HAJNAL ISTVÁN: AZ OSZTÁLYTÁRSADALOM
HAJNAL ISTVÁN:
AZ OSZTÁLYTÁRSADALOM
AZ OSZTÁLYTÁRSADALOM
Rendi kötöttségek helyett társadalomosztályok, az erők s képességek szabad érvényesülése alapján: a XIX. századnak ez a felszabadult nagyüzeme teremtette meg a modern világot, az emberi fejlődés addig ismeretlen csodás eredményeivel.
Azonban az erők szabadjára engedése önmagában primitív fokon szokta megrögzíteni a társadalmakat. Még akkor sem alakul ki igazi osztálytársadalom, ha nyers erők helyett a gazdasági, politikai érdekek jogilag szabályozott versenye viszi a rétegződést – mint pl. az antik demokráciákban. A modern osztálytársadalom kezdete ugyan a felszabadulás – de teremtőképessége az igazi szakszerű munkában rejlik. A szakszerűség pedig csak a munka társadalmiasságából keletkezhetik, nem a hasznos célokra való szabad mohó törtetésből. A középkori és a rendi fejlődés mély társadalmi tagozódásban építette ki a szakszerűségek alapjait; a XIX. század ezeket tárja ki hatalmasan, nagyszerű célokra.
Minden kultúrfejlődésnek tehát olyan az „osztálytársadalma”, amilyen volt a rendisége. Az üzem, nagy átalakulással bár, de folytatódik. Az ember feltétlen szabadnak érzi szellemét s elhatározásait, s mégis a történelmi mult dolgozik benne.
Milyen volt a magyar rendiség és miként alakult át a XIX. században modern osztálytársadalommá?
A magyar társadalom egészen a rendiség eltörléséig tényleges nemesi vezetés alatt állott. A francia nemesnek presztizse összehasonlíthatatlanul nagyobb s még sincs, már a forradalom előtt sem, lényeges szerepe, sem a közpályákon (a katonait kivéve), sem a mezőgazdaságban. Mert a francia társadalom elejétől bonyolult történeti tagozódású, a nemesnek mélyebb gonddal kell azt vezetnie, s a szakszerűvé váló feladatokat fokozatosan ki kell adnia kezéből. A magyar társadalomban nyilván sokkal inkább elegendő az aktuális elhatározás a vezetésre, ha a nemes igénybe is vesz hozzáértőket, ezek is rendelkezése alatt maradnak. Amott masszív történeti-tradicionális formák a társadalomélet minden részletében, s ezért szakszerű fejlődés; itt inkább aktualitások körül forgó elmosódott társadalomszervezet, s épp ezért maradi megrögződés a vezetésben. Innen a magyar nemesség tömegjellege is: aki egykor bármiként felszínre vetődött, atyafiságával, érdektársaival együtt makacsul ragaszkodott nemesi igényeihez. A forradalom előtt a 25 milliós Franciaország nemessége 26.000 család, 140.000 lélekszámmal; a hétmilliós Magyarországé 65.000 család, 320.000 lélekkel. Ott minden 180-ik, itt minden 20-ik ember nemes. Ezt csak a lengyel nemesdemokrácia múlta felül, 1,400.000 lélekszámmal a 14 milliós lakosságból. De Magyarországon 1839-ben már 136.000 a nemesi családfő, mintegy 680.000 lélekszámmal a 12 milliós lakosságból, – tehát a nemesség növekvése nagyobb, mint a népességé. A lengyelek végül törvényesen is elismerték mindazok nemességét, akik hivatali vagy katonai pályán bizonyos középszerű fokot elértek, vagy valami közepes vagyonra tettek szert. Nálunk csupán „nemességigazolás” jogcímén folyik azoknak felvétele, akik életformáikkal régebb ideje hasonultak a nemességhez. Igaz, hogy például a délvidéken csoportosan kapnak nemességet azok, akik kincstári birtokok árverésein földet vásárolnak, – gyakran kocsmárosok, kézművesek, urasági inasok is. Földet ugyanis teljes tulajdonjoggal csak nemes birtokolhatott. A nyugati nemes elvesztette nemességét, ha rangjához nem illő foglalkozást űzött; nálunk nemcsak a tanult pályákon, hanem a kézművesek, kocsmárosok, sőt hajdúk, fuvarosok közt is gyakori a nemesember. Előfordul, hogy nemesember valamely jobbágynak bérese. De egyáltalán a [A „BOCSKOROS” NEMESSÉG] nemességnek mintegy fele csaknem parasztmódra élt, kicsiny földjét művelve; elég sokan jobbágyföldbe ültek bele, s a földesúrnak jobbágyszolgáltatásokat teljesítettek. A nyugati ember furcsán nézett e „bocskoros”, gatyás nemességre, amely az 1809-i nemesi fölkelésen szőrén megült lovakon vonult fel.
A gyömrői gróf Teleki-kastély. Építette Pollack Mihály 1840 körül. Kőnyomat 1862-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az Ország Tükre című képes közlöny 1862. évi február 1-én megjelent számából.
Mintha a társadalomvezetés nálunk a történet folyamán semmiféle szakszerű gondon, hanem csak az egyszer felülkerekedettek kiváltságolt szerepén alapult volna. Tőlünk nyugatra a nemesség a XVIII. században már mindenütt adózott, igaz, hogy másféle adókat, mint a parasztság. Nálunk is így volt ez régebben, de ép a XVIII. században lesz sérthetetlen alapelvvé a nemadózás. A nemesember nem tartozott a falusi, s az úri bíráskodás alá, a vármegye is csak bizonyos feltételek közt járhatott el ellene. Háza mentes a katonai beszállásolástól, őt magát sem foghatják be katonának a nemesi felkelésen kívül. Oly kiváltságok, amik egykor az európai nemességet mint az alájarendelt társadalom gondozóját illették meg. A magyar nemes tiltakozik a XIX. század elején, hogy a népszámlálásba őt is felvegyék, s hogy házára számot rakjanak. Amikor Európában mozgalmak indulnak a képviseletek demokratikus reformjára, nálunk elsősorban a bocskoros nemes jut politikai szerephez a kormányzat pártfogásával, az ellenzéki birtokosnemességgel szemben. A vármegye gyűlésein addig szokásosan elismert nemes családok vezettek, másnak alig illett ott szavát hallatnia, a szavazatokat nem számlálták, hanem „ponderálták”, – hasonlóan az angol grófságok gyűléseihez. A kormányzat 1819-ben a szavazatok számlálását rendeli el, majd pénzzel, itatással becsődíti a bocskoros nemességet is a középnemesség ellensúlyozására. Szövetkezések, „kolompáriák” alakulnak, főként az adómentesség jelszavával, de más pártok számára is megvásárolható tömegekkel. Mintha a lengyel fejlődés útjaira térne a magyar nemesség, tömegeinek a közéletbe való erőszakos felvonultatásával.
Magyar nemes testőrtiszt a XIX. század elején. Egykorú olajfestmény.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Olajfestmény. Valószínűleg arckép. Mérete 64×85 cm.
De a nemestömegek ez érvényesülése nálunk csak átmeneti jelentőségű; másféle a szociális helyzetük is, mint a lengyeleké. A lengyel kisnemes nem adta magát „méltatlan” foglalkozásokra, mesterségekre, hanem részben főúri pártvezérének, részben a parasztságnak nyakán élt, kiváltságait hasznosítva. A magyar bocskoros a maga munkájára van utalva, kiváltságainak ilyen szempontokból nincs sok gyakorlati jelentőségük. Inkább csak szabad, sorsával teljesen rendelkező népréteg. De ezenkívül is: a nemesi demokrácia jelenléte ugyan azt bizonyítja, hogy az illető társadalomban nem a gondos, tradicionális társadalomvezetés, hanem gyakran csak valami külsőséges konvenció volt az emelkedés módszere – de másrészt azt is, hogy mégsem a kíméletlen, nyers erő emelte fel a vezetőrétegeket. Az oroszoknál, románoknál például nincs [A NEMESSÉG RÉTEGZŐDÉSE] nemesdemokrácia. Az orosz nemesség a lakosságnak alig hetvened része, s mégsem nyugatias természetű, mint a román bojárság sem. Lefelé kíméletlen kihasználó szervezet, fölfelé az államhatalom szolgálórétege. Az orosz, s román paraszt épp a kultúrtechnika haladtával a XVIII–XIX. sz. fordulóján éri el sorsa, kiszolgáltatottsága mélypontjait. Ekkor kezdi a nemes úr ipari tömegmunkára is hajtani népét, elszakítva otthonától, családjától. Enyhébb mértékben megvan az a hajlandóság a lengyel nemesben is, aki vidéki udvarát kötelező piaccá teszi, városi házát pedig a jobbágyi kényszermunka kézműves üzemévé. A magyar nemesség „tehetetlensége” gazdasági, üzleti téren ily szempontból nézve egyenesen nyugateurópai vonás. Feltűnő a nagybirtokos főnemesség háttérbeszorulása most, amikor a kapitalisztikus termelésnek épp növelnie kellett volna szerepét. Egyes bánya- s hámortulajdonosokon, vagy szórványos gyáralapítókon kívül nincs angol-porosz típusú vállalkozó szellem közöttük; maga a nagybirtok is elég lágy tradicionális agrárüzem marad, a jobbágyszolgáltatásokat a legtörekvőbb gazdatiszt sem tudja igazi kapitalista rendszerbe foglalni. A főúri udvarok hatalmas társadalmi jelentősége a XVIII. század befejeztével végleg elmult. Az emberek igen figyelik ugyan a mágnásvilágot, de másrészt épp a középnemesség mintegy „harmadik rendként” viselkedik vele szemben, s a vármegye életéből is lehetőleg kiszorítja. A XIX. század elején az országban mintegy 30.000 nemescsaládnak volt évi 500 forinton felüli jövedelme birtokából, ebből mintegy 3000 családnak évi 3000 forinton felül. A bécsi udvari tanácsosnak ekkor körülbelül 3000, a magyar középiskolai tanárnak körülbelül 3–400 forint az évi fizetése. A „bene professionati, a jobb birtokosnemesség szinte törvényesen elismert külön társadalomképződmény, kivált a hivatalképesség szempontjából. A vármegyei családok bizonyos köréből szoktak kikerülni az alispánok, más családok inkább csak szolgabírákat adnak, mások csak esküdteket, vagy a salariátus hivatásokat, orvost, mérnököt, stb. De nem a vagyon nagysága dönt itt mindenképpen, hanem valami hagyományos, a helyi társadalomban otthonosan végbement kiválasztódás; a családi tradícióban a szakszerű ráneveltséget ismerve el. A vármegye tehát nem csupasz nemesi érdekszövetség a nagyok vezetésével; ellenkezőleg, épp a tisztségbeli családok tradícionális szerepe ad tekintélyt arra, hogy a hivatalnok akár a nagyvagyonú mágnás ellenében is védje a közérdket és a népet. A hivatalos eljárásokban külön udvariassági formák a vármegyeházán valami sajátos magyar hivatalos ceremónia képződött ki, ami mind a szenvedélyek szabályozója s iratlan kötelességek, felelősségek kifejezője. A tisztségbeli családok s általában a megyei középnemesség körültekintő társadalmias szerepe már régóta természetessé teszi a fiúk iskoláztatását; a XVIII. század végén legalább is gimnáziumi fokon. A XIX. század elején már alig választanak meg valakit tisztviselővé prókátori [A KÖZÉPNEMESSÉG A TÁRASDALOMVEZETÉSBEN] vizsga nélül, bár törvényes rendelkezés erre nincsen. A képzettségnek tehát nálunk tradíciója és társadalmias alapjai vannak, nem mint az oroszoknál, ahol karhatalommal fogdostatták össze még a XVIII. században is a nemes fiúkat a kötelező írásoktatásra. Nálunk kialakult a „táblabíró” típusa, aki bizonyos jogi képzettséggel, gazdasága porát-sarát lerázva jelenik meg tanácsadásra a megye, vagy a birtokos nemesség törvénykezési s közigazgatási ügyeiben. Jórészt tapasztalt embereket, volt szolgabírákat, stb. neveznek ki, 1839 után választanak táblabírákká; s általában inkább maradiságukra, mint romlottságukra panaszkodnak az egykorúak.
Kurtanemes. J. N. Bauer vízfestménye a XIX. század közepéről.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelzése: I. N. Bauer fe. Az eredeti nagysága 26×39 cm.
A táblabíró-típus. Ragályi Ábrahám. Torna vármegye népszerű követje 1827-ben.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: A <s> 1827. Báró Lütgendorf Ferdinánd rézkarca. Mérete 17×21 cm.
A társadalomvezetés ilymódon intellektualizálódik nálunk. Ez a XVIII. század legnagyobb fordulata. A lényeges az, hogy nem vadon, szinte mérgesgázak módjára tör elő a régi társadalomszervezet eresztékeiből ez az új intellektualizmus, anarchisztikus ifjúsággal és romlott hivatalnoksággal, mint az oroszoknál. A régi tekintélyvezetés vált lassanként szakszerűvé. A középnemesség előnyomulása a társadalomvezetésben ennek az intellektualizálódásnak az eredménye.
A pesti hajóhídnál. A polgári lakosság típusai. Clarot János rajza 1843-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Aláírása: PESTHER SCHIFFBRÜCKE. Genrebilder z. Spiegel 1843. Jelezve: I. Clarot del. A Rosenthal Sámuel szerkesztésében Budán megjelent Der Spiegel für Kunst, Eleganz und Mode c. folyóirat melléklete. Esztergomot ábrázoló képről a köv. munkából: Zweyhundert vier und sechzig Donau-Ansichten. Wien, 1826.
A nyugati, főként a francia hivatalnokság a társadalom széles-változatos szükségleteiből választódott ki, épp azért szakszerűen, mert nem elvont hatalmi szervezetként, hanem történeti-rendi képződményként. Családok tradicionális különtársadalma lett idővel e magisztrátus, a nemesség bizonyos fajtájával felruházva. A bíráskodástól a gazdasági, kulturális kérdésekig minden az ő végső megítélése alá esett. Belőle mintegy kiszármazva működtek a hivatalnokság újabb, elevenebb szervezetei, valamint az egyéb szakképzettségeké is.
Debreceni kispolgárság 1837-ben. Kohlmann K. egykorú acélmetszete.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Színezett acélmetszet kétségtelenül Kohlmann Károly pesti rajzolótól. Melléklet a Róthkrepf (Mátray) Gábor szerkesztésében Pesten megjelent Regélő, Első magyar szépművészeti folyóírás 1837. május 7-i számához.
De még a szabadpályák is lényegében tradicionális testületi utánképzéssel és ellenőrzéssel; az iskola inkább csak a szellem általános meggyúrására szolgált. A lényeges a társadalomba való beilleszkedés, ez mélyíti el a szakhivatás szerepét. A szakszerűség ilymódon még szegénységében is erős társadalmi pozíció, elismert kiváltságokkal, s tiszteletbeli megkülönböztetésekkel. A XVIII. századbeli képzés válik el a testületiségtől, főiskolák keletkeznek e célokra; de az oktatásnak tartalma, a hivatásnak társadalmat szolgáló tekintélye és kötelezettsége a régi történeti fejlődés következménye.
Magyarországon is megvoltak, láttuk, a képzettségnek bizonyos társadalmi alapjai. De a széles alsó társadalom szervezete elmosódottabb, kevésbbé termel ki szilárd szakszerű testületiségeket. Paraszt- s polgárfiúk tömegesen mennek ugyan iskolába, de jóideig csak a papság s pap-tanárság emeli őket a nemességéhez hasonló társadalmi állásra. Az elnagyoltabb társadalomszervezet egyébként kevésbbé kíván elmélyülő szakmunkát, hanem inkább csak vitát, meggyőzést, ítéletet, intézkedést, tehát főként jogi és szónoki képzettséget. Még a vármegyei főjegyzőség is sokáig csak „salariatus” tisztség, nem tartozik a legjobb megyei családok körébe, mert inkább a szakszerű feldolgozás, mint a rendelkezés a feladata. A jogászképzettség általánosodása Magyarországon a nemesség általánosodásával rokonjelenség. Egyedül a jogászságnak volt nálunk valami testületi multja, a táblákra beírt jurátusságban. A nemnemes ügyvéd, mérnök, orvos, tanár nálunk is „honoráciorrá” lett, de történeti-társadalmi mult helyett inkább csak maga a főiskolai képzés, s főként a diploma hozza számukra az elismerést. Már is sok a panasz a perthúzó s népet izgató ügyvédek ellen; s a honorácior is gyakran panaszkodik, hogy sem a nép, sem a nemesség nem érzi őt magához tartozónak.
Pesti polgár 1848-ban Zitterbarth Mátyás építész, nemzetőr-tiszti egyenruhában. Borsos József festménye.*
(Szépművészeti Múzeum.)
Jelezve: Borsos 848. Mérete 87×111 cm. Zitterbarth Mátyás, a kiváló pesti építész 1803-ban született és 1867-ben húnyt el.
De azért az ellentét az új képzettség és a nemesség közt nem éles, nem lázadozó. Hiszen aki valamit számít a nemességből, maga is elsősorban az értelmiséghez tartozónak érzi magát. A jó középnemesség a XVIII. század végén határozottan reformbarát volt, országgyűlési munkálatai igen figyelemreméltóak, s csak az általános európai reakció állította meg a tudatos társadalmi átalakításokat. A külszín alatt, mint egész Európában is, mégis mély s rohamos ezután az átalakulás. A közvetlen szokásoktól szabályozott életviszonyokat mindinkább uralma alá veszi a betű és a szám. Az ifjúság, nemes és nemnemes, tömegesen tódul az idegenből átültetett, most már csupasz vizsgáztatással elérhető diplomás pályákra. A felvilágosult II. József ezért erősen korlátozni akarta a nemnemesek iskoláztatását. De talán a legnyughatatlanabb az a kisnemesség volt, amely az iskolázás által hirtelen új érvényesülésre juthatott; a nemesi, s egyúttal az ügyvédi diplomával kezében liberalizmust hirdetve, határozottan szembefordult a birtokos középnemesség táblabíró-felfogásával. Az 1830-as években különösen meggyorsul a rendi világból való kibontakozás üteme. Több megye már szavazójogot ad a honoráciornak is; 1843-ban pedig a törvény [A POLGÁRI REND] teljes hivatalképességet ad a nemnemes embereknek is, – ami persze a vármegyei tisztviselőválasztásoknál jóideig még nem sokat számított.
Üvegpalack mészáros céhjelvényekkel 1821-ből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A „polgári rendet” Magyarországon a XIX. század elején vagy félszáz szabad királyi város képviselte, összesen mintegy öt-hatszázezer lakóval. Ezenkívül volt még vagy félezer mezővárosunk; ezekkel együtt 1847-ben mintegy másfélmillió a városi lakosságunk, az ország népének körülbelül kilencede. A mezőváros többnyire alig más, mint nagy parasztközség, amely földesurától szerződéssel váltotta meg kötelezettségeit és így autonóm életre tett szert.
Maga a polgári „rendiség” igen kicsiny töredéke a városlakosságnak. Pestnek 1829-ben 50.000 a lakosa, köztük 22.198 adófizető – de csak 1673 polgára van. Sok értelme nincs is már a polgárjognak, már nincs hozzáfűzve a kézművesség és kereskedés űzése. A többi városlakó is ugyanazon városi törvénykezés alá tartozik, mint a valóságos polgár. Önálló városi gazdaságpolitikáról már szó sem lehet. A városlakók már nem is igen törték magukat a polgárjog után, kivált, ha taksát követeltek érte. A régi katonáskodásnak emlékei a lövészegyletek, a napoleoni időkben a polgármilíciák; a fegyverbeállás joga még bizonyos tekintélyt ad a polgárnak a többi lakóval szemben. Egyébként a polgárjog most már inkább csak a régi ház- s szőlőtulajdonosok ösztönös elzárkózása a jövevényekkel szemben; néha némi lehetőség a városi jövedelmekben való részesedésre, s a tanácsba, tisztikarba való jutásra. Bár a városi üzemeket, kocsmát, mészárszéket, téglavetőt, stb. most már bérbeadják akár a többet igérő zsidónak is. Egyes polgároknak joguk még az, hogy az év bizonyos reájuk eső napjain kitűzhették házukra a cégért és ekkor egyedül ők mérhettek bort a városban. Pár emberöltővel előbb még a polgárság gyűlése döntött fontos ügyekben; most már, nyugati mintára egy szűkebb „választott” polgárság, de méginkább csak a városi tanács vitte a vezetést. A bírót, városkapitányt pár évenként újra választja a „választott polgárság”, de a tanács és a pénzügyi tisztviselők választása élethosszra szól. Mégpedig a tanács jelölése alapján; tehát a városi magisztrátus tulajdonképpen önmaga egészíti ki magát. A „választott polgárság” pártucatnyi testülete is, a tanács jelölése országgyűlési képviselőit is a tanács szemeli ki, rendesen azt, aki már régebben is viselte e tisztet, – ha ugyan hajlandó újra elfogadni. Mert az ország összes kiváltságos városiaknak együttvéve csak két szavazatuk volt az országgyűlésen, követeik tehát inkább csak csöndes megfigyelőkként voltak ott jelen. A magisztrátus néhol tekintélyes ceremóniával lép fel, s durván bánik az alsó városnéppel. De a tanács, s maga a valóságos polgárság is, okkal-móddal meg nem magyarázható, mindenütt sajátos képződmény, inkább csak a tehetetlenségüknél fogva a megfészkelődöttek együttese. A kormányzat szinte állandóan a nyakukon ülteti az ellenőrző biztosokat, a megyei nemesség húzódozik állítólagos műveletlen társaságuktól. Szinte mindmáig megmaradt a vidéki úriember e lebecsülése a városi adminisztráció kisszerűsége iránt. Pedig a tanácsban is mindinkább tért hódít a magasabb képzettség, természetesen a jogászi. Pesten 1822-ben még egy volt mesterembert kivéve csupa jogászból, vagy a városi irodában felemelkedettből állott a tanács. De Szegeden az 1830-as évek még túlnyomóan gazdák és iparosok a tanácsosok. Kisebb nemesek is szívesen helyezkednek el a városi elöljáróságban, sőt néhol hagyományos szárnyszám alakul ki polgári s nemesi tagok között. Polgári tanácsosok is gyakran kapnak nemességet, kivált politikai szolgálataikért.
A takarékos kispolgár a XIX. század első felében. Benza Károly alakítása Doppler Ferenc Ilka című dalművében.*
Jelezve: B. K. Fába metszette Pollák. A Magyarország és a Nagyvilág. 1872. évfolyama 63. lapjáról.
A magyar városok új lendülete, úgylátszik, inkább a régi várospolgárság keretein kívül indult meg. Még a kézművesek sem illeszkednek már be e keretekbe. Peten 1828-ban 2886 az önálló kézművesek száma, a polgároké csak 1673, Debrecenben 1875 a kézműves, s csak 1228 a polgár. A XVIII. században sietve igyekszik minden kézművesség céhet alakítani, hogy korlátozhassa a mesterek számát és megállapíthassa az iparcikkek árát. De hiába, a megszorításoknak nincs már belső jogosultságuk, amióta a céh már nem a szakmunkának nevelő, s társadalmiasan szabályozó üzeme, s amióta a mester már nem igazi alkotómunkát [A KÉZMŰVES POLGÁRSÁG] végez, hanem csak átlagárut hordat a piacra. A vármegye a limitációval dolgozik a céhek áremelései elen, a céhi mestereknek nincs már szakértő tekintélyük, megszaporodnak a céhen kívüli kontárok – idővel már nem azért, mert a céh nehezen vesz fel új mestereket, hanem mert a kézműves nem látja semmi hasznát a díjakkal járó céhtagságnak. A kormányzat – miután II. József átmenetileg el is törölte a céhet – most már csak rendészeti szempontokból kezeli ez intézményt, 1813-ban mindenki számára lehetővé teszi a remekelést s a vizsgáztatást is igen gyakran céhenkívüliekre bízza. A zsidóság már 1805-ben jogot kap kézműves céhek alakítására, zsidó legényekkel; de az ipar ekkor még személyes munka, s ezért még 1839-ben is csak ötven iparűző van Pest 7000 zsidó lakója között.
Városi hajdu az Alföldön a XIX. század közepén. Kőnyomat Kaliwoda rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A 103. lapnál idézett albumból. Aláírása: Haiduk von Árokszállás. – Árokszállási hajdu. N. d. Natur ge. v. Kaliwoda. – Lith. v. Kollarz. A képen olvasható VÁRMEGYE HAZA felírás a rajzoló művész tévedése, valószínűleg VÁROSHÁZA helyett, miután Jászárokszálláson vármegyeháza soha sem volt. Mérete 23×33 cm.
A XVIII. században Európa-szerte hirtelen megduzzadnak a városok, a szakmunka e régi, kicsiny, szabályozott telepeiből nagy szervezeti központok nőnek ki. Mert a régen kézművesszerű szakmunka most már az intellektuális képzettség fokáig emelkedett, szakszerű vállalkozássá, tömegeket foglalkoztatva. A vállalkozás azonban nyugaton nemcsak tőke kérdése, hanem történelmileg alakult, mély munkaszervezetek teszik valóban alkotóképessé. Magyarországon is hirtelen iramban nő a város. De a tőke és a tömegmunka aránytalanul nagy szerepével. A kisipar, még ha céhekben is alakult, nem annyira a szakszerűségek változatos egybeilleszkedése, mint inkább otthon átlagos készárut termelő munkásság, amely különösen a nyersanyagbeszerzés s a tömegrendelések (építkezés, hadsereg, stb.) szempontjából a vállalkozó tőke függvénye. 1838-ban az országban a céhbeli és kontár kézművesség lélekszáma együttesen mintegy 250.000, 1847-ben 334.000; előbb tehát minden 45, most pedig már minden 35 lélekre esik egy iparos. A nagyobb üzemekben inkább a tömegmunka jut ki a hazai munkásságnak, a szakmunkás még jóideig külföldről való. 1838-ban 453 „gyárat” számlálnak össze, – beleértve a papírmalmokat, üveghutákat, hámorokat is; 1847-ben 528 a számuk, összesen 23.400 „állandó gyárdolgossal”.
A kereskedelem hirtelen fejlődése is mintha éppen a szakmunkának megkerülését mutatná. Részben házaló, részben nagykereskedelem; kevés az állandó, valamely szakmára megbízhatóan specializálódott üzlet. Házalással szinte egész népességek foglalkoznak, görögök, örmények, zsidók. Nyugaton a nagykereskedelem is a bolti részletárusításhoz hasonlóan a céhi termelésből nőtt fel, az áruk egyes fajtáinak fínom szakértő elhelyezését szervezvén meg nagy arányokban. Nálunk a nagykereskedésre nem kellett semmi képzettség, még hatósági jogosítvány sem; csak 1812-ben kezdték a szabályozást, amikor már különösen a hadiszállításokból idegen elemek nagy vagyonjai keletkeztek. II. József a zsidókat egyenesen a házalásra és a nagykereskedésre akarta „korlátozni”, sőt a pesti kereskedők testülete is ezt követelte. Pesten 1822-ben 42 a zsidó, 23 a keresztény nagykereskedő. A házalás címén behatol a zsidóság a hetivásárokra is, ahol addig csak külön jogosított s ellenőrzött polgár és a vidéki paraszt árusíthatott. A „valóságos”, azaz szakszerű kereskedelem védelmére 1828-ban Pesten grémium alakult, 114 taggal a kereskedőként összeírt 741 lakos közül. De azért e szakértelmet kívánó „valóságos [A PARASZTSÁG] kereskedelmi” ágakban is mégis csak elhelyezkedtek a grémiumon kívüliek is. És a grémium tagjainak többsége nem is szerzett magának polgári jogot, ami szintén az új városiasság gyönge társadalmi gyökereit bizonyítja. A fejlődés általában oly területekre kap rá, amelyeknek nincs szükségük mélyen, s szélesen szakszerű munkaszervezetekre. S mégis: az orosz város is óriási ugrásokkal növekszik; de a többszázezres Moszkva lakossága jórészt tömegesen berendelt jobbágynép, igazi nyers munkaerő, a tőke s az uralom szolgálatában. Mégis csak arra kell gondolnunk, hogy a magyar város kisszerű rendisége tartja nálunk kezében az átalakuláskor a bíráskodást, közigazgatást és még saját tehetetlenségével is bizonyos történeti-társadalmi alkalmazkodásra, tehát szakszerűségre készteti az új társaságot.
Árokszállási jász menyecske. Valerio rézkarca 1859-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Femme mariée d’Arokszallas. Jelezve: VALERIO 1859 DRESDEN. Mérete 16.5×25.5 cm. A 135. lapnál idézett gyüjteményből.
A magyar parasztságot illetőleg Mária Terézia úrbérrendezése lényegében azt az elvet állította fel, hogy a jobbágy szolgáltatásai semmiképpen se haladhatják túl a földhasználatnak s egyéb előnyöknek értékét, amiket az úr nyujtott neki. II. József pedig 1781-ben el is törölte a tulajdonképpeni jobbágyságot, azaz a paraszt személyes kötöttségét urához. Ezzel úr s paraszt viszonya oly tárgyiassá lett volna, mint alig másutt Nyugat-Európában, a francia forradalom előtt. A magyar jobbágytelek átlagban nagyobb a nyugatiaknál; és egy-egy jobbágyra is átlag nagyobb föld, mintegy kétötöd telek jutott, ami csak szántóban 7–16 holdat jelentett, míg a németekre a XVIII. század végén átlag csak negyedtelek számítható. A magyar falu határa is tágasabb, szabadabb a nyugatiénál.
Magyar polgárok a kiegyezés idejéből. Jankó János rajza.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az Üstökös 1867. évfolyama 224. oldaláról. A negyvennyolcas és a hatvanhetes magyar típusa.
De az európai parasztságot nem a szabad szerződéses viszony tartotta fenn, hanem foglalatosságának sokoldalú illeszkedése a földesuraság társadalmába. Nevezhette az úr a birtokot magáénak, alig rendelkezhetett vele, úgy át- és átnőtte a paraszt élete és munkája annak minden részletét. A paraszthely történetileg kialakult családi üzem. Minél erősebb a szokás hatalma, annál izmosabban, elmoshatatlanul dolgozódik ki a parasztfoglalkozás minden részlete. A szerződéses szabad paraszt a haszonnak él; a „jobbágy” ellenben meghódítja földjét, kiformálja annak minden részletét, hajlását, otthonná teszi füvét, vizét, fáját. Nem a célszerűség, hanem a társadalmiasság a sokoldalú mély szakszerűség az alapja.
Székálló henteslegény. Jankó János rajza 1874-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Aláírása: Ennek nincs virilis szavazata. A képnek politikai vonatkozása van; arra céloz, hogy annakidején a nem önálló iparost kizárták az országgyűlési választók sorából.
A magyar parasztság kevésbbé izmos történeti alakulás, a foglalatosságnak önmagában kevesebb volt a szokásjogi ereje, a kultúrtáj kevésbbé behatóan kidolgozott, s ezért a paraszthely kevésbbé ellenállóképes az úrral szemben. Mihelyt az állam, az adó szempontjából, a XVIII. század elejétől biztosítani akarja a jobbágytelkek fennmaradását, az úr egyre inkább a magáénak vitatja a jobbágyföld kidolgozatlan, elmosódott határait. Mária Terézia úrbérrendezése megszabja, a föld minősége szerint osztályozva, hogy mekkora legyen a jobbágytelek: területre is jelentős még, átlag negyven holdra tehető a legelőhasználattal együtt s erdőhasználat is jár [A JOBBÁGYSÁG RÉTEGZŐDÉSE] hozzá. A fél, negyed és nyolcad telek ugyancsak teljes gazdaság, a használatjogok a család s az üzem szükségletei szerint, s nem a törtszám arányában vannak meghatározva. A nyolcad telken aluli jobbágy már nem telkesgazda, hanem zsellér: már másoknak is kell dolgoznia, hogy megélhessen. Van aztán föld- s háznélküli zsellér is, „más hátán élő”, s mégis biztos a helyzete a falu társadalmában, szokásosan kijár neki a munkaalkalom az úr s a többi paraszt földjén, állatot tarthat a közlegelőn, fuvarozhat, kézművesféle lehet. A telkes jobbágy és a zsellér az úrbéres, „történelmi” parasztság. Nem tudni, milyen halvány szokásjogi nyúlványokat szabdalt el már az úrbéresek foglalatosságaiból is az úrbérrendezés; az úgynevezett „maradványföldek” és az irtványok fölött ezután is folyt a vita, hogy az úri, vagy az úrbéri földhöz tartoznak-e. De mi minden életet moshatott el a racionális rendezés az úri majorság földeken és a messze pusztákon, ahol „szabadabb” nép munkálkodott, bérelve részességre, s számtalan más feltétellel vállalva a földet, vagy pedig cselédként vagy napszámosként elszerződve rövidebb-hosszabb időre! Ezek a történeti szerkezetiségből kihagyott népelemek nem gyökerezhettek meg sokoldalú elfoglaltsággal, egymást kiegészítő munkatagozódással a természetadta környezetben, s a föld most már teljesen az úrnak kezén maradt. Igaz, még ezután is vannak jelei a szokás hatalmának, a bérlet, sőt a családi, napszámosi foglalkozás az uradalomban is valamiféle otthonosabb berendezkedéssé válhat pár generáción át, a jobbágyszolgáltatáshoz s használatigényekhez hasonlóan, s akkor még mindíg van reménye a parasztnak helye végleges megtartására. Másrészt azonban az úrbérrendezés után sem biztos még az ősi jobbágyföld sem. Az úr „reguláció” címén átrendezhette a jobbágyföldek beosztását, hasonló értékű úriföldért is becserélhette; ily ürügyekkel – amiben különösen a többtermelés jelszavával dolgozó gazdatiszt nagy mester – egyre kisebbedett a parasztföld a XIX. században is. 1828-ban már csak egyharmadra tehető a jobbágytelek átlaga. Jobbágykézen csak mintegy ötmillió hold szántót találunk, a nemesén 9,8 millió holdat. A XVIII. század végén a parasztságnak csak mintegy 45%-a kisebb-nagyobb telkesgazda és körülbelül 43 házas, 13 házatlan zsellér esett 100 telkesgazdára. De a magyar viszonyokra még jellemzőbb a földműves szegénység, a napszámos és az uradalmi cseléd nagy tömege. A parasztcsaládok száma ekkor az országban körülbelül 1,257.000, s ebből közel félmillió az úr birtokán megülepedett cselédféle. Otthon helyett nyájszerű elszállásolás és egyhangú munka a messze pusztákon, még a falu is izgalmas, bonyolult társadalomképlet a cseléd számára, ha nagynéha oda bekerül.
Fejérváry Gábor, a legkiválóbb magyar műbarát. Bucher József festménye 1843-ból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Komlóskeresztesi Fejérváry Károly előkelő sárosmegyei birtokos történettudós fia (1780–1851). Ügyvédnek készült, de ebbeli tevékenységével korán felhagyott s életét kizárólag a műgyüjtésnek szentelte. Többszörös utazásain megismerte Európa nevezetes régiséggyüjteményeit és gazdag szakkönytárat gyüjtött. Eperjesi házában múzeumszerűleg állította fel egy életen át nagy áldozatokkal összehordott műkincseit, amelyek nagyobbára az ó- és középkori kisplasztika válogatott darabjaiból állottak. Különösen becsesek voltak görög, etruszk és római bronzai, bizánci elefántcsont-faragványai és vésett kövei. Az elsők közé tartozott, akik az indiai, kínai és japáni műalkotásokat méltányolták. Halála után a már ekkor európai hírű gyüjteményt unokaöccse, Pulszky Ferenc örökölte. Sajnos, a páratlan sorozatok elvesztek Magyarországra nézve. Pulszky részben visszatérése után (1870-ben) londoni és párizsi aukciókon értékesítette a nagyértékű műtárgyakat. A gyönyörű elefántcsontfaragványok és kisbronzok ma angol múzeumok féltett kincsei. A majdnem miniatürszámba menő fínom kis olajfestményt egy Fejérváry Gábor által sűrűn foglalkoztatott fiatal művész festette; jelzése: Jos. Bucher pinx. 1843. Másik, nagyobb alabkan készült arcképe Behm Farkastól, Doby Jenő által acélba metszve az 1885-ben megjelent Pulszky-Albumban látott napvilágot. Az itt közölt kép eddig teljesen ismeretlen volt.
Magyar paraszt. J. N. Bauer vízfestménye a XIX. század közepéről.*
(Történelmi Képcsarnok)
Jelezve: I. N. Bauer fe. Mérete 26×38.5 cm.
Öreg csikós-számadó. Marastoni kőrajza Sterio Károly után. 1862.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Jelezve: Sterio – Marastoni J. 1862. Az Ország Tükre képes közlöny 162. évi 7. számából. A csikós süvegére uraságának koronás címere volt felvarrva.
A paraszt szolgáltatásainak maximumát is meghatározta az úrbérrendezés. A nyugati, történelmi parasztság a szokásos kölcsönösség alapján csak annyit robotolt, amennyire egykor az úri udvar rangos ellátásra szükséges volt; az újkor folyamán részben pénzre váltódott át e kötelezettség, [A JOBBÁGY KÖTELEZETTSÉGEI] részben megrögződött régi csekély mértékben, az évi tizenkét napot nemigen haladta túl. Minél keletebbre, annál gyöngébb a szokás, s erősebb az érdek ereje; annál növekvőbb a robot szerepe. Nálunk az úrbárium évi ötvenkét napban szabta ki a robot maximumát, tehát egy egésztelkes gazda köteles volt hetenként egyszer igásfogatot és munkást állítani az úr számára; a kisebb gazda kevesebbet, de még a házatlan zsellér is évi tizenkét nap kézirobottal szolgálja meg helyét a jobbágytársadalomban. Sok az apró részletmunka is, nem is szólva a fuvar- és a postaszolgálatról. Még a XVIII. században kevesebb a robot, „de azóta a földművelés igen fejlődött”, írják a XIX. század elején. Az urbárium megakadályozta a nagy visszaéléseket, de végleg érdekfelekké tette az urat s a parasztot, a robot a méltányos szükségletek kielégítése helyett most már mindenképpen igénybeveendő, kiszámítható munkaerő. II. József óta a jobbágy szabadon elköltözhetett, – de kinek van kedve otthagyni ősi földjét a puszta szabadságért? Házasságába, fiai pályaválasztásába az úr már nem avatkozhatott bele, személyes szolgálatra nem rendelhette be őt és családját. De a terhek, a szolgálatok meghatározása nem lehet pontos a természettel való munkában, sok függött a robot módjától, beosztásától is; a munka tehát igen könnyen átmehetett személyes szolgálatokba is. A cseléd- s napszámosnép tulajdonképpen szabadon elszerződő elem, robotkötelesség nélkül; személyes kiszolgáltatottsága mégis nagyobb a jobbágyénál. Nem a történeti rendiség, hanem az üzletesedő célszerűség hozta az igazi parasztnyomorúságot. A földesúri hatóságjog, bíráskodás szinte öntudatlanul is az úri érdek eszközévé válhatott, a lágy és szervezetlen parasztsággal szemben, ahol az élet mélyebb, sokoldalúbb tagozódása nem figyelmeztette az urat társadalmias méltányosságra. A keletporosz lovagbirtok, szintén kialakulatlan paraszttársadalom fölött, a századfordulón kapitalista kíméletlenséggel dolgoztatta népét, szinte az állathoz hasonló instrukciónak nézi a Leibeigen-t, földjétől, sőt gyakran családjától is elszakítva elcseréli, eladja. A lengyel jog is megengedte a jobbágy áruba bocsátását. Az orosz földesúr a XVIII. században messze földre, mohamedánoknak, finneknek is tömegével adott el parasztot, s a XIX. század elején is csak az újsághirdetés alapján való árusítást kezdi tilalmazni. A magyar földesúr, úgylátszik [A NYUGATI ÉS MAGYAR PARASZTSÁG] elég könnyen botoztat, de egyébként érzi jogainak társadalmias korlátait. A nagybirtok ezért is, s nem csupán az úr tehetetlensége miatt nem tud kapitalizálódni, a kényszermunkát okszerűen kihasználni. Egyébként a botozást is a paraszt érdekében állították vissza a pénzbüntetés helyett. Sok nemes őszintén hiszi, hogy az úrbéri kapcsolatok lazítása a parasztot régi műveletlenségébe taszítaná vissza, s hogy földjét is elvesztené lába alól. Kazinczy s Berzsenyi is felháborodott, ha valaki a magyar paraszt elnyomottságáról beszélt.
Kényszerű békülés az úriszék előtt. Festett fajánsz-tálca a pápai gyárból. 1830 körül.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A „Vergleich” akkor következett be, amikor a két pörösködő fél mindenike megkapta a mogyorófát. A kép eredetije egy ez idő tájban megjelent kőnyomat volt.
Nem a földtulajdon s a szabadság dönti el a parasztság szerepét a rendi társadalomban. Nyugati szemmel nézve szembetűnő a magyar paraszti élet monoton egyformasága; s nemcsak a cselédnépé, amely már a keleti, oláh-orosz típusra való átmenetet jelzi. Nyugaton nem csupán az a különbség paraszt és paraszt között, hogy az egyiknek udvarában több a kazal, kamrájában több a szalonna. Hanem ugyanazon helyen is a parasztnak számtalan kategóriája tűnik elénk, sokféle, hagyományos elnevezéssel; mindmegannyi sajátos történeti formáció, foglalatosságának, életkörülményeinek sajátosságai szerint. Mindegyik típusnak megvan a külön szerepe, s valamennyi egybeilleszkedik a történetileg felnőtt helyi társadalomszervezetben. Nem elnagyolt, monoton munka folyik az évi termésért, hanem az élet minden részletének gondos kidolgozása. Az élet nagyobb felszerelkedéssel folyik, s ezért még a kisparaszt is közeledik a polgári léthez, sokoldalú érdeklődéssel illesztvén bele a maga speciális munkáját a többiekébe. A parasztság ilymódon szerves összefüggést tart a többi társadalomrétegekkel, nem fülled bele saját külön világába. A magyar parasztot jogilag nem zárták el a felfelé emelkedéstől; régóta nagy arányokban jutott a papi, tanári hivatásokra. De nincs természetes kiválasztódás a gyakorlati pályákra, a kézművesség és a parasztság két külön világ marad.
A falusi tanács. Barabás Miklós színes kőnyomata 1855-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Aláírás: Die Dorfgerichtsbarkeit. A’ falusi tanács. Le Tribunal villageois. Jelzése: Barabás. – Ausgeführt im Lithogr. Institut von Arnz & Comp in Düsseldorf. Báró Prónay Gábornak három nyelven megjelent nagyérdemű munkájából: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, Geibel Ármin, 1855.
A vármegye rabja. Th. Valerio rézkarca 1855-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Jelzése a felső szélen jobbra: VALERIO 1852 PESTH 13 et 14 Aout. L. a 135. laphoz tartozó jegyzetet.
A jobbágyfelszabadítás reformmozgalmaiban az elvek s jelszavuk mellett meg kell figyelnünk a gondos munkát is, amely a régi intézmények társadalmias jelentőségét akarta átvinni az új szervezetekbe. 1790 után egy emberöltőig a terjedelmes országgyűlési bizottsági munkálatok ellenére is csak pár részlettörvény keletkezett a jobbágy pörlés- és fellebbezés-jogáról, költözése, terményszolgáltatása szabályozásáról. Elvi újítások azután is nehezen haladtak; de hiszen Napoleon után a franciánkívüli Európában is inkább csak a földhasználat és terhek összeírása folyt, s csak 1848-ban mult el teljesen a jobbágyrendszer, a mi elmaradottságunk tehát nem volt épp égbekiáltó. Az 1830-as évektől már nálunk sem hittek a régi rend tartósságában. Az 1832–1836. évi országgyűlés elvi újítások nélkül is nagyjelentőségű volt, mert tisztázta az úrbéri viszony fogalmait, felértékelte a paraszthelyet, mégpedig nem elvont mennyiségekkel, hanem a helyi megélhetés szempontjából osztályozva, az erdő, legelő s más közhasználati és homályos tartozandóságú terület elkülönítésére méltányos szempontokat dolgozott ki. Bach és kormánya ezeket a munkálatokat vette a földtehermentesítés alapjául, a magyar rendiképviselet iránt táplált gyűlöletük ellenére is elismervén mély szociális szellemüket, s végrehajtásuknak mindkét felet kibékítő módját. E munkálatok ezután következett tízesztendős gyakorlati próbája nélkül bizonyára csak heves összeütközésekkel mehetett volna végbe a teljes felszabadulás. De már ez az országgyűlés felruházta a jobbágyot rendelkezéssel földje haszonvételjogát illetőleg is, tehát ha távozni akar, házát-földjét is eladhatja, nemcsak szerzeményeit s befektetéseit. A tulajdonjognak valami sajátos formája alakulhatott volna ki e nyomon: a föld a paraszté, de az úr beleszólhat az új tulajdonos kiválasztásába, s mégis csak a szakszerűség, a megfelelő művelés szempontjából. Azonkívül e törvény tiltja több paraszttelek összevásárlását, s főként azt, hogy a földesúr vagy a község jobbágytelket vásároljon. Megengedte a törvény a jobbágyszolgáltatások megváltását, az „örökös kötést” is, de nem az úrbéri viszonyt teljesen megszüntető örökváltságot. Az úriszéket a nyugati hűbéries bíráskodáshoz hasonlóbbá teszi, amennyiben az úr helyett a táblabíráknak, a megyei képviselőknek adja a lényeges szerepet. Kisebb ügyekben meghagyja az úr bírói s fegyelmező hatóságát, de itt is megszabott ügymenetet kíván. A paraszt ezentúl a maga nevében is indíthat pört idegen nemesúr ellen; eddig csak a földesúr útján tehette, aki könnyen vágta oda: „Csak nem veszekszem egy hitvány paraszt miatt szomszédommal, komámmal”. Az 1839–1840. évi országgyűlés már megengedte az örökváltságot is, de csak kölcsönös megegyezéssel; jelentős eredménye persze nem volt e törvénynek. Az 1843–1844. évi országgyűlés kimondta a nem-nemesek jogát a birtokszerzésre és hivatalviselésre, – bár a nép túlnyomó része még mindíg kötöttségben élt.
Készülődés az ünnepre faluhelyen a XIX. század közepén. Fametszet 1856-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Boross Mihály, Boldogháza. Buzdító és oktató történet című Pesten, 1856-ban megjelent munkájából.
Parasztok futtatása a pesti gyepen. Herceg Hessen-Phillippsthal Ferdinánd vízfestménye. 1820–30.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Ferdinand Printz von Hessen-Philippstal, a hesseni nagyhercegi ház idősebb ágából, mint ausztriai szolgálatban álló huszártiszt, a XIX. század második negyedében hosszabb időt töltött Magyarországon. Tehetséges műkedvelő rajzoló volt, benyomásait vízfestmények hosszú sorozatában örökíthette meg. Ezeket tartalmazó albumait egy német könyvkereskedő szervezte meg és – sajnos – feldarabolta, laponként adta el. Néhányat sikerült a Magyar Nemzeti Múzeum részére megszerezni; az itt látható lóversenykép is közülük való.
1848-ban kimondták az úrbéri terhek általános megszüntetését; Bach racionális bürokráciája végrehajtotta a nagy átalakítást. Az úrbéri telek tulajdonjoga most már kétségtelenül a paraszté, sőt minden oly föld tulajdonjoga is, amin a paraszt az úrbérihez hasonló feltételek közt élt. Ez tehát a rendi szokásszerűség diadala a racionális tulajdonjoggal szemben, amivel Verbőczy a nemességet minden földre nézve fel akarta ruházni. A maradványföldek, irtványok, nádasok, stb. odaítélésénél is a paraszt odaszokott munkájának mértéke és módja döntött. Ha csupán rájárt a földre, nem támadhatott oly szokásszerű joga, mintha generációkon át szakszerű foglalatossággal dolgozott rajta. A legelőt, erdőt illetőleg már 1836-ban kidolgozták az úr-paraszt részesedésének arányát. Ily részesedésre azonban természetesen csak az úrbéres, „történeti” parasztságnak [A JOBBÁGYSÁG FÖLSZABADULÁSA] van igénye, a telkeseknek és zselléreknek. Mi legyen tehát azokkal, akik kifejezetten urasági földön éltek, a bérlet s a részmunka sokféle formájában? A szokásjog sok vita után itt is győzött: ha már Mária Terézia úrbérrendezése idején az illető parasztcsalád használatában volt a föld, vagy pedig az úr azóta is örökösen a család használatára bocsátotta, megmaradt ezután is a paraszt kezén, eddigi szolgáltatásaival. A többi majorsági föld egyszerűen bérletnek számított, amit az úr bármikor visszavehetett. Ténylegesen azonban ez is a parasztnál maradt, s 1896-ban a törvény is neki ítélte, ha már 1848 előtt használatban volt. Azonban mindezen majorsági földekért, valamint a maradványokért és irtványokért is, a paraszt fizeti az úrnak a kártérítést. Nem a föld teljes értékét, hanem csak a volt parasztszolgáltatások évi értékének húszszorosát. A jobbágytelekért ellenben már maga az állam adja a váltságösszeget, főként adópótlékokból. Mégpedig szintén a volt jobbágyszolgáltatások évi értékének húszszorosát, a szolgáltatásokat elég alacsonyra becsülve, úgy, hogy egy telek megváltása, minősége szerint 300–700 forint, nem több évi jövedelme két-háromszorosánál. A zsellérhelyért egyformán 50 forintot fizetett az állam; a házatlan zsellérért, évi 12 nap robotjáért, semmit sem kapott az úr.
A lelkesülő magyar. Jankó János rajza 1863-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.
Az Üstökös 1863. évfolyama 116. lapjáról.
Erős bürokrata elszántság kellett a földtulajdon és az egyéb úrbéri viszonyok és jogok ily felszámolására. Igyekeztek minden részletben a jogi előzményekre visszamenni – pl., hogy az úr kocsmája-, malom-, halászat, téglaégetés-joga úrbéri eredetű-e, vagy királyi adománnyal, vagy másként szerzett tulajdonjog? Mert ha szerzett tulajdon, továbbra is megmarad, a parasztnak semmi igénye sincs a részesedésre. Végül kitűnt, hogy sehol sem jogokról van szó, hanem életteljes történeti-társadalmi képződményekről. A cél: mennyiségekben kiszámítható viszonyokat állítani helyettük.
A maradi magyar. Tréfás kép 1869-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A Bolond Miska 1809-iki évfolyama 88. lapjáról. Aláírása. Szeretem én is a reformot, csak a törvénykezést ne piszkálnák; még utóbb az embertől bírói qualifikatiót is fognak kívánni.
Ez, úgy hitték, a paraszt s úr érdeke egyaránt. A parasztság, bármennyire feléje is hajlott az osztó kéz, nem került ki győztesen a határ felszabdalásából. Csak mintegy 550.000 volt úrbéres lett szabad birtokossá, közülük is 434.000-nek csak féltelken alul jutott. Ezekhez járul a később saját pénzen megváltott majorsági parasztföld. A házatlan zsellér semmit sem kapott, s a cseléd, s napszámosnép sem. Az ország egész termőterületének 70%-a urasági földnek bizonyult. Igaz, benn van ebben az állami, egyházi föld is; s másrészt a nemesföld egyrésze is kisbirtok, sőt egészen parasztbirtoknak is tekinthető. De azért óriási a megmaradt nagybirtokok területe, most már rideg tulajdonként, semmi társadalmi kötelezettséggel.
Kortesek az 1860-as években. Szemlér Mihály rajza.*
Jelezve Szemlér M. 1880. Tulajdonképp a művész egy régibb rajzának ismétlése. Fénynyomatban megjelent Divald Adolfnál 1880-ban.
A Bach-korszak népbarát hivatalnokságát kikerülve járkált a paraszt régi uraihoz ügyes-bajos dolgaiban. Az írott s nyomtatott rendelkezéseket mázsaszámra hordták fel olvasatlanul a falusi községházák padlásaira. A rendszer bukásakor legelőször az út- s parcellajelző táblák sokaságát döntötte ki a vidék népe. Úgy látszott, vége az elvont hivatalnok-világnak. Az államéletben a XIX. század végéig szinte természetszerű volt ezután a régi jobb nemesbirtokosság vezetőszerepe. Tisza Kálmán első kormánypártjában felénél több a volt szoglabíró, a képviselők közt a századvégig kevés a nem-nemes eredetű. Az első polgári eredetű miniszter Wekerle volt 1889-ben, de aztán is csak az 1910-es évektől vált természetessé a polgáriak szereplése a kormányban. A megyét nem államosították. A század utolsó évtizedeitől a dzsentri-típus a vidék ideálja, a nemesség körének némi kitágításával, angol módra. [A TÁRSADALMI SZERKEZET HIBÁI] Mintegy 4000-re tehető ekkor az 1000–10.000 holdas birtokosok száma, de szorosan hozzájuk csatlakozik az ú. n. „fertálymágnások” serege is, s szeretett volna hozzájuk csatlakozni, utánozva külsőségeiket, a vidéki intelligencia is, amely erősen érezte a „társaságbelinek” előnyeit a puszta munkával szemben. De az angol dzsentrihez, a porosz Junkerhez hasonló szívós, kapitalista gazdálkodó típus nem alakult ki. A kiegyezést követő évtizedekben, az osztrák vámhatár eltörlése miatt is, igen kedvező lehetőségek nyíltak a mezőgazdaságra, s a politikai vezetés is kezében volt – a birtokos mégis eladósodott. Pedig a dzsentri-politika igazi liberalizmus volt, hajlammal a sivár kapitalizmussal való társulásra is, részesedvén az 1870-es évek európai járványszerű „gründolási” botrányaiban.
Képviselőválasztók tábora az 1860-as években. Szemlér Mihály egykorú rajza.*
(Székesfehérvári Múzeum.)
A 82. lapnál említett sorozat egyik darabja. Az eredeti tusrajz Szemlér hagyatékából került a Székesfővárosi Múzeumba.
De nem emberek hibájáról van itt szó. Sok jóakarat, kísérlet, gond s küszködés is rejlett itt a dolgok mélyén. Az egész társadalomszerkezetben van a hiba, ezért félszeg az egész intellektuális vezetés is. „Munka és értelmiség” a jelszó, szakszerű kötelékekbe sorakozás a felbomlott régiek helyett. De a szakszerűségnek valami különös elképzelésével, mintha az a dolgoknak valami titkos nyitja lenne, s az életre ráborítható magastechnika. A birtokos tőkehiányról, munkabéralakulásról, többtermelésről, vámpolitikáról s más elvontan megfogalmazott problémáról elmélkedik, csak a maga lába elé nem néz, arra, hogy mit lehetne tőke, s más felsőbb hatalmak nélkül is kihozni a vidék agrártársadalmából. Igaz, a falu és a cselédség nem is ígér sem biztatót ilyesmire. A magas szakszerűség sehol sem csorbul meg oly könnyen, mint a természettel élő agrártársadalomban. A dzsentri nekibúsul; a gabona-zsidó, s a lókupec végzi el a piac megszervezését. De hasonló, talajtól elvált az élet többi területeinek szakszerűsítése is. Tanár, orvos, mérnök: nem hoz magával problémákat otthonából, s különösen méltatlannak tartja magára nézve a falusi életet. Voltaképpen nem szakember-volta teszi öntudatossá, hanem kvalifikációja. Ez a gyökértelensége készteti arra, hogy lehetőleg hivatalnoki alkalmazást keressen; s ismét, a legracionálisabb liberális felfogás, a szakszerűségben való hit mellett is egy irracionális közösségben egyesülnek e diplomások: az „úriember” meghatározatlan fogamla alatt. Sajátos dolog e mellett: az egyes foglalkozások, szakmák mily idegenek egymással szemben! Ki törődik az iskolával, s a tanárral, ha azok egyszer elvégezték rajta munkájukat! A közigazgatás külön fellegvár. A pénzügyi tisztviselő munkájáról még hallani is kellemetlen. Az orvos, mérnök járás-kelése inkább csak számítható jövedelmük miatt érdekel. A kisváros otthonosságát is széthasogatta ez [A TŐKE URALMA] a nyers specializálódás. A diplomás alatt a csupán érettségizett, a tanítóképzős, a jegyzőtanfolyamos, a hatosztályos és más kis képzettség áll, a társaságbeli egybeolvadástól lehetőleg távoltartva. Minél közvetlenebbül s gyakorlatiasabban kell valamelyik hivatásnak a néppel foglalkoznia, annál kisebb a társaságbeli értéke.
Programmbeszéd az 1880-as években. Bihari Sándor festménye.
(Első Hazai Takarékpénztár, Budapest.)
A specializálódás a modern világ ténye, s a nyugati társadalmakban bámulatos finomságokkal jelentkezik. Mégsem oly idegen ott a legtávolabbi szakember sem egymástól. Tragikusan megszűnnek ott is az ember s ember között a természetes, életteljes kapcsolatok, mindenki valami szakmabeli célszerkezetnek függvénye már. S mégis dolgozik a mult, semmit sem lehet szakszerűsíteni a nélkül, hogy a társadalmi élet vele összefüggő százféle más problémáját is ki ne kellene egyúttal fínoman dolgozni. A specialitások munkája lehet a magyar foglalkozásokéhoz képest akár humorosan kicsinyes is, mégis teljesebb élet rejlik benne. Ezért olvad össze a magyarénál szorosabban az „elméleti” és „gyakorlati”, a hivatalnoki és a magánpálya.
Úri négyesfogat az 1860-as években. A. Zampis rajza után készült egykorú fametszet.
(Történelmi Képcsarnok.)
Nyugaton is mindinkább felszívja a gazdasági élet kialakuló óriásszervezete a kisüzemeket, de közben a kézművesség és üzlet régi fínom változatosságát, szilárd társadalmias szerepét termékeny módszerek kialakításával kellett felülmúlnia. Mind nagyobb tömegek kényszerülnek ugyan egyoldalú bérmunkára, de a tőke csak újabb, s újabb szakképzett rétegek beiktatásával terjesztheti ki uralmát. Nálunk elvontabb a tőke szerepe, mintegy a gazdasági élet fölött lebeg, s leszáll oda, ahol csupasz kalkulációval gyors hasznot remélhet. Mert hiszen a kézművességenk nincs szilárd, fölfelé törekvő szervezete, s a parasztság sincs változatos minőségmunkára nevelve. A francia nagyiparnak még szerves része a paraszt otthoni fonó-szövő munkája, nálunk ez a parasztipar már 1860 után eltűnik, a gyáripar első érintésére. A gyáralapítás aránylag rohamosan folyik: 1860–63-ig 114, 1865–70-ig 280, 1870–75-ig 287 új gyár létesült – igaz, hogy ekkor már százszámra buktak is a vállalatok az európai dekonjunktúra folytán. 1888-ban mégis 938 a 20 munkáson felüli üzemek száma. A gyárimunkások száma (a női- s gyermekmunkát is beleértve) 1888-ban 90.000, 1900-ban 243.000, 1909-ben 450.000. A kézművességgel együtt az ország ipari népessége 1890-ben 2.6 millió, 1900-ban már 3.5 millió – a gyors növekvés javarésze a tömeges bérmunkára esik. A világpiacra termelő ősrégi francia ipar munkásságának 40.3%-a ekkor még 4 munkáson aluli kisüzemekben dolgozik. Nálunk aránylag sok gyár létesült nemzetiségi vidékeken, ahol a parasztság még a magyarnál is gyökértelenebb. A mi ipari munkásságunk tehát nem annyira társadalomszervezet, mint inkább a munkaerő halmaza. A gyári szakmunkás jóideig nagymértékben külföldi, a munkáslapok nagyrésze németül jelenik meg. A munkásmozgalmak is inkább a tömegre rendezkedtek be, mint a kvalitásra. Pedig az európai munkásmozgalmak nagy szociális ereje, az antikkal ellentétben, a céhiességet leváltó szakszervezkedésben rejlett. A francia szakszervezet nem is tudott sohasem egybeolvadni a politikai pártmozgalommal, a szociáldemokráciával. Az angol munkáspárt is inkább a szakszervezkedés képződménye, éles politikai ideológia nélkül. A németeknél, [A MUNKÁSSÁG ÉS MOZGALMAI] sok ellentét után, a szociáldemokrácia maga alá hajtotta a szakszervezetet. A mgyar munkásegyesülések az 1870-es években még céhies, gazdasági-művelődési érdekű, s antiszemita alakulások. Aztán a politika, a választójog kérdése, majd az osztályharc ideológiája győz. Miután a szociáldemokrácia ellen kiadott németországi kivételes törvényeket visszavonták, 1890-ben nálunk sem akadályozták már a párt megalakulását. 1909-ben már 130.000 tagja van, vezetői jórészt zsidók. A magyar társadalom csak akkor veszi észre a mozgalom világjelentőségét, amikor a német Reichstagnak a szociáldemokrácia lesz legnagyobb pártjává. Nálunk igen mozgékony, s lármás a párt; 1905-ben csak a fővárosban 620 népgyűlést rendezett, s 1906-ban 558 a sztrájkok száma. A külföldi mintájára hozott munkástörvények nem mentesíthetik a harcot – a rendiség idején sohasem állandósult ily fanatikus elvi ellentét az egyes társadalomrétegek között.
Házaló. Bihari Sándor festménye. 1885.
(Magántulajdon.)
A szakszerűség egyoldalú talajnélküli funkciója miatt tehát egész társadalomrétegek ülepszenek meg az emberi képességeket elfojtó foglalatosságban. Mert ez még lényegesebb, mint a munkás viszonylagos szegénysége. A csupán kalkulációval dolgozó szakszerűség szinte vonzza a vezetésre a társadalomban addig idegen elemeket, a zsidóságot. S amikor a magyar intelligencia sürgeti a gyakorlati gazdasági pályákon való elhelyezkedést, szintén kevésbbé a hivatástudat s a szakszerű feladat, hanem inkább a szerzéslehetőségek ösztönzik.
Műhely. Skutezky Döme festménye.
(Magántulajdon.)
A magyar agrártársadalom szervezetének megítélésére ugyancsak nem elegendő a számok egymás mellé és egymás ellen való felsorakoztatása. Tudjuk például, hogy 1870-ben az ország területének csak 33%-a a 30 holdon aluli gazdaság, ami tehát nagyjából parasztföldnek számíthat. Ezzel szemben az ezerholdon felüli birtok az ország területének 38%-át foglalja el; s ebből is 231 a tízezerholdnál nagyobb – amely nagyság szinte összeférhetetlen az európai földművelés fogalmaival. Némikép enyhíti e számokat az, hogy sok bennük az állami s egyházi birtok, s azonkívül sok az erdőbirtok is. A német birodalom művelt földjének is 24.5%-a az 500 hektáron (kb. 870 holdon) felüli birtok, Poroszországban persze még több. Anglia területének meg 56%-a a 5400 nagybirtokos kezén van! Szokás azonkívül elszörnyűlködni azon, hogy Magyarország 2.4 milliónyi gazdaságából 1.3 millió az 5 holdon aluli törpebirtok, amely mindössze csak 5.7%-át bírja az ország művelt földjének (1895). Ez adatok hatását azonban lerontja az, hogy az egészséges kisbirtok igazi hazájában, Franciaországban is (1905) az összesen 5 milliónyi gazdaságból 2 millió az egy hektáron (1.74 kat. hold) aluli törpebirtok, a művelt földnek csak 2.2%-a. [AZ AGRÁRTÁRSADALOM] E számoknak tehát csak a teljes társadalomszervezetbe beillesztve van értelmük. Az angol nagybirtok kiszorította a parasztságot – de csak lépésről-lépésre, amint a föld népe a háziipar kapcsán a világot hódító nagyipar részesévé lett. A franciáknál meg valójában nincs igzai nagybirtok, mert amit a tulajdonos nem művelhet meg saját kezével, azt jórészt bérbeadja. Azonkívül a törpebirtokos, s mellette a csak mintegy 0.6 milliónyi földtelen agrármunkásság biztos, minden konjunktúrától független foglalatosságot talál a szomszéd gazdaságokban. Honnan e bérletrendszer, s a kéz munkájának eme biztonsága? A történelemből. Nem maradiság ez, hanem az agrártársadalom összefüggései erősek; a természetes környezet minden részletében otthonosan kidolgozott, nem lehet már ridegen üzletivé tenni a gazdaságot. Néhol a bérlet valósággal a régi hűbéres módra tagozódik, apró termények és szolgálatok a bér helyett, a birtokos pedig tanáccsal, védelemmel segíti bérlőjét. Sok helyütt még ma is szokásjog tiltja, hogy a tulajdonos kitegye földjéből parasztbérlőjét. Hasonló a helyzet Észak-Itáliában, ahol a nagybirtok parcellákban való bérbeadása történelmi hagyomány, de éppen azért igazi történelem, mert a szakszerű kertgazdálkodás rejlik mögötte.
Sztrájk! Munkácsy Mihály festménye 1895-ből.
(Szépművészeti Múzeum.)
Canzi Ágoston; Szüret Vác környékén.*
(Szépművészeti Múzeum.)
A kép festőjét, kinek olaszosan hangzó neve csupán művészi álnév, Kanz Mártonnak hívták. Bécsben született 1808-ban és 1846-ban telepedett meg a magyar fővárosban. Itt élt s dolgozott 1866-ban bekövetkezett haláláig. A képen látható alakok tahitótfalusi földművesek, akiknek nevei ma is ismeretesek. (L. Tragor Ignác, Vác, műemlékei és művészei. Vác, 1930.) Az eredeti olajfestmény 175×117 cm. Jelzése jobbról: Canzi Ágost Pest 1859. Még ugyanazon évben megjelent színes kőnyomatban Párizsban, Lemercier-nél, felényire kisebbítve. E műlapot a Pesti Műegyesület ajándékul adta tagjainak. Az eredetit is megszerezte s 1860-ban a magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.
Kubikosok. Herman Ottó vázlata után készült fametszet 1879-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Aláírása: KUBIKOLÁS A TISZA-PARTON. – Herman Ottó vázlata után rajzolta Borsos Gyula. Megjelent a Vasárnapi Ujság 1879. évfolyama 4. számában. A háttérben az árvízsujtotta Szeged látszik.
Keletibb Európában azonban, láttuk, a paraszti munka a rendi korszakban sem tudott erősen meggyökerezni, a termelést otthonosan szakszerűvé tenni, s ezzel a maga méltó szerepét a modern korban is, más tulajdonán is biztosítani. Magyarországon a birtokosok számát 1870-ben kb. 2 millióra teszik, az „éves szolgakét” 1.65, a napszámosokét 1.37 millióra. Lélekszámban ez az 5 millió birtokos és foglalkoztatott megfelel kb. 10 milliónak, az ország akkori 15.5 milliós lakosságából. Tehát az agrárnépesség 40%-a élne saját, 60%-a más földjén. Egy másik fajta statisztika szerint az 1880–1900-as években mintegy 550.000 a gazdasági cseléd (lélekszámra kb. 1.2 millió), a napszámosok száma pedig ez években 1.47 millióról 2 millióra (lélekszámban kb. 4.8 millióra) emelkedett. Itt azonban bizonyára a törpebirtokosok egyrésze is napszámosként szerepel. Ismét egy másfajta statisztika, 1908-ból, a húsz éven felüli férfiakat írja össze, számuk az agrártársadalomban 3.2 millió. (Ez megfelelne körülbelül 11 milliós népszámnak, az ország 18 milliós lakosságából.) E felnőtt férfiak közül közel egymillió teljesen földnélküli, 0.3 millió a maga, vagy családja házában, udvarán lakik. További 0.85 milliónak van [AZ AGRÁRMUNKÁSSÁG HELYZETE] 2–5 holdnyi földje is; ezek is jórészt az agrármunkássághoz számíthatók, amely tehát így férfilétszámban közel két, lélekszámban több, mint hatmillió. Ezután jön az 5–20 holdasok kategóriája, a tulajdonképpeni parasztgazdáké, körülbelül 0.85 millió felnőtt férfival. Itt foglal helyet a volt jobbágygazdák, majorságbérlők és földes zsellérek nagyrésze. A 20 holdon felüliek – fel a latifundiumig – férfilétszáma körülbelül 0.2 millió.
Hazatérő aratók. Deák-Ebner Lajos festménye.
(Szépművészeti Műzeum.)
Önmagukban is szomorú számok; de még lényegesebb, hogy a magyar agrártársadalom egyébként sem összefüggő, egymásbailleszkedő, egymás munkahelyét biztosító, s egymástól változatos szakmunkát kívánó szervezet. A felszabadítás után egyideig mintha előrenyomult volna a parasztság, kezdte töredezni a nagybirtok határait. De főként a zsíros paraszt szerzett új darabokat földjéhez, fanatikus munkával együttdolgozván-étkezvén napszámosaival. Csodába illett, hogy miként érte el a 100 holdat, s még azontúl is, – mesék keletkeztek a gazdákról, kik éjjel mint rablóbandák vezérei szerzik vagyonukat. De az első generáció elmultával elmult a mohóság; a gazdaság nem elég tagolt, sokoldalú arra, hogy a szerződött munkást az üzem állandó tagjává tegye; a tömeges gabonatermelés helyett nem alakultak ki egymást kiegészítő, támogató, a föld s természet változatosságait kihasználó termelésmódszerek, – s így a nagygazda nem szerelkedik fel arra, hogy lassanként bérletrendszerrel átnőhesse a nagybirtokot, s alulról is mintegy magával húzza, emelje fel állandó szakmunkásként a nincstelen napszámost. Nem az értelem, s a munka hiányzik itten, hanem a történelem. Az uradalmak a cseldéségre alapítják üzemüket, olcsón, mert a családos paraszt a biztos megmaradás kedvéért kevéssel beéri; a nagybirtok a sürgős idénymunkára akár a távolból is hoz „sommásokat”. Különösen az Alföld nagy falvaiban a tereken ácsorog most már az agrárnapszámosság, ha nincs munkaidény, vagy ha helyettük tótokat, oláhokat hozat aratásra az uradalom. Gyűlölködve néznek az „urakra”, minden nadrágos emberre, akinek mind a földműves szegénység munkája adja a kenyeret s jólétet. Az 1890-es évektől már véres kirobbanások is vannak, a szociáldemokrácia is szervezni kezdi az agrármunkásságot.
Munkát váró munkások. Révész Imre „Kenyeret!” című festménye.*
(Szépművészeti Múzeum.)
A kép először Panem! címmel volt kiállítva 1899-ben.
De általában véve, a falu élete talán még sivárabb, mint a rendiség korszakában. Akkoriban a határnak és a termelésnek beosztása, egymásbaillesztése, a legelőnek, erdőnek, nádasnak, víznek hagyományos részesedésekben való használata, a kölcsönös szívességmunka építkezésnél s más alkalommal: állandó szakszerű problémája a falunak. Ma már minden pénz kérdése lett. A háziipar is visszaszorult etnográfiai különlegességekre. Az iskolai képzettség és az élet színvonala bizonyára emelkedett, de a paraszti életnek régi, mégoly gyönge tagozódásai is elmosódtak. Már pedig az igazi „népi szellem és teremtőerő” nem valami misztikus lelkiségben rejlik, hanem a természethez sokoldalú életformákkal, foglalatosságokkal való illeszkedésben. A foglalatosságoknak minden egyes kicsiny változata sajátos oldaláról mutatja be az emberi lét s a természet örök viszonyát. Az amerikai farmer nem paraszt, mert ültetvénye egyoldalú tömegtermelés, önmaga szükségleteit, még élelmét is a boltban vásárolja. A paraszt addig paraszt, míg munkahelye egyúttal életegész természetes otthona is és amíg munkájában van valami az alkotás öröméből.
Kérdés, van-e lehetősége annak, hogy szabad intelligenciával megállapítsuk a társadalom igaz javára szolgáló reformokat? Nem kell-e ehhez vajjon történelem? Az, ami az észrevétlent, a jelentéktelent, az érthetetlent is érvényesíti a pusztán célszerűvel szemben! S ami végül is kitünteti, hogy az igazi fejlődőképes szakszerűség nem a hasznos kalkulációban, hanem az emberi tevékenység társadalmias megbecsülésében rejlik.
