1867. évi 48. számából. Az országgyűlés szeptember 30-tól szeptember 25-ig tartotta üléseit az Akadémia palotájában.
Negyedfélszázados fejlődés végpontját képezte az 1867-i kiegyezés, mint utolsó komoly kísérlet a Habsburg-birodalom kormányzati problémjának megoldására. Negyvennyolc és negyvenkilenc tragikus eseményei megmutatták, hol van a magyar faj önrendelkezésének határa, s a világpolitikai fejlődés, főleg a szláv fajok előretörése, parancsolólag előírta, hogy egy, a létét biztosító birodalomtól ne tagadja meg az életszükségleteket. A kisnémet politika győzelme után magára maradt Ausztria a német faj, Magyarország a magyar faj hegemóniája alatt volt hivatva a Dunamedence népeinek új szervezetét alkotni, amelyen belül a magyarság független nemzeti államában, modern intézményeinek keretében, kivívta végre élete autonóm berendezésére való jogát. Maga rendelkezett anyagi erőforrásai felett, maga gondoskodhatott akadálytól mentesen szellemi életének fejlesztéséről: az önrendelkezésnek évszázadok óta el nem ért fokára emelte a kiegyezés a nemzetet, s ezen önrendelkezési jognak külső zavaró befolyásoktól mentes gyakorlását a dualisztikus felépítésű birodalom biztosította. Ezen a birodalmon – még mindíg erős nagyhatalmon – keresztül olyan világpolitikai szerephez jutott a magyarság, amilyenről a XVI. század kezdete óta nem álmodhatott.
Mint Jankó János legtöbb népies rajza, ez is erősen torzkép-jellegű.
A kiegyezés korszakát nagy külső lehetőségek, de egyben immanens belső bajok állandó behatása határozta meg.
Bizonyára nem vált hasznára a magyar fejlődésnek, hogy a XIX. század utolsó harmadában, a kapitalisztikus forma kifejlődésének, sőt némi gazdasági imperializmusra való áttérésnek idején, ugyanaz a társadalmi osztály irányította a közéletet, minden váltógazdaság nélkül, mint a század elejének jóval kezdetlegesebb viszonyai között. Ez a régi nemesi osztály anyagilag elgyengült, birtoka már gyakran mobilizálódott, maga erkölcsileg is elhanyatlott, műveltsége és életformája egyszínűbbé, a külföldi haladástól mind elzárkózottabbá vált, csupán politikai befolyása maradt meg csorbítatlanul, mivel az abszolutizmus idején ő állott a nemzeti reakció élén. Azok a rétegek, amelyek az előkelőbb köznemesség alatt helyezkedtek el, nehezen tudtak politikai jelentőségre szert tenni; a kisnemességet műveletlensége és nehéz anyagi helyzete akadályozta ebben, a parasztság kezdetleges állapotban élt, az erősen elmagyarosodott polgárságot pedig a politikai erély hiánya, a nemesség elvi liberalizmusának bámulása és életformájának szolgai utnázása tette képtelenné arra, hogy a magyar politikai életbe új tartalmat, új világnézetet vigyen.
A vezetőréteg felnövekvő nemzedékében alig lehetett ráismerni a negyvenes évek sokirányú érdeklődéssel bíró, európai műveltségű, világpolitikai, társadalom- és gazdaságpolitikai kérdések iránt egyaránt megértéssel bíró, tudatosan kialakított világnézet felett rendelkező nagy nemzedékének leszármazottjára. A magyar műveltség ügye az abszolutizmus alatt még nemzeti ügy volt, s mint ilyen, előtérben állott; amint a nyomás elmult, megszűnt a népszerűsége. Az újabb, gyökértelen értelmiségben, de sokszor a történeti osztályban is, az egykori nemzeti gyökérzettől elszakadt szabadkőművesség a maga vallásellenes irányzatával, majd sivár materializmus jutott uralomra és itatta át az egyeduralkodó liberalizmust. Egy nagy lelki értéke volt a kornak: a nemzeti érzés átörökölt intenzitásának megőrzése. Igaz, hogy a nemzeti érzés nem a népi erőknek önáldozatok árán való összefogására ösztönzött többé, hanem sok volt benne a formális elem, s csupán osztrákellenes viszonylatban nyilatkozott meg teljes őszinteséggel, de mégis elég erős volt extenzív nemzeti politika hordozására.
A kiegyezés korának politikai tényezői közé tartozott a rohamosan kifejlődő magyar kapitalizmus kötöttsége az osztrák tőkéhez. A negyvenes években merült fel elsőízben a gondolat, hogy a magyar gazdasági élet emelése érdekében meg kellene mozdítani az osztrák pénzpiacot; az abszolutizmus korában már áramlott be osztrák tőke az országba, s ott vasutakban és ipari vállalatokban helyezkedett el. Ez a szoros összeköttetés a két ország pénzpiaca között tovább virágzott a hetvenes években s a magyar iparvállalatok jelentékeny része osztrák tőke segítségével nyert életet. Az ekként kifejlődésnek indult iparban, kereskedelemben és bankéletben azonban aránylag igen kevés magyar elem helyezkedett el, szomorú társadalmi előítéletek miatt, ellenben rohamosan nyomult előtérbe a galíciai bevándorlás következtében hatalmasan felduzzadt zsidóság, amelynek a kilátásai páratlanul emelkedtek, amikor 1867-ben elnyerte az egyenjogúságot a bevándorlás legcsekélyebb korlátozása nélkül. Világnézeti tekintetben ez az újonnan feltörekvő kapitalisztikus elem is a liberalizmust erősítette, s ez éppen a kiegyezés korának első évtizedeiben úgyszólván tiszta doktrinájában, minden korlát vagy ellenhatás nélkül uralkodott a magyar életen, egy végtelenül optimista étátizmus tápláló elemeként. Magától értetődött, hogy az új ipari kapitalizmus életföltételei közé sorozta a kiegyezés művének sértetlen fenntartását, mivel ez megfelelt az osztrák tőkével való együttműködésének.
Szélesebb népi erők kezdeményezésének és politikai erejének kihasználását tette volna tanácsossá az új államhatalomra váró feladatok fenyegető tömege, hiszen a társadalom elatomizálása minden életnyilvánulás megfigyelését és szabályozását az állam feladatává tette. A megoldásra váró kérdések közül elég a legfontosabbakat felsorolni, amelyek egy része egyáltalában nem jutott el a megvalósítás fokáig: a kormányzat berendezése, a közigazgatás modernizálása, a közoktatásügy újjászervezése nemzeti alapokon, a földbirtok évezredek óta húzódó problémáinak megoldása, korszerű [A KIEGYEZÉS ELLENZÉKE] ipar, közlekedésügy és pénzpiac feltételeinek megteremtése, illetve szabályozása, az alsóbb társadalmi rétegek életszínvonalának emelése és biztosítása, egyaránt állami beavatkozásra vártak. A kor azonban – kezdetben joggal – egyes közjogi kérdések megoldását tekintette legsürgősebb feladatának; ezek közé tartozott a dualizmus gyakorlati alkalmazása, a horvátokkal való együttélés és a nemzetiségekkel vaó viszony szabályozása.

A koronázási ajándék szekrénye 1867-ből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az ezüstből készült, ezüstveretes fatalapzatra helyezett szekrény négy sarkán Szent István, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás és II. Lipót alakjával van díszítve. Felírása így hangzik: Ő CS. S. AP. KIR. FELSÉGÉNEK FERENCZ JÓZSEF MAGYAR KIRÁLYNAK KORONÁZÁSI EMLÉKÜL AZ ORSZÁG NEVÉBEN HÓDOLVA AJÁNLJÁK MAGYARORSZÁG FŐRENDEI ÉS KÉPVISELŐI BUDAPESTEN 1867 JÚNIUS HÓBAN. A láda alsó peremén a készítő ötvösmester neve: Laky Adolf Pesten 1867. Hasonló díszszekrény tartalmazta az Erzsébet királynénak felajánlott negyvenezer aranyat.
A gyökeres megoldás elé súlyos nehézségek tornyosultak. A kiegyezés műve, a monarchia dualisztikus felépítése nem volt rokonszenves azoknak a tényezőknek a szemében, amelyek előbb a birodalmi egység elvét képviselték; kevés megértésre talált az udvarnál, a hadseregnél, az osztrák magas bürokráciánál, mert ezek az osztrák-német tényezők a birodalom szétesésétől tartottak a természetes továbbfejlődés végén. A szláv nemzetiségek, elsősorban a csehek, a föderalizmus szemszögéből gyakoroltak engesztelhetetlen kritikát hatvanhét felett, s félreismerhetetlen féltékenységgel a magyarokéhoz hasonló közjogi állás kivívására törekedtek. Mindezeknél veszedelmesebb tünet volt azonban, hogy maga a magyarság sem volt minden tekintetben megelégedve új, igen kedvező állásával, amint a pártképződés mutatta.
A kiegyezés korának pártképződése egészségtelen volt, mert nem világnézeti vagy gazdasági elvek szolgáltak kialakulási alapul, hanem a közjogi helyzettel szemben való állásfoglalás. Kivételt csak a Sennyey Pál vezetése alatt a hetvenes évek közepén rövid időre feltűnt, arisztokratikus összetétele következtében ab ovo kevéssé népszerű konzervatív párt alkotott rövid élete alatt; a többi politikai párt egyaránt liberálisnak vallotta magát, s az elvi liberalizmushoz való görcsös ragaszkodásuk képtelenné tette őket arra, hogy a magyar társadalom, a magyar lélek szerves szükségletei iránt érzéket tanúsítsanak. Deák pártja, a kormányzó párt, a magyarságnak egyetlen osztályában sem volt népszerű, tehát magyarnyelvű vezetőinek erkölcsi tőkéjéből élt. Mint párt nem volt jól megszervezve; programmjának egyetlen lényeges pontja volt csak, a kiegyezés védelme, ellenben hiányzottak abból a programmból csaknem teljesen a gazdasági, kulturális és társadalmi politikai elemek. Vezető férfiainak egy része a régi konzervatív körökből, választó közönsége túlnyomólag a nemzetiségi vidékek lakosságából tevődött össze, míg a magyarság köréből az Egyház emberei mellett az új középosztály, tehát a vagyonos zsidóság, a békülékeny politikát kívánó műveltségi réteg, a magasabb tisztviselők tartoztak hívei közé, ami kevés volt a párt kormányképességének fenntartásához. A megyék nemesi családaiból kikerült régi vezető osztály a balközép pártban, Tisza Kálmán vezetése alatt, ellenzéki állást foglalt el a kiegyezéssel szemben, illetve kívánta ez a párt is a megegyezést az uralkodóval, de tágab téren szerette volna megvalósulva látni az ország önrendelkezését, mintsem Deák műve azt megvalósította. Nem volt ez komoly alap pártalakulásra, nem válhatott életképes pártprogramm központi kérdésévé; a balközépnek mégis nagy volt a jelentősége, mert levezette a legerélyesebb politikai réteg szenvedélyét, sőt gyökeret tudott verni a közéletbe elsőízben belépő osztályokban is intranzigens nemzeti álláspontjának hangoztatásával. Ekképen lehetővé vált, hogy a kiegyezés nagyobb megrázkódtatások nélkül átélje az első évek nehézségeit. E két nagy párthoz hasonló módon a liberális világnézet alapján állott a szélsőbal, az önkéntes száműzetésben élő Kossuth pártja is, amely minden közös ügyet összeférhetetlennek tekintett Magyarország függetlenségével, s legfeljebb personalis únió formájában volt hajlandó az Ausztriával való együttélést elismerni. Mint a következmények megmutatták, elsősorban ez a szélsőbal függetlenségi szellem állította a nemzet állandó érdeklődésének középpontjába a közjogi kérdést, ez kényszerítette a többi pártokat is egymást túllicitáló ál-intranzigens politikára s rendítette meg alapjaiban a magyar parlamentarizmust. A szélsőbal (1869-től negyvennyolcas) párt kiegyezésellenes szellemében fogant izgatásnak melegágyai voltak a honvédegyletek és a több helyen agrár-kommunista agitációt kifejtő demokrata körök. Végeredményben kétségtelen volt, hogy a magyarságban élt a ressetiment 1849-ért s az elnyomatás koráért, s ez a veszedelmes alaphangulat évtizedeken át arra kötelezte a kormányokat, hogy teremtő, gyümölcsöző munka helyett minden erejüket a kiegyezés védelmére fordítsák.

Erzsébet királyné 1866-ban. Marastoni József egykori kőrajza.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: Marastoni Jos. 866. Nyomt. Pollák testvérek Pesten 1866.
Az új államiság első kötelességei közé tartozott a magyarság és a nemzetiségi kisebbségek viszonyának rendezése. A kilátások nem voltak kedvezők: a tótok 1861-ben is nemzeti egyéniségük és territoriumok elismerését követelték, a szerbek szintén, a szászok és a románok Erdély külön életének fenntartásához ragaszkodtak. 1861 viszonyai között a nemzetiségeknek lehetett volna némi reményük korporatív jogok elnyerésére, de akkor az autonóm territoriumok követelése mellett tartottak ki, bár a kevert lakosságú országban territoriumokat mindíg csak más fajok elnyomásával lehetett volna teremteni. 1867-ben, a kiegyezés megkötése után, megnőtt a magyarság nemzeti önérzete, s jelentékenyen megjavult a helyzete. Andrássynak sikerült világossá tenni Ferenc József előtt, hogy Erdély úniója Magyarországgal a monarchia és az uralkodóház érdekének megfelelt; az únió létre is jött, de a románok abba nem tudtak belenyugodni, hiába biztosított a magyar parlament egyházuk számára – valamint a szerb egyház számára is – messzemenő önrendelkezési jogot. Mindannak a megadása, amit a nemzetiségek kívántak, lehetetlenné tette volna a különböző népek organikus együttélését a Duna medencéjében s előbb-utóbb az ország feldarabolására vezetett volna. Az ő követelésük szerint Magyarország nem nemzeti, hanem nemzetiségi állammá volt alakítandó, az ország területén lakó „történeti” népek egyenjogú nemzeteknek ismertettek volna el, önálló közjogi egyéniségeknek autonóm nemzeti kerületekben, s a magyar nyelv használatának meghagyása mellett a törvényhozásban és a központi hatóságoknál – az egyes kerületek és törvényhatóságok maguk szabták volna meg a közoktatási [A NEMZETISÉGI KÉRDÉS MEGOLDÁSA] és tárgyalási nyelvüket, még a központi hatóságokkal való érintkezésben is. Az ország és a nemzettest ilyen fokú széttépése nemcsak a magyarságnak erkölcsi és anyagi tényezőkön alapuló hagyományos történeti állását, nemcsak az ország integritását veszélyeztette volna, hanem Magyarországot reménytelen védelmi pozícióba szorította volna Ausztriával szemben, tehát semmivé tette volna a kiegyezés által nyujtott előnyöket. A sokat idézett 1868-i nemzetiségi törvény az ország összes polgárait politikai tekintetben oszthatatlan, egységes magyar nemzetnek nyilvánította, kimondotta minden honpolgár egyenjogúságát s a nyelv használata terén csak a kormányzás, közigazgatás és igazságszolgáltatás érdekében tett különbséget; a nemzetiségeket nem ismerte el közjogi egyéniségeknek, fenntartotta a magyar nyelv államnyelv-méltóságát, de viszont a közigazgatás területén kiterjedt jogokat engedélyezett a különböző anyanyelveknek, s bár az oktatási nyelv meghatározását a kormányra bízta, egyben elrendelte, hogy gondoskodás történjék a nem-magyar nyelvű polgárok kiképzéséről az akadémiai fokig, a községeknek és az egyházaknak pedig jogot adott minden fokú iskola felállítására és a tannyelv megszabására. Az Ausztriával való közösség által meghatározott közjogi helyzetben ez a rendkívül méltányosnak mondható törvény biztosította ekként a leglényegesebb elemeket a nemzetiségeknek nemzetiségük és műveltségük fenntartására, biztosította egyenjogúságukat. A nemzetiségi kisebbségek azonban nem elégedtek meg vele, 1869-ben passzivitásba léptek, s elutasító magatartásuk hozzájárult ahhoz, hogy a magyar közigazgatás egyes képviselői sem mindíg tartották szem előtt a törvény rendelkezéseit.

Báró Sennyei Pál tárnokmester. Marastoni József kőnyomata 1865-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Báró Sennyei Pál Magyarország királyi Tárnok mestere. Hazafiúi tisztelettel kiadta Vahot Imre és Nagy Alajos. Jelezve: Marastoni Jós. 1865.
A Horvátországgal való megegyezés is nagy nehézségeket okozott. A horvátok éppoly szívósan kitartottak negyvennyolc vívmányai mellett, mint a magyarság, s csak a teljes paritás alapján, országuk függetlenségének és teljes önrendelkezésének elismerése mellett voltak hajlandó Magyarországgal újból közjogi viszonyt létesíteni. Ezt a trializmus felé törő felfogást juttatta érvényre az 1861-i, majd az 1865-i tartománygyűlés is. Az uralkodó erélyes közbelépése is hiábavalónak bizonyult, mert Horvátország még a koronázásra sem küldötte el a képviselőit; végre azonban Ferenc József határozott megnyilatkozása Magyarország és Horvátország egysége mellett s unionista többség teremtése oktrojált választási rend segélyével megtörte a trialisztikus elemek túlsúlyát. Az 1868-i horvát kiegyezés értelmében Magyarország és Horvátország mind a külfölddel, mind Ausztriával szemben egy állami közösséget alkotnak, azonos kormányzással és törvényhozással, s Horvátország elfogadja a kiegyezést; a két ország közös ügyeinek nyilváníttattak az udvartartás költségei, a véderő, az újoncmegajánlás, a pénzügy az adóüggyel, pénzrendszerrel és államadóssággal, a kereskedelem, hajózás, ipar és az állampolgárság, ellenben a horvát autonómia körébe tartozott a közigazgatás, igazságszolgáltatás és közoktatás, valamint az anyanyelv használata minden vonatkozásban, még az országgyűlésen is; az ország ügyeit külön horvát miniszter képviselte a kormányban, közigazgatása élén a bán állott. Fiúme kérdésében a két ország nem tudott megegyezni, az külön test maradt, Dalmácia egyesítését a kapcsolt részekkel Ausztria, illetve az uralkodó megakadályozta, ellenben 1869-ben megjelent a – mindenesetre több, mint egy évtized mulva végrehajtott – rendelet a határőrvidéknek polgári igazgatása alá helyezéséről. Bár ez a kiegyezési törvény hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben valósította meg Horvátország önrendelkezését, mint a régi rendszer, mindamellett nem tudott népszerűvé válni a horvátok körében; a Starcević Antal vezetése alatt álló nacionalisták voltak a közvélemény igazi urai országuk integritásának s a negyvennyolcas, illetve hatvanegyes függetlenségi álláspontnak hangoztatásával, – a horvát politikai élet ugyanúgy kizárólag közjogi irányt vett, mint a magyar.

A követ érkezése. Szemlér Mihály rajza 1868-ból.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve jobbról: Szemlér M. 1868. Több hasonló műlappal együtt az első alkotmányos képviselőválasztás emlékére készült képsorozatból.
Megállapítva az első évek mérlegét, kétségtelen, hogy a magyarság csak formális eredményeket ért el: a nemzetiségi törvényt a kisebbségek, a horvát kiegyezést pedig a horvátok lélekben egyaránt elutasították. A liberális életszemlélet étatizmusa azonban megelégedett a törvény megalkotásával; a lakosságnak csaknem felét eltöltő ellenállási szellem alig foglalkoztatta többé a magyarságot, amely minden energiáját az Ausztriával való [ANDRÁSSY ÉS A FÖDERISZTIKUS KÍSÉRLETEK] kiegyezésre összpontosította. Természetellenes helyzet alakult ki. A kormány nem mert gyökeresebb reformokat kezdeményezni, mert félt, hogy az ellenzék izgatása megbuktathatja, s vele bukik a kiegyezés is, pedig még a reformkorszakból életbevágóan fontos kérdések öröklődtek át megoldatlanul, mint a közigazgatás rendszere, vagy a modern népképviseleti parlamentárizmus összeegyeztetése a municipális rendszerrel. Az ellenzék municipálista volt, s 1869-ben csupán a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztását lehetett elérni.

Az ellenfél táborában. Szemlér Mihály rajza.
(Történelmi Képcsarnok.)
A kiegyezés megkötése után elévülhetetlen érdemeket szerzett magának Andrássy a nagy mű védelmében és a monarchia külpolitikájával való összhang megteremtésében. Az osztrák németséget a kiegyezés az elé a dilemma elé állította, hogy Ausztria újjépítését vagy nemzetiségi autonómiák, vagy történeti-területi komplexusok alapján kísérli meg; a kiegyezés az utóbbi elvet juttatta diaralra. Azok az osztrák politikai körök, amelyek a nemzetiségek föderalizmusa alapján igyekeztek az ausztriai népek békéjét egymás között helyreállítani, s ekként a magyarság befolyásával szemben egyensúlyt teremteni, 1870 körül megkezdték munkájukat a Hohenwart-Schäffle minisztérium kormányra jutásával. Magyarországra nézve már saját nemzetiségei miatt is veszélyt jelentett az osztrák politika ilyen alakulása, a mellett a kiegyezést, Magyarország és Ausztria paritásos befolyását a közös ügyekre szintén kockára tette. Andrássy fellépésére Ferenc József szakított a föderalisztikus kísérlettel, – ami talán birodalma jövőjére végzetes következményekkel járt. Ugyancsak a magyar miniszterelnök akadályozta meg 1870-ben, hogy Ausztria kísérletet tegyen németországi állásának visszaszerzésére, s ezzel nemcsak annak a veszélynek vette elejét, hogy a magyarság függetlenségét a német birodalom erőforrásaiból táplálkozó osztrák-német elem újból veszélyeztethesse, hanem utat nyitott Közép-Európa termékeny újjáalkotásához is, ami nem a német szövetség feltámasztásában, hanem a kisnémet birodalom és a dunai monarchia szövetségében nyert kifejezést, s közel félévszázadon át biztosította a nyugodt fejlődés lehetőségét.

Tisza Kálmán. Horovitz Lipót olajfestménye, 1894-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelzése: L. Horovitz 1894. Mérete 107×148 cm. Tisza Kálmán egyik legjobb arcképe. Készült tisztelőinek megbízásából a Történelmi Képcsarnok számára.
1871-ben Andrássy a monarchia külügyminisztériumának vezetését vette át; a miniszterelnöki székben a távozásával keletkezett ürt a kitűnő pénzügyi szakember, Lónyay Menyhért sem tudta betölteni, színtelen utódai még kevésbbé. A fiatal magyar parlamentárizmus határozott hanyatlás tüneteit mutatta; a kormányon levő Deák-párt a népszerűség hiányát kénytelen volt a korrupció és az erőszak eszközeivel pótolni, ami az ellenzék részéről érthető ellenállást váltott ki. A korrupció különben is súlyos arányokat öltött ebben az iparosodás és mohó kapitalisztikus szellem által megtámadott nemzedékben, az incompatibilitási törvényt is csak nagy ellenállások leküzdése után sikerült 1875-ben elégtelen alakban tető alá hozni. Hasonló volt a sorsa a választójogi javaslatnak is. A negyvennyolcas országgyűlés széles néprétegeknek egy csapásra történt felszabadításával állott szemben, az általa alkotott választójog harmadfél évtized mulva nem felelt többé meg a nemzet szükségleteinek. A liberális-demokratikus jelszavakból azonban csak a függetlenségi párt vonta le könyörtelenül a következtetést; az tényleg az általános, titkos, községenkénti szavazásért szállott síkra, – kétségkívül túlkorán, nem számolva sem a lakosság értelmi fokával, sem a nemzetiségi kérdésben rejlő veszéllyel; a többi párt nem kívánt változást, mert az a gentry vezető szerepét veszélyeztette volna. Így az új választási törvény tényleg csak toldozgatása volt a negyvennyolcasnak, sok szembeszökő igazságtalansággal, a választókerületek aránytalan beosztásával a kormánypárti trigonometria érdekében.
A Deák-párt uralmának a pénzügyi helyzet romlása vetett véget, a deficitnek a közigazgatás kiépítésével karöltve haladó rohamos növekedése, terhes kölcsönök felvétele, gyakran rossz gazdálkodás is, mint például az épülő vasutakba fektetett tőke garantálás. Végre 1875-ben szélesebb alapot nyert a kormánypárt a balközéppel való fúzió által. Lényeges eltolódás nem történt ezzel a társadalompolitika terén, hiszen mindkét párt választói körülbelül azonos társadalmi rétegekből kerültek ki.

Kortesúton a faluban. Színezett rajz az 1870-es évekből.*
(Törtélnelmi Képcsarnok.)
Ismeretlen műkedvelő, valószínűleg magyar arisztokrata vázlatkönyvéből.
Tisza Kálmán tizenöt éven át vezette megszakítás nélkül az ország ügyeit. Ezeket a hosszú, békés fejlődési lehetőségeket nyujtó éveket a kiegyezés korában a legtermékenyebb szaknak lehet tekinteni, ha csupán az 1875–1890 közötti időszak, belső tagolás nélkül áttekintve, valóban nagy virágzás képét mutatja: hatalmas iramban épültek ki a vasutak, – idegen tőkével, de magyar kamatgarancia mellett, – terjedt a gépek használata, gondtalanul élt a mezőgazdaság, mivel Ausztria úgyszólván az egész fölöslegét felvette, s ez a gyümölcsöző elhelyezési lehetőség előmozdította a termelési eljárás tökéletesítését. A gazdasági fellendülés legörvendetesebb következménye a lakosság értelmi fokának emelkedése volt és a népiskolák számának emelése. Ebbe a korszakba esik a mezőgazdasági termelés szervezésére az első kísérlet, gróf Károlyi Sándor szövetkezeti propagandájának alakjában. A jórészt Ausztriából beáramló tőke azonban elsősorban az iparra vetette magát. A hitelintézetek és a takarékok száma megtízszereződött, nagybankok jöttek létre, amelyek az ipari élet jelentékeny szektorait ellenőrizték [GAZDASÁGI ÉS IPARI FÖLLENDÜLÉS] s megszervezték a kivitelt. Egymás után születtek meg a malomipar, a gépipar, cukoripar, sör- és szesznagyipar.
Ennek a páratlan arányú fellendülésnek megvoltak az árnyoldalai is. A földművelő parasztság teljesen szervezetlenül állott az új viszonyokkal szemben, s ugyanilyen szervezetlen volt a nagy arányokban kialakuló ipari munkásság is, amely nemzetiségileg éppoly meghatározhatatlan volt, mint a tőkés munkaadók köre. Mutatkoztak már az agrár- és az ipari élet érdekei között elkerülhetetlenül felmerülő ellentétek is: a mezgőazdaságot a szabadkereskedelem, az ipart – elsősorban az uralkodó állású osztrák ipart – a védővámos rendszer mellé állították életérdekeik. A védővámos mozgalom erősödését alig lehetett többé feltartóztatni; Németországból kiindulva befolyásolta Közép-Európa gazdasági életét, kénytelen volt átvenni Ausztria, majd Magyarország is, s alkalmazni szomszédaival szemben. E helyzet a magyar életet a fejlett osztrák ipar adófizetőjévé tette, megnehezítette a mezőgazdaságunk forgalmát s hozzájárult a monarchia, főleg Magyarország politikai állásának romlásához a Balkánon.

A szavazás. Szemlér Mihály rajza.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve lent jobbról: Szemlér Mihály.
A politikai életben Tiszának, mint a kormány felelős vezetőjének, elődeihez hasonlóan azt kellett főfeladatának tekintenie, hogy a kiegyezést megóvja kívülről és belülről jövő támadások ellen; ez a célkitűzés határozta meg működésének irányát és eszközeit. Némi népszerűség megtartása csak úgy volt lehetséges számára, ha „nemzeti” vívmányokat tud elérni, ami a kiegyezés szerkezetének érintetlenül hagyása mellett nem volt könnyű feladat. Alkalmas területnek látszott a gazdasági kiegyezés felmondása Ausztriával. Tisza a magyar termelés számára kedvezőbb feltételeket gondolt kieszközölhetni a jegybank helyzetének új szabályozásával s ezért alternatív megoldási lehetőségeket vetett fel: vagy a fennálló jegybankon belül a dualizmus és a paritás érvényrejuttatását, vagy pedig önálló magyar jegybank felállítását kívánta, az utóbbi esetben a magyar bankjegyek kényszerárfolyamával Ausztriában. Kívánsága elutasításra talált az osztrák gazdasági körök részéről, a közösség fenntartása, az osztrák hitel élvezése. Nehéz küzdelem után csupán a dualizmust sikerült Tiszának kiharcolni. Ez a sovány eredmény a kormánypárt egy töredékének kiválására vezetett.

Istóczy Győző szenci képviselő, a magyar zsidóellenes mozgalmak megindítója.*
Suhardy Gy. kőrajza.
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Istóczy Győző Rum (Vasmegye) választó kerületének országgyűlési képviselője. Kiadta Verebi Soma.
Ugyancsak intranzigens magyar felfogást iparkodott Tisza kifejezésre juttatni a nemzetiségi kérdés teületén is. A magyar életnek ez a valóságban központi problémája vigasztalan képet mutatott. A románok és a tótok nemzeti önrendelkezésük követelése mellett megkezdették a határokon kívül élő fajrokonaik felizgatását, egyébként ragaszkodtak az alaki passzivitáshoz; ezzel szemben a szerbek, a balkáni eseményektől is befolyásolva, harciasan viselkedtek. A kormány kíméletlen eréllyel lépett fel, feloszlatta a különböző irredentia szellemű egyesüléseket, bezárta a tót Maticát s a felvidéki tót intézetnek egy részét. A román nemzeti konferencia a nyolcvanas [TISZA KÁLMÁN ÉS A HORVÁT KÉRDÉS] évek elején is változatlan eréllyel követelte Erdély autonómiáját, a nemzetiségi törvény revízióját és az általános választójogot. Romániát a központi hatalmakkal 1883-ban kötött szövetsége nem akadályozta erdélyi testvérei harci kedvének szításában. Kétségkívül követett el hibákat a magyar közigazgatás is Tisza „erőskezű” kormánya alatt, de eszközei kimutathatólag ártalmatlanok voltak, hiszen egyetlen nemzetiség lélekállománya sem rendült meg. A magyar közvélemény politikai érzékének szomorú hanyatlásáról tett tanúbizonyságot, mikor még csak kísérletet sem tett a nemzetiségi kérdésnek nem is a megoldására, hanem fontossága felfogására. Pedig a horvátországi helyzet is nyugtalanító volt; a nemzeti párt éveken keresztül lehetetlenné tette a normális viszonyok kialakulását, míg végre Mazsuranics Ivánnak sikerült egy középpártot létrehozni s ennek a segítségével gyümölcsöző munkát végezni.

Zsidó bevándorlás. Kubányi Lajos festménye: „Kanaán felé” 1897-ből.
(Magántulajdon.)
Ma már nyugodtan fel lehet vetni a kérdést, vajjon helyesen cselekedett-e a magyar kormány, amikor minden erejével a nagyhorvát programm megvalósulása ellen foglalt állást. Több ízben említés történt arról, hogy a magyarság külpolitikai érdeklődésén a negyvenes évek óta a pánszlávizmustól való félelem uralkodott. Ez a jellegzetesen magyar szemlélet kiütközött Andrássy külügyminiszteri működésén is, aki igyekezett ugyan az Oroszországgal való viszonyt javítani, de egyben iparkodott a monarchiát az orosz veszély ellen a Németországhoz való közeledésével és a török birodalom integritásának támogatásával védelmezni. Mikor a berlini kongresszuson keresztül vitte, hogy a monarchia megbízást kapjon Bosznia és Hercegovina elfoglalására, tisztában volt vele, hogy ez a két szláv tartomány nagy teherpróbát jelent Ausztriára és Magyarországra, de nem tűrhette, hogy az orosz politika exponenseinek tekintett szerbek tegyék reájuk a kezüket s ezzel a déli határokon bezárják az ellenséges gyűrűt. Andrássy elgondolásait Tisza igen ügyesen védelmezte a magyar közvélemény törökbarát fellépésével szemben, ami kormányzatának egyik legkimagaslóbb érdeme volt. A horvátok ősi, történelmi-etnikai jogon maguknak követelték a meghódított területet, sőt Andrássy is gondolt a horvát elem erősítésére, mert az ekként kialakult Nagy-Horvátország a szerb előretörésnek kétségkívül a legmegbízhatóbb gátja lett volna. Igaz, hogy a trializmus ebben az esetben alig volt feltartóztatható, s igaz az is, hogy ilyen új rendszerben az esetleges osztrák-horvát egyetértés majorizálással fenyegethette volna Magyarországot, de ezzel szemben a monarchia, s elsősorban Magyarország biztosítékot nyert volna déli határainak sértetlenül való megőrzésére. Ez a politika, minden várható közjogi bonyodalmak mellett, termékenyebb és előrelátóbb lett volna, mint gróf Khuen-Héderváry Károly báné, aki a magyarokkal és a szerbekkel szemben egyaránt engesztelhetetlen, de a hazájában egyedül népszerű horvát intranzigens politikával szemben mind nagyobb mértékben támaszkodott a lojálisnak mutatkozó szerbség együttműködésére.
Tisza korának nagy tömegmozgalmát az antiszemita párt fellépése idézte elő, Istóczy Győző vezetése alatt. A zsidóság mértéktelen bevándorlása (1850–1890 között megkétszereződött az országban a zsidók száma) s a rohamosan fejlődő fővárosban elfoglalt irányadó szerepe váltotta ki a hatalmas mozgalmat, amely 1882 körül, a tiszaeszlári vérvád-per idején érte el tetőpontját, hogy aztán lelohadjon s a magyar közvélemény nemtörődömsége eltemesse ezt a fontos kérdést is.
Tisza tisztában volt azzal, hogy politikája népszerűtlen a magyarság tömegei előtt, tehát féltette uralmát a nagyszabású reformoktól, helyettük az államhatalom aprólékos kiépítésével foglalkoztatta az országgyűlést. Rendszerének értékes alkotásai voltak a csendőrség és az államrendőrség megszervezése, az állami számszék, a törvényhatósági bizottságok, az ipar állami védelmének megkezdése (Matlekovits Sándor műve), az erdészeti és állategészségügyi törvény, az ipartörvény, a postatakarékpénztár, a modern büntetőtörvénykönyv, s Trefort Ágostonnak valamennyinél jelentősebb és maradandóbb értékű iskolatörvénye. A közigazgatásnak égetően szükséges reformjához viszont Tisza sem mert hozzányúlni. Kormányzásának nagy érdeme, hogy előbb Széll Kálmánnak, majd Wekerle Sándornak sikerült a pénzügyigazgatás újjáépítésével, takarékossággal, az adók emelésével az államháztartás hiányát lenyomni és a régi terhes adósságokat konvertálni. 1885-ben a főrendiház szervezete reformáltatott a kormány befolyásának emelésére. Ekként az óvatos és kitűnő parlamenti taktikus [TISZA BUKÁSA] Tisza, aki kíméletlen személyi politikájával szigorú fegyelmet tudott fenntartani a pártjában, s az eszközök megválogatásában nyugodtan elment az erőszakig és a korrupcióig, erős és állandó magyar kormányzás előnyeit juttathatta érvényre a monarchia politikájában. Helyzetét megkönnyítették az osztrák belpolitikai zavarok, az ifjú-csehek kíméletlen fellépése, a német nemzeti mozgalom megszervezése és a különböző koalíciós kormányok (1880-ban a német liberálisok elvesztették a többségüket) tekintélyének süllyedése. Ebben az időszakban határozottan Magyarország felé tolódott el a monarchia súlypontja.

A boszniai hadjáratra felvonuló hadsereg átkelése a Száván. Egykorú kép.*
A Vasárnapi Újság 1878. évi 35. számából. Aláírása: A hadsereg útrakelése a Száván Bródnál.
A Tisza hosszú kormányzása alatt uralkodó nyugalmi állapot tespedésbe, a lelkek közönyébe hajlott már, amikor a véderővita és Kossuth állampolgárságának ügye megbuktatta a miniszterelnököt. Terméketlen időszak kezdődött ezzel a magyar parlamentarizmus történetében. A függetlenségi párt korlátlanul kihasználta a magyar tömegek rokonszenvét úgy a parlamentben, mint az utcán, sőt egyes tagjai már új külpolitikai tájékozódás kezdeményezésére is feljogosítva érezték magukat. Az általános választójog hangoztatása, a kiegyezés revíziója, a monarchia külpolitikájának irányváltozására való készség nagy jelentőségű, egészséges váltógazdaságot felidéző programmnak képezhették volna alkotórészeit, ha maga a függetlenségi párt komolyan foglalkozott volna velük, s nem csupán agitáció céljából. Egyelőre azonban megelégedett annyival, hogy a házszabályok hiányaival visszaélve, mind nagyobb mértékben bénította meg az országgyűlés működését. Így 1891-ben obstrukciójával megakadályozta az annyira szükséges közigazgatási reform letárgyalását.
A sivár korszaknak, amelyben egyetlen fénypont Wekerle Sándor valutareformja volt az aranykorona alapján, jellegzetes tünetét képezte az egyházpolitikai harc, amely a kötelező polgári házasság és anyakönyvezés, valamint a zsidóság befogadásának törvénybeiktatása után fejeződött be. Bizonyos jótékony hatása volt ennek a harcnak; 1895-ben megalakult a néppárt, mint első világnézeti alapon álló politikai párt, s a közjogi vitákban eltompult közvélemény termékenyebb érdeklődési irányt nyert.
Az egyházpolitikai harc elhasználta a kormánypártnak egyébként is igen szerény méretű erkölcsi tőkéjét. Az uralkodó szívesen átengedte volna a kormányzás vitelét más mérsékelt pártnak, de szándéka meghiúsult a katonai kérdéseken. Az osztrák belpolitikai helyzet kedvezőtlen alakulása, a nemzetiségek nyilt harca egymás ellen és egy életképes kormányzat berendezésének lehetetlen volta, figyelmeztetőleg hatottak Ferenc Józsefre, hogy ne engedjen azokhoz a tényezőkhöz nyúlni, amelyek a bomlasztó elemek között az állam és a monarchia fennállását biztosították. Ez magyarázza meg a főhadúri jogainak sérthetetlenségéhez és a hadsereg egységéhez való ragaszkodását, amivel a magyarságnak a nemzeti hadsereg megteremtésére irányuló évszázados ösztönös vágya állott szemben.
A millennium éve a rákövetkező lustrum anyagi haladásának talán a csúcsán, de politikai érzékének mélypontján találta a nemzetet. Jellegzetes embere volt ennek a kornak báró Bánffy Dezső miniszterelnök, ravasz, szűk látókörű, kíméletlenül erőszakos ember, akinek a kabinetje csak az európai kultúrájú és nagy alkotóerejű Darányi Ignác földművelésügyi miniszter érdemei folytán tudott némi jelentőségre emelkedni. Az Ausztriával való viszonylatban sikerült Bánffynak eredményt elérni az Osztrák-Magyar Bank szervezetének paritásos átalakításával, a belpolitikai életben azonban a függetlenségi párt vált ritmust-adó tényezővé, obstrukcióival a bűnvádi perrendtartás, majd az indemnitás megszavazása ellenében. Egyedül Tisza István látta világosan már ebben az időben, hogy a rosszul értelmezett parlamenti szabadságnak nem szabad a nemzet érdekeit áldozatul dobni; gondolt is az obstrukció letörésére a házszabályok reformjával, de nem talált támogatásra. A kiegyezés támadása mindinkább a katonai követeléseket használta fel ostromló fegyverül. 1903-ban már obstrukció tört ki az újoncjavaslat ellen, Apponyi Albert géniuszát kisebb jelentőségű katonai kívánságok szolgálatába állította, a függetlenségi párt pedig felelevenítette az egész évszázados katonai programmot (magyar szolgálati nyelv, a magyar ezredek Magyarországon, azok felesketése az alkotmányra, [MEDDŐ PARLAMENTARIZMUS] stb.). Tisza István 1904 végén újból kísérletet tett az obstrukció kiirtására, de saját pártjának jelentékeny része is cserbenhagyta, s a választásokon megsemmisítő vereséget szenvedett. A magyar közvélemény erősen megromlott hangulata képtelennek mutatkozott már a kiegyezés művének hordozására. Elképzelhető lett volna más koncepció is a magyar államiság integritásának és a nép nyugodt fejlődésének biztosítására, de ennek előfeltétele a magyarság és a nemzetiségek őszinte kiegyezése lett volna. Az a politika azonban, amely a nemzetiségi kérdéssel nem is foglalkozott, másfelől pedig komoly hazafias érdemet látott minden, a monarchia katonai erejének emelését célzó javaslat megobstruálásában, a közszellem olymérvű elhanyatlásáról, az európai szemszög és műveltség oly arányú elsilányulásáról tesz tanúbizonyságot, amilyent sok nemzedék óta nem látott a magyar nemzet.

Wekerle Sándor 1894-ben. Fénykép után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A fénykép alján: Koller utódai Budapest, 1894.
Fejérváry Géza kisebbségi „darabont”-kormánya ellen a törvényhatóságok visszatértek ősi hagyományaikhoz, az ellenálláshoz. Kristóffy József belügyminiszter az ellenzék megtörésére az általános választójog alapján való választást javasolta az uralkodónak, aki azonban jobbnak tartotta a kormányt ellenzéki pártok kompromisszum alapján teljesen veszélytelenített koalíciójának átengedni.
Kevésbbé lesüllyedt érzékű nemzedék számára a darabont-korszak feledhetetlen tanulsággal szolgálhatott volna, mert Kristóffy kísérlete rámutatott a magyar társadalom egyik specifikus betegségére, a nemzetiségi kérdés és a demokratizálódás végzetes összefüggéseire.
A nemzetiségekkel való viszony a kilencvenes években tovább romlott. A román Kultúrliga működése, román vezetőemberek elleni perek a külföldön is erős visszhangot keltettek már a nemzetiségek ügyes propagandájának következményeként. A territorium-elv elejtésével a kisebbségek mind határozottabban az általános választó jogot, az egyesülési és gyülekezési jog demokratikus szellemű reformját, s a törvényhatóságoknak nyelvterületek szerint való elhatárolását követelték. Horvátországban is állandóan feszült volt a helyzet; a tótok példájára a horvát ifjúság is kezdett Prágába vándorolni, hogy Massaryk Tamástól megtanulja az új szláv realizmus filozófiáját. Ugyanakkor a magyarság előtt közírói a harminc milliós nemzet s a magyar imperalisztikus hatalom ábrándképét csillogtatták meg. A nemzetiségi kérdés alakulása különösen vészessé válhatott a társadalom beteg felépítése következtében, amivel azonban egyik politikai párt sem foglalkozott. Nyílt sebek voltak a földbirtok elosztásának anomáliái, a nagybirtok mértéktelen kiterjedése, a középbirtok mobilizálódása és gazdáinak bevonulása az állami hivatalokba, a törpebirtokos és a zsellér nyomora, szerves középosztály hiánya, az értelmiség eltávolodása a népi-nemzeti talajtól. Darányi Ignác tiszteletreméltó kísérletétől eltekintve a társadalmi viszonyok fejlesztése és erjesztése elvesztette organikus jellegét, s az 1890 óta egyre jobban előretörő, a gótai programm alapján megszervezkedett és az osztrák szociáldemokrata párttal szoros összeköttetést tartó magyar szociáldemokrata párt kezére ment át. Amint a függetlenségi párt obstrukciós politikájával aláásta a parlament tekintélyét s felkorbácsolta az utca szenvedélyét, megnőtt a szociáldemokrácia politikai fontossága. A hivatalos magyar élet tovább haladt a maga egészségtelen útján. Az agrár-országban az agrár-értelmiség állandóan hanyatlott, elvi liberális meggondolás hatástalanná tette Károlyi Sándor gróf mérsékelt agrár programmját (gabonaár alakulásának védelme, földadó rendezése, tőzsdeadó, zsidók bevándorlásának [A NEMZETISÉGI KÉRDÉS ELMÉRGESEDÉSE] megakadályozása) is. Már 1891-ben zavarok törtek ki egyes békésmegyei községekben, ahol a szocialista párt rávetette magát az agrár-proletariátusra, de az egész közélet fontosabbnak tartotta a liberális tan makulátlan fenntartását, amely nem-magyar elemek fejlődésének kedvezett, mint a fajmagyarság védelmét. Súlyukat vesztett jelszavak hangoztatása silány kárpótlást nyujtott a népvédelem hiányáért, a ház- és földbirtok eladósodásáért, a paraszti egzisztenciák tönkremenéséért s az ijesztő mérvű kivándorlásért. Ezzel szemben minden kormány folytatta a nyolcvanas évek óta főként tarifális és adózási kedvezményekben megnyilatkozó iparpártolást, az 1907-i törvény pedig kiépítette a szubvenció-rendszert! Gépipar, cukoripar, vegyi- és söripar egyenes vonalú fejlődése a talajtalanná vált rétegeknek csak egy részét tudta még így is felszívni.

Gróf Apponyi Albert a századforduló idején. F. Th. Würbel kőrajza.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: Franz Th. Würbel.
A csalóka felszín alatt működő szervi bajoknak különös jelentőséget kölcsönzött a nemzetiségi kérdés fenyegető elmérgesedése. 1906-ban megalakult a nemzetiségi képviselők parlamenti klubja, amelyben vezető szerepet kezdettek játszani Hodzsa Milán és Maniu Gyula. Sajtóperek, a csendőrség túlzott erélyű fellépése, Hlinka András bezárása s egyéb szomorú tünetek most már a külföldet is erősen foglalkoztatták. Apponyi 1907-i népiskolai törvénye gyakorlati eredmények nélkül maradt, ellenben annál több vitát vetett el úgy a külföldön, mint a nemzetiségek között, amelyek nem is törekedtek a magyarsággal való megegyezésre, hanem várták órájuk eljöttét Ferenc Ferdinánd trónraléptével. Horvátországban Supilo Ferenc megalakította a horvát-szerb koalíciót, amely a függetlenségi párt szeparatisztikus törekvéseinek látszólagos támogatásával igyekezett a monarchiát gyengíteni. Jelentéktelen kérdések, mint pl. a horvátországi vasutak szolgálati nyelve, mérhetetlen elkeseredést váltottak ki Horvátországban, a hírhedt zágrábi hazaárulási per mindenfelé kínos feltűnést keltett. Kevéssel a világháború kitörése előtt a kormány kénytelen volt felfüggesztetni a horvát alkotmányt. A koalíció szerencsétlen politikája logikus folytatása volt az előző kormányok nemzetiségi politikájának, sőt kezdetben annál jobbnak is ígérkezett, bár nagy tájékozatlanságot árult el. Mentségére szolgálhat a külpolitikai fejlődés; az angol-francia megegyezés és az angol-orosz megállapodás, a jugoszláv gondolat megerősödése a Karagyorgyevicsek alatt, a vámháború Szerbiával, majd a Bosznia és Hercegovina annexiója miatt kitört válság fenyegető világégés csalhatatlan előjelei voltak.
A koalíció kormánya általában igen szigorú megítélésben részesült az utókor részéről, s nem ok nélkül, de mindenesetre egyoldalú kritérium alapján. A szabadelvű párt és politikája már Tisza Kálmán bukása után az elvénhedés tüneteit mutatta. A történeti kritikának behatóbban kellene foglalkoznia egyes kérdésekkel: vajjon a monachia nagyhatalmi állásának [A VILÁGHÁBORÚ ELŐESTÉJÉN] támogatása mellett nem lett volna-e célszerű előkészíteni a magyar államiságot arra az esetre is, ha a Habsburgok birodalmának katasztrófája bekövetkezik, avagy vajjon érdemes volt-e csökönyösen őrködni a nemzeti vágyaknak nem megfelelő kiegyezés minden eleme felett, ezen az alapon befolyásolni Ausztria belpolitikai fejlődését s kritika nélkül ragaszkodni a hagyományos külpolitikai tájékozódáshoz? Ez a kérdés-komplexus pedig már elvezet a nemzetiségi kérdés reformjához és némi demokratikus átalakulás szükségének érzetéhez. Életbevágó kérdések voltak ezek, amelyekkel a szabadelvű párt nem foglalkozott; a függetlenségi pártnak és szövetségeseinek nem azt kellene szemükre vetni, hogy megpróbáltak megközelíteni egyes problémákat, hanem hogy bátorság, európai műveltség, s főleg őszinteség hiányával cselekedtek. Igaz, hogy a legtöbb életkérdés megoldására nem is volt már idő. Mindenesetre hamis út volt a hadseregnek az igényeit teljes mértékben ki nem elégíteni, közjogi összeütközésekkel rontani a monarchia helyzetét a külfölddel szemben, magában a birodalomban pedig leszállítani Magyarország tekintélyét.

Gróf Tisza István.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Fénykép után.
A koalíció – mint minden koalíciós kormány – kénytelen volt felemás politikát folytatni. Szeretett volna az önálló nemzeti bank megalkotásával nemzeti vívmányt elérni, de vezető embereinek a kezét kötötte az uralkodóval kötött paktum, amely 1917-ig, a monarchia kereskedelmi szerződéseinek lejártáig, kikötötte a fennálló közösség megtartását. A katonai kérdések felvetéséről hallani sem akart sem az uralkodó, sem a trónörökös, aki ép hadsereggel készült a magyar államiság támadására. Üdvös újítást jelentett a munkabiztosítási javaslat kidolgozása, de nem elégítette ki sem a függetlenségi pártot, sem politikai fegyverbarátait, a marxizmus tömegeit – az utca igazi urait – s a polgári radikálisoknak a század eleje óta kiépülő frontját, amely jórészt a városi zsidóságból toborozta híveit s a francia egyházellenes szabadkőműves elveket ültette át a magyar talajba. Ezen idegen földön nőtt, gyökértelen gondolat-rendszerek terjedése újabb szomorú jele volt a magyar népi-nemzeti gondolatvilág kiszikkadásának. A függetlenségi párt ideológiájának egy nagy társadalompolitikai tett felelt volna meg, a választójog reformja. Andrássy Gyula gróf kidolgozta pluarilisztikus választójog-tervezetét, érdekes és fínom kísérletet a halaszthatalan demokratikus haladás és a nemzeti érdekek összeegyeztetésére, de a radikálisok, a szocialisták és a nemzetiségek, sőt a negyvennyolcasok radikális szárnya is, élesen visszautasították a reakcionáriusnak nyilvánított javaslatot.
Jellemző a korra, hogy mozgató gondolatai a hadsereg nyelvhasználata és az önálló nemzeti bank zsákutcájában mozogtak, bár az utóbbi „vívmányt” csak a függetlenségi párt kevésbbé tehetséges vezetői erőszakolták. Ebbe 1909-ben bele is bukott a koalíciós kormány, s a régi szabadelvű párt „munkapárt” néven újból átvette az ország vezetését. A függetlenségi párt elvi egységét próbára tette a választójog kérdése: a radikális szárny, Justh Gyula vezetése alatt, a gyökeres megoldás érdekében hajlandó volt a nemzetiségekkel, a szocialistákkal és a polgári radikálisokkal kapcsolatot keresni.
A világháborúig nyúló pár rövid évre Tisza István működése nyomta rá a bélyegét, aki rendkívüli erkölcsi egyéniségének egész erejét a magyar élet legsürgetőbb bajainak orvoslására használta fel. Mint házelnök letörte az ellenzék technikai obstrukcióját, amely évtizedek óta megakadályozott minden komoly munkát s lejáratta a parlament tekintélyét. Bátor kézzel hozzányúlt a nemzetiségi kérdéshez is; észszerű engedmények árán megegyezett a horvátokkal, hajlandó volt a románoknak is nyelvi engedményeket tenni – sajnos, jószándékú akciója visszautasításra talált. Előre látta, hogy a monarchia, s azon belül a magyarság előbb-utóbb élet-halál harcot fog vívni; ezt a harcot Közép-Európa, a német szövetséges oldalán tartotta csak megvívhatónak, míg a Károlyi Mihály gróf baljóslatú vezetése alá került függetlenségi párt megfoghatatlan eltévelyedésével ezekben a sorsdöntő években, amikor új világpolitikai tájékozódásokra már nem volt idő, gúnyosan támadta a monarchia nagyhatalmi állását és a német szövetségét.
Beteg társadalmi viszonyok között, erkölcsi süllyedésben és politikai iránytalanságban találta a világháború kitörése a magyar népet, amely történelme egyik legsúlyosabb véres megpróbáltatásában halhatatlan erényeivel, hősiességével és fegyelmezettségével tette érdemessé magát a jövendőre.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages