VARJÚ ELEMÉR: A MAGYAR VISELET A KÖZÉPKOR VÉGÉN
VARJÚ ELEMÉR:
A MAGYAR VISELET A KÖZÉPKOR VÉGÉN
A MAGYAR VISELET A KÖZÉPKOR VÉGÉN
Magyarország története egész folyama alatt sohasem közeledett annyira Európa nyugatához, mint a XV. században. Amíg népeinek egybeolvadása nyelvben és etnikumban hatalmas lépésekkel tört előre s nemzeti kialakulása a legjobb úton haladt, addig külső életnyilvánulásaiban mindinkább hozzáidomult a közműveltségben előljáró szomszédaihoz.
Érthető, hogy a fejlődésnek ez az iránya a viseletnél is éreztette hatását.
Az Anjouk Magyarországa tarka változatosságban mutatta a különböző viseleteket a legfrissebb itáliai divattól a kúnok maradias keleti mezéig. A két század mesgyéjén gyors ütemben mosódnak el a különbségek. Feltartóztathatatlanul folyik a rokon népcsoportok nyelvi és kulturális beolvadása, ami a keleti viselet eltűnésére vezet. Közben az élénkülő kereskedelmi kapcsolatok, a társadalmi, békés és háborús érintkezések nyomán a Nyugat egyre erősebben érezteti befolyását a szokásokra és a viseletre. Ebben jelentékeny része van annak az uralkodónak, akinek birodalma a Keleti-Kárpátoktól a Rajnáig terjedt s akivel szüntelen utazgatásai közben az ifjú Magyarország nagyszámú képviselője fordult meg nemcsak a szomszédos országokban, hanem angol, francia és spanyol földeken is. Zsigmond kísérői, udvaroncai révén rohamosan terjedtek az idegen szokások, divatok. Hatásuk alól a távolabbi vidékek lakói sem vonhatták ki magukat. Ha a Zsigmond-kor gyérszámú emlékein végigtekintünk, azt látjuk, hogy az ősöktől eredő keleties ruhaformákhoz, haj- és szakállviselethez már-már csak a föld népe s a megyéje határai közé szorult kisnemesség ragaszkodott.
Az átmenet a régiről az új divatra nem is volt valami nehéz. Csak a kaftánt kellett letenni s más, rövidebb dolmányt ölteni, hogy a keleti ember nyugatias külsővel jelenjék meg. A harisnya vagy nadrág (a két szó eredetileg ugyanazt jelentette) már régtől fogva egész Európában azonos; szárait a század végéig nem varrták össze. A hasítékból kilátszott a rövid alsónadrág, a berhe, vagy másnéven rejtő; de szokásban volt ennek elfedése is egy elől-hátul az övbe tűzött kendővel. A harisnya felerősítésére szolgáló keskeny derékkötőt szalagszíjnak, vagy, nem célzatosság nélkül: kacérszíjnak mondták.
Fiatal nemes a XV. század közepén. Részlet a mateóci főoltárról.
A harisnyát némelyek a térd alatt szalaggal átkötötték; a kötő néha azonos, máskor eltérő színű. Emlékeink úgy mutatják, hogy ez a szokás inkább csak az alsóbbrendűeknél divatozott.
A század elején kezd elterjedni a fehérnemű számba menő ing, régi kiejtés szerint imeg. Sajátságos véletlen folytán két ábrázolás is megőrizte számunkra az alakját. Zsigmond király 1434-ben Pozsonyban címert adott a régi nemes Kistárkányi Dénesnek, amelyben a kitüntetett maga volt lefestve, amint csupán ingbe öltözve küzd egy óriási farkassal. Az idős, fehérhajú és szakállú férfiún valamivel térden felül érő, bő-, de zártujjú, alul redőzött, nyakban csukott vászoning van, amely szabásban nagyon hasonlít a ma is viselt hálóingekre. Alig tér el ettől a bártfai Szent Kereszt-oltár ingben ábrázolt királyalakja; ennél az ujj nyitottan végződik s a nyakat hímzett pánt övezi.
Az ing abban a mértékben, amint a felsőruha hosszabbá lett, maga is növekedett. A Magyar Nemzeti Múzeumban Maria-Zellből származó, a hagyomány szerint II. Lajos és neje öltözetéhez tartozó férfi és női inget őriznek. Ezek, jó magas termetekre szabva, földig érnek. Ha az ilyen inget rövidebb ruhákhoz vették fel, derékban buggyosan átkötötték, mint mai nap is a miséző katholikus pap a nem termetéhez szabott albát, vagyis miseinget.
Az ing a szegényebb osztályoknál és az apróbb gyermekeknél gyakran felsőruhául szolgált; az utóbbiaknál négy-ötéves korig rendszerint ez az egyetlen öltözet.
A korábbi idők hosszabb kabátja a XV. sz. elején külföldi módra megrövidül s szűkebbé válik. Az előkelőbbeknél többnyire kötésen alul ér úgy tenyérnyivel; másoknál éppen csak az övig, sőt néha odáig sem megy le. A divatos gavallér dolmánya, joppája vagy korszovágya a lehető legszűkebb, úgy sajtolták bele, mint nagyanyáinkat a halcsontos, vagy acélpántos fűzőbe. Az öv alatti rész bő és fodros, valószínűleg keményen alá [Dolmány, suba] volt bélelve, hogy elálljon a deréktól; gyakran ujjatlan, vagy felhasított ujjú, hogy az ing kilássék, máskor ujjai lelógnak s a kar a váll alatti nyílásból bujik ki. Lehet gallértalan, lehajtott, vagy ősi magyar szokás szerint, felálló gallérú.
Idős férfi ingben a XV. század első felében, Kistárkányi Dénes Zsigmond királytól 1434-ben kapott címerében.
(Országos Levéltár.)
A papok (legalábbis a szomszédos országokban) erősen kárhoztatták az efféle szemérmetlen, kacér (vagyis fajtalan) dolmányokat. A tisztességre tekintő, vallásos, mint ma mondanók: szolíd emberek továbbra is ragaszkodtak a térdigérő, zárt és egyszerű szabású kabáthoz. Nehéz lenne utólag megmondani, kiknél volt szokásos az egyik, kiknél a második fajta; fel lehet tételezni azonban, hogy a jelentékeny többség, különösen az idősebb korosztály a komolyabb, illedelmesebb ruházatnál maradt.
Ingbe öltözött férfi (Herakliusz császár) a bártfai Szent Kereszt oltár egyik képén. XV. század utolsó harmada.
Már a XIV. század végén divatba jött a felsőruha széleinek kisallangozása. Ez a festői, de bizonyosan célszerűtlen szokás Zsigmond idejében érte el legtúlzóbb fokát, hogy aztán a XV. század első harmadával hirtelen megszűnjék. Különösen a ruhaujjakat szerették sallangosan behasogatni. Az ezzel járó szövetpazarlást – úgy látszik – igen előkelőnek tartották. Nálunk ez a viselet alig terjedt az udvari körökön túl.
Aki díszbe öltözött, vagy a hideg ellen védekezett, a dolmány, vagy esetleg közvetlenül az ing fölé vastagabb anyagból, a gazdagoknál bársonyból, brokátból készült subát húzott. A suba sohasem ért térden fölül, rendszerint az alsó lábszár közepéig ment le. Prémgallérral és szegéllyel volt ellátva; szőrmével is bélelték. Szabása a korszak elején tunikaszerű, ujjatlan, vagy ujjas; elől csak annyira volt bevágva, hogy a fő átbujhasson rajta. Oldalt felhasították, a könnyebb mozgás kedvéért; a hasítás néha a hónaljig ment, ami a subát a miseruhához hasonlóvá tette. A suba tisztes viseletnek számított; a nagyuraktól kezdve a városi polgárig igen sokan hordták, így a papok és tudósok is.
Férfiing hímzése 1525 körül.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A hímzés a 494. lapon bemutatott királyi köntöshöz tartozó hosszú vászoning nyakán és elején van.
Régi szokás szerint még a XV. században is viselték az ujjnélküli bő és hosszú palástot, különösen ünnepélyes alkalmakkor. Nagyuraknál a hosszú, festői redőkben leomló palást hímzett vagy prémes széle a földön húzódott viselője után. Divatja azonban a férfiaknál alig terjedt a XV. század közepén túl; onnan kezdve inkább csak a nők viselik. Helyette Zsigmond uralkodása végén nyugat felől nálunk is elterjedt a tabarro, magyarosan tabir, másként köntös nevű felsőkabát, a század végén már szinte elengedhetetlen díszruhája mindenkinek, aki tartott a tisztességes megjelenésre.
Harisnyaszár hegyes lábfővel és térdalatti kötőszalaggal Nagy Péter és Huszár Péter 1466. évi címerében.
(Országos Levéltár.)
A köntös nehezebb szövetből készült bő felsőkabát, ujjakkal vagy azok nélkül, mindíg felöltésre szánva. Nagy, lehajtós gallérja volt, rendszerint szőrméből. Elől gombokkal, vagy csatokkal záródott; némelykor csak összefogták, övvel azonban ritkán kötötték át. Tagadhatatlanul méltóságteljes ruhadarab; az alakot megnyujtja, esetleg hibáit elfödi, prémgallérja kiemeli viselőjének fejét. Nem csoda, hogy Mátyás király összes fennmaradt képein tabir-köntösben ábrázoltatta magát. Az ő korában [A köntös divatja] ez az udvari díszruha. Hallatlan pompát űztek vele; anyagául arannyal-ezüsttel átszőtt nagyvirágos olasz brokátokat, flandriai bársonyokat, nehéz selyemdamasztot használtak. Gallérjához, kihajtójához a legdrágább prémeket vették; sokszor ilyennel szegélyezték s néha teljesen bélelték vele. A XV. század vége felé viselése annyira általánossá vált, hogy nélküle ünnepélyes alkalmaknál már a vagyonosabb városi polgár sem mutatkozhatott. Nálunk különösen megkedvelték, amit keleties jellegének tudhatunk be, hiszen szabása alig különbözött a kaftánétól. Benne kereshetjük az újkori magyar viselet mentéjének (manteau) eredetét.
A csikmenasági oltár Krisztus ostoroztatását ábrázoló képe. Rövid dolmány, kacérszíj, rejtő-kendő és harisnyakötő.
(Szépművészeti Múzeum.)
Egy udvari gyülekezet, amelynek minden résztvevője ilyen köntösbe volt burkolva, festői és egyben előkelő képet nyujthatott. Hogy ne váljék egyhangúvá, arról a felhasznált sokszínű, pompás szövetanyagok s a prémek változatossága gondoskodott. A szabásban is voltak eltérések, habár csak az ujjaknál. Hol szűkebb, hol meg pazar bőségű ujjal viselték. Ezt részben, vagy egészben felhasították; a másszínű dolmány karja néha a vállnál, máskor a könyökhajlásnál bujt ki. A hasítékot paszománt, hímzés, gombok, sőt drágakövek is szegélyezték.
A XV. század utolsó harmadában annyira általános a hosszú öltözet, hogy 1489-ben a milanói herceg Budán időző titkára levélben figyelmezteti urát, csináltasson az ide küldendő követség tagjainak hosszú ruhákat (veste longhe), mert itt kárhoztatják a rövid kabátokat. Csak az udvariasság és ifjú neje iránti előzékenység vitte rá Mátyás királyt, hogy menyegzője alkalmából egyízben kísérőivel együtt, olaszosan rövidszabású dolmányt öltsön.
A fejfedők különféle fajtáiban nagy volt a változatosság. A legkülönbözőbb süvegek, sapkák, kalapok és kalpagok divatoztak. A hegyes kúnsüveg a XIV–XV. század mesgyéjén eltűnik; a Szent László legendáját szemléltető festők legtöbbje már csak annyit tud róla, hogy hegyes volt, de igazi alakját nem ismeri. Azt a magas süveget, amelyet 1418-ban Zemlényi Dávid címerében sisakdíszül kapott Zsigmond királytól, épúgy viselték francia földön, mint nálunk. Főurak képein magas, felhajtott karimájú, letűzdelt szövetű süvegeket látunk; a karimát prém borítja, rendszerint ugyanolyan, aminőből a tabir-köntös gallérja készült. A turbán is előfordul, hegyes süveg köré csavarva, kétséges azonban, nem csupán az ábrázolt (rendszerint bibliai) személyek keleti voltát akarja-e jelezni. Erre mutat az is, hogy zsidókat ábrázoló képeken sűrűbben találkozunk vele. Vadászok, apródok, köznemesek nemezkalapot is hordtak; ennek elülső karimáját ernyő módjára letűrték. A süvegek, kalapok mellett gyakori a tollbokréta. Akinek tellett rá, lobogós strucctollakkal ékeskedett, de szerették a kócsag és a daru tollát is. Kántor Benedek 1509-ben nyert címerében az adományos képén a vadászkalap mellé élővirág-bokréta van tűzve. A süvegen a tollat némelykor a fövegre varrott ezüsthüvelybe illesztették, máskor köves, zománcos boglárral szorították le.
Uracs fodrozott szélű dolmányban. Részlet a kassai dóm Szent János olajbafőzését ábrázoló oltártáblájáról. XV. század vége.
A XV. század vége óta a hosszúfürtös hajat hajhálóval fogták le, amely utóbb egészen főkötő alakot öltött. Ha paszománttal, hímzéssel volt díszítve, nem is tettek rá süveget, de a szobában sem vetették le. A század első felében még viselik az olaszos kámzsát is, süveg vagy kalap helyett; később már csak az egyháziak, végül egyedül a szerzetesek használják.
Hutter János eperjesi szenátor fogadalmi képe. XVI. század első negyede.*
(Szépművészeti Múzeum.)
* Hutter János, Eperjes egyik tehetős polgára és szenátora volt; beszélő címere a képen látható (három zsidókalap). A festmény eredetileg az itteni plebániatemplomban függhetett; a Nemzeti Múzeumba eperjesi polgárcsalád tulajdonából jutott. Divald Kornél szerint a városi számadáskönyvekben sokat szereplő Péter festő, az egykori főoltár művésze készítette. Sajnos, a képen a művész monogrammjának és az évszámnak már csak halvány nyomai láthatók. Péter 1488-tól 1527-ig működött. A fogadalmi képet 1520 körül festhette.
[Kalapok, lábbelik] A harisnyáról tudjuk, hogy a lábfőt is borította. Hogy ne kopjék gyorsan, bőrtalpakkal látták el. A szabadban vagy még egy vastagabb bőr-, vagy magasabb fatalpat csatoltak rá; az utóbbit falábnak is nevezték. Többnyire magas volt, hogy a harisnya ne legyen sáros. Úgy mint régebben, viseltek bocskort, vagy botost, félcipőt és magasabb, a bokákat is elfedő cipellőst, amelyet fönt összeszíjaztak. Az ilyen cipőt, hogy a lábhoz jobban simuljon, keskeny szíjakból is fonták. 1512-ből való képen egy darabont lábán sásból font cipő látható.
Főúr hosszú dolmányban és felhasított ujjú tabir-köntösben, a XV. század végén. Részlet a szepeshelyi főoltár Pilátus ítéletét ábrázoló képéből.
A XIV. sz. óta, talán Burgundból kiindulva terjedt el a csőrös lábbeli különös divatja. A cipő orrát szertelenül hosszúra és hegyesre szabták s bőrrel, kitöméssel megmerevítették. Ez a hóbort, amelyet még a szószékről is kárhoztattak, hozzánk is eljutott, azonban nálunk sohasem vált általánossá és nem fajult el, mint a nyugati országokban, ahol a rőfös cipőorr sem ment ritkaság számba. A XV. század második harmadában felhagytak vele s az ellenkező végletbe csaptak át, amikor is a cipők elől kiszélesedtek és egyenes vonalban végződtek. Az ilyen saruk nálunk a XVI. század elején az előkelő udvari viselethez tartoztak, de csak a német polgárságnál maradtak fenn a XVII. századig, mert a nemesség már a mohácsi vész táján országszerte csizmában járt.
Köntös arany-ezüst fonállal átszőtt nehéz brokátból, hátul palástszerűen szabva, lelógó felhasított ujjakkal. A XVI. század első negyedéből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* Az itt képben bemutatott fejedelmi köntöst és selyembrokát női ruhát, a mindegyikhez hozzátartozó hímzettdíszű, fínom gyolcs ingekkel együtt századok óta a máriacelli búcsújáró templomban őrizték s mint az egyház egyik legnagyobb jótevője, Nagy Lajos magyar király és hitvese öltözeteit mutogatták. A hagyomány a névben nem, az időben azonban nagyot tévedt. A ruhák szövete és szabása mutatja, hogy semmiesetre sem régebbiek a XVI. század első negyedénél. Az a Lajos nevű magyar király, akinek ruháját Máriacell őrizte, nem lehet más, mint II. Lajos. Erre vall a ruhákkal együvétartozó ezüstös szíjazatú kengyelpár, hatalmas lovagi sarkantyú és egyenes kard is. Mint tudjuk, II. Lajos és neje, Mária többször is elzarándokoltak Máriacellbe, s így nincs rajta csodálni való, ha a kor szokása szerint egy-egy értékes öltözetüket a templomnak ajándékozták. Szerencsés véletlen folytán a ruhák kikerülték az efféle ajándékok rendes sorsát és nem szabtak belőlük egyházi ornátusokat. A becses emlékeket a Magyar Nemzeti Múzeum 1928-ban szerezte meg.
Női ruha zöld selyemből, a XVI. század első negyedéből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Csizmaféle volt a szekernye, amely úgy készült, hogy a cipőre hosszú, a térden is felül érő, puha bőrszárat varrtak. Ilyen szekernyét leginkább alacsonyrendű emberek, lovászok, fullajtárok viseltek; urak csak akkor, ha hosszú útra mentek. A valóságos csizma a XV. század derekán a török útján jutott el hozzánk.
Előkelő úr hajhálóval. Thurzó György kamaraispán képe a Fuggerek családkönyvében. 1521.*
* A családkönyvet, amelyben a Fuggerek és a velük összeházasodott előkelő családok tagjainak arcképei és címerei vannak összegyüjtve, a XV. században alapították. Benne a XV–XVI. század fordulóján és az azóta készült képmások közvetlen szemlélet vagy egykorú festmények után készültek s így hitelesek. A családkönyv az Augsburgban székelő Fugger-hitbizomány tulajdona volt.
A lábbelinek ebben a korban még nem volt sarka; azonban, hogy tartósabb legyen, a sarok helyén s az orrán megvasalták.
A női ruházat alapformája az egész XV. századon át alig változott. A felsőruha (rokolya, szoknya, amely szókkal az egész öltözetet jelölték) egybe volt szabva; a derék s az alj egymásba folyik. A későgótika a női alakot a maga szépségideáljának megfelelően alakította. A természettől zömök női termetet igyekezett megnyujtani; a derék közvetlenül a mell alatt kezdődött s lehetőleg rövidre szabták. Az alakot karcsúra szorították össze, a magasan kezdődő, simán lefolyó alj aránytalanul hosszú lábszárakat sejtet. Ezért ért a ruha még a lábfejeken alul is; ha a hölgy lépegetett, föl kellett emelnie. Jellemző, hogy egyes előírások tiltják a termetet egy rőffel meghaladó szoknyát, ami azt mutatja, hogy az ilyen szertelen hosszúság sem volt éppen ritkaság. A hosszúságnak megfelel a bőség is; a redőzet lehetőleg dús. Úri hölgyek erősen fűzték magukat; az összehúzott derékból a keblek hivalkodóan kidomborodtak. De erősen kigömbölyödött a derék alatti rész is, amit a középkor sajátságos ízlése kecsesnek, formásnak tartott. A nyak körül a ruhát kivágták; divathölgyek nem átallották még vállaikat is szabadon hagyni. Egy Borbála királynét, Zsigmond nem jóhírű nejét ábrázoló rajzon a sallangos köntösből az alak mellig mezítelenül emelkedik ki. Másfél századon át kedvelték a kivágott öltözetet. Senki sem botránkozott meg rajta, amit legjobban az mutat, hogy a szent nőket is így ábrázolták. Aki nagyon szemérmes, vagy talán már nem eléggé telt alakú volt, vékony fátyolszövetből szabott ingvállat viselt. Ezt sokszor pazarul díszítették, kihímezték, köves, gyöngyös paszomántokkal szegélyezték. Az ingváll bő ujjai a köntös hasítékain bukkantak elő; sokszor szalaggal átkötve dudorokat formáltak a karokon. A század elején kedvelték a túlbő ujjakat, ezeknek tágassága nem egyszer akkora, hogy a felemelt karról az ujj nyílása a földig lógott le.
[Női divat] Az úrnőt, a nemes hölgyet senki sem korlátozhatta a szertelen divat követésében. Nem volt ilyen kedvező a városi polgárnő helyzete. A magisztrátus (persze, a tanácsban csupa érettebb férfiak ültek) igyekezett a nők fényűzését tilalmak közé szorítani. Megszabták, mennyi szövet használható fel egy-egy ruhára, megkövetelték a mezítelenségek elfödését, a fő elburkolását, fátylak, főkötőkendők viselését. Amint a képek, szobrok mutatják, az idősebbek rendszerint alávetették magukat a szabályzatnak, a fiatalok ritkán. Száz módja volt a rendelet kijátszásának. Aki szószerint vette a szabályt, sűrűszövésű gyolcs kendővel fedte el fejét; aki szerette magát mutogatni, pókhálóvékony fátylat borított magára, amit szlávosan pocsnó-nak hívtak. A leányok szívesen mutogatták szép, bodros, fodorított hajukat, legfeljebb pártával, ortonnal (hajszalaggal) koszorúval, németesen: krencullal szorították le fürtjeiket. A férjes asszonyok főkötőjét fedélnek, csepesznek mondták; az utóbbi rendszerint rojtos volt. A század első felében magas, tornyos burgundi fejfedők is előfordulnak; ezekről is rendszerint fínom fátyol lógott le, amit néha az áll alatt megkötöttek.
Térdelő nemes úr, kámzsás gallérban. Emlékszobrocska a soproni bencés-templomban. XV. század első fele.*
* Az 57 cm magas homokkőszobor többszörösen át van mázolva; mai színezése, amellyel a zöld harisnyaszárra sárga csizmákat festettek, a XVII. vagy XVIII. századból való. A viselet Zsigmond korának felel meg; a rövid dolmány s fölébe öltött hosszúcsuklyájú (vége letörött!) gallér erősen olaszos jellegű.
Az asszonyok is, mint a férfiak ruhájuk fölött, utcán vagy templomban palástot viseltek. Ez viselőjének anyagi erejéhez mérten könnyebb, vagy nehezebb, olcsóbb vagy árosabb matériából való. Rendszerint nem olyan vastag, mint a férfiaké; többnyire selyem vagy atlasz, legalsó fokon vászon. Szabása igen egyszerű, mintha csak egy a nyaknál ráncbaszedett kendő lenne a vállakra borítva. A férfiakkal ellentétben a nők az egyszerűbb palástokat kedvelték; mintázatlan fekete, szederjes, kék a leggyakoribb szín. Egészen szokatlan, hogy Czottmann Bertalan kassai gyógyszerész feleségét 1516-ban keskeny prémszegélyű fehér palástban festették le.
Imádkozó nő Herenchéni János 1432-ben Zsigmond királytól kapott címerében.
(Országos Levéltár.)
A palástot a nyaknál egy- vagy kétbogláros csat fogta össze. Úgy ebben, mint egyéb ékszerek, láncok, kösöntyűk, koronkák (párták), gyöngyök, fülfüggők, karkötők, násfák viselésében a nők nagy fényűzést fejtettek ki.
Az ékszert a magyarok régtől fogva kedvelték. De amíg a régebbi időkben inkább a férfiak kiváltsága volt, hogy magukat arany-ezüst díszekkel teleaggassák, addig a középkor vége óta az ékszerviselés mindjobban a nők előjogává vált. Leltárak, ünnepségekről szóló leírások beszélnek az ékszerek tömegéről, sokféleségéről és drága voltáról. A XV–XVI. század a magyar ötvösség fénykora; aranyműves mestereink ügyessége a zománc minden fajtájának és a fínom filigránnak készítésében, a drágakövek felhasználásában az olaszokéval vetekszik. A női fejékek, karperecek, különösen pedig a pazarul mindenfelé a ruhákra varrt boglárok az itt megforduló külföldiek bámulatát is magukra vonták.
A magyarok mindenkor szerették gazdagságukat fitogtatni, de soha jobban, mint Mátyás idejében. Maga a király járt elő példával. Mátyás külsejének hibáit (zömök volt és nem valami szép arcú) dús és fényes öltözeteivel igyekezett kiegyenlíteni. Az idegen követek, akik résztvettek 1476-ban tartott lakodalmán, elámultak, amikor a Szent Koronával fején, gyöngyökkel hímzett s drágakövekkel telehintett palástban jelent meg. És az őt körülvevő urak igyekeztek az uralkodót utolérni. Ugyanazon ünnepségen Ujlaki Miklós öltözetét elborították [A ruhák és a hajzat díszei] a drágakövek, csak gyémánt nem kevesebb, mint ötszáz volt ruhájára varrva.
Cipészműhely a XVI. század elején. Bem Balthazár 1505-ben készült Codex picturatus-ából.
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)
Kiváló alkalmakkor nők és férfiak szerettek koszorút illeszteni fejükre, néha süvegükre is. A koszorú azonban ritkán készült virágokból, bár erre is van példa, hanem többnyire aranyból, ezüstből; színét zománc és ékkövek adták meg. A nagyúri hölgyek olykor koronát tettek hajukra. Néha a drágakövekkel megrakott főkötő vagy hajháló felért a koronával is. A századfordulón divatba jött női kalapok is tele voltak tüzdelve násfákkal és boglárokkal. Többnyire nagy karimájuk s lapos fejrészük volt; bevonatuk selyem vagy bársony. Anna királynénak, II. Ulászló nejének volt egy külföldről hozatott díszes kalapja, amelyért 3500 aranyat fizettek.
Borbála királyné, mint Venus megszemélyesítője. Tollrajz a Liber de septem signis című kódexből.*
(Magyar Tudományos Akadémia.)
* A Liber de septem signis című papírkéziratnak a bolygó csillagokat megszemélyesítő, könnyedén színezett tollrajzai valamely délnémet iskolázottságú művész munkái. A kézirat valószínűleg valamely Zsigmond király részére készülő díszes kódex fogalmazványa, illetőleg tervezete lehetett. A Corvina maradványaival jutott a konstantinápolyi Eski Szeráj könyvtárába, ahonnan Vámbéry Ármin szerezte meg s a M. Tudományos Akadémiának ajándékozta.
A legsűrűbben használt ékszer a nyakban viselt kösöntyű vagy násfa, ami alatt láncra akasztott drágamívű boglárt, csüngőt kell érteni. Ezt nők, férfiak egyaránt viselték, néha egyszerre többet is. Ujlaki, a bosnyák király egyik nyakbavaló láncáról Mátyás második lakodalmán tizenhét márka súlyú aranynásfa lógott le, középen óriási zafírral, amelyet 300 gyémánt vett körül. A gyűrűket sem vetették meg, volt aki minden ujjára húzott egyet.
Mária és Erzsébet találkozása. M. S. névbetűs magyar mestertől. 1506 körül.*
(Szépművészeti Múzeum.)
* A képre áll, amit ugyanezen mesternek a keresztrefeszítést ábrázoló festményéről feljegyzünk. A tábla mai mérete 139×95 cm.
Nemcsak úrinők, hanem férfiak is hordtak maguknál keszkenőt vagy zsebkendőt, elsősorban az izzadtság letörlésére. A XV. század elején olasz szóval fazeletnek (fazzoletto) mondták; a szó rávilágít a szokás eredetére. [Keszkenők, kesztyűk] A zsebkendőt azonban orrfúvásra csak jóval később kezdik használni. Az olasz kifejezés idővel elmaradt s a verítéktörlőt kézkeszkenőnek nevezték, ami más adatokkal együtt arra vall, hogy legalább is a hölgyek, kézben viselték. Az ilyen kendőnek széleit minél gazdagabban kihímezték s csipkével is beszegték. Általános használatban volt a kesztyű. Csinálták mindenféle vékonyabb szövetből, de leginkább puha bőrből; felső felét és hosszú szárát díszesen kivarrták. A papság ünnepélyes szertartáshoz mindíg kesztyűt húzott. Az apátokat, püspököket síremlékeiken így ábrázolják. A pontifikális, vagy világiaknál a pecsétnyomó gyűrűt a kesztyű fölé húzták.
Ékszerdíszes női kalap 1525 körül. Mária királyné egykorú arcképe színes fametszetben.
(Királyi Könyvtár, Berlin.)
A gyermekek viselete négy-ötéves koruktól kezdve nem különbözik a felnőttekétől. A kassai Szent Erzsébet-oltáron a négyéves Erzsébet alakja csak nagyságra tér el a környezettől, ruhája ugyanolyan, mint aminőben felnőtt korában festik. Hét-nyolcéves fiúcskák kardosan, sarkantyúsan jártak, mint apáik. A kilencéves II. Lajost Miksa császár teljes lovagi vértezettel ajándékozta meg és a sokszor serdületlen korban elmátkásított leányokat úgy öltöztették, mintha már rég kinőttek volna a gyermekcipőből. Az előkelő Gersei Pethő családnak 1507-ben adott címerbővítő levélre különös kitüntetésül ráfestették II. Ulászló és gyermekei képét. A trónonülő király mellett ott áll az alig egy évet meghaladott Lajos és a négyéves Anna, teljesen nagyok módjára öltöztetve. Inkább törpéknek, semmint gyermekeknek hihetnők őket.
Szarvason lovagló leány Mághi Mátyás 1418-ban kapott címerében.*
* A címerlevelet Zsigmondtól kapták, Moghi Demeter fia, Mátyás és vérrokonai, Augsburgban. Eredetije a magyar nemzeti múzeumi törzsanyagban, az Országos Levéltárban. Sajátságos a szarvason lovagló leány hengeres fövege, amely éppúgy, mint a kancsuka, a lappokra emlékeztet.
* A címerlevelet Zsigmondtól kapták, Moghi Demeter fia, Mátyás és vérrokonai, Augsburgban. Eredetije a magyar nemzeti múzeumi törzsanyagban, az Országos Levéltárban. Sajátságos a szarvason lovagló leány hengeres fövege, amely épúgy, mint a kancsuka, a lappokra emlékeztet.
Előkelő hölgy díszes ruhában, ékszerekkel.
Részlet az 1502-ben készült Szent Borbála oltárról. Besztercebányán
A ruhákhoz való szöveteket majdnem kivétel nélkül külföldről szerezték be. A németalföldi, itáliai gyárak nehéz brokátjai, bársonyai, keleti selymek és damasztok, tournai-i, genti, boroszlói, sőt londoni posztók, ázsiai csemelet (camelot, teveszőranyag), itáliai velez nagy tömegekben érkeztek hozzánk. Firenze, Velence kalmárjai raktárakat tartottak Budán és más nagyobb városokban; a nürnbergi, krakkói, boroszlói, bécsi szövetkereskedők sűrűn látogatták vásárainkat. Az ország aranyának jelentékeny része a pompás ruhaanyagokért szivárgott idegenbe. Világi öltözetek híján a szép számban fennmaradt, többnyire urak palástjaiból, köntöseiből, hölgyek szoknyáiból készült templomi [A nyugati ízlés hódítása] ornátusok mutatják, minő szövetremekekbe öltöztek a gazdag magyar főrendűek. Emelték a pompát a gallérokra, szegélyezésre, bélelésre használt nemes prémek: nyest, coboly, hód s a mindeniknél drágább hermelin.
Miksa császár magyar testőrségének díszruhás alakjai. (Hans Burkmayr fametszete után.)
A magyar férfiviselet a XV–XVI. század fordulóján nagy változáson ment át. Minden adat egybehangzóan azt mutatja, hogy a XV. sz. folyamán a magasabb társadalmi rétegek ruházata erősen eltávolodott a régi keleties magyar formáktól. De ábrázolások híján nem tudjuk szemléltetni, mennyire terjedt ez az elnyugatiasodás lefelé. A nép mindenkor jobban ragaszkodik régi hagyományaihoz, viseletben maradiasabb, mint a felsőbb osztályok, s így jogunk van feltenni, hogy a magyar parasztság, az életformában hozzá közelálló kisnemesség és a mezővárosi magyar polgárság a XV. században is sokat fenntartott a régi, nemzeti ruházatból. Az a tény, hogy a XVI. század közembere még mindíg olyan derékbaszabott, övönalul bő, bokáigérő, szűkujjú, galléros felsőruhát használ, mint aminővel a XII–XIII. században találkoztunk, arra vall, hogy a folytonosság nem szakadt meg. Mégis megeshetett volna, hogy erősebb ösztönzés nélkül népünk ruházata is kivetkőzik keleti jellegéből. A lökést, amely felélesztette nemzeti viseletünket, a törökkel való érintkezés adta meg, még pedig olyan sajátságos módon, hogy a divat változása nem felülről lefelé terjedt, hanem az alsóbb rétegekből indult meg, hogy meghódítsa az egész magyarságot.
A törökkel a XV. század kezdete óta déli határainkon egyre sűrűbben kerültünk ellenségesen szembe. A folytonos harcoknak egyik következménye volt, hogy a nyugativá vált magyar harcmodornak és fegyverzetnek az ellenféléhez kellett idomulni. A lovagi küzdelem és fegyverzet célszerűtlennek bizonyult; a törökéhez hasonló könnyű lovasságot kellett felállítani, hogy megküzdhessünk velük. E szükségszerűség hozta létre a huszárságot, amely – bármennyire telítve volt a török elől hozzánk menekülő bosnyák és szerb elemekkel – alapjában véve magyar katonaság. Benne újraélednek a honfoglalók, majd a később bevándorolt rokonnépek harci erényei, vakmerő vitézsége, fürge mozgékonysága, támadókészsége.
Viseletek 1520 körül, a leibici Mettercia oltár egyik szárnyképén.
(Szépművészeti Múzeum.)
Adatok híján is elhihető, hogy a Zsigmond idejebeli első huszár tökéletes mása volt a török könnyű lovasnak. A török legnagyobb ellenfele, Hunyadi János töredékeiben ránkmaradt síremlékének domborművei tesznek róla tanúságot, hogy a magyar lovassereg egy része a század közepén már nem páncélosokból, hanem szövetruhában harcoló, könnyű lovasokból áll, akiket csupán a sisak különböztet meg a leffentyűs süveget viselő töröktől. Magyaron, törökön egyformán a derékig szorosan a testhez simuló, alul bő, bokáigérő, elől sűrű gombsorral összefogott köntöst látunk, amelynek csücskeit a könnyebb mozgás kedvéért a lovasok az övbe tűzték. Ez volt, ez maradt a huszár felsőruhája százesztendőn keresztül. Hogy alatta mit viseltek, azt már csak későbbi, a XVI. század elejéről való ábrázolásokból tudjuk: felálló gallérú, derékbaszabott, rendesen combközépig érő dolmányt (a szó a törökből jutott nyelvünkbe), s a szoros harisnyanadrág fölött ugyancsak a töröktől átvett szűk és keményszárú csizmát. Itt áll előttünk a több [A huszárság viselete] mint négyszáz éven át élt, s mai díszruhánkban tovább éldegélő magyar viselet alaptípusa.
Különböző korú gyermekek a XVI. század elején. A szepesszombati Szent Anna-oltár egyik szárnyképe.
Rendkívül tanulságos rápillantani azokra az ábrázolásokra, amelyek a magyar közrendű vitézt a törökkel állítják szembe. Csak mint beszédes példát említjük Dombay János deák címerét 1506-ból, amelyben a (lováról leszállott?) magyar egy török nyakát csapja le szablyájával és mint még hatásosabbat Radák Balázsét 1514-ből. Utóbbin az íját feszítő török áll szemben az őt puskájával halálrasebző magyarral. Öltözetük majdnem egyforma, csak a fejüket fedő turbán, illetőleg a kócsagtollas kalap mutatja, ki török, ki magyar.
Az első biztos ábrázolás a huszárról egy 1500 táján készült remekművű magyar szablya hüvelyére van vésve. Az előreszegzett lándzsával nyargaló vitéz jellemzője a hosszú köntös és a strucctollas, Radák Balázséhoz hasonló kalpag.
A huszárságot a magyar úrirend eleinte lenézte. A cselvető, portyázó, zsákmányoló huszárt alig tartotta többre a rablónál, szegénylegénynél. Azonban ez a felfogás pár évtized alatt az ellenkező nézetbe csapott át. A huszárt, a déli végek őrzőjét, a törökkel szemben egyenértékűnek bizonyult vitéz katonát kezdik mindjobban megbecsülni. Vezetőik, kapitányaik, között előkelő urak vannak; öltözetük, fegyverük, amelynek – úgy látszik – bizonyos mértékben egyenruha jellege volt, a nemességnél nagyban terjed. Mire elkövetkezik a törökkel való halálküzdelem ideje, a huszárruha valósággal nemzeti öltözetté válik, amelyet büszkén visel a köznemestől az országos méltóságokig mindenki. Jellemző, hogy az előkelő urak, akik még a XVI. század első negyedében is lovagi vértezetben állnak az ellenség elé, amikor békés (amint ma mondanánk: polgári) díszbe öltöznek, a huszáros magyar ruhát öltik magukra. Ilyen urakat bámultak meg a külföldiek II. Ulászló kíséretében, az 1515-i pozsonyi találkozó alkalmából, ahol egyébként még a lengyel lovagok egy része is huszár módra öltözve jelent meg. Egykorú emlékirat beszéli el, hogy amikor II. Lajos király 1525 július 3-án Budáról a Hatvan mellett tartandó országos gyűlésre ment, ünnepélyes fogadására tizennégyezer jó nemesember lovagolt elébe, valamennyi magyaros huszárfelszerelésben. Ez időben már a magyar öltözet egy a huszárruhával, hogy aztán ilyen is maradjon a legújabb időkig.
Török és magyar viselet Radák Balázs 1514 január 18-án Budán kapott címerében.
(Országos Levéltár, Nemzeti Múzeum törzsanyaga.)
A felújult nemzeti viselet érthetőleg magába olvasztotta a nemzetközi ruházat számos részletét. A tabir-köntös tovább él, de mente lesz belőle, amelynek keleties, vagy mondjuk: magyar jelleget adnak a sűrűn varrott gombok, a mellre rakott paszomántok. A félcipőt csak a német városok lakossága tartja meg; a magyaroknál általános a török csizma és a delisaru, ami alatt valamivel a bokán felül érő, többnyire oldalt fűzött, szára híján a csizmához hasonló lábbelit értettek. A dolmányt testhezállóra szabják, s elől ezt is paszománttal, gombokkal díszítik, magas álló gallért varrnak rá. A férfiak ruházata általában véve daliásabbá, délcegebbé vált. Jól illett annak az országnak a fiaihoz, amely 1526 óta egészében véve csatatér s ahol hazája, tűzhelye védelmében minden férfinek harcossá, katonává kellett lenni.
A XVI. század első negyedének végén nagyjából kialakult a következő századok férfiöltözete, amely, habár alapjában véve a töröktől vették át, annyi egyéni, sajátos vonást kapott a magyarságtól, hogy semmi más nép ruházatával összetéveszthető nem volt. Ezt a viseletet rövid időn belül az egész Európa magyar gyanánt ismerte s alapformáihoz nemzetünk századokon át szívósan ragaszkodott. A nemzeti érzés erőteljességére vall, hogy a magyar a maga különleges öltözetét büszkén, önérzettel hordta. Nem változtatott rajta még akkor sem, ha viselője a „német király“ pártjához szegődött [A magyar divat hatása] s a bécsi udvarban forgott. Tudatában volt, hogy ezt a ruházatot az idegen is megbecsüli, mert viselőjében, egy szerencsétlen, de hősies nemzet fiát látja. Aki ezt hordja, csak vitéz katona lehet s a töröktől rettegő nyugatiak szemében az egész kereszténység áldozatkész oltalmazója.
Ruhát próbáló hölgy a szabóműhelyben a XVI. század elején. Bem Balthazár 1505-ben készült Codex picturatus-ából.
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)
A XV–XVI. sz. fordulójától kezdve a magyar viselet majdnem teljesen mentes az idegen befolyástól. Még hódít is a szomszédoknál. A lengyelek a XVI. sz. elején utánozták; de hatása jóval messzebb terjedhetett. A husaires 1532-ben már az angolok előtt sem voltak ismeretlenek s igyekeztek őket lemásolni. Ez azonban a következő korszak fejleményeihez tartozik.
Sajátságos, hogy míg a férfiak ruházata a külföldi befolyástól teljesen mentesült, magyaros női viselet sehogy sem tudott kialakulni. Asszonyaink a XV. században az olasz, a következőben a német divat hatása alatt állnak. Az úri hölgyek Mátyás idejében Észak-Itália városai, a Jagellók korában Bécs felé tekintenek. Onnan kapják nemcsak a fényűző anyagokat, hanem a szabást és formát is öltözeteikhez. Jó időnek kellett eltelni, amíg a magyar férfiviselet a női felsőruhákon is éreztette magyaros hatását.
