BIERBAUER VIRGIL: AZ ÉPÍTÉSZET

Teljes szövegű keresés

BIERBAUER VIRGIL:
AZ ÉPÍTÉSZET
A magyar építészet fejlődésének módfelett jelentős korszaka az, amely a XVIII. század elejétől napjainkig eltelt. E közel negyed évezred alatt – legalább is a török hódítást megszenvedte országrészekben – a kezdetleges építészettől a mai építtetők kívánta színtig, a mai építészeti igények színtjéig növekedett a magyar építészet. Minden ötven-ötven évnek más volt az építészeti feladata. 1750-ig újjáépülnek a feldúlt falvak, persze a legegyszerűbb módszerekkel, a legigénytelenebben, s országszerte épülnek az új birtokosok kastélyai. – Ugyanekkor a középkorból megmaradt templomokat átalakítják a kor ízlésében: a gótikus szerkezetekre barokk köntöst borítanak, Pozsonytól és Nagyszombattól Erdély határszéléig a Csíkszépvizi templomig. A következő félszázadban kezd egy formásabb városias építészet kialakulni, a városok kezdenek kiépülni, városházakat és megyeházakat emelnek, amelyek éppúgy tanúságot tesznek erről az építő akaratról, mint a nagy építő püspökök, a Barkóczyak, Eszterházyak, Migazziak, Kollerek mecénási alkotásai: sok száz kisebb-nagyobb, városi és falusi templom, formás püspöki paloták. A falu építészete is elhagyja a legősibb kereteket, kinyújtják az ereszt, majd oszlopos, boltíves tornácokat is kezdenek rakni. A XIX. század első felét viszont a nagyobbarányú polgári építkezés jellemzi, elsősorban Pest-Budán, aminek jele, hogy a bérháztípus is kifejlődik. De épülnek ekkor már nagy középületek: a Nemzeti Múzeum, a pécsi püspöki könyvtár, a Ludovika-akadémia, sőt színházakra is rákerül a sor, ezek közt az első a kolozsvári, ezt követi a pesti Nemzeti Színház, meg a balatonfüredi, miskolci. Mindennek fokozatosabb kifejlését hozza a század második fele, már mindenképpen a korai kapitalizmus és indusztrializálódás jegyében; bérházak és gyárak, iskolák és kórházak. Így az építészet feladatai mind szétágazóbbak lesznek. Vidéken és falun egyaránt végetér a mondhatni önellátó építkezés: a városi építőipar kisugárzik a falura is, sajnos, mindenkor a sajátos, ősi, falusi építészet kárára.
A XX. században még színesebbé lesz a kép, s mint új vonást elsősorban azt kell említeni, hogy az építőmunka irányításában mind jelentősebb szerepet nyer egy bizonyos szociális szempont, amely az előző évszázadban még teljesen ismeretlen volt: eddig a bérház építtetője és tervezője egyaránt csak a befektetés minél magasabb jövedelmezőségére tekintett – most már azonban akár bérházról, akár középületről van szó, előtérbe kerülnek azoknak a szempontjai, akik a házban lakni, dolgozni, avagy gyógyulni fognak.
Mindehhez már bevezetőleg hozzá kell fűzni azt, hogy építészetünk java alkotásaiban, éppúgy mint 1000–1700 között s azóta is, mindenkor európai ízű kívánt lenni, úgy az igények mértékében, mint a forma alakításában. Hiszen jól tudjuk, hogy az európai építészet keleti határa Magyarország keleti határvonala mentén húzódott el, és e vonalon túl európai értelemben vett építészet csak 1870 után vetett gyökereket: mint egész kultúrájában, úgy építészetben is. Magyarország mindíg európainak vallotta magát! – A falu építészetét, a talajból nőtt építészetet a természeti viszonyok, az anyagi adottságok határozták meg, tehát az, hogy miből lehetett, miből kellett e földön építeni. S mivel e föld annyira más volt, mint a lajtántúli földek, más lett építészete is. Viszont a magyar paraszti építő ez adottságokat, magyar módra használta fel, magyar lett a háza, amely e földhöz símult, e földből nőtt. Éppen ebben van legmélyebb tanulsága.

Budapesti palotasorok az 1830–1840-es években. Egykorú kőnyomat.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Gr. Vasqueznek a 216. lapnál idézett budapesti térrajzáról.
A XIX. század elejének művészetében világszerte – Európában és Amerikában, akárcsak az európai nemzetek gyarmatosította területeken – [A KLASSZICIZÁLÓ STÍLUS] az úgynevezett klasszicizmus, a görög-római formák utánzása uralkodik. Azt lehetne mondani, hogy egy újabb renaissance tört fel, úgy mint a XV. század elején Itáliában; visszatérés a görög-római építészet nagy példáihoz. De míg 400 év előtt ez a művészi visszatérés ártatlan szellemmel és művészi szabadsággal történt, addig a XVIII. század utolsó évtizedeiben megindult újjászületés főként Pompei és Herculanum első ásatásai, görögországi utazók felfedezései nyomán tudományoskodó és archeológizáló lett. Brunelleschi és utódai csak egyes sorsszerűen felfedezett, szinte véletlen meglátott részletformákat raktak az örökölt középkori formákra, és ez átvett formákkal kezdetben naivul játszottak – most az építészek, az archeológiai kutatás eredményeiben kötelező törvényt láttak, csakúgy, mint a művészet más ágazataiban, pl. a klasszicizáló költészetben, amely a görög költészet metrikus szabályait alkalmazta. Az ugyanekkor születő esztétika Winckelmann nyomán ugyanezt tette: az antik formát feltétlen normának tekintette. A magunk esztétikájának megalapozója, Kazinczy Ferenc is erre törekedett: a görögösnek utánzásában látta a művészet törvényét. Mi sem természetesebb, mint az, hogy hasonlóan gondolkoztak azok, akik a századfordulón hazánkban építettek, és amint a Nemzeti Múzeumról számos kisebb-nagyobb kúriáig, épületek ezrei bizonyítják, latint tanuló római történelmen és jogon növekedett táblabíráink, mint építtetők ugyanezt követelték s akárcsak Kazinczy avagy Berzsenyi, európaiak akartak lenni. A francia forradalom napjaitól kezdve ez volt az európaiság építészeti kifejezése, minálunk annál is inkább, minthogy a művelt magyar ezt tanulta az iskolában is, nemcsak a poézis és retorika tanulmányai során, hanem az akkori szerzetesi iskolákban, jezsuita és piarista iskolákban rendszeresített architektúra-órákon is. (Gróf Széchenyi István például Révai Miklós piarista tanár oktatta építészetre.)

Budapesti palotasorok az 1830–1840-es években. Egykorú kőnyomat.
(Történelmi Képcsarnok.)

A Szent Lipót-kápolna Pesten, a mai Szent István-bazilika helyén. Építette Zitterbarth János 1817-ben.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Ugyanonnan, egyharmadával nagyítva. A kápolna 1849-ben pusztult el.
Persze ez a tanítás nem volt elégséges ahhoz, hogy az átlag diákból tervező építész legyen, – annál kevésbbé, mivel az építész ekkoron egyúttal [OSZTRÁK ÉPÍTŐMESTEREK MAGYARORSZÁGON] építőmester is volt, aki terveit kivitelezte. Az ehhez szükséges nevelést azonban hazánkban legfeljebb építőmesteri gyakorlat során lehetett megszerezni, – ez pedig a kevés építőmester mellett elég nehéz volt. Így tehát, mint az előző századokban, a növekvő szükségleteket idegenből, elsősorban Ausztriából érkezett építőmesterek elégítik ki. A XIX. század első felében névszerint is magyar származású építőmestert, az egyetlen Dankó József kivételével, alig is találunk. Pesten a század elején itt dolgozott a négy Hild, a három Zitterbarth, a két Kasselik és Hofrichter, akik mind Ausztriából jöttek és itt találjuk végül a legnagyobbat, Pollack Mihályt, a bécsi származású, Milanóban tanult építészt, akik mind a klasszicizmusnak művelői akárcsak osztrák, német, olasz, francia, avagy angol kortársaik. De valamiben jelentősen különböznek ezektől: a Pollackkal csaknem egykorú hírneves berlini mester, Schinkel, vagy a müncheni Klenze, mindketten az archeológiai megállapítások nyomán, mondhatni tudós pedantériával építenek görögösen, tudatosan távol állnak a renaissance mesterek szabadabb álláspontjától, – viszont Pollack Mihály nevelésének körülményeinél fogva a klasszicizmust, mint a barokkból szervesen nőtt stílust műveli, művészetében ott él mostoha bátyjának és nevelő atyjának Leopoldo Pollacknak, a milánói barokkot a klasszicizmusba áthasonlító építésznek lelke. Pollack terveiben, így a Nemzeti Múzeum alsó csarnokaiban, de talán méginkább az egykori 1849-ben elpusztult és tíz év mulva újjáépített pesti Vigadó termeiben a barokk tér-melódiái, tér-harmóniái, színszimfóniái elevenen lüktetnek. Számára az újra felfedezett görög formák szabadon felhasználható, átcsendíthető melódiák voltak, nem pedig formai dogmák, amelyeket csak szigorú tisztaságukban szabad alkalmazni, – ahogy azt mások vallották. Ezenfelül a XIX. század első évtizedeiben Kassalik Fidél és Hofrichter József kezei alatt egy olyan homlokzati stílus is kialakult, amely a vakolt téglaépítés szerkezeti mivoltából fakadt. Így és ezért a magyar klasszicizmus építészetében e stílusnak egy igen sajátos hazai formája valósulhatott meg, az évezredes európai építészeti fejlődésnek késői virága, amely másutt a tudós építészek légkörében már termőtalajra hazánkon kívül nem találhatott.

A gróf Sándor-palota Budán, jelenleg miniszterelnökség.*
Pollack Mihály egyik legelső alkotása Budán. Építtette Gr. Sándor Móric, elkészült 1806-ban. A Filmiroda felvétele.

A Magyar Nemzeti Múzeum 1848 előtt. Rudolf Alt rajza.
(Székesfővárosi Múzeum.)
A rendelkezésre álló hely keretében nincs módunk épületről épületre haladnunk azt leírni – csak stílusunknak néhány jellegzetes emlékéről szólhatunk, hogy így a jellegzetes vonásokat ecsetelhessük.
A klasszicizmus országszerte általános volt: Pest első nagy bérházai: a Nádor-utca, Bálvány-utca, az egykori Dunasor (mai Mária Valéria-utca) mentén ugyanabban a nemes egyszerűségben építkeztek, mint pl. Balatonfüreden, [MAGYAR KLASSZICIZMUS] Herkulesfürdőn, avagy Szliácson, mikor szállodákat emeltek. Az épületek szépségét egységes homlokzatú arányai alkották. Ha nagyobb díszességre törekedtek, a középső rész erőteljes oszlopsorral, avagy oszlopcsarnokkal tagolták, akár palotáról volt szó, – mint az egykori Sándor-palotánál, a mai miniszterelnökségnél – akár a Kereskedők Csarnokáról (Generali-ház), sőt az oszlopsor a fődísze a kor jelentős méretű kastélyainak (Fót, Alcsut), mint kisebb úriházainak, a formás kúriáknak, amelyekről ez az építészeti forma egyes tájakon átszállott a paraszti házak mind formásabbá váló tornácaira is. A század végének építészeti elfajulása felől visszatekintve meglepő a klasszicizmus építészetének nemes nyugalma, arányokbeli kiegyensúlyozottsága, akár ismertnevű nagyhírű mesterek műveiről van szó, – például Pollack Mihály Nemzeti Múzeumáról – akár alig ismertnevű, avagy egészen ismeretlen mesterek kisebb alkotásairól kis városokban, avagy vidéken, falun. Erről mi sem tesz szebb tanúságot, mint az a tény, hogy a később elrontott vidéki városokban az egyetlen a szemet megörvendeztető pont egy-egy régi úriház, a városház, vagy a színház. Ily módon joggal beszélhetünk igazi értelemben vett építészeti kultúráról, amelynek egyik forrása az az építészeti nevelés, amelyről már szólottunk, – másik forrása a céhek oktató munkája. Pest építkezéseiben pedig hasonló jelentősége volt a minden vasárnap József nádor elnöklése alatt tanácskozó szépítő bizottmányok, amelyben olyan férfiak foglaltak helyet, mint Pollack Mihály, Hild János, majd fia Hild József, Kasselik Fidél, Hofrichter József, akik nagy buzgalommal bírálták az építési engedélyezési terveket.

A „Két török”-höz címzett Kemnitzer, később Wodianer-ház Pesten. Építette Brein Ignác 1822-ben.*
A ház rövid ideig volt Kemnitzer Károly birtokában, kiről Wodianer Sámuel vásárolta meg. Az oromzaton két török által tartott pajzson már az ő névbetűi: S. W. láthatók. Az alatta levő (rendszerint hibásan közölt) verses felírás így hangzik: DES II. JOSEFS MACHT ZWANG TÜRKENWUTH IN BAND. DER II. LEOPOLD MEHRT RUH UND FRIED IM LAND. SORGT FÜR UNSER WOHL UND ES FORTGEDEIHET UNSER WIRKEN. DRUM ZUM DENKMAHL HEIST DIES HAUS BEY DEN II. TÜRKEN.
Hasonlót mondhatnánk az épületek belső tereinek kiképzéséről is. Az antikos oszlopok és pillértagozások felhasználásával díszítették a nagy bérházak kapualjait, lépcsőházi csarnokait. (Például Pollack Eger-ház, ma Angol-Osztrák Bank a Tisza István-utcában), Bay-ház (ma Vadászkürt-Szálloda), de e belső építészeti kultúra remekei a Vigadó egykori termei voltak.

A régi városház Pesten. Építette Kaszelik Ferenc 1842-ben. Kőnyomat Rudolf Alt rajza után. 1845-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A következő munkából: Rudolf Alt, Buda-Pest előadva 32 eredeti rajzolatban. Pest-Ofen illustrirt mit 32 Original-Zeichnungen Lithogr. von Xaver Sandmann. Pest, 1845. Hartleben K. A. Az épületre 1863-ban Hild József harmadik emeletet épített. 1901-ben városrendezés címén lebontották.
Sokan úgy vélik, hogy az 1838. évi árvíz éltető hatással volt Pest építészetére – az ellenkező az igaz. Az első hónapokat a házak gyors helyreállítása foglalta le, később szinte gyárilag épültek a városi házak Hild József és Kasselik Ferenc úgyszólván szabványszerint építkeztek, Pollack Mihály pedig ekkor már visszavonult és alkotó kezének hiánya igen erősen érezhetővé lett.

Az egri főszékesegyház. Tervezte és építette Hild József, 1831–1837.*
Pyrker József érsek-patriarka építette. 1837 máj. 7-ikén szentelték fel.
A klasszicilázó stlílus kora a harmincas években Európaszerte befejeződött. A görög-római világ felől ekkor az európai középkor felé fordul a szellemi érdeklődés. Már a XVIII. század végén a német romantika képviselői idefordítják a figyelmet, de új erőre kap ez az érdeklődés és széles köröket ragad meg Victor Hugo „Notre Dame de Paris” című regénye és Walter Scott regényei nyomán. Persze mindennek mélyen fekvő szellemtörténeti okai voltak. Európa már megcsömörlött a nagy forradalomtól, amely nem hozta meg azt, amit ígért. Felmerült az a kérdés, vajjon a keresztény középkor, a kontinentális népek e nagy kora, nem adhat-e többet, mint Hellas és Róma? Ez kifejeződik a művészetben is, gótikussá álcázzák az épületeket, s a középkor nagy katedrálisainak formáival díszítik azokat.

Pest vármegye székháza. Építette Zitterbarth Mátyás 1838–1841 között.
Nálunk aránylag későn jelentkezik ez az irányzat. A negyvenes években találjuk első nyomait Pest építészetében, szokványos alaprajzú és felépítésű házak külsőséges ékítő formáiban. Az első jelentősebb lendület az 1847. évi pesti Országház-pályázat terveiben, nevezetesen Fessl pályaművében mutatkozik, de ugyanakkor a lipótvárosi templom-pályázaton még Hild száraz, kicsinyes klasszicizmusa győz. A romanticizmus útjain indul el a fiatal Ybl Miklós, nevezetesen amikor a Múzeum-körúton egy bérházat épít, de főként a fóti templomban adja ilyetén elképzeléseinek kifejezését. A lényeget nézve azonban nem történik más, minthogy az alapjaiban a klasszicizmus módjára komponált homlokzatokra aprólékos, gótizáló ablakkereteket, párkányokat illesztgetnek. Jó példája ez iránynak a soproni Széchenyi-utca néhány nagy háza, amely az abszolutizmus korában épült. Gyakori az is, hogy a századeleji házakat is ilyen díszítésekkel korszerűsítik, [ROMANTIKUS ÍZLÉS] ez volt az eset, amikor Wieser a Kossuth Lajos-utca és Szép-utca sarkán álló Pollack építette házat átalakította! A romantikus építészet így lényegében csak díszítgetés, de ez csakhamar országos divattá válik: tanúi ennek a budai Karácsonyi-palota, – melyet néhány év előtt lebontottak – a csopaki Ranolder-kastély (Pán József műve), vagy a debreceni Csokonai-színház. A házak belső elrendezésében semmiféle változás nem történik: a városi telkeket körülépítik és az udvari lakások, a nyitott vagy beüvegezett függőfolyosókra nyílnak s a sarkokon maguktól adódnak a sötét, szellőzhetetlen alkovok, amelyek a kor belső berendezés és díszítő irányzatának alkalmat adnak festői drapériák elhelyezésére, félhomályos terek formálására, amelyekben a gigantikus képkeretek, tükörkeretek aranyozásai néha-néha felvillanhatnak.

Az esztergomi főszékesegyház, a XIX. század legnagyobb méretű hazai templomépítkezése. Tervezte Khünel Pál, építette Pákh János, befejezte Hild József 1822–1859.
Érdekes, hogy gróf Széchenyi István, – aki úgylátszik mindenben egy évszázaddal kora előtt járt – már a harmincas évek végén a „Pesti por és sár” című írásában felemelte szavát a klasszicizmus ellen és annak merev, a ház életét gúzsbakötő szimmetriája ellen, mint egyáltalán a régi stílusok kötöttségeivel szemben, tagadván azok örökkévalóságát, kizárólagosságát, tagadván azt, hogy új építő stílus már nem születhetik. Gróf Széchenyi a gótika felé mutatott, a régibb angol építészet felé, persze ő nem annak külsőségeit, díszítő formáit állította előtérbe, hanem az alaprajz kötetlenségének értékét hangsúlyozta. Milyen más lett, amit a romantika kora megvalósított: külsőséges gótizáló díszítgetés!
Ebből a félreértésből kimagaslik Fessl Frigyes egyetlen megvalósult nagyszabású műve: a pesti Vigadó újjáépítése, egy különös romantikus álom ez, amelyben a művész ábrándozásait egyszer kőbe faraghatta. A hatvanas évek hangulata közepett, amikor az épület kőhomlokzata fehéren világított a Dunaparton, a Vigadóban Csipke Rózsika tündérkastélyát, avagy Attila palotáját látták. Egy külföldi bíráló pedig „kikristályosodott csárdás”-nak nevezte el. Az épület formaadásának temperamentumosságában, díszítéseinek rapszódikusságában igazán méltó kerete volt Liszt Ferenc hangversenyeihez. S amint Pollack és kortársainak klasszicizmusa más volt, mint a nyugati világ tudós építészeti archeológiája, úgy Fessl romantikája is más lett, mint akár Bécs, Berlin, avagy Párizs és London iskolás ízű neogótikája. De a mű egyéni zsenialitásból eredő tragikuma volt, hogy nem jelenthetett folytatható stíluskezdeményt, nem teremthetett iskolát. Egyedül álló teljesítmény maradt, mint a zseniális alkotások legtöbbje.
A hatvanas évek elejére a romantika kora nálunk is lezárult. A Magyar Tudományos Akadémia székházára kiírt tervpályázaton Fessl műve már nem talált megértésre, a jórészt világotjáró főurakból alakult bírálóbizottság már túlhaladottaknak tartotta a romantikát, annak szenvedélyességét és a kiegyensúlyozott renaissance felé hajlott, amikor Stüler berlini építészt bízta meg és észre sem vette, hogy tervében s a részletformákban mennyi a romantika kicsinyessége, keménysége. Csak később, Ybl Miklós nagy mesterművében, a Palladio nyomán járó Operaházában, annak nagyságára törekvő gazdaságában szólal meg a neorenaissance igaz íze, ereje. Ybl körül néhányan, elsősorban Petschacher, Láng hasonló módon átérzik ezt a nagyságra törekvő stílust, pompáját s ezzel nem egy budapesti bérházban, Andrássy-úti palotában e kor nagyvagyonú rétegei számára meglepő életkereteket képesek teremteni, – ma ez épületek jórésze már vállalati irodául szolgál és ez a stílus egészen különösen hat a vezérigazgató úr szobáján és tanácstermén túl fekvő irodahelyiségekben. Ez épületeknek azonban nem lehetett más a sorsa. Csak reprezentációra épültek, pompás lépcsőházakkal, teremnagyságú szobákkal az utcai oldalon, – zeg-zugos folyosókkal, sötét mellékhelyiségekkel, alig megvilágított lakásokkal az udvarokon; mert e lakásoknak kellett az utcai lakások pompájának árát megfizetni. Ebben is tökéletesen tükrözi az építészet a kort. Hogy ezt világosan átlássuk, elég [MODERN BÉRHÁZÉPÍTKEZÉS] az Operaház ragyogó foyerjéből átmenni a „művész-társalgó”-nak nevezett teljesen elhanyagolt alacsony helyiségbe.
Ami e kivételes építmények, paloták és néhány középület homlokzata mögött rejtőzik, teljes egészében hazugságként jelentkezett az átlagfeladatoknál, a sorozatokban épült bérházaknál, vagy az ország minden részében egy kaptafára épült iskola, avagy törvényszéki épületek talmi homlokzatai mögött. Szakmányban készült homlokzatok ezek, amelyek mögött rosszul megvilágított, rosszul szellőzött, rossz beosztású lakások, avagy hivatali helyiségek bújtak meg. A lakóház nem az állandóan itt élő emberek számára épül, hanem csak tőkebefektetés céljaira, a tőke minél előnyösebb gyümölcsöztetésére. A belsőben nem a takarékosság, hanem a fukarság vezette a tervezőt és kivitelezőt, csak a homlokzatra jutott az álpompának költsége, mert az volt hivatott elkápráztatni az építtetőt, a ház megvásárlóját, a lakások bérlőit. Az épp akkor rohamosan benépesedő magyar főváros építőláza az ilyen házak ezreit, lakások százezrét termelte. Senki nem szólott ennek ellene, mert azok, akiknek hivatása lett volna ellentmondani, maguk is ebben az életszemléletben éltek és így mindezt természetesnek vették.
A kor egész gondolkodásmódja jegyében az építkezésben csak magánügyet láttak: „aki épített, maga ügyeljen arra, hogy háza jól sikerüljön, használható legyen”. Viszont ez a felfogás a többszázezer lakosságú városokban, a bérházas városokban elfogadhatatlan. A lakó nem épít sajátmagának házat, otthont, hanem a más által épített ház bérlakásába kénytelen beköltözni, ennélfogva nincsen módjában ügyelni arra, hogy a háza, a lakása milyen lesz. A nagyvárosi lakáshiány, a korlátolt kereseti lehetőségek pedig válogatásra nem adnak sok módot. Éppen a viszonyok felismerésénél fogva Franciaországban már XIV. Lajos idején építési szabályzatokat hoztak, amelyek a lakó védelmét célozták. Hazánkban az első ilyen szabályzatot a pesti Szépítő Bizottmány alkotta a XIX. század második évtizedében, de az inkább közigazgatási jellegű volt. József nádor a bizottságot már a huszas évek elején egy új, korszerű, részletesebb szabályzat alkotására bíztatta, de két évtized telt el, amíg a bécsi szabályzatnak alig módosított másolatát Pesten életbe léptették. Azt azután 1870-ben, 1877-ben, 1894-ben és 1914-ben átdolgzták – de mindössze azzal az eredménnyel, hogy a magyar főváros mind szűkebbé váló belterületén a telkek mind fokozatosabb beépítését engedték meg – viszont a külsőbb területeken történő építést a kevés gazdagok fényűzésének tekintették, miért is a szabályzatban igen nagymérvű telkeket írtak elő. Ennek az eredménye lett az, hogy egészségtelen, napfénytelen és levegőtlen bérháznegyedek épültek a szűkös belterületen s ezeken túl fényűző „nyaraló-negyedek”-nek nevezett városrészek keletkeztek. A kisebb pénzűek pedig, akik a maguk saját házát meg akarták építeni, akik menekülni vágytak az egészségtelen nagy városokból, kénytelenek voltak a távolabbi községekbe, az elővárosokba telepedni. Ennek a következménye lett az, hogy 1880-tól 1920-ig Budapest környékének népe, a huszonöt város és község 46.603-ról 458.823 főnyire szaporodott és a rendetlen külvárosok acélövével vette körül a fővárost.

Az újgót stílusú r. kat. templom Fóton. Építette Ybl Miklós 1847–1856 között.
E viszonyok helytelenségét, csak néhány világosabb fejű, átfogóbb látású szakember vette észre, már a nyolcvanas években. Így mindenekelőtt Neményi Ambrus, aki a budapesti lakásviszonyokról szóló jelentésében véres szavakkal ostorozta a budapesti lakásviszonyokat, egy évtizeddel később pedig Mudrony Soma egy röpiratában kelt ki a budapesti bérházak ellen a közerkölcs és közegészségügy nevében. Elfeledett írásaik ma is frissek, frissebbek, mint az építésmód, amely ellen bíráló szavukat felemelték. E kor építészei a reánk maradt írásaik szerint alkotásaikkal meg voltak elégedve; számukra a szép homlokzati formaadás teljes kielégülést nyujtott, műveik hazug, embertelen mivoltát nem érezték át.
A neorenaissance formák kezdetben az újság varázsával hatottak – s a nagyúri paloták díszítményeinek bérkaszárnyákon való alkalmazásában rejlő hazugságot senki észre nem vette. De mivel a kor mindig újat várt, követelt: új formákat kellett találni és alkalmazni. Ezért hamarosan áttértek a gótikának és a barokknak „neostílusaira” és így a formahazugságoknak újabb áramlatai indultak el. Az első iránynak legfőbb mestere Steindl Imre volt, a másik úton Hauszmann Alajos és Alpár Ignác jártak igen nagy sikerrel. Virtuózai voltak a díszítésnek, a díszítésekből felburjánzó homlokzat komponálásnak. Ma már szinte erőszakos tárgyilagosság kell ennek elismeréséhez, mert szinte lázasan [NEOBAROKK, NEOROMÁN] nyugtalan, villózó és szikrázó homlokzataik művészi értelme számunkra szinte megközelíthetetlen. Értékeiket csak akkor tudjuk felmérni, hogyha kortársaik minden művészi értéket nélkülöző munkáival hasonlítjuk össze műveiket. Hogy elüt például az Erzsébet-körút átlag homlokzataiból a New-York-palota díszítésének virtuózitásával. Hasonló összehasonlításra nyílik alkalom a neoromán esetében: Schulek Frigyes páratlan mesterműve, a budavári Halász-bástya a középkori építészet mélyebb értelmének, szerkezeti igazságainak újjáélesztése. Mennyire különbözik ez más neoromán épületektől, hogy csak egyet-kettőt említsünk például: a szegedi MÁV leszámoló épülettől (ma Központi Egyetem), avagy a győri szemináriumtól, amelyeket félköríves párkányok s egyéb díszek, vaskos és formátlan, indokolatlan oszlopok igyekeznek „román stílusúvá” tenni. Ez irányzat építészeti végzetessége főként abban a hatásban nyilatkozik meg, melyet a vezető mesterek kisebb kortársaikra gyakoroltak. Hozzáértés nélküli utánzók munkái tették tönkre a budapesti utcaképnek azt a komoly, nemes magatartását, amely a Pollack és Hild formálta utcaképekben élt. E két kornak összehasonlítása érezteti a XIX. századi építészetnek nemcsak nálunk, hanem világszerte nyilvánvaló csődjét.

A veszprémi püspökség újgót stílusú kastélya Csopakon. Épült 1860–1861-ben. Egykorú fametszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Építette Ranolder János püspök. A kép a Vasárnapi Ujság 1863. évfolyama 317. lapjáról van véve.
Említsük meg végül, hogy a nyolcvanas, kilencvenes években a XIX. század iparosodása hozta új szerkezetek, főleg a szabványosított, minden méretben kapható vas és acél bevonult természetesen a magyar építészetbe is, de úgyszólván csak rangrejtve, mintha az építészek szégyelték volna a vasnak alkalmazását: gótikus csarnokok és kupolák épültek nem kőből, hanem acélból, gipszből. S ez a tulajdonképpeni építészeti feladattal, az embertszolgáló építészeti megoldásokkal szembeni hazugságokat megtetézte a szerkezeti hazugsággal!
Természetesen ez a leromlás súlyosan éreztette hatását a vidéki városokban is, ahol a Bécsben és Pesten gyártott, gipszbe öntött díszítmények ellepték a régi és új házak homlokzatait. Ez az úgynevezett „pallérépítészet” úgyszólván örökre tönkretette a legtöbb magyar város arculatát.

A pesti vigadó. Építette Fessl Frigyes 1859–1865.
A leromlást természetszerűen fokozta a magyar városoknak a hetvenes években megindult mind rohamosabb fejlődése, növekedése, amely új házak, utcák, városnegyedek felépülésével járt. Ez a megindult építkezés szükségessé tette, hogy házhelyekké szabják fel a városszéli kerteket, a közelebb fekvő szántókat és pedig minden átfogó terv nélkül, a telekügynökök kénye-kedve [TERVSZERŰTLEN VÁROSFEJLŐDÉS] szerint és a hozzáértés teljes hiányával. Rendszerint a régi dűlőutakat követték az új utcák, tekintet nélkül arra, hogy az így keletkező új városrészek utcahálózata miképpen is kapcsolódik a régi utcákhoz. Úgyszólván sehol sem készült városrendezési terv, amely a növekedés a régi városhoz szabta volna, a telekfelosztást szabályozta volna. A városrendezés fogalma maga ismeretlen volt. Ilyen csak Budapest részére készült, amikor az európai látókörű gróf Andrássy Gyula miniszterelnök itt városrendezői hatóságokat szervezett, a Fővárosi Közmunkák Tanácsát, – de az is, mint különben világszerte történt, kevéssé optimisztikusan ítélte meg az akkor 280.000 lakosú magyar főváros jövőjét és ezért nem készített olyan várostervet, amely néhány évtizeden át egységes alapot adhatott volna a növekvésnek. Érdekes módon az 1879-ben, a nagy szegedi árvíz után, az alföldi város újjáépítésére készített terv az ellenkező hibába esett. Az akkor alig 70.000 lakosú város számára a terv olyan területet szabott meg, amely 300–400.000 lakó számára is elégséges lett volna. Mivel azonban a betelepedésnek és a beépítésnek egymásutánját nem szabták meg, ez az aránylag óriás terület csak szórványosan épült be, főként a kivezető főútvonalak mentén és a közbenső területek lakatlanok maradtak. Ez olyméretű út-, vízvezeték- és csatornahálózatot igényelt, amely módfelett megterhelte a lakosságot, de teljes egészében máig sem vált megvalósíthatóvá.
E gazdasági hibán túl pedig a világháború előtt készült magyar városterveknek, nevezetesen a vidékieknek hibája volt az, hogy szerzőik idegen külföldi mintákat részletekben és egészben szolgaian követtek, mivel a magyar telepedés ősi formáit, rendszerét fel nem ismerték.

Gróf Festetich György palotája Pesten. Építette Ybl Miklós 1865-ben. Egykorú kőnyomat.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Jelezve: T. Duffeck. Az Ország Tükre 1865. évfolyama 275. lapjáról.
E jelenségeknek azonban végre is ellentmondást kellet kiváltania, s ez a kilencvenes években meg is történt, nálunk éppúgy, mint Nyugat-Európában. Az érdekes, hogy az ellentmondást a hazai építészetben Lechner Ödön szólaltatta meg, épp az, aki addig a francia renaissance utánzásának útjain haladt. Amikor a kilencvenes években ettől elszakadt, jellegzetes módon két irányban helyezkedett szemben korának építészetével. Egyfelől az akkor korszerű építőanyagok, a maradandó anyagok, őszinte alkalmazásával, az acél és üveg dekoratív felhasználásával, a vakolat helyett az égetett agyagburkolatokkal – másfelől pedig a nemzeti stílus keresésével. Mindkét gondolatra [TÖREKVÉSEK NEMZETI STÍLUSRA] jellemző a budapesti Postatakarékpénztár székháza, ahol a lépcsőházakban a vasat mint művészi anyagot alkalmazta, a csarnokokban üvegtéglával épített, a homlokzatokra pedig reáborította az agyagból égetett zománcos téglát, a fantasztikus majolika díszek pompáját. A díszítés elemeit a magyar népi díszítőművészetből, textiliákból, cserepekből merítette. Sokszor tévedett: a gyárilag nagy precízióval símára kikészített acélra kovácsműves díszítéseket illesztett, ami végeredményben anyagszerűtlen volt, textiliák díszeit homlokzatokra vinni – ma már látjuk – magyartalan volt. Mégis Lechner útja bátor és igazi művészi kezdeményezés volt. Hogy mennyire eltalálta azt, amit kora keresett, jellemzi, hogy a mindenfajta eklektikus vizeken hajózó Alpár Ignác az ezredéves kiállítás történelmi csoportjának tervpályázatához fűzött magyarázó soraiban is hangoztatta: „magyar stílust kívántam kezdeményezni”. Még Alpár Ignác is átérezte, hogy Lechnernek igaza van, annak dacára, hogy egész pályáján ellenfele volt a magyar stílust kezdeményező mesternek.

Az Operaház Budapesten. Építette Ybl Miklós 1875–1884.
Lechner tévedéseit a körülötte működők hamarosan átvették. Házaikat azonban csak abban különböztette meg az eklektikusok építette házaktól, [SZECESSZIÓS ÉPÍTÉSZET] hogy nem renaissance, vagy barokk díszítményekkel ékesítették azokat, hanem az úgynevezett „magyaros díszítményekkel”, melyeket a német secessió jegyében raktak épületeikre. Magyarnak tartott műveikben stílusuk idejében az európai divatok hazai visszhangja volt, – és ennél nem több – miért is egész igyekezetük belefulladt a divat mulandóságába. Mindennek dacára a lechneri ellentmondás, a lechneri magvetés nem veszett kárba. A következő generáció, magyarosan akarván építeni, mélyebbre szántott. Felfedezte az igazi magyar építészet, nevezetesen Erdély építészetének belső szerkezeti, szervi igazságait, a legfejlettebb magyar népi építészetnek tanulságait. Kós Károly, Zrumeczky, Torockai Wigand Ede igaz anyagszerű szerkezetekkel keresték a megújhodás útját és ezenfelül a paraszti ház térbeli logikáját, életszerűségét igyekeztek átvenni, a külsőséges szimmetrikus alaprajzok helyett az életet valóban szolgáló alaprajzokkal próbálkoztak. De mégis tévedés volt Erdély építészetét a fővárosban feltámasztani, – tehát ott, ahol ez az építészet bizonyos értelemben idegen volt. Kós és Zrumeczky budapesti iskoláinak, de főként állatkerti épületeinek megvolt és ma is megvan a varázsa – azonban amikor a körutak bérházain, hatalmas középületeken próbálták alkalmazni a kis paraszti házak szerkezeteit és az e szerkezetekből eredt formákat, ez ismét hazugsággá vált s ezért e második fellendülés is meddőségben senyvedt el.

A budai Halász-bástya. Építette Schulek Frigyes 1898–1903.
Itt kell szólani arról a sajnálatos és szomorú hatásról is, amelyet a városi építészet leromlása a magyar falu építészetére gyakorol. Tudjuk, hogy a XVIII. század országos újjáépülése során a magyar föld népe úgyszólván a semmiből – az Alföld szegényes építőanyagaiból – megteremtette a falusi házak tízezreit, százezreit és ez építő munka során egy jellegzetes magyar falusi építőstílus született meg, amelyet a magyarság eredeti építőstílusának nevezhetünk. Az akkori viszonyoknak megfelelően önellátó építkezésről lehetett csak szó: az építtető és az építő azonosak voltak, „kaláká”-ban folyt a fészekrakás. S a falunak társadalmi egysége közepette e házakból egységes faluképek nőttek. A falu szigorú törvényei között senki sem épített magának a szükségesnél nagyobb, a szomszédnál mutatósabb, díszesebb házat.

Az Országos Iparművészeti Múzeum. Építette Lechner Ödön, befejezést nyert 1896-ban.
Mindez alapjában megváltozott a XIX. század végével. A felbomló falu ősi társadalmi egysége már nem tilalmazhatta, hogy az életrevalósága folytán meggazdagodó gazda nagyobb és pompásabbnak tűnő házat építsen. Aki tehette most már nem épített ősei módjára a saját maga kezével, hanem a szomszéd városból hozatott iparosokat, rendszerint kontárokat, akik a félművelt ember módjára a városi házak kisebbített torzképeit rakták és ezzel egyfelől örökre elrontották a magyar falu egykori egységét, megbontották az abban rejlő szépséget, másfelől egy emberöltő alatt elfelejtették az egykori ősi építő készséget. Mindezt még sajnálatosabbá teszi az, hogy ez újmódi házak semmivel sem lettek egészségesebbek, avagy tartósabbak, mint az öreg házak. Azonban megdöbbentő az is, hogy a falusi építészet szépségeit felismerő, felkutató, annak motívumait a városba bevinni igyekvő városi építészek erről a folyamatról tudomást sem vettek és mit sem tettek azért, hogy gátat vessenek annak, hogy a magyar nép falusi házépítését akár csak megjavítsák is.

A Rózsavölgyi-ház a budapesti Szervita-téren.
Építette Lajtha Béla.
Közvetlen a világháború kitörése előtt az eklekticizmussal szembeni ellentmondás harmadik ütemébe lendült: a vezető egyéniség ekkor Lajtha Béla volt. Indulása a lechneri díszítésben fogant, de fő műveiben, a budapesti Szervita-téri Rózsavölgyi-házban, a Vas-utcai iskolában, a mester elképzeléseinek másik vonalát a tiszta szerkezetiséget érvényesítette Lajtha. Ez alkotásai az acél és beton, valamint az üveg szerkezeti stereometriájából nőttek. A díszítés mindinkább háttérbe szorul és ez épületek a városi élet szükségleteiből alakultak. És meg kell állapítani, hogy Lajtha Béla építészete sok tekintetben megelőzte a világháború utáni úgynevezett új építészeti irányzatot. Ha majd egyszer egy átfogó szellemű szakember megírja e kor építészetének világtörténetét, ki kell domborítani e magyar mester úttörő szerepét is.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages